Szemöldököm felett szúr egy pont, mintha fejfájás lenne, de szerintem csak erőltetés, vagy a túl sok gondolat most akarja kifúrni a koponyám és távozni, mert ekkora kavalkádban, köszönik szépen, ők nem vesznek részt. Vagy megint egy retek pattanás. Szerencsére nem jártam úgy, mint az egyik évfolyamtársam, akinek aztán mindenhol is van, nem is kicsik és sose akarnak elmúlni, ha meg igen, akkor az arcán marad a nyoma, mint sok pici kráter. Fura, nem láttam, hogy zavarná, csak amikor bámulják, akkor morog oda valamit. Mindegy. Én homlokomra vakarok és befordulok a folyosón, amely a kastély csendesebb felén húzódik. Néha ide sétálok el, amikor megint elkezdik a susmorgást arról, mi történik a családom környékén vagy akármi mást, én meg megunom, hogy néznek és azt hiszik, hogy amúgy nem hallom, de válaszolni fogok. Egyszer sem szóltam rá semmit sem, nem nyilatkozom erről, mert egyrészt, nekem sem kellemes újra meg újra rá gondolni, másrészt, senkire sem tartozik. Néha szeretnék kicsit kiabálni és kikelni magamból ezért, aztán odaérek, hogy na, majd most és... veszek egy nagy levegőt, megvonom a vállam, legyintek és már ott sem vagyok. Vagy türelmem, vagy igazi kedvem nincs hozzá. Vagy épp másra figyelek, mert megint engem nézett és tudom, hogy kérdezni akar ő is, csak most nincs kedvem a faggatós játékhoz, amit űz. Most is ezért jöttem el erre, mert ha balra megyek, akkor egy úton leszünk sokáig és tuti előjön, szóval nekem erre van dolgom, ami a semmi, de nem baj az, lesz a semmi és akkor most nem kell semmit sem tennem. Megállva nézek körbe, majd leteszem a táskám és felülök a párkányra, hátamat a kőfalnak vetem és lábamat lógatom le. Egész kényelmes, van az a fura dolgom, hogy nem nagyon válogatok, ha ülni lehet, mindegy mennyire kényelmetlen, nekem megy. Elleszek én itt egy darabig, fejem is hátradöntöm és elgondolkodom, merre is kell ma még menni. Edzés nincs, különóra sem, talán lehet, hogy jobb lenne a körletbe visszasétálni és ott vergődni? Valami nem kerek most, lehet bujkál bennem valami és azért ilyen az egész, vagy csak normálisan aludni. Két éjjel nagyon furán alszom, mintha valami frusztrálna és nem is, nem tudom megmagyarázni. Még az utált jóslástan álmoskönyvet is fellapoztam, de az csak felhúzott, mert a váratlan és kegyetlen haláltól kezdve mindent mondott, csak azt nem, amit kellene. A javasasszony, mikor halkan megkérdeztem egyszer, nyugtalanság, próbáljak kikapcsolni. De mit és hogyan? Morgolódok most is egy sort rá, a táskámba túrok inkább és könyvet húzok elő. Itt legalább lehet csendben olvasni, ez meg egy regény, amit kölcsönkaptam és érdekel, nem kell felkapnom a fejem susmorgásra vagy épp kiáltozásra.
Vendég
Vas. Május 10, 2020 2:34 pm
Az unalom veszélyt jelent a magányos túlélőre nézve.
346 ● Lesz ez még jobb is, becsszó
"Anabelle, most nem érek rá..." "Hagyj, most nincs erre időm..." "Csak tegyünk úgy, mintha nem is látnánk, akkor biztos elmegy innen..."
A diákok néha nagyon gonoszak tudnak lenni. Főleg amikor Belle nagyon unatkozik, és beszédbe próbál elegyedni valamelyik éppen tanulni vágyó, vagy épp nagyon unatkozó gyerekkel. Vagy épp az órájukra siető tanárokkal. Mert Annie nem nagyon akarja figyelembe venni, hogy tulajdonképpen ez a hely mégis csak egy iskola, ahova a gyerekek tanulni jönnek, és nem csak úgy lézengeni és az égvilágon semmit se csinálni. És ezt valahol nagyon mélyen ő is tudja, csak épp nem akarja elfogadni. Még életében is olyan volt, aki nem bírta a magányt és az unalmat. Ez pedig a szellemként eltöltött évei alatt semennyire sem változott. Anabelle mindig, mióta csak itt szellemeskedik a kastélyban, keresi mások, a többi diák vagy épp tanár társaságát, hogy az örökkévalóság unalmát kicsit enyhítse, és még többet tanuljon a modern társadalomról, és azokról az új dolgokról, amiket a varázslók, és a muglik is kitalálnak. De ilyenkor, mikor ilyen csúnyán elküldi mindenki, arra hivatkozva, hogy tanulniuk kell, vagy épp órára sietnek, egészen le tud jönni az életről. Mármint... Tudjuk jól, hogy már amúgy sem él, de ilyenkor még kevésbé, és csak leszegett fejjel lebeg az egyik folyosóról a másikra, vagy épp az egyik emeletről a másikra. Tisztára, mint A kör című filmben Samara, annyi különbséggel, hogy talán ő annyira még nem ijesztő. Talán... És amint az egyik folyosón egy újabb áldozatot vél felfedezni, személy szerint Alexandert, ez a búslakodása máris szertefoszlik. Az arcára ismét egy igen széles vigyor ül ki, és egy szempillantás alatt már ott is lebeg a srác felett. Pontosabban ott mögötte, egész közel hajolva a fejéhez, hogy ő is bele tudjon lesni a könyvbe, amit épp olvas. - Mit olvasol? Érdekes? Hadd nézzem én iiis... - És csak aztán esik le neki, hogy talán ő is olyan, mint a többi diák, akivel a mai nap találkozott, így ha Alex addig nem ugrott félre, akkor most ő teszi meg, és hátrébb is vonul. Bár a szívbajt talán már így is ráhozta szegényre. - Vagy te is tanulsz, és csak zavarlak...?
Vendég
Hétf. Május 11, 2020 10:09 am
to; Annabelle
Egy kicsit csusszanok oldalra, az ablak felé, könyököm ér a hideg ablaktámlának, miközben keresem a kis kényelmi pontot. Az iskolának megvannak a maga típusai, hangjai, valahogy nekik mindig annyi energiájuk van, hogy az valami hihetetlen. Aztán van, amikor én is azt érzem, hogy rengeteg van, ott akarok lenni mindenhol és mindenkivel, csak ott bukik meg a dolog, hogy néha elvesztem azt, hogy kivel is akarom én ezt. Nem mondom magam magányosnak, elveszettnek, csak vannak bonyolult dolgaim, amiket én is nehezen fogok fel. Ott van például Ő is, amikor felbukkan, nekem meg izzad a tenyerem és ver a szívem, aztán leesik, hogy már megint ideges vagyok, semmi más, csak haragszom, de nem tudom miért haragszom rá igazából. Fura. Ahogy olvasom a sorokat, úgy képzelem az arcát az egyik szereplőhöz, mert ahogy körbe van írva a viselkedése, úgy illik rá itt és ott. Ez megmosolyogtat, a könyvek felett pedig lehet mosolyogni, nevetni, vagy csak morcosan nézni, nem szól meg érte senki és talán hülyének sem néznek annyira, mintha ezt egy szál magamban tenném. De ki hogy nézi. Az ujjamat nyalom meg, rossz szokás, De lapoznom kell és ezt ösztönös. Totál sikerült kizárni a külvilágot, minden zajt, sőt, talán saját fura gondolataim is, a sorok csak úgy futnak a szemeim előtt. Lassan kibontakozik a sztori, pedig kicsit döcögve indult meg és inkább koncentrált arra, hogy bemutassa, kikkel is állunk szemben. Ez, úgy mondta a tulaja, egy krimi, én pedig a családi történések ellenére mazoistán nyúltam utána. De nem félek, csak... csak kell. Épp a idős néni hangját imitálom fejben, ahogy a regényben károg, amikor hideget érzek, majd hangot hallok. Akaratlan kiáltok fel. - Basszus! – kapom mellkasomhoz a kezem, a könyv az ölembe bukdácsol, a levegőt kicsit szaporán veszem, amikor az ezüstös derengésű arcocskára pillanatok. - Szia Anne. Néha azért dúdolhatnál valami dallamot, hogy tudjam, itt vagy – szusszanok egy nagyot. Nem haragszom én rá, csak megijedtem, olyankor meg kicsit morcosabb vagyok. Remélem elnézi. - Nah... Most hogy túléltem – nézek rá, ahogy arrébb kúszik a levegőben. Pislogok párat arra, amit mond, majd a fejemet rázom. – Jaj dehogy tanulok. Nem, nem zavarsz, csak megijedtem – veszem vissza a könyvet a kezeimbe és odalapozok, ahol tartottam. Nem, ez már volt. Lapozok tovább, majd megtalálom a fejezetet. - Ez csak egy regény, krimi, ha ez mond valamit. Nem ijesztő, csak gondolkodni kell, ki a rossz. Nézheted, persze, bár unalmas lesz, lehet. Még nagyon az elején vagyok.
Vendég
Szer. Május 13, 2020 3:22 pm
Az unalom veszélyt jelent a magányos túlélőre nézve.
406 ● Lesz ez még jobb is, becsszó
Anabelle azon szellemek közé tartozik, aki nem bírja elviselni a magányt. Ő az, aki egész nap és egész éjjel a kastély folyosóit és termeit járja, hátha összetalálkozik valakivel akivel akár csak egy kicsit is tud beszélgetni, vagy aki hajlandó arra, hogy meséljen egy kicsit azokról az újdonságokról, amiket a modern varázslók és muglik kitalálnak. A baj csak az, hogy az esetek többségében olyan személyt sikerül megtalálnia, aki éppen nem ér rá. Mert Belle egyszerűen nem tudja még mindig megérteni, szinte mindig elfelejti, hogy a Roxfort még mindig egyiskola, ahova a kis varázslók és boszorkányok tnulni járnak, és nem csak szórakozni, és melegíteni a hátsójukat. Ezért is fordul elő vele elég gyakran, hogy épp olyanokat talál meg, akik vagy az órájukra sietnek, vagy épp nagyon keményen tanulnak, beadndót írnak. Ilyenkor pedig Nagyon el szokott szomorodni, és csak a fejét leszegve lebeg a folyosókon. Egészen addig, míg egy újabb áldozatát meg nem pillantja, annak a reményében, hogy vgre valaki elűzi az unalmát, és beszélget vele, vgy csak meghallgatja az érdekesebbnél érdekesebb meséit arról, hogy milyen új, és számára érdekes dolgokat látott újabban a kastély falain belül. - Dúdolni? Hm... Tegnap a Kövér Dáma tanított nekem egy dalt... - gondolkozik is el egy kicsit, miután bebizonyosodott arról, hogy az ijedtségen kívül nincs semmi komolyabb baja szegény Hugrásnak. És még el is kezdi dúdolni, bár tény, hogy az ő hagja cseppet sem olyan jó, még csak a Dáma hangját sem közelíti meg. Mondhatni ezzel a hanggal akéár még kínozni is lehetne, tökéletesen beillene mondjuk egy horrorfilmbe is. De legalább ezzel mindenki meghallaná Annie érkezését. - Akkor maradhatok? - a hangjában pedig tisztán érezni a reménykedés apró szikráját, és az izgatottságot, hogy végre talált valakit, aki nincs olyan nagyon elfoglalva a tanulással, hog ne érjen rá mókázni, vagy épp csak beszélgetni mindenféle kis apróságról. - Krimi...? - gondolkozik is el, ahogy ismét közelebb hajol Alexhez, hogy belekukkantson abba a könyvbe. Krimi... Hallott már valahol, az biztos, de nem tudja, hogy honnan ismerős neki ez a szó, de nem tudja, hogy mit jelent. De biztos érdekes lehet, ha Alex is ezt olvassa. - Hát biztos izgisebb, mint Nick történetei... - kuncogva pillant ismét Alexre, ahogy eszébe jut a Griffendél házszelleme. Néha vele is beszélget Annie, de néha már nagyon unja, hogy szinte minden egyes alkalommal csak ugyanazt meséli, és semmi újat nem tud kitalálni. Tehát ez a könyv biztos érdekes lesz, még akkor is, ha gondolkodni kell közben. - És te tudod már, ki a rossz?
