- Ez még mindig rohadtul fáj – mormogok, ahogy karom mozdul, mivel kénytelen vagyok használni, ha az ajtót akarom kitárni, hogy kimehessünk rajta a levegőre. Már bőven lementek az órák és amúgy sincs kedvem megint tanulni, mert napok óta mást sem látok, csak könyvhalmokat, most is, ha becsukom a szemem, a sorok előttem táncolnak és még a végén kiütést is kapok. Mostanság még mindig túl sok minden van körülöttünk és velem, ezek mellé ez már totálisan kifáraszt. Vagyis szellemileg biztos, ezért nem sikerült figyelnem az edzésen sem, mert sikeresen nyúltam bele úgy a passzba, hogy aztán szinte hallottam, hogyan reccsent bele a karom. Olyat akartam káromkodni, mint még sose, de valami artikulálatlan dolog lett belőle, semmi más, meg az, hogy idő előtt szálltam le és másztam el a gyengélkedőre. Rendes volt Daisy-től, hogy elkísért, ott már kicsit vinnyogtam, rettentő jól illett hozzám, de muszáj volt a javasasszonynak megnéznie ugye. Szerencsére semmi baja, megmarad és el sem tört, csak zúzódás, vagy mi a fene. Kaptam rá fájdalomcsillapítót, meg ami lehúzza holnapra a nagy részét, annyit mondott, hogy egy kis folt marad majd belőle, ami már nem fog bántani. Ezeket hamar el lehet látni, magyarázta, én meg mindig tökre csodálkozom, mert nagyon nem értek a gyógyításhoz, valahogy az kiment a szórásból. Mondjuk, nem tudnám azt sem elképzelni, mennyire bírom a vért, vagy ha valaki elhányja magát előttem, pedig nem vagyok finnyás, csak ez olyan dolog, amit nem tudhatok előre. Mindegy. Én régen hánytam, akkor is valami hülye csíny miatt, azóta meg figyelek. - Mondjuk az jobban érdekel, hogy mégis hogy a francba írok meg ennyi beadandót... Nektek is mindent most akarnak a nyakatokba aggatni? - húzom el a számat, amint menetelünk előre a birtokon. Kezeimet tömködöm a zsebembe, rossz szokás, mondták már, hogy nem kéne, mert ha nem nézek előre és borulok, az arcommal fogom fel az ütést, nem pedig kézzel, ami egy kicsivel kellemesebb lenne. Mindegy is. A tó felé tartunk, akaratlan, ilyenkor már egészen jó ott lenni és bár kellemes hűvös száll felénk a víztömeg felől, most legalább nincs az az átkozott szél, amelytől az ember csontig átfagy, ezzel együtt meg a tudat, hogy jön az év vége, és akkora vizsga vár rám, hogy menten nekifutok annak a víznek és inkább csobbanok korait, mintsem megint a könyveimre gondoljak. Megállva nézek körbe, itt-ott látni diákokat, de még nem árasztották el a helyet. Megkeresem a helyet, ahova le szoktunk ülni, pár nagyobb darab kő, amely mégsem a föld és már le is huppanok rá, lábaimat kinyújtva nyújtózok egyet, fél kézzel és azt, amit most nem akarok terhelni, az ölembe fektetem. - Ahh, azt nem is mondtad, sikerült-e végül az a bűbáj – igyekszem témát találni, ma nyugodt is vagyok hozzá. Nem szeretek néha beszélgetni, de igyekszem. Egyelőre, mondhatni, minden szuper. Már amennyire lehet.
Vendég
Vas. Május 10, 2020 10:44 pm
Alex & Daisy
H
a valaki, aki nem ismer minket végignézte volna, ahogy Alex kezét szorongatva megnyugtató mondatokat mantráztam míg ő hősiesen próbálta tűrni ahogy helyre teszik fájó karját biztosan azt hihette volna, hogy van köztünk valami. Az igazság az, hogy én mindenkivel ilyen vagyok. Vagyis majdnem mindenkivel, aki iránt egy morzsányi szeretet is érzek. Talán azért vagyok ilyen, mert a gyermekkoromból hiányoztak ezek az érintések és most így szeretném bepótolni. Azt hiszem, megártott az a viselkedés elemző szakkönyv, amit most olvasok. - Kinyitottam volna ám az ajtót - válaszolok hasonló stílusban, mint amilyenben Alex megállapítja, hogy a karja bizony még mindig fáj. Meg is értem, szép sérülést szedett be az edzésen, míg ki tudja, hol járt fejben. Ezért sem sportolok, főleg nem ilyen életveszélyes sportágakat nem próbálnék ki. A mugli sportok is rettentően kegyetlenek tudnak lenni, már amennyire rálátásom nyílt rájuk, de a kividiccsel egyik sem versenyezhet ilyen téren. - Ó, igen, mindenki úgy érzi, hogy csak az ő tantárgya van a világon - kuncogok fel saját kijelentésemen. Szerencsére nekem a beadandókkal sosincsenek problémáim, így igyekszem kompenzálni, hogy a gyakorlati feladatokban nem jeleskedem és gyakran hiányzom az órákról. Gyorsan olvasok és az írással sem vagyok bajban, remekül megy a rizsázás. Rendszerint megdicsérnek az ilyesfajta munkáim miatt, jól esik, hogy elismerik, hogy én is értek valamihez. Nem is tudom, hogy igazából merre megyünk, teljes egészében háztársamra bízom az irányítást. Bár ha jól látom, akkor a tópartot céloztuk meg. Nem csodálom, mostanra végre elég jó idő van ahhoz, hogy napozhassunk egy kicsit. Elégedetten heveredek el az egyik nagyobbacska sziklán, kis méreteimnek köszönhetően kényelmesen elférek rajta, ha felhúzom a lábaimat. Lehunyt szemmel élvezem a napsütést, ideje egy kis energiát magamba szívni. Úgy nézek ki, mint egy koporsó szökevény, friss levegőt ritkán látott bőröm színe a fehér faléval vetekszik. - Dehogyis, de küzdök, nem adom fel - válaszolok mosolyogva, a szemeimet azonban nem nyitom ki. Már rég nem tud letaglózni, ha nem sikerül egy-egy varázslat úgy, ahogy szeretném. Mondjuk ki, leginkább sehogy sem szoktak sikerülni. Aranyos tőle, hogy érdeklődik, de őszintén szólva szerintem épp ilyen válaszra számított.
