Már egy órája róttam egyedül az elhagyatott kevésbé forgalmas folyósokat. Lett volna száz dolgom, de egyikhez sem tudtam, hozzá kezdeni. Már megint elcsesztem, mikor nekem kellett bemutatnom az osztályban a varázslatot. Nevetség tárgyává váltam. Én vagyok a két balkezes Potter. Persze másnak se sikerült a varázslat, de azt már kinézi. Ez hiba nem azt jelenti, hogy nem tudom. Mégis feszélyeznek a rám szegeződő engem kritizáló társaim tekintetei, mikor telesítenem kellene előttük és nem tudom megcsinálni. Apa nem lesz rám büszke, ha megtudja. Az egyik ablakpárkánynak dőltem és azt a képet néztem, ahol egy ember zsákkal a fején lóg a fán és a fa alatt egy vörös hajú nő áll siratja felakasztott szerelmét. A fa fölött köröznek a varjak. Egy néma sóhajjal bámulom a képeket. Majd tovább állok. A következő folyóson láttok egy másik képet, ahol egy mezőn szerelmes párok piknikeznek, utána a magányos sötét lovas alakja tűnik fel egy harmadik képen, ahol újra megállok. Miért magányos? Miért ép, akkor ágaskodik fel a ló, mikor villámlik? Hogy tudja megülni a megbokrosodott a lovát? Lecsukom a szemem és a falnak dőlök. És én miért esek le a ló? Elkeserít, hogy egy szemét kupac vagyok. Komolyan, ha nem lenne Scorp mellettem én is úgy végezném, mint a felakasztott ember. Néha nem tudom, eltűrni szó vagy tett nélkül a sértegetéseket. Nem akarom, hogy miattam kapjon anya levelet egyszer, mikor visszavágok kontrollomat elvesztve. Lassan tovább kóborolok a folyósokon, amikor meglátom anyám ismerős sziluettjét. Miért van itt és hova tart? Egy szobor mögött lapulok meg. Az igazgató szobája felé megy. Nem tettem most semmi rosszat. Nem riogattam elsősöket, nem okoztam másoknak komolyabb sérülést. Megígértem, hogy nem leszek rossz, mégis az vagyok. A közelben maradtam és az egyik falba mélyedő fülkébe ültem be rá várakozva. Felhúztam térdeimet és a falba karcolt monogramokat nézegettem. H.P. Apa neve ugrik be rögtön, de a másik monogram nem stimmel. Ez nem anyáé. Miért hívták be anyát? Ki miatt? Lily újabban már beszól a tanároknak vagy James maga alatt vágja a fát? Az utóbbira fogadtam volna vagy magamra, de most eskü alatt se találtam annál nagyobb hibát hogy felgyújtottam "véletlenül" a haját az egyik mardekáros csajnak, aki valami helytelen megjegyzést fűzött rólam. Egyre inkább úgy éreztem, hogy az egész - anya megjelenése - miattam történik. Én vagyok a hibás. Én vagyok a legrosszabb gyerek. Borzongás futott végig az a hátamon. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Miért érzem azt, hogy a családban én vagyok a legelveszettebb? Pár napja elgondolkoztam már azon is, hogy mi lenne, ha én is cserediák lennék. Afrikába vagy Dél-Amerikába, ahol nem nyomaszt a családi háttér. A baglyok lassabban érnének haza, mint most, de van telefon és az internet ott sem ismeretlen fogalom már. Tudom, hogy ez a gondolat sokakat megriasztana a családban szüleimet nagyit és Ron bácsit is. Túl nehéz lenne a "kis" Albus számára ez a megpróbáltatás. Scorpius talán megértené, de ő se repesne az örömében, hogy elhagyom őt pár hónapra. Kósza gondolataimban ott szerepelt az is, hogy máshogy kellene látnom a világot, ahogy most látom. Azzal, ha utamra eresztenek valami plusszal térhetek haza. Talán rátalálnék önmagamra. Komoran bámulom a falat, már percek óta, mikor közeledő cipő kopogásokra leszek figyelmes. Ez anya lesz. Mellettem fog elhaladni, ha nem nézek rá talán nem fog észre venni. Legszívesebben odafutnék és átölelném, de félek, hogy valaki meglátja és valaki tovább adja, milyen kis gyerekes vagyok. Ha nem teszem, akkor én lennék a hálátlan gyermek édesanyám szemében. A lépések abba maradnak és a fal helyett a folyosón álló személyre nézek fel. -Anya - suttogom magam elé a szót, melyet az elsők között mondtam ki. Lesütöm tekintetemet és a lábaimat is leteszem a fülkéből, így anyának helyt adva mellettem. Valamikor ez a hely egy szobornak adhatott helyett, melyet később felváltott a szerelmespárok titkos csók váltásai. Ma anya és fia találkozásának ad lehetőséget ez gótikus fal bemélyedés.
...Messiás-mutató különös csillagot...
Vendég
Kedd Május 12, 2020 12:27 am
Próbálok visszaemlékezni arra, hogy milyen volt, mielőtt megkaptam a levelet James ügyéről. Egyszerűen nem rémlik, hogy mit csináltam éppen - talán abból az állónapos szőlőből ettem, amit Felicity asztaláról csentem egy perccel azelőtt, mikor a bagoly az ablakon kopogtatott. Összeszorult a gyomrom attól a pillanattól fogva, hogy megláttam; csak a Roxfort példányai intelligensek annyira, hogy hétköznaponként a munkahelyén keressék az embert. A délután hátralévő részében éles szóváltásba keveredtem két kollégámmal is, és igazán nem érdemelték meg a stílusomat. Be kell vallanom, elmosódott a munka és a magánélet határa, és képzelem, milyen üdítő látványa lehetek a szerkesztőségnek. Talán olyan voltam a mai nap folyamán is, mint egy pedáns kosztümbe csomagolt, feszesen meghúzott vonal - Minerva McGonagall máskor aranyozott gyöngybetűi legalább ennyire rémisztőek voltak, én pedig hiába olvastam őket részletek után kutatva, nem közöltek. Talán jól tették. Hogyan is felejthettem el, hogy McGonagall a diplomatikusság mintaszobra?
Az igazgatói irodából kilépve sem vagyok képes nyugtatóan hatni magamra, amikor elszalad mellettem néhány diák, felkavarva körülöttem a kastély ismerősen derengő porát. Máskor egészen biztosan áthajtana rajtam a nosztalgia, most viszont hiába nézek hosszan utánuk, nem tudom, mi lenne elég ahhoz, hogy ha csak egy parányit is, de kevésbé érezzem elkeserítőnek a látogatásomat. Mert tagadhatatlanul elkeserítő, mi több, kétségbeejtő rám nézve, ránk nézve Harryvel, és kukába dobhatom az elmúlt években felépített magabiztosságom is, amivel alighanem nyugodtan hajtottam álomra a fejem. Nap mint nap. Minerva szavai, bár nem értek teljesen váratlanul, vele szemben ülni évtizedek után mégis olyan érzés volt, mintha életemben először hallanék panaszt Jamesről. Könnyű lett volna, ha egyetlen mozdulattal félretolhattam volna az összes különbséget kettőnk között, és megoszthattam volna olyan személyes dolgokat, hogy valójában mindig is sejtettük - hogy már azóta biztosak voltunk benne, egy bajkeverőt hozok a világra, amióta megfogant; mert történetesen egyik gyereknél sem éreztem annyira gyötrőnek, soha el nem múlónak a várandósságomat, mint Jamesnél. Korábban még tartottam magam ahhoz, hogy senkit sem leszek hajlandó az aggályaimmal traktálni, manapság viszont kecsegtet, hogy a kutyánkat avassam be a kérdésekbe, bárki, akárki, valaki híján. Fogalmam sincs, hogy a tanácstalanság szorítja-e úgy a torkomat, vagy előbb hoppanálok a következő sarkon, el a világ végére azért, mert nemrég azt találtam mondani James védelmében, hogy Albusszal és Lilyvel is kaptak ízelítőt a Roxfort falai. Nem is tudom, mit képzeltem, Minerva világosan kijelentette, ne kezelje holmi billogként a családnevet, Ginevra, és bizalommal kérem, értesse meg a gyerekekkel is. Erre van a legnagyobb szükségük, higgyen nekem. Szégyellem magam.
- Albus...! - Hangom szinte suttogó a meglepetéstől, és nem győzöm magamba szívni a látványát, de épp csak feldolgozhatatlanok a sötét fürtjei; azonnal leguggolok kezembe fogva arcát, hogy puszit nyomjak a feje búbjára. Annyira hiányoltam ezt, mindent a fiamból, basszus, üzenhettem volna, hogy ne a véletlenre bízzuk! - Ugye nem régóta ülsz itt egyedül? - Sikerült elcsípnem, hogyan kucorgott a felhúzott lábaival egy pillanattal korábban, amikor helyet csinált ebben a kis zugban. - Mesélj... minden rendben van? Elteltek felettünk a kietlen hetek, amiken megint nem beszéltünk; nem ámíthatom magamat.
Afrikába vagy Dél-Amerikába, ahol nem nyomaszt a családi háttér. A baglyok lassabban érnének haza, mint most, de van telefon és az internet ott sem ismeretlen fogalom már. Tudom, hogy ez a gondolat sokakat megriasztana a családban szüleimet nagyit és Ron bácsit is. Túl nehéz lenne a "kis" Albus számára ez a megpróbáltatás. Scorpius talán megértené, de ő se repesne az örömében, hogy elhagyom őt pár hónapra. Kósza gondolataimban ott szerepelt az is, hogy máshogy kellene látnom a világot, ahogy most látom. Azzal, ha utamra eresztenek valami plusszal térhetek haza. Talán rátalálnék önmagamra.
