Ma sikerült már jobban aludni, vagy legalábbis a tea, amit kaptam, használt. Talán tényleg csak a sok tanulás és minden egyéb nyomta rám az álmatlanságot és csak beleképzeltem minden mást. Fogalmam sincsen igazából, valahogy az, hogy ezekre figyeljek, nem megy olyan jól. Na de majd... Felöltözve, hajam épp az égnek mered, ahogy próbálom lelapítva valami normális ábrázatot kölcsönözni magamnak, legalább ennyivel. Nincs rajtam semmi extra, amit szeretek, mert akkor feltűnő lennék és annyira se tudnék végigmenni a folyosón, mint eddig. Így is kellemetlen néha, főleg, ha a gondolatok kiülnek az arcomra, azt hiszik baj van és ha van is, úgy vannak vele, hogy nekik ahhoz közül is van. Ma azonban nem, hosszú és mégis ráérős léptekkel szelem át a folyosókat, a rövid úton, hogy egyhamar a hátam mögött tudhassam a birtokot. Nem hoztam most könyveket, meg semmit sem, csak a pálcám dugtam a zsebembe és gondolatokat a fejbe. Egy kellemes nyújtózkodással telítem be tüdőmet a friss levegővel, aztán haladok előre. Kikerülöm a kisebb csapatot, akik szereztek egy kvaff utánzatot és azzal gyakorolnak, passzolgatnak, bár ismerem is őket, most nem szállok bele. A vadőrlak kunyhójának környéke jó hely, kellemes, nem, nem hozzá megyek, csak abba az irányba, hogy mögöttem legyenek a fák, én pedig leülhessek gyakorolni. Felmarkolok pár kavicsot, lehuppanok egy kövezetre és lepakolom a fűbe. Először lassan egymásra pakolgatom, immáron a pálcát használva a mozgatásra, majd „elengedem”, de nem áll meg. Megpróbálom megint és megint, de valahogy nem találom meg azt a pontot, amelyet kellene. Hmmm. Nem, nem húzom fel magam rajta, végül már csak táncolnak a levegőben a kavicsok, ahogy épp kezem mozdul, tekintetem pedig oldalra vetül. - Ó, hát gyere ide, no – egy süldőmacska lappang a fűben és épp becserkészett valamit, amikor a mocorgó, perdülő kövek el nem terelték a figyelmét. Valakié, mert nyakörv van rajta és csengettyű, a kinyújtott kezemre pedig szaglászni kezd, bátortalan. Aztán farkát felcsapva lépked közelebb és dörgölőzik a kezemnek. Még mindig nem érzem szükségét egy háziállatnak, potyázni én is szoktam, egyszer a faluban láttam egy jópofa kutyát, dobáltam neki botot is, mire a sokadikra elszaladt végül, nyilván haza. Semmi gond. Kipróbálok valamit. A kövek még mindig a levegőben, ám szabálytalanabbul mozognak, de igyekszem koncentrálni rájuk, miközben ujjaim a bundába fúródnak és megcirógatom. Körbetekintek, erre most senki nem jár, szóval biztos elkóborolt, ha marad velem, majd beviszem a kastélyba. Kezem marad rajta, a köveimet irányítom és most leginkább a koncentráció az, ami tök jól kijön. Nincs is olyan nagy gond a fejemben, talán. A macska kinyúl és lepofoz egy kavicsot, én meg elnevetem magam.
Vendég
Hétf. Május 11, 2020 8:57 pm
Mindig is szerette az erdőket. Átláthatatlanságukat, titokzatosságukat, beszédes csendjüket. Az ominózus eset óta azonban már nem érez késztetést felfedezésükre, megfejtésükre, nem akar a sűrűben bóklászni, kitalálni, épp milyen állat neszel a közelben, hogy barátságos vajon vagy épp ellenkezőleg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az iskola mellett húzódónak még a közelébe se megy. Óvatosabban közelíti ugyan már meg, de továbbra is kedvére való elfoglaltság egyszerűen csak leheveredni az első fák árnyékában, nem elég messze a többiektől ahhoz, hogy veszélybe kerülhessen, de akkora távolságot tartva, hogy élvezhesse a természet csendes duruzsolását. Ritka, hogy itt megzavarják, a diákok többsége az ehhez hasonló hosszabb szabadidőt társai körében tölti, barátai pedig ismerik már elég jól ahhoz, hogy tudják, azon ritka alkalmakkor, mikor eltűnik, hiába keresik, s hogy előbb vagy utóbb úgyis felbukkan köreikben újból. Most azonban békés mélázásából halk léptek zaja zavarja fel. Nehezményező sóhaj hagyja el ajkait, s lassan könyökére támaszkodva nyújtózkodik, éppen csak annyira, hogy ráláthasson az érkezőre, megfejthesse, kit tisztelhet a személyében, titkon reménykedve abban, diáktársa csupán elhaladóban jár erre és nem áll szándékában letelepedni. Persze, ahogy az mostanában lenni szokott, a szerencse nem szegődik mellé. Vagy talán mégis? Az ismerősnek tetsző vonások láttán ülő helyzetbe tornássza magát, majd állóba is lassan, ügyelve arra, hogy egy fa takarásában maradjon. S valóban, nem csak a fény játszott vele, tényleg egy kedves, bármikor szívesen látott arcot köszönthet. Nem fedi fel jelenlétét egyelőre, morbidnak is elmenő érdeklődéssel figyeli a másik fiú minden mozdulatát, míg fel nem csendül nevetése. - Micsoda kellemes látvány ez a fájó szemnek - nem szólal meg, csak mikor a kellemesen csengő, bájos nevetés elhalkul, a fától is csak ekkor távolodik el és veszi útját a földön ülő fiú irányába. Pillantását nem szakítja el róla, ahogy kacérnak szánt félmosollyal arcán egész közel sétál hozzá, csupán egy apró fintorral reagálva a macska fújtatására. Kezdi megszokni, hogy azokon a jószágokon kívül, akikkel korábban jó viszonyt ápolt - megetette őket, mikor követelőztek -, a cirmosok többsége nem fogadja kitörő örömmel jelenlétét. Épp ellenkezőleg. Megérti őket persze, de ettől még jobban esne neki, ha nem kapna már azért is morgást, fújtatást és gyanakvó pislogást, mert a közelükbe lép. - Rég láttalak, Alexander - finoman ejti ki a nevet, mintha valami igazán kedvére való szót ízlelgetne, majd a választ meg se várva, lehuppan ő is a földre, indokolatlanul közel húzódva a másikhoz. - Miben mesterkedsz? Csak azt ne mond, hogy valami házi feladatra gyakorolsz - apró, éppen csak észrevehető fintora mutatja, milyen unalmas tartaná az efféle választ, mit hangosan persze nem fog kimondani. Az kéne még, hogy megsértse a srácot, mikor kezdi úgy érezni, hogy ismeretségük indítása miatt így is épp elég nehéz helyzetben van.
Vendég
Kedd Május 12, 2020 5:40 am
to; Sam
Van az a fura érzés, ami néha felbukkan az emberben, amikor valahol van, mindegy kivel vagy ki nélkül, egyszerűen jön és nem moccan. Mintha lenne hátul egy szem, amely mindent lát, azt is, ha valaki éppen csak odapillant, hát még ha figyelik. Na én erre sosem tudok jól reagálni, mert észre se veszem, annyian művelik néha, már csak azért is, mert vagyok aki vagyok. Most is csak kezemet emelem meg, vakarok a tarkómra kicsit, hogy ezzel is megszűntessem az apró pihék égnek állását, majd abba is hagyva folytatom azt, amit eddig. Egészen jól meg, ugyan néha lefele indulnak a táncosok, ahogy jobban a macskára figyelek, vagy csak borzongok egyet, a levegőben maradtak és eu jó. Fejem kissé oldalra billentve figyelek, dögönyözök és nevetek. Mert azt is kell ugye, mindent kell. A macska böködi tovább a követ, nyúl érte, majd elapad a hang belőlem, de valami másik tör ki. Egy apró kiáltás, ahogy ültömben ugrok is egyet arra, hogy mögém került valaki. A kavicsok kelletlen potyognak a földre szinte azonnal, koppan egy a térdemen, de észre sem veszem, ahogy fejem picit hátrébb döntve, kicsit hevesebben kapáló szívvel bámulok fel rá. Mostanság egyre többen lopódznak mögém, ez valami új divat? - Mióta állsz ott? – nem mintha valami illetlenséget csináltam volna, csak na. – És miért kellemes? – támadom le kérdésekkel azonnal szerencsétlent. Nincs kedvem most megint ahhoz, valami tudástár legyek vagy épp ne, csak fogalmam sincs hogy viselkedve zavarodjak bele az egészbe. Valami olyasmi. Van valami megnyugtató benne és nem is, helyezkedve keresem meg a kényelmes pontot, szemem sarkából követve, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül. Nem tágít. Mondjuk meg is lepne, ez tény. Mindegy. Megint. - Pedig én nem bújtam el sehova, hogy ne láss – elég ehhez, hogy más házakba járunk, nem más, persze, meg amikor totál szutyok kedvem volt, kicsit mégis megtettem. Arcát figyelem, egy pontig, ahonnan végül elkapom a tekintetem. No, meg mert egészen közel ül le. Mintha kicsit máshogy festene. Nyelvem hegyén van az újabb kérdés, mégis visszafogom, mert alapvetően nincs közöm a dologhoz. Aprót vonok végül a vállamon - Nem mesterkedem én semmiben... – hunyorgok kicsit felé, majd le a köveimre. Ebben mi lenne az? Fintorog, ahha. Azt hiszi, stréberkedem. - Gyakoroltam, csak úgy. Nincs ebben semmi. Itt egyedül voltam hozzá – nézek körbe egy pillanatra. – De te? Ha már így ide settenkedtél? Semmi újat nem tudok mondani a múltkorinál.
Vendég
Pént. Május 15, 2020 6:47 pm
Bizonyára mindenki számára ismerősek azok a napok, mikor a legjobb cimborákat is a háta közepére kívánja az ember, mikor legszívesebben elbujdosna, világgá menne, míg azt nem érzi ismét, hogy nem akarja leharapni mindenki fejét csak azért, mert ránézett. Számára sem ismeretlen ez az érzés, ilyenkor pedig a lehető leghamarabb igyekszik olyan helyre húzódni, ahol biztosan nem zavarja egy ideig senki. Így tett ma is. Az erdő legszéle az egyik kedvenc rejteke. Kevesen járnak erre és azok se maradnak sokáig, itt mindig lehetősége volt lehiggasztania magát, mielőtt visszatért a civilizációba, úgy tűnik azonban, hogy ma szentségéhez betolakodó érkezett. Morogva veszi ezt tudomásul, egészen addig gondolkozva kellően undok, de nem veszélyes módszereken, mivel elriaszthatja kellemetlenkedő vendégét, míg meg nem tudja, ki a látogató, mely máris egészen eltérő érzelmek kavalkádját indítja útjára. A távolságtartás vágyát felcseréli a közelségé, a csendjét a hangé, ő pedig nem tud mást tenni, mint ösztöneinek engedelmeskedve megközelíteni vágyainak tárgyát. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - arcára őszinte bocsánatkérés ül, Alex rémületének láttán. Bele se gondolt, váratlan megjelenése mit válthat ki olyasvalakiből, aki teljesen el van merülve saját világába és nem számít egy ilyen orv - igaz, ártalmatlan - támadásra. Ösztönösen emeli kezeit is szemmagasságba, bemutatva fegyvertelenségét, miközben, eredeti céljának megfelelően, egészen közel lép a másikhoz. - Egy ideje már, de csak, hogy tudd, már előtted is itt voltam - kezével hanyagul int abba az irányba, merről érkezett. - Ne is törődj vele - mosolya nem csökken, hiába taglózza le a hír némiképp, hogy kedvesnek szánt megjegyzése értetlenséget okozott. Persze, számíthatott volna rá, hiszen hasonló fogadtatást kapott eddig minden flörtölési kísérlete. Nem mintha Alexet hibáztatná miatta, minden bizonnyal nem segít az a tény, hogy nem csak így kezdett, de akárhányszor zavarbajön felemlegeti a testvérét, mintha ez lenne az egyetlen oka annak, hogy társaságát keresi. Holott ez az igazságtól messzebb már nem is állhatna. - Ez minden bizonnyal így van, de ettől még örültem volna, ha gyakrabban összefutunk. Lemehetnénk Roxmortsba a következő hétvégén megint, szórakozni egy kicsit - addigra a telihold vonzotta fáradtsága is tovaillan, tökéletes állapotban lesz hát ahhoz, hogy elvigye a srácot valahova. - Remélem, nem zavarlak azért - nem mintha elmenne, ha igen, de jobb szeretné tudni, annyira azért mégse bosszantja a másikat már a puszta jelenlétével is. Gyakorolni végül is bármikor tud, társaságra pedig mind a kettőjüknek szüksége van és szereti azt hinni, hogy Alex legalább annyira örül összefutásuknak, mint ő maga. - Hmm, nem baj, most úgyis valami másról akarok beszélni. Mondjuk rólad - úgy bök felé, mintha ebben a pillanatban pattant volna ki a fejéből a gondolat és nem meditált volna rajta álmatlan éjszakákon át, vagy unalmas órák alatt. A nővéréről már mindent tud, amit soha nem is akart, ellenben Alexről vajmi keveset, ezen pedig illene változtatnia, méghozzá mihamarabb.
