Választ ne várj! Helena&Hestia

Steve ma is éjszakázott, egy kártya partira volt hivatalos. Megöleltem és ő megcsókolt. Megmondta, hogy most nem kellek mellé, ez most úgyis rajta áll, mégis azért a nyakkendőjét megigazítottam.
Utáltam, a nyakkendőket és kesztyűket is, mert számos szorító rontást feltudtam sorolni, amivel kárt tehetnek a célponton. Utálatos dolog, hogy meglátom ezt az esélyt és a gyenge pontot. Mennyi ember halt már ezek miatt meg? Állok és figyelem, ahogy eltávozik a birtokról egy halk pukkanás kíséretében. Bemegyek a házba és a kicsi társalgó szobámba térek be. Ide menekülök el mindenki elől, bár ezt sosem mondtam ki a gyerekek előtt, hogyha itt vagyok, akkor ne zavarjanak. Leülök a fotelbe, ami mellett az asztalon ott hever a pár napja megérkezett levelem Medától. Nem volt alkalmam kinyitni tudom, hogy jövő hónapban lesz 22 két éve, hogy nincs köztünk Tonks. Azon a napon hallottam és éreztem a világ összes haragját, gyászát, keservét és dühét. Azon a napon valaki felpróbált rázni az őrületből, az összeomlott létből.
Nem nyitottam ki a levelet, csak magamhoz szorítottam, majd felálltam és az egyik vastag  könyvet levettem a polcról és az a mögött rejtőző dobozba tettem el, melyet egy bűvös zár nyitott és csukott. Miután vissza került a könyv a helyére levettem az egyik új könyv szerzeményemet és olvasni kezdtem.
Nem sokkal később az ajtó kinyílt, amire felfigyeltem. Tudtam, hogy Helena  érkezett meg. Nem volt kérdés, mikor meg láttam Helena vörös tincseit és kezét az ajtó kilincs becsukásakor. Tudtam, hogy rosszul érintette őt Devon csatlakozása a háztartásunkhoz. Hazajött a tavaszi szünetre és én megint nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Nőt egy félcentit vagy inkább változott kicsit az arcvonása. Sosem engedtem túl közel magamhoz, felvilágosítási órát se tudnék neki tartani, pedig lassan azt is el kell mondani. Bár, lehet nem is tőlem, akar hallani ezekről dolgokról. Rossz anya vagyok és nem tudok ezen már változtatni. Nem önhetek tiszta vizet a pohárba.
-Tudok valamiben segíteni, Helena? - kérdezem meg tőle egy kedves mosoly kíséretében. Talán egy könyvet szeretne a szobából? Talán csak beszélgetésre vágyik? Lydia még nem érkezett meg, pedig ígérte, hogy ellátogat a szünetben hozzánk.
Vajon elmeséli-e az iskolában történteket nekem? Lesz-e hozzám pár kedves szava. Tűz és jég. - mondaná Alastor fél szemével éles megjegyzést téve ránk.

# 364 szó #

Hestia & Helena

ne szégyelld, hogy ki vagyok

Az ablakból láttam, amint apa elhoppanált. Úgy tűnik, ma sem lesz itthon éjszaka. Ez jó hír, mert ha ő itthon lenne kevesebb esélyem lenne rá, hogy le tudjak ülni beszélni anyával. Márpedig életbevágó, hogy beszéljünk, mert meg kell tudnom valamit. Későre jár, a kicsiket már ágyba dugtam, hogy anyának ne legyen rájuk gondja, elköszöntem az öcsémtől és váltottam néhány szót Devonnal is. Rá kellett jönnöm, hogy nem is annyira rossz a másod, vagy harmadunokatesóm? Nem igazán tudom követni a családi szálakat. Mindegy is, a lényeg hogy úgy tűnik őt kivételesen nem utálom, talán azért, mert picivel idősebb, mint azok a fiúcskák, akikkel körül vagyok véve és így már valamelyest benőtt a feje lágya. Vagy csak sajnálom őt és az empátia felébresztette bennem a testvéri ösztönöket, nem tudom megmondani a kettő közül vajon melyik lehet az oka, hogy ilyen jól kijövünk egymással.
Egyszerű otthoni öltözékemet nem cseréltem át pizsamára, gondoltam azért annyival csak megtisztelhetem anyámat, hogy nem pisziben ülök le vele beszélgetni egy ilyen fontos dologról. Mert az, amit ma meg fogok tudni valószínűleg az egész életemet meg fogja változtatni.
Tudom, hogy anya mindig a kis társalgójába vonul vissza és nem szereti, ha itt zavarjuk én mégis kopogás nélkül nyomom le a kilincset és lépek be az ajtón. Gondolom nem csinál semmi olyat, amit nem kellene látnom, hisz apa nincs itthon mást meg… Nos nem tudok elképzelni, ami olyasmi lenne, hogy zavarba tudna hozni. „Tudok valamiben segíteni, Helena?” A szavak visszhangoznak a fejemben. Ez a bárgyú mosoly és ez a kérdés… Olyan mintha valami titkárnő lenne vagy nem is tudom, de cseppet sem olyan, mintha az anyámmal állnék szemben. Kéretlenül és engedély nélkül helyetfoglalok, gondolataimat lecsillapítom, hogyha bele akarna turkálni a fejembe akkor se találjon semmi érdekeset. Szívem szerint én is belenéznék az övébe, de egy született okklumentorral nem érdemes kikezdeni.
- Beszélnünk kell. – Hangom közömbös és nyugodt, mégis van benne valami távolságtartás és ridegség. Szemeimből is valami hasonló sugárzik, ha vidáman vigyorognék az elbagatellizálná a kérdésemet. Tudnia kell, hogy ez most komoly, itt nincs kedvesség, meg vidámság.
- Anya… Tudom, hogy Steve Fawley nem az igazi apám. Ki az? – szegezem neki végül nyíltan és egyenesen. Semmi értelme nem lenne köntörfalazni, térjünk rögtön a lényegre és kész. Nem akarok itt ülni hosszú órákig és faggatózni, így remélem nem kezd el hisztizni. Kiakadok, ha elkezd velem kiabálni, vagy mondjuk elsírja magát. Nem, ezeknek még a gondolatától is feláll a szőr a hátamon. Nem ilyen nőnek ismertem meg az anyámat, remélem képes lesz úgy viselkedni, ahogy azt várom tőle.

Ahogy helyet foglal a fotelben Könyvemet becsukom és magam mellé teszem a kis asztalon. Az a nézés a Beszélnünk kell szavai előtt már pillanatokkal előtte rájöttem apa. Ennyire lecsendesedett elmével nagyon ritkán láttam őt. Szét tártam a kezeimet, hogy nyugodtan tálaljon ki.
- Mond, Lena.
Több ezerszer hallottam már ezt a szót sokféle képen a gyermekeim szájából, mégis a lányomtól most egy új Anya volt. Követelni fog kérni és súlyos életét nyomasztó dolog miatt ült le és szólított meg így. A folytatás nem volt kellemes számomra. Igazából ez a jelenet lejátszódott már bennem sokszor. Ha előbb kérdezi meg, hogy kezdek bele stb. Aztán beugrott a hatalmas ötlet Henry születése után.
Stevenek is ugyanaz volt a véleménye erről a témáról, mint nekem. Nem kell tudniuk, ha elég idős lesznek, akkor megtudják vagy ha véget ér a feddett beépülés.
Olyan titoktartási egyezmény született meg köztünk, amit két dolog tör fel elvileg. Az  első lehetőség az egyikünk halála vagy a második az, hogy feloldjuk mindketten titoktartást. Ha meghalok elmondhatja Steve Henrynek, hogy ki lehet az apja és a saját sejtéseit az többi gyereknek az apjukról, de ha ő hal meg én mindent elmondhatok nekik. Miért oldanánk fel előbb a titok tartási szövetségünket, mint kellene? Nem hozzunk a kelleténél több veszélyt a családra.
Tudni akartam, hogy miből gondolja azt, milyen úton jött rá. Sosem volt ostoba lány. Majdnem 16 éves már. Egy év és jogilag felnőtté válik.
Nem hittem a szemeimnek, mikor arcát néztem és gondolatait próbáltam kifürkészni. Az apja apró arcvonásaira lettem figyelmes. Így nézett rám az elmúlt alkalommal is két hete a titoktartási munkacsoport megbeszélésen. Miért kerülöm? Miért nem beszélgetünk?
Kérdése után néma csendben voltam. Nem szakadt el egy fonal szál sem ezen a szőttesen.
- Komolyan tudni akarod? Áruld el nekem, miért fontos ez? - kérdeztem vissza tőle. Nem tagadom, minek tagadjam, azt amit már helyesen megállapított. Elmondhatom azt, hogy nem tudom megválaszolni vagy megint elkezdethetek felépíteni egy homok várat, amit ha jön a dagály vagy az eső elmos.
Rávezethetném, hogy ki az apja, de az nekem most nem tenne jót. Újra feleleveníteni a régi történeteket. Nem, azt Helena sem akarná, ahogy én sem, vagy mégis.
Összekulcsolom kezeimet és hátradőlök.
Mit akar hallani egy nevet? Azt nem árulhatom el. Egy névtől boldog lesz? Ha azt mondanám, hogy esetlegesen rossz fiú. Jobb lesz neki? A történet akarja hallani? Azt szeretné tudni, hogy megcsaltam-e Stevet? Hogy egy éjszakás kaland lenne, akit megtartottam és nem abortáltam vagy valami más szeretői viszony gyümölcse lehet? Az igazság fáj. Hányszor buktam el és a tökéletlenségeimről beszéljek?  Hogy mekkora idióta vagyok? Nem fogok a gyengeségeimről beszélni.
Annak idején megtehettem volna Helenával, hogy megölöm, de a gondolattól is rosszul leszek, hogy egy ártatlantól elvegyék az élethez való jogot.

# 438 szó #

Hestia & Helena

ne szégyelld, hogy ki vagyok

Lena. Nem is tudom, szólított-e már így valaha. Ez olyan bensőségesen és szeretetteljesen hangzik, hogy magam sem hiszem el. A mi kapcsolatunk nem ilyen. Meg sem közelíti azt, amilyennek lennie kellene. De már elfogadtam, hogy ez van és nem fog drasztikusan változni semmi.
Szerintem nem tudja, hogy tudom. Vagy ha tudja is, hogy tudom, hogy nem az apám az apám akkor nem gondolja, hogy erről akarok vele beszélni. Túl nyugodtnak látszik. Persze lehet, hogy ez csak a minisztériumi munkájának velejárója, hogy ilyen higgadt.
Még csak nem is tagadja. Szóval igazam volt. Furcsa belegondolni, hogy ahhoz az emberhez, akit az elmúlt tizenhat évben apának szólítottam valójában semmi közöm. Érzetem, hogy ez lesz a válasz, de valahogy így, hogy anyám szájából hallom egészen más. Felfoghatatlan. De nem engedhetem, hogy az érzelmeim átvegyék az irányítást felettem, most erősnek és legfőképpen higgadtnak kell maradnom.
- Hogy miért? Ha az elmúlt tizenhat éved egy hatalmas hazugság lenne, te nem akarnád tudni az igazat? - Hangom ugyanolyan hideg, mint eddig, nem kiabálok, nem fenyegetőzök, úgysem érnék el azzal sem semmit. Jobb, ha megőrzöm a hidegvérem. Gondolataimra koncentrálok, hogy ne csapongjanak ide-oda, félő, hogy akkor anya megérezné zavartságom.
Hogy miért akarom tudni? Mert nem tudom, ki vagyok. Elveszítettem az egyetlen dolgot, amiben biztos voltam eddig és most úgy érzem, muszáj megtudnom, hogy honnan származom valójában. Magyarázatot kell találnom a külsőmre és arra, hogy miért vagyok olyan amilyen. Egyszerűen csak tudnom kell és kész, de azt hiszem ez arra volt utalás, hogy nem fogja megmondani.
- Ha nem mondod meg, akkor is kiderítem. De mindkettőnknek rosszabb lesz, ha nyomoznom kell utánad és a múltad után. Nem akarok más tudni, csak hogy ki az igazi apám? - Nem akarom tudni, hogy szeretőt tartott-e, vagy lombikgyerekként sikeredtem. Nem is fogom megkeresni őt. Csak tudni akarom ki ő. És ha nem mondja meg... engem nem akadályoz meg abban, hogy kiderítsem.

Igaza volt, biztos tudni akartam volna az igazságot. Mégis, ha valami fontos dolog miatt titkolták volna előlem származásomat, nem erőltetem volna és sosem léptem volna fel fenyegetően, hogy fényt derítek rá. Nem ijedtem, Helena mondataitól, sőt ép kiprovokálná belőlem azt, amit minden más szülőből is, hogy mentegetőzni kezdjek előtte, hogy miért tettem és miért nem mondhatom el neki az igazságot. Tőlem nem fogja megtudni nemző apja nevét. Ez már tény. Nem ijedtem meg, hogy turkálni akar a múltamba. Összekötheti a szálakat. Hogy Potter hogy lett ismerősöm? Alastor és Tonks miatt. Dunak a lánya miért a keresztlányom? Rám bízta a családot Alastor. Rájöhet, hogy Tonks közeli jó bartom volt és Charlie, pedig az évfolyamtársam volt. Senki se firtatja Hestia Jones szerepét a háborúban, mert ez volt a kérésem a rendtársak előtt, hogy ne említsenek meg semmilyen formában. Aki látott harcolni az tudja, hogy ott voltam mellettük és a Potter oldalán álltam, de azoknak a személyek háromnegyede már a sírban nyugszik. Munkámról faggathat másokat nem kap választ. Hisz az egy hatalmas rejtély. Életem nagy része tele van számára titokkal és hazugsággal. Mennyi falat kellene ledöntenie, ahhoz hogy meg tudja, milyen szánalmas egy nő vagyok...
Sose vittem el a gyermekeimet Hollyheadbe, ahol születtem és éltem. Bezzeg Stevevel bejártuk fél Amerikát, hogy lássák a hazájukat, ahova megszülettek. Megkérdőjelezhetné azt is, hogy én az anyja vagyok.
A pálcámat elő húzom a blézerem belső zsebéből. Majd az ajtót bezárom. Az egész szobán megerősítem a bűbájt, ami a hallgatózó fülek és poloskák ellen van. Halk muzsika kezd szólni a zenelejátszóból. Kezeimbe tartom még mindig a pálcám és forgatom, milyen egyszerű lenne lányom emlékeibe gondolataiba beleturkálni kitörölni a kétségeit Steveről és az apjáról. Helytelen lenne... Mégis oly egyszerű.
-Helena, én nem mondhatom el. Nem tehetem, köt az titoktartási esküm. A múltamban akarsz vájkálni? Kérlek, azzal várj még, ha utálni akarsz engem, nem bánom utálj csak, azért hogy megtiltom. Nem akarlak megijeszteni, de amíg nem tudod rendesen megvédeni magad, addig veszélyt hozol a testvéreidre, Lydiára, Stevere, akihez semmi közöd- nyomatékosítom az utóbbi szavakat majd tovább folytatom természetes nyugodt hangon -talán csak annyi, hogy a lányaként nevelt és amennyi szeretet csak tudod adni neked annyit kaptál tőle.
Felálltam a fotelemből és a sarokban lévő szekreterhez mentem. Nem fogja feladni ép olyan makacs, mint bármelyik felmenője. Nem akartam, rosszat neki és ha bajba keveri magát azzal mindenkit magával ránt, hazudhatom azt, hogy nem tudom ki az apja. Késleltethetem, hogy megtudja.  
A tiszafát leteszem. Ha megszólalna, lecsitítom. Elmenni már úgyse tud, az ajtót zárját, nehezen tudná feltörni. Kinyitom az egyik fiókot, amiben két pálca van. Ott van a fekete dió pálcám, ami 22 éve nem működik már kezeim közt cserbe hagytam és elárultam önmagamat. A másikat kiveszem a magyal pálcát egy eredeti Mykew Gregorovics pálca. Magyal, korall 12 és fél inch, rugalmas. Az utolsó munkáinak egyike. Magam előtt látom is már Tonksot, ahogy mosolyog rám bátorítóan. Lépd meg a határt, Hessy!
A másik fiókból előveszem a szemüvegemet, apám által készített szemüveget. Már Henry születés óta nem használtam. Nem volt rá szükségem. Látásom sosem volt rossz, de ez nem csak kontrollált engem, hanem megvédett más legilimentoroktól. Egyfajta válaszfal vagy blokkoló volt. Apám kutatásait titkosították még előttem is. Hiába dolgozom ott, ahol ő is, nem tudtam meg sosem, hogy készült el a szemüvegem. Vajon Helenát is megvédené? Vagy kalibrálni kellene rajta? Már nekem mit sem ér, túl nőttem a szemüvegen.
- Tudsz patrónust idézni? - kérdezem meg felé fordulva, ötödéves elég idős, hogy megtanulja, de lehetséges, hogy kivette az oktatásügyi felügyelő a tantervükből, így nem is ismeri, még a bűbájt sem. Alig tudtam valamit róla. Mi lehet a legboldogabb emléke?
Úgy sejtettem nincs nála a pálcája, ezért vettem elő a másik pálcát a fiókból, hogyha kell ezt tudja használni helyette.
"még nem is berkenye pálcás" visszhangoztak Tonks  egykori szavai, ahogy visszanézek a fiókban megbúvó dióra. Sajnálom.
Helena pont az volt. Tudtam, hogy ő az. "Nehezen megtörhető védő varázslatokra képes"- mondta Ollivander nekem, mikor az új pálcát kerestem.
A patrónussal való üzenet küldés volt az egyik leggyorsabb üzenet váltás és ha bajba keveri magát, mindenkit magával ránt ezt nem hagyhatom. Az iskola nem biztonságos, mert mindenhol megfordulhatnak kémek és besúgok. Steve is az és én is. Nem egy átlagos család vagyunk és ha már ezt megsejti a lányom, akkor nincs mit tenni, felkészítem arra, amire csak tudom. Ez a helyes lépés részemről.
# 708 szó #

Hestia & Helena

ne szégyelld, hogy ki vagyok

Tudom, hogy el fogadja az érvemet, hiszen sokban hasonlítunk- Érdekes, hogy azt nem kérdőjeleztem még meg sosem, hogy ő lenne az anyám, egyszerűen a jellemünkben annyi a közös vonás, hogy kizártnak tartom ezt az eshetőséget. Tudom, hogy nem örökbefogadott gyerek vagyok. Azt is tudom, hogy anyát ezzel a kis ígéretemmel nem tudom megijeszteni. Elég kemény fából faragták ahhoz, hogy ne rettenjen meg ha a tizenhat éves lánya ilyeneket mondd neki. Különben is, mégis mit tudnék tenni? Nincsenek befolyásos kapcsolataim, a munkája még a minisztériumon belül is kész rejtélynek számít és kapásból szinte senkit nem tudnék megnevezni, aki elég közel állna hozzá ahhoz apán kívül, hogy lényegi információkkal tudjon szolgálni. Bár valószínűnek tartom, hogy apa sem tudna mindenre magyarázatot adni, még ha akarna sem.
Hiába tudom az igazságot, nehezemre esne azt mondani, hogy Steve. Olyan idegen lenne és furcsa. És anyán kívül erről senki nem tudhat, a látszat kedvéért amúgy is meg kellene maradnom a megszokott megnevezésnél. Az hiányzik még, hogy a többiek is megsejtsenek valamit.
Aztán bezárja az ajtót. Felébred bennem az ösztönös bizonytalanság, izmaim alig észrevehetően megfeszülnek, és átkozom magam, amiért nem volt annyi eszem, hogy a pálcámat is magammal hozzam. Nem gondolom, hogy szükségem lenne rá, de nagyobb biztonságban érezném magam, ha a kezembe foghatnám. Elég komoly, hogy a saját anyámtól kezdek el rettegni. Valami nincs rendben velem. Vagy vele. Igazából velünk. A halkan dünnyögő zene bosszant, mégis mi szükség van rá? Talán nem akarja, hogy más is tudomást szerezzen arról, ami ma idebent történni fog. Bár nem tudom mire készül, de ez az egész egyre baljóslatúbb. Erőszakosan lenyugtatom magam, hosszan és mélyen lélegzek, hogy az egekbe szállt pulzusomat újra normalizálhassam.
- Titoktartási eskü? Most ugye csak szórakozol velem? – Ez már tényleg nonszensz. titoktartási esküt tett le, hogy ne árulhassa el nekem, hogy kitől származom. – Jó tudni, hogy az apám ez köztörvényes bűnöző – közlöm szarkasztikusan Mégis mi másért kellene megtanulnom magamat megvédeni és ki más hozhatna veszélyt a családra? Tudja, hogy a testvéreim és a nagyi mindennél fontosabbak számomra, őket sosem tenném kockára, de szerintem ez csak üres fenyegetőzés volt, amivel megpróbál eltántorítani attól, hogy véghez vigyem a tervem. De nem fog megijeszteni. Az előbbi félelmem elpárolog, dühvé formálódik bennem. Ha dühös vagyok jobban összpontosítok és a varázslataim is sikeresebbek, ezt már megfigyeltem magamon.
Inkább nem kommentálom, hogy szerinte a lányaként nevelt teljes szeretettel. Henryt szereti. Ez tény. Nem állítom, hogy nem vagyok irigy a köztük lévő kapcsolatra, de már megtanultam elfogadni és tényként kezelni. Örülök az öcsém boldogságának, hogy legalább vele ilyen a viszonya. Talán azért, mert az ő fia? Vagy ő is egy futó kaland gyümölcse, mint én? Nehéz lenne megmondani.
Apámmal sosem volt szoros a viszonyom. Nem bánt velem durván, nem nézett levegőnek, de ha nem volt szükséges nem kereste a társaságom. Talán közre játszhat az, hogy lány vagyok, vagy hogy rengeteget dolgozik. De azért azt állítani, hogy minden tőle telhető szeretettel gondoskodott rólam nagy költői túlzás. Ha megkérdezném tőle, hogy hanyadik évfolyamra járok, vagy mikor van a születésnapom nyakamat merném rá tenni, hogy egyikre sem tudna válaszolni.  Mert egyszerűen csak nem érdeklem annyira, hogy ilyen lényegtelen információkat megjegyezzen. Sokkal fontosabb a munkája.
Kíváncsian figyelem, ahogy anya a szekrényhez lép és előveszi a régi pálcáit. Összevont szemöldökkel próbálom kitalálni, hogy mit tervezhet, de nem jutok egyről a kettőre.
- Közönséges vörös róka – közlöm szárazon. Ezzel igenlő választ adok kérdésére és éreztetem vele, hogy igazából semmit sem tud rólam. Eddig nem kérdezte, én meg nem mondtam, hogy mér egy éve meg tudom idézni. Sosem érdeklődött a tanulmányaim iránt, azt sem tudom, elolvasta-e az év végi vizsgaeredményeimet. Már annak is örültem, hogy a prefektusi kinevezésemet hajlandó volt tudomásul venni, sőt meg is dicsért érte. Akkor egy pillanatra úgy éreztem, mintha normális családba születtem volna, és meglenne köztünk az a kapcsolat, amire minden kislány vágyik.
Hogy most hogy jutott eszébe a patrónusidézés sejtelmem sincs, de remélem nem bánja, hogy egy idegen pálcával megpróbáljam megidézni. Jelen lelkiállapotomban lehet, hogy a sajátommal sem sikerülne, hát még egy tőlem teljesen idegen és hozzám egyáltalán nem passzoló pálcával… Bár lehet, ha nagyon akarnám megjelenne a rókám. Felbuzogna bennem a bizonyítási vágy, hogy megmutassam neki, hogy igen, képes vagyok rá, így is és minden körülmények között. De egyelőre csak csendben ülők a fotelben kényelmesen hátradőlve és várom, hogy mit lép.