Mióta visszajöttünk a tavaszi szünetről semmihez nincs kedvem... de tényleg, semmihez. Még a kviddicshez sem. Ami azért, valljuk be, elég nagy szó. Az én ismeretemben mindenképp. Mert vagy a pályán töltöm az időmet, vagy a klubhelyiségben, esetleg az udvaron olvasgatva élvezem a friss levegőt. Hogy miért nem a könyvtárban olvasok inkább, mint minden normális ember? Szerintem ne pazaroljuk egymás idejét felesleges kérdésekre. Meg az energiát se, mert az bizony fontos dolog. Úgyhogy ilyen kérdések feltételére inkább ki se nyissa az ember a száját, már ha rólam van szó, mert ezeregyedszerre is meg fogom válaszolni a már ezerszer hallott kérdést, miszerint: halvány lila segédfogalmam sincs róla. De tényleg. És ezt röviden és tömören úgy tudnám megfogalmazni, hogy: azért, mert csak. Most azonban egyáltalán nem köt le semmi. Nincs kedvem repülni, és az olvasott szövegre sem tudok kellőképpen odafigyelni... legyen az tananyag, vagy egy egyszerű, szórakozásból olvasott könyv. Hát, azt hiszem, ilyenkor derül ki, hogy miért is nem a Hollóhátba kerültem öt évvel ezelőtt. Az ilyen mentalitást valószínűleg nem fogadnák el... sőt mi több, néha abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szoktak-e pihenni. Sztereotípia lenne? Talán... talán nem. Igazság szerint még nem igazán találkoztam egyetlen hollóhátassal sem... már a könyvtáron és a tanórákon, meg a kviddicspályán kívül. Ezek alapján pedig nem ítélkezhetek, nem igaz? De ők sem ítélhetnek meg engem a szőke fürtjeim alapján, mert az egyáltalán nem lenne igazságos. Igazság? Hát, azt kell mondjam, hogy az egyáltalán nincs az életben... az én eddigi tapasztalataim alapján egészen biztosan nincs. Az utóbbi másfél évem, és az azt követő hatalmas esés legalábbis egyáltalán nem tekinthető igazságosnak. Meg az se, hogy az a Merlinverte orosz minden szívbaj és gond nélkül túltette magát a helyzeten, én meg itt ülök, magambaroskadva az udvaron, és igyekszem normálisan viselkedni, nehogy valakinek is feltűnjön, hogy nincs minden rendben.... de közben majdhogynem itatom az egereket. Sőt, belül, mélyen legbelül, ahol senki nem látja, meg is teszem. De szigorúan csak ahol nem látja senki sem. De vajon tényleg nem lát senki? Nem vagyok biztos benne... de erről senkinek nem beszélhetek, még Daisynek, a legjobb barátnőmnek sem. Mert hiába vagyunk legjobb barátnők, és hiába van benne minden hülyeségben, akkor is... tartok tőle, hogy még ő is azt mondaná, hogy menjek szépen a gyengélkedőre, vagy valami hozzáértő személyhez, mert az én fejemmel bizony komoly gondok vannak. És ha biztos lehetnék benne, hogy neki van igaza, és biztos, hogy csak képzelődöm, akkor el is mennék. De nem vagyok biztos benne... mert a varázsvilágban sosem lehet tudni, hogy mi az, amit tényleg látunk, tapasztalunk, és mi az, amit csak hisszük, hogy látunk. Fenébe is a hülye spekulációkkal, meg az érzelmekkel. Kérem vissza a jókedvemet és a boldogságomat!
Azt tudtam, hogy el kell kerülnöm a testvéremet, különben megint belerángat valamibe amihez nekem nem lesz kedvem. Mindig olyankor talál rám, amikor éppen valami mást csinálnék, valami mással foglalkoznék. Szeretem hagyni, hogy a saját életét élje. De ugyanazzal az arccal rendelkezik mint én, néha nehéz megkülönböztetni minket, ezért is viselem a mihez tartás végett a Hollóhátas prefektus jelvényt. Sajnos megesett már, hogy csak ennek a segítségével tudtak minket megkülönböztetni a háztársaink. Egy ideje már nem öltözünk össze, nem látjuk az értelmét, különben is mi jó van abban, ha az ő ellenségei és az én barátaim nem ismernek fel minket? Semmi. Pont erről beszélek. A tavaszi szünet végén eldöntöttem, hogy változtatni fogok a hozzáállásomon amit az ő megismeréséért szeretnék kifejleszteni. Csak sajnos macskaként mindig sokkal könnyebb odamenni egy lányhoz, mint személyesen. Nem mintha nem bíznék magamban, a külsőm erejében. Pont emiatt nem akarom, hogy nagyképűnek gondoljon. Mit tudom én, önteltnek aki képtelen elfordulni a saját tükörképétől, mert annyira imádja csodálni az arcképét, hogy nem szívesen osztozna másokkal rajta. Vagy ha mégis, akkor mindenkinek azt kell gondolnia, amit ő helyesnek gondol, arról a képről amit mások felé mutat. Nem ez az első alkalom, hogy odamegyek egy látszólag ismeretlenhez, de ez az első ami egy kicsit zavaró lehet, mert mielőtt beszélhetnénk első alkalomról sok apró és gyötrelmes kíváncsi pillantások előzték mindezt meg. Ezért zavaró ez az egész. Ha meglátom a folyosón nem térek direkt el másik irányba, hanem egyenesen felé tartok és igenis amíg el nem vállnak az útjaink, amíg ő tovább nem halad én rajta legeltetem a szemeimet és… Nem történik semmi, mert mindketten megyünk tovább a saját dolgunkra és köszönjük szépen jól megvagyunk a saját bajunkkal, nem vagyunk kíváncsiak a másikéra. Egy jó ideje azonban túlságosan… hogy is mondjam, a megfigyeléseim azt mutatják, hogy eléggé bús képe van mostanában és nem tudom az okát. Talán az órai teljesítménye miatt lehet így letörve? Meghalt valakije? Egy rakás hipotézis, hogy mi lehet a jelenlegi problémája, viszont ha nem megyek oda hozzá, ha nem kérdezem őt meg, akkor nem fogok egyhamar rájönni. Ismeretlenül ez persze nehéz. Az első alkalomkor amikor meglátom oda kellett volna mennem hozzá, megismerni őt és… valószínűleg nem tetszik meg, de így. Feltett szándékom felvidítani. Csak nem tudom, hogyan csináljam, mert nem tudom mi a problémája. Most ezért kezdtem el látszólag céltalanul járkálni az épületben, de mivel jól tudtam, hogy úgysem lenne a könyvtárban – mert sose látom őt ott amikor én valami gügye házit írok az egyik órára – azon vagyok, hogy kikerüljek valahogy a négy fal közül. És ő az udvaron van. Hol máshol is lehetne, nem igaz ezen a szép, üde és friss napon? Oké, megtaláltam. Ugyanazzal a nem tudom mihez kezdjek magammal, segítsetek arckifejezéssel. Jó talán nem ezt üzente, talán én képzelem bele ezeket, mert szeretem őt nézni. Olyan… nem is tudom. Ha ismerném most jobban le tudnám írni, hogy milyen. De személyesen még nem ismer. Mit csináljak? Menjek oda? Biztos észre venné, hogy itt vagyok és minden bizonnyal őt figyelem. Ki mást, nem igaz? Szóval inkább vettem azt a csoda nagy bátorságomat és szépen apránként leküzdöttem a távolságot kettőnk között. Kezdetnek nem is olyan rossz, de mit fogok mondani? – Szia! Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak épp az eltűnt macskámat keresem, nem láttál a közelben egyet? Szürke macska, kék szalag van a nyakán és valószínűleg egy medál Mephisto névvel. – persze, hogy ez a macska én vagyok, de neki nem kell erről tudnia. Jobb ok amivel megszólíthatom őt, most nem jutott az eszembe. Tényleg. Kíváncsian nézek rá – közelebbről még bájosabbnak néz ki – azt remélve, hogy nem ijed meg tőlem és eljutnak hozzá a szavaim.
Viszonylagos nyugalmam nem tart sokáig... egészen egyszerűen azért, mert nem hagytak. Mert ugyanmár miért is hagynának olvasni, gondolkodni, vagy egészen egyszerűen csak úgy... élni? Nem, az valahogy nem működik. Komolyan mondom, néha megfordul a fejemben, hogy ráragasztok valamit a homlokomra, és ráírom, hogy "hahó, nyugalmat kérek!". Már ha az arckfejezéseimből nem tudnak olvasni, akkor papírról majd igen. Remélhetőleg. Most éppen egy Hollóhátas igyekszik felém, habár ahogy látom, szokatlanul lassú, óvatos léptekkel. Szinte automatikusan emelkedik fel a szemöldököm értetlenkedve, hogy mégis mit akarhat. De ahogy egyre közelebb ér egyre inkább úgy érzem, hogy ismerem. Vagy legalábbis legalább egyszer találkoztunk már, és nem is olyan rég. - Szia! Semmi gond, egyáltalán nem zavarsz! Szürke macska, kék szalag? Nem, nem láttam, most biztosan nem. De várj csak! Mephisto? Ő a te macskád? A múltkor azt mondtad, az egyik háztársadé! Mert... te voltál az, aki a macskát kereste, ugye? Vigyázhatnár rá egy kicsit jobban, ugye tudod? Na nem baj, ha szeretnéd, segíthetek megkeresni! Van valami ötleted, hol kezdjük a keresést? Hol láttad utoljára? Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt felajánlani a segítségemet a fiúnak, aki, mint a jelvényből kiderült, hollóhátas prefektus volt. De abban sem láttam semmi kivetnivalót, hogy segítsek neki, elvégre csak a házikedvencéről van szó... én is minden követ felforgatnék, ha Egonról lenne szó. Na jó, nem mintha egy kelekótya baglyot olyan nehéz lenne felismerni, de akkor is. Ráadásul tényleg úgy érzem, hogy valahol, valamikor láttam már a fiút, de ezt persze egyáltalán nem szándékozom méginkább az orrára kötni, majd csak ha igazam lesz. Akkor is csak talán. Egyelőre azonban nem szólok semmit, csak gyorsan becsukom az éppen olvasott könyvet és felállok, hogy immár állva, várakozásteljes pillantással kémleljem a másikat.
Azt gondoltam, hogy nem emlékszik azokra a részletekre amiket Bonnie mondott és így elmondhatom esetleg az én verziómat is. De persze nem, mert felismeri őt. Kár, hogy nem engem. Na mindegy. Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, hogy nagyon laza lehessek, csak úgy, mint Bonnie a múltkor amikor idejött hozzá és az unokatestvérünkhöz. Talán ez neki tényleg könnyebben menne, mert nem érez semmit Héloise iránt. De én… Hogy lehet valaki ilyen aranyos miközben olvas valamit? Ilyenkor bánom, hogy nincs nálam fényképezőgép és nem tudom lefényképezni őt, hogy majd megmutathassam neki, milyen vagány onnan nézve, ahol én állok éppen. – Igen, szürke macska kék szalaggal. – erősítem meg a visszakérdését. – Tudom, hogy a múltkor azt mondtam, igazából az én macskám is. – mert valójában én vagyok a macska, de nem olyan lényeges ha a normális emberi alakomban nézhetlek téged és csodálhatlak, folytathattam volna akár így is, de nem tettem. Miért is tettem volna? Annyira igazat mondani neked sajnos még nem tudok. Ettől függetlenül egy kicsit megörülök amikor felajánlod a segítséged. Normális esetben tuti visszautasítanám és mentegetőzni kezdenék, de mégis rólad volt szó! Eszem ágában sem volt játszani a macsót akinek nincs szüksége egy nő segítségére, vagy nagyképűsködni. Valójában ki fogom használni az alkalmat és ezt a csekély időt is arra, hogy melletted lehessek, hogy a közeledben még jobban megismerhesselek téged. A külsőd is szép, de kíváncsi vagyok a belsődre is. Hogy milyen a jellemed, mi dühít fel, mi tesz téged boldoggá, mi a kedvenc színed, melyik állattól félsz a legjobban, szereted-e az édességet és hasonló dolgok amit a távolból soha senki sem tudhat meg rólunk. – Tényleg segítenél megkeresni? Tudom, hogy vigyázhatnék rá jobban is, de ő egyszerűen ilyen amióta örökbe fogadtuk. – na igen, örökbe fogadtam az animágiát és azóta nem vagyok hajlandó lemondani róla, mert már a részemmé vált s, így sokkal de sokkal egyszerűbben jöhetek rá arra mi mozgatja előre azokat akik mellettem vannak, ám sose merik elmondani előttem, mert ki tudja mit hisznek rólam. – Legutóbb? Még békésen ült azon a párkányon ott! – mutatok az épület irányába, mintha valóban tényleg ott lett volna az a szegény, nem létező Mephisto. Talán a délben még ott ücsörögtem én és figyeltem a testvéremet, mert valamiben sántikál az tuti fix, de ő ezt biztosan nem láthatta, mármint Héloise, vagy ki tudja. Én akkor nem vettem észre őt, talán mert a testvéremre összpontosítottam és ki akartam deríteni mit forgat a fejében. – Őt ismerve akárhol lehet, csak ott nem ahol az ember keresi szokta. – elhúzom a számat, mintha tényleg ennyire zavarna a macska hirtelen eltűnése, felszívódása.
Tudtam! Tudtam, hogy ő az, akivel a múltkor találkoztunk. Na jó, ez így nem teljesen igaz. Mondjuk inkább úgy, hogy éreztem. Azt hiszem, jobban és többször kéne a megérzéseimre hagyatkozni. Sokkal többször. - Aha, értem! De akkor is figyelhetnél rá, főleg, ha a tied is! Szerencse, hogy viszonylag biztonságos a terület, nem hinném, hogy bántanák. Rázom a fejem kissé ingerültebben, mint kellene... de őszintén szólva össze vagyok zavarodva. Habár arról fogalmam sincs, hogy miért. Elvégre nem az én dolgom, hogy miért is szökik mindig el Mephisto - akihez egyáltalán nem illik a neve, legalábbis szerintem... egyáltalán nem ördögi, kinézetre biztos nem -, és egyáltalán nem kellene beleszólnom az életébe, meg abba, hogy hogyan foglalkozik a macskájával. Illetve azt sem tudom, hogy mégis miért lett ilyen fontos hirtelen a macska és a gazdája... fene a bizonytalanságba. Meg fene az én jó szívembe és segítőkészségembe is! - Ha nem szeretnék segíteni, akkor mégis miért ajánlottam volna fel a segítségemet? Ennyire azért ne nézz madárnak, jó? Szóval igen, tényleg segíteni szeretnék! ~Meg hülyének se, ha lehet...~ Csípőre tett kézzel és kissé haragos arckifejezéssel veszem fel a harciállást, és nézek vele farkasszemet, várva a reakciót. Mondjuk az utolsó mondatot csak magamban teszem hozzá, mert nem vagyok biztos benne, hogy első találkozáskor ajtóstól kell rontani a házba, és megmutatni, mennyire is tudok én az aktuális "célszemély" idegeire menni. Egyesek már elég szép beszámolót tudnának adni róla, hogy bizony nagyon. Egyelőre azonban erről mélyen hallgatok. A válasz hallatán már keresem is tekintetemmel az említett ablakpárkányt, ahol persze jelenleg egyetlen macska sem pillantható meg. Hogyisne, amikor épp kellenének, akkor egyetlen árva szőrös négylábú sem napozik az ablakban, egyébként tele az ablakpárkány velük. Mondhatom, nagyon szuper! - Gondoltatok már rá, hogy nyomkövető-bűbájt használjatok Sátánfattyán, vagy hogy is hívják? Mephiston? Egyáltalán van olyan, hogy nyomkövető-bűbáj? Nem vagyok biztos benne, de ha van, akkor igazán hasznos, meg érdemes lenne használni, akkor nem kell annyira keresni a macsekot. Amúgy ne haragudj, még be sem mutatkoztam! Héloise Brugiére vagyok, de szólíts csak Luisenak! Szóval akkor... hol is keressük először azt a négylábút? Teszem hozzá egy apró mosoly kíséretében, és erősen gondolkozom, hogy hová mennék, ha macska lennék. Valószínűleg valami meleg helyre... de hol van itt meleg, a konyhán kívül? Oda meg nem hinném, hogy beengednék a manók. Úgyhogy megint szinte a nullán vagyunk.... és részemről sajnos ötletek terén is.
Tudom, hogy jogosan mondja azt amit mond. Hogy figyelhetnék jobban az esetleges házi kedvencemre. Ebből csak az jön le, hogy mennyire gondoskodó típus, és mennyire aggódik a kis házi kedvencekért. Hát komolyan, nem aranyos? Persze, hogy nem fogom ezt most közölni vele, inkább figyelem, ahogy kioktat. Még ilyenkor is milyen bájosan néz ki! Természetesen nem szeretném, ha egész életemben neki ki kellene oktatnia engem, megdorgálnia meg hasonlók. Nem húzom mosolyra a számat, nagy a késztetés, de biztos nem fogok elégedetten vigyorogni most, nem. Inkább azon fáradozok, hogy az aggodalmat továbbra is oda ragaszthassam az arcomra, hogy legalább addig ne örüljek, amíg meg nem találjuk… Mephisto-t. Ha nem egyéb rátalálunk a saját macskámra, aki amúgy nagyon lusta és a szobán kívül nem igazán lehet látni, csak ha megéhezik. De még ahhoz is lusta, hogy felemelje a lábait, jobb szeret aludni és meglenni a saját kis „kuckójában.” – Remélem nem esik baja. Túlságosan hozzá szoktam és nagyon nehezen sikerül mindig megszokni az új házi állatokat. – elhúzom a számat. Hogy tényleg lássa, mennyire megvisel az ilyesfajta változás. Persze, hogy átvitt értelemben a halálra gondoltam most. A nagyszüleim elvesztésének a gondolata elég volt ahhoz, hogy ilyen gyászosnak tűnjön a hangulatom is tőle. De amúgy mindig ez volt az állatokkal is. Én voltam az aki nem fogadta el, ha egy megszokott házi kedvenc elég idős lesz és jobb létre szenderül. – Rendben. Köszönöm, nagyon rendes vagy! – túl rendes, valószínűleg ebben hasonlíthatunk egy kicsit, szerintem. De még nem vagyok benne biztos. Ahhoz tényleg meg kell még ismernem őt. – Van ilyen nyomkövető bűbáj. Viszont azt még nem tanultam meg helyesen használni, mert az tuti biztos, hogy a professzoraink nem mostanában fognak nekünk ilyesmit tanítani. – a tankönyveket végig lapozva nem találkoztam vele, minden bizonnyal a felnőtteknek szánnak ehhez hasonló bűbájokat, nem pedig nekünk. Mert ugye, mire is használnánk mi ezeket? Komolyan? Sok mindenre lehetne! De ugye, nincs benne a tantervben, ezért még kimarad. – Én Clyde vagyok, a Hollóhátasok egyik prefektusa, mint láthatod, de ez nem is olyan lényeges most. – mert persze Bonnie volt olyan balfácán, hogy ne mutatkozzon be nekik, az unokatestvérünknek nem kellett és valószínűleg szóra se méltatta Héloise-t. – Hol lehet sok macskagyökeret találni ilyenkor? – kíváncsiskodtam. – Nem tudok róla, hogy rákapott volna, de a macskáknál sosem lehet tudni. – elhúzom a számat. Ki kellene találnom valami sokkal hihetőbbet. De ettől függetlenül ez is kézenfekvő lehet, hogy akár tényleg erről van szó. Miért is hagytam én odafent a szobában azt a macskát? Most igazán jól jönne ha tényleg rá találnánk egy macskára amint macskagyökeret rágcsálgat. Pont olyan lenne, mint én és még egyezne is a leírás amit adtam róla. Nagy csoda volna. Tényleg.
Aggódó szavai és arckifejezése nem engedi, hogy haragudjak rá, amiért hülyének néz. Sőt, méginkább aggódni kezdek a számomra még ismeretlen macsekért, és persze, hogy segíteni szeretnék a gazdájának. - Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem történik semmi baja! Bár nem ismerem, de annyit azért tudok, hogy az itteni állatok nem igazán bántják egymást... oké, persze, néha megkergetik egymást, de komolyabb galiba ritkán történik. A kétlábú veszélyforrásokról viszont nem tudok nyilatkozni. De ne aggódj, segítek megkeresni Mephistot! Mosolygok rá halványan, megnyugtatóan... viszont egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy sikerül elérnem vele a kívánt hatást. Azért próbálkozni csak lehet, nem? Abból semmi gond nem lehet.... ugye? A macskagyökér hallatán kissé felvonom a szemöldököm. Furcsa kérdés, de ő tudja, mert mégiscsak ő ismeri a macskáját, ugyebár. - Macskagyökér? Hm, jó kérdés... azt hiszem, az üvegházak egyikében biztosan találunk néhányat! Gondolod, hogy odamehetett? Nem biztos, hogy nyitva vannak az üvegházak, főleg nem ilyenkor, de megnézhetjük... aztán ha mégsem, hát, majd keresünk tovább. Na, mit mondasz, menjünk az üvegházakhoz?
Nem akartam becsapni őt, mert szemmel láthatóan jó szívű és segítőkész, de egyelőre csak így tudtam a közelében maradni. Nem így kellene indítanom, tudom jól, de mi mást tehetnék? Idővel biztosan nem e mögé az álarc mögé bújnék, most még kell, egy kis ideig. Olyan édes ahogy aggódik egy macskáért! Legszívesebben nem aggodalmat mutatnék most ki, hanem vidámságot, büszkeséget, mert ha összevissza is ver a szívem közben, legalább mellette vagyok. Ám még tényleg képtelen voltam ezt neki, vele ilyen könnyedén megosztani. Biztosra kellett mennem, hogy ez nem csak az a múló fellángolás, hogy nem csak a külseje tetszik, hogy nem egy saját elképzelt álomlányt látok benne, hanem öt magát kedvelem. Ezért fáradozom azon, hogy most hibát keressek benne, de egyszerűen nincs, nem találok semmit. Visszamosolygok rá én is ugyanolyan bátortalanul, hadd lássa csak, hogy minden rendben van, pusztán el kell ezt még intéznünk meg kell találnunk egy macskát, aki valójában nem is macska, hanem én vagyok. Valószínűleg a végére fel fogom adni, ha nem találunk tényleg egy hozzám hasonló macskát valahol a környéken. – Gondolom, nem olyan harcias ő sem. Csak nagyon eltűnős. – szabad szellemű, sosincs itt amikor kellene, folyton éhes és még hasonlókkal jellemezhetném, de nem fogom. Nem akarom feleslegesen szaporítani a szót előtte. Nem akarom, hogy egyből a fecsegő és okoskodó Hollóhátas jelzővel illessen. Elsőre, másodjára, harmadjára még nem. Majd biztosan lesz ideje ezt a következtetést levonni rólam. Oké, tudom, hogy furcsa kérdést tettem fel, viszont bármit el tudok képzelni a macskákról – magamról annyira nem de az nem lényeg – akár még ezt a felvetést is elmondom neki. Pedig nem kellene ötleteket adni, talán. De ha elmehetünk akár az üvegház felé, akkor abból sem lesz szerintem semmi baj, legalább sétálunk egy kicsit. Lenyugodhatok. – Macskagyökér. Tudod sose lehet tudni miért kezdett el mostanában elcsavarogni tőlünk. Régebben nem csinálta, szüksége volt a törődésre, piszkálásra, arra hogy foglalkozzunk vele, de valami történt vele. Nem tudom mi. Én nem bántottam, gondolom a testvérem sem. – az állatkínzás amúgy se a mi asztalunk. De ezt nem mondtam ki hangosan előtte. – Te szereted amúgy a macskákat? – nem mintha hirtelen meg tudnék tanulni valami mássá átalakulni, amit ő szeret, de ettől függetlenül még érdekel. Vajon hányszor követhetem őt abban az alakban is. Megsajnálna vagy sem, ilyesmi miatt érdekel. – Nem tudom igazából, de menjünk az üvegház felé, tegyünk egy próbát. – valószínűleg nem lesz ott semmi, de sebaj. Megpróbálok nagyon türelmes arcot vágni majd akkor és igyekezni fogok, hogy ne menjek nagyon az agyára, mert akkor tényleg ott hagy a semmi közepén.
- Nagyon eltűnős? Ezt a fajtát sajnos ismerem. Többszörösen is. És mindegyik általam ismert ilyenfajta egyed kétlábú, szóval... báár az egyikre jelenleg szívesen rányomnálm a 'néhai' jelzőt. Na mindegy... bocsi, nem akarlak ilyesmivel untatni, tényleg! Nem is tudom, hogy miért mondtam ezt el neked, csak kibukott. De egyébként leginkább a kelekótya baglyomra, Egonra gondoltam. Jó madár, csak akkor nincs sehol, mikor épp kellene. Na, ebből nem magyarázom ki magam, maradéktalanul biztosan nem. Fenébe is, miért nem tudom még mindig befogni a számat? Mikor beszélni kellene, akkor persze csendben tudok maradni, de minden egyéb helyzetben összevissza beszélek. Leginkább hülyeségeket. Mint valószínűleg most is. - Lehet, hogy nem is azért csavargott el, mert macskagyökeret keres. Mi van, ha őt is az ösztönei vezérlik? Vagyis biztos, hogy az ösztönei vezérlik. Vagyis... gondolj bele, közölünk is egyre többen bolondultak meg a jó idő közeledtével. Jön a tavasz, működnek a hormonok - ne mondd, hogy te nem érzed, mert nem hiszem el! Küldök Clyde felé egy jelentőségteljes pillantást. Ennyire még én sem vagyok hülye, én is tudom, mi zajlik itt az idő felmelegedésével párhuzamosan, akkor neki főleg tudnia kell, elvégre hollóhátas, azok pedig okosokként vannak elkönyvelve. Persze, nincs velük semmi baj, de azt nem szeretem, ha értetlenkednek. Vagy játszák az értetlent. Mondjuk jelen esetben ez a kettő egyremegy. A macskákra vonatkozó kérdése kicsit meglep, hirtelen nem tudom mire vélni, de aztán úgy döntök, nem leszek udvariatlan, és válaszolok neki. Elvégre biztos csak kíváncsi. Igen, egészen biztos csak kíváncsi, abban pedig nincs semmi rossz, nem igaz? - Nincs semmi bajom a macskákkal, anya animágus alakja is macsek, úgyhogy mondhatni, velük nőttem fel. Ezek után csoda, hogy nekem baglyom van, és nem egy doromboló szőrgombócom. De... miért kérdezed? Taláncsak nem te is az vagy? Nevetem el magam a feltételezésen, de egy részem még mindig azon morfondírozik, hogy mi van, ha igazam van, és Clyde tényleg macska. És ha igen, akkor miért pont engem szemelt ki magának? Túl sok kérdés, egyelőre mind megválaszolatlan. - Biztos, hogy az üvegházak felé szeretnél menni? Figyelj... egész jó emberismerő vagyok, és bár csak most találkoztunk, látom, hogy valami nem stimmel veled. Valami gond van, Clyde? Nekem elmondhatod! Nem tudom, mi, de valami határozottan furcsa a fiúval kapcsolatban. Valami, amit nem tudok megmagyarázni, csak érzem. Valami, ami miatt a legjobb barátnőm elküldött a gyengélkedőre, hogy nézessem meg a fejem. Pedig érzem, hogy igazam van, és van itt valami... de mégis mi?
Miért vált hirtelen ilyen közlékennyé? Ő persze nem tudja, én viszont igen. Egy üres lap vagyok a számára, nem ismerhetem, nincs oka haragudni rám, sőt kedvelni sem kedvelhet még okkal. Én meg nem akarok üres papír lenni, amire semmit sem írtak. Persze nem akarom, hogy teles tele legyen negatív dolgokkal velem kapcsolatban az a lap, szóval viselkednem kéne, nem igaz? Nem akarom, hogy pofátlannak higgyen, ezért ezt nem mondom el. Sem az észrevételeimet, hogy régebben azért mintha mosolygósabb lett volna, de mostanában megváltozott és ezt ki akarom deríteni. Nem mintha nem lenne meg a saját dolgom, amivel foglalkozhatnék, de ő történetesen olyas valaki aki megtetszett és akkor a legaranyosabb ha mosolyog. Ha ehhez az kell, hogy megismertessem magam vele, hogy bekerüljek az életébe, akkor kénytelen leszek levetni a kandúr bőrt és békésen előtte állni, úgy ahogy azt az egyik álmomban elképzeltem, csak akkor nekem sem kellett kifogásokat keresnem azért, hogy mellette lehessek, mert egyszerűen ott volt és kész. – Mással is megesik ne aggódj, hogy szívesen osztana meg valamit valakivel, de a barátaival nem akarja, mert túl jól ismerik őt és attól tart kinevetik. Hasonló helyzettel szoktam én is szembe nézni, ne aggódj. Igazából örülök, hogy ezt elmondtad. Ne félj tőlem, nem foglak kinevetni. – csak ha együtt nevetünk, vele nem pedig rajta. Jó én elhiszem, hogy ki kell érdemelni az emberek bizalmát és blablabla de ettől függetlenül még normálisan is tudok viselkedni. – Oké ez is logikus. Ilyenkor mindenki megbolondul valamitől. – szeretem a tavaszt, nem csak azért, mert ilyenkor a születésnapomat ünnepelhetem, hanem mert minden virágba borul és nekünk ilyenkor az iskolába kell lennünk. Na sebaj, nem panaszkodásból mondom. – Oh az anyukád animágus? – meg sem hallom persze a rám vonatkozó kérdését, miért és válaszolnék pont ilyesmivel kapcsolatban, nem igaz. Hát persze. – Igazából csak kíváncsi voltam. Kutya párti vagyok, de semmi bajom a macskákkal. – ez mondjuk igaz is volt, egy kutyát elég nehéz lenne a Roxforton belül gondozni, szóval nem is ugrándoztam azért, hogy esetleg egy kiskutyát kapjak ami majd biztos megnőtt volna nagyra és valószínűleg többet kellett volna etetni, mint egy macskát. – Jól van, de akkor végkép nem tudom, hogy hol kereshetnénk. Nem akarom, hogy nagyon elcsavarogjon. – megálltam. Tényleg át kell élnem ezt az egész kétségbeesés dolgot, a végén még nem fog hinni nekem, hogy hiányzik az a macska. Aztán úgy tettem, mintha szépen lassan sikerülne erőt vennem magamon, amikor még rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e velem. Nem, persze, hogy nem volt. Beteg voltam. Engem is megcsípett a szerelembogár és szerelembeteg voltam, csak ezt így neki nem igazán lehetett volna elmondani neki. Biztosan kiröhög. – Talán a fáradtság miatt van, tudod túl sok mindent vállaltam magamra és egy kicsit kimerültem ez lehet a gond. Nem tudom mi másra gondolhatsz most? – fel is vontam a szemöldökömet, hogy lássa nem tudom miről beszél, pedig nagyon jól tudtam, oh nagyon is jól. De nem tettem szóvá, még nem.
Felhúzott szemöldökkel méregetem Clydeot, miközben igyekszem nem mondani semmi olyasmit, ami sértőn hatna. Elvégre nem ismerem - vagy mégis? magam sem tudom pontosan -, ismeretlenül pedig nem illik valakiről véleményt alkotni. Ha mást nem is biztos, de ezt megtanultam a szüleimtől. Az más kérdés, hogy az ember akarva-akaratlanul is ítélkezik. Legfeljebb megtartja magának, és jólnevelt kislányként, kisfiúként lenyeli a békát, hogy nehogy a másik azt higyje, valami gondja akadt az elhangzottakkal. A baj csak az, hogy jelen helyzetben nem biztos, hogy képes vagyok lenyelni azt a bizonyos kutykuruttyot, annál azért nagyobb falat. - Te... hogy... honnan... Francba is, még beszélni is elfelejtek lassan az idegességtől... ez így egyáltalán nem lesz jó, mert csak még nagyobb támadási felületet adok neki. Úgyhogy muszáj leszek erőt venni magamon és összeszedni a gondolataimat. Még akkor is, ha most enyhén szólva is nehezemre esik összefüggően gondolkodni. - Na szóval: honnan veszed, hogy szívesen osztanék meg valamit valakivel, de a barátaimmal nem akarom, mert túl jól ismernek, és attól félek, kinevetnének? Hm? Egy szóval sem mondtam ilyet, akkor honnan? Merlin szakállára! Mégis mi a fene vagy te, Clyde, valami csodabogár? Legilimentor vagy, vagy mifene? Húzom össze mégjobban a már így is eléggé ráncos homlokomat, miközben számonkérem rajta, hogy mégis honnan tudta, amit tud. Mert nyilvánvalóan tud valamit, méghozzá úgy, hogy én egy szóval sem adtam tudtára semmi ilyesmit. Viszont... ezzel a kirohanásommal akaratlanul is elárultam magam, ügyesen eljátszva az egyetlen ütőkártyámat... na mindegy. Nem is én lennék. A következő szavaira viszont megintcsak furcsán pislogok rá. Úgy látom, ez lesz az alapállapotom, ha a közelemben van. Csodás. Igazán nagyszerű. - Mindenki megbolondul valamitől? Te is? Esetleg zagyválóátkot szórtak rád? Ejnye, miért hagytad magad? Megpróbálom oldani a kissé feszélyezett hangulatot, bár kérdés, mennyire sikerül. Ha nekem nem, hát neki biztosan, anya említésével egészen biztosan. - Igen! Egy maine coon macskává tud átalakulni. Tudod, az a nagy bundás, hosszú. Én még nem tudtam rávenni magam, hogy kitanuljam, mert neki is rengeteg időbe telt... na meg azt mondta, hogy előbb az itteni tanulmányaimra koncentrálok, macskáskodni ráérek a suli elvégzése után is. Habár... ha választani kell, akkor valószínűleg valamilyen madár lennék, imádok repkedni, még ha egyelőre seprűre is szükségem van hozzá. Vigyorodom el az egyik kedvenc elfoglaltságom említésére. Bár egyes tárgyakra fordítanék annyi időt, meg odafigyelést, mint a kviddicsre! Mondjuk a gyógynövénytanra... akkor talán nem kellene Daisynek századjára is elmagyaráznia a dolgokat. Még szerencse, hogy az állatokkal egészen jó viszonyt ápolok, így a legendás lények gondozásával semmi problémám nem adódik. ~Aha... csak kíváncsi. Akkor mégis miért kérdezett volna rá ennyire nyíltan, egyenesen, hogy szeretem-e a macskákat? Itt valami sántít - és nem nagyapára gondolok.~ - Mi van, ha már visszament a klubhelyiségbe amíg mi itt nagy bőszen keresgéljük szegény Mephistot? A macskák okosak, minden szívbaj nélkül túl tudnak járni a gazdájuk eszén, úgyhogy egyáltalán nem csodálkoznék rajta, ha így lenne. Dobom be mintegy mentőötletként, de ki tudja? Lehet, tényleg visszament már a hálókörletükbe, akkor viszont teljesen feleslegesen rójuk a köröket. A kissé aggódó, érdeklődő kérdésemre, miszerint minden rendben van-e vele a stréber hollós álcája mögé bújik. Amit el is hiszek neki, mert valószínűleg tényleg csomó mindent bevállal, de mégis, úgy érzem, mintha lenne a háttérben még valami, amit nem mond el. Viszont nem tudom, hogy is fogalmazhatnám meg a dolgot, így egyelőre elengedem, és csak egy vállrándítással válaszolok. Értse, ahogy akarja, bár valószínűleg az egyezményes "fogalmam sincs"et olvassa ki belőle. Jól van az úgy.
Szemet forgatok, nem kellett volna ennyire a tudtára adnom, hogy esetleg figyelem őt, hogy tudok róla dolgokat anélkül, hogy ő is tudná. Persze simán kinyöghetném, hogy jó megfigyelő vagyok és innen tudom, de ezt ugye ő se venne be, még ha részben igaz is. Minden azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek felmérni a környezetünket, a helyzetet, mások testbeszédét, mert egy dolog az amit a szájukkal mondanak, de megint más amit nem lehet csak úgy eltitkolni. Van, hogy odafigyelek ilyesmire, van, hogy nem. A lényeg, hogy rá pont oda szoktam figyelni. Talán ez a baj, mert nem tudom mivel vághatnám ki magam, elsőre. De amíg mondja a magáét és felőlem érdeklődik, a tudásom felől, addig tökéletes terv születik meg a fejemben, másodjára. Épp szóra nyitnám a számat, komolyan, ám mégsem tudom, hogyan mondjam el neki. – Nem vagyok legilimentor, sem semmi. Hollóhátas vagyok Héloise, minden érdekel, kviddicsezek, zenélek, prefektus is vagyok és igazából azt még nem döntöttem el, hogy mi lesz velem a Roxfort után de érdekel a medimágia és magizoológia is, a mágiatörténet annyira nem vonz, de ugye jó ha az ember tudja a történelmét. – persze nem vagyok mindenből tökéletes, most csak azt próbálom neki demonstrálni, hogy mennyi minden érdekel, mennyi mindennel le tudom kötni a figyelmem és ezeket igyekszem még meg is jegyezni, hogy akármikor felhasználhassam őket. Megérti? Elhiszi, hogy tényleg így van? Mert ez tényleg így van és semmi sem elég hihető az igazságnál, csak néha muszáj megfűszerezni némi hazugsággal is, mert másképp túl száraz, túl félelmetes és kiábrándító. Az igazság néha nem az amit hallani szeretnénk, hanem valami teljesen más nyugtató kis hazugság. Nem akarom hazugságokkal tömni rögtön a fejét, de az igazságot sem szívesen mondanám el neki. Na mindegy. A feltételezésére, hogy esetleg zagyválóátkot szórtak rám elnevetem magam és nemlegesen megrázom a fejem. De szerencsére sikerül más mivel elterelni a témát rólam, az édesanyjára és persze rá, mert igazából az a leglényegesebb ha önmagáról beszél. Szóval szeret ő is a seprűn repülni? Talán egyszer gyakorolhatnánk közösen, mindenféle versengés nélkül esetleg. Hm na igen, ilyen bizalmi kötelék persze sajnos még nem alakult ki közöttünk, de majd idővel. – Hm az is lehetséges, hogy visszament. Ne haragudj, hogy vesztegettem az idődet. Kárpótlásul meghívlak Roxmortsba valamire. Nem fogadok el nemet válaszul! Megérdemled amiért ilyen kedves voltál és segítettél nekem. Most hétvégén mondjuk? Meglepetés, hogy hová mennénk. – egyrészt még én is ki kell találjam, másrészt tényleg nem akartam elkedvetleníteni őt. – Megyek megnézem, hátha ott van az a jó madár… akarom mondani macska. Köszi a segítséget! Szia! – azzal óvatosan odébb álltam. Amíg látótérben voltam elég normálisan és kimértem sétáltam visszafele. Nem néztem hátra, még véletlenül sem, pedig nagyon kíváncsi voltam. Összevissza kalapált a szívem izgalmamban, de csak le fog nyugodni. Mondjuk nem ma, talán később.
Fogalmam sincs, épp mi baja lehet, hogy a szemeit forgatja. Én mondtam, vagy tettem valami rosszat? Esetleg kaméleonnak képzeli magát? Hát, akkor rossz helyre képzeli magát, mert el kell keserítsem, semmi köze nincs a pikkelyesekhez. Hacsak.... hacsak nem képes pikkelyessé változni. Simán kinézem belőle, ami azt illeti. Persze ezt egyáltalán nem kötöm az orrára. Nem kell neki mindent tudnia, még akkor sem, ha Hollóhátas, azok meg valahogy egyértelműnek gondolják, hogy mindent tudniuk kell. Sőt, egyenesen mindent is. - Ha Hollóhátas vagy, akkor már önmagában nem vagy semmi! Legalább könyvmolynak kell lenned. De te már lassan mindenes könyvmoly vagy, az meg már régen nem semmi. Na igen, megint túl sokat jártatom a számat. Mint ahogy szinte mindig, ha ideges vagyok. Most pedig ideges vagyok... a baj csak az, hogy fogalmam sincs, hogy miért. Hiszen semmi nem történik, csak egy elveszett macskát keresünk. Egy macskát, akinek valószínűleg egyikünk sem ismeri a pontos tartózkodási helyét. Nagyszerű. - Semmi gond! Egyáltalán nem haragszom, sőt, sajnálom, hogy nem találtuk meg Mephistot! De tényleg lehet, hogy már rég hazament, amíg mi összevissza keresgéltük őmacskaságát. És... A következő szavaitól bennem akadt a szó. Na, ilyen is ritkán történik velem, azt el kell imernem... de most komolyan, honnan veszi ezt a nagyfokú bátorságot és magabiztosságot, hogy azt mondja, nem fogad el nemet? Hát ilyen nincs... az eszem megáll! - Szerintem... teljesen mindegy, mit mondok, valószínűleg a fejedbe vetted, hogy az lesz, amit kigondoltál, úgyhogy... rendben, legyen! Most hétvége. De akkor legalább egy baglyot küldj előtte, hogy tudjam, mire készüljek. Most pedig sipirc a macskád után, mert nem venném a lelkemre, ha miattam nem találnád meg! Szia! Engedem útjára Clydeot, hogy aztán azon kezdjek el gondolkozni, hogy mégis mi a frászfene ütött belém, hogy elfogadtam az ajánlatát. Ráadásul tényleg fogalmam sincs, hogy mire számítsak. Na sebaj, hamarosan úgyis kiderül.
️
//
