Kyle Briggs halála elég sok embert megviselt. A legtöbben nem kedvelték a srácot, hiszen a nem túl jó személyisége mellé még olyan pletykák is felröppentek róla, hogy lányokat erőszakolt meg. Én az utóbbiban nem hiszek, de a legtöbben most ujjal mutogatnak a Roxfort falain belül. Én inkább azoknak a táborát erősítem, akik inkább nem bánnák már, hogy vége legyen ennek az egész nyomozósdinak és végre nyugodtan élhetnénk. Elegem van abból, hogy bárki mellé leülök az órákon vagy az étkezések alkalmával és ne kerülne szóba a srác neve. Ilyenkor szomorúan pillantok át a hollóhátasok asztalához, ahol Harper, Kyle húga elég nagy gyakorisággal ül velem szemben. A szívem megszakad érte. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen átélni a gyászt. Egy pozitívum van ebben az egészben. A nyomozás miatt apám mostanában elég gyakran van a Roxfortban, illetve Roxmortsban is. Ez nekem olyan szempontból nagyon jó, hogy legalább tudok személyesen is kérdezősködni róla, illetve Brutusról. Emellett pedig azért kíváncsi vagyok, hogy mit tudok kihúzni apámból Kyle ügyével kapcsolatban. A mai nap is egy ilyen. Ebédszünetben, miután befejezem az étel elfogyasztását, megkeresem az apámat és egy nagy mosollyal az arcomon megyek oda hozzá, s ölelem meg a férfit. - Szia – húzódom el tőle. – Mi a helyzet? Van valami fejlemény? – érdeklődöm. Sosem volt kenyerem az óvatoskodás, s valószínűleg ez nem a legjobb tulajdonságaim között van. Emiatt néha nem tudom, hogy hol a határ és olyan dolgokra is hajlamos vagyok rákérdezni, amelyekre sosem kellene. Ezzel szemben nagyon dühös tudok lenni, ha valaki ezt velem teszi meg. Majd én beszélek, ha akarok. - Hogy van Brutus? Ki vigyáz ma rá? – térek is át egy olyan témára, ami sokkal jobban érdekel, mint Kyle Briggs esete. Így visszagondolva azt hiszem jó döntést hoztam, hogy azon a végzetes estén nem tartózkodtam az iskola falain belül. Haza akartam menni meglátogatni a családomat, hogy egy kicsit végre az öcsémmel lehessek. Akkor persze bántam, hogy biztosan kimaradok valamiből. Ez végülis tényleg így lett, de ez egy olyan dolog, aminek meg sem kellett volna történnie.
Vendég
Hétf. Május 18, 2020 11:16 am
Négy gyerek mellett egyedülálló apaként nem igazán akadtak unalmas perceim. Mindig volt valami dolgom, ha nem dolgoztam vagy a ház körüli teendőket intéztem, akkor Brutust beszéltem le róla, hogy mégsem kéne felmásznia az állólámpára, mert ő nem Pókember, Tristant győzködtem regény hosszúságú levelekben arról, hogy lazíthatna is a tanulás mellett, Lynnie-t próbáltam rávenni, hogy "mindenrendbenhogyneésveletekmivan?" szintű kommunikáción túl talán többet is megosszon velem az aktuális problémáiról, és ki ne felejtsem, hogy Celia éppen kétségbeesett élete első tanévzárása előtt. És a nyomozás... Merlin faszára, pislogni is alig maradt időm, annyi munkát akasztottak a nyakunkba, nem csak nekem, az összes aurornak. Meghalt egy diák, méghozzá nem is akárki, és hetek, hónapok munkája nem volt elég ahhoz, hogy felgöngyölítsük az ügyet. Néhány gyanúsítottat sikerült kizárni, az összes diákot elengedték, akiket megvádoltak a gyilkossággal, hiszen minden jel az ártatlanságukra utalt. Én magam csak Caroline Dolohovot hallgattam ki, azóta a borzasztó nap óta is számtalanszor eszembe jutottak a szavai. Apaként el sem tudtam rémesebbet képzelni, hiszen az a lány épp csak egy évvel volt idősebb az én Lynette-emnél, mit tettem volna, ha Kyle Briggs vele műveli ugyanazt? Belegondolni sem akartam. A rengeteg munka nem tett jót az alvási szokásaimnak, ezt aláírom, és Brutus mellé is többször kellett bébiszittert keresnem - Merlin áldja Vickyt, komolyan -, de nem bántam. Egyszerűen nem maradt időm magamra, önsajnálatra és önmarcangolásra, ami mindig ugyanoda vezetett. Ivás, még nagyobb önutálat, még több ivás, ördögi kör. Jelenleg leraktam a piát, de nem ringattam magam abban a tévhitben, hogy ez ne változhatna meg nagyon könnyen. Egyszóval hálás voltam a sorsnak, amiért minden percemet kitöltötte valami. Újból a Roxfortba küldtek minket, mintha bármit is előre mozdított volna a nyomozáson, ha húszezredszerre is kihallgatjuk a tanárokat, a Briggs fiú háztársait, barátait vagy bárkit ebben a nyomorult iskolában. Senki nem tudott semmit a gyilkosságról, mindenki mást mondott Kyle Briggs jelleméről és kapcsolatairól, egy káosz volt az egész és én nagyon kételkedtem benne, hogy a Roxfort falai között bármilyen kérdésre is választ kaphatunk. De ezt a feladatot kaptam, vagyis kaptuk Lachlannel, hát teljesíteni kellett. Lachlanra bíztam azt a bolond tanfelügyelőt, legutóbb az én dolgom volt beszélni vele, kimondatlan egyezség lett közöttünk, hogy felváltva szenvedünk Cain Runcornnal. Lehettem volna kedves, figyelemmel lehettem volna Lachlan lelki állapotára, de Cain Runcorn faszkodása pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam nagylelkűnek egy másodpercig sem. Fél órát beszéltem McGalagony igazgató asszonnyal, bár csak részben nevezhetném kihallgatásnak, ami történt. Többnyire méltatlankodott, méghozzá teljesen jogosan, az iskolában feleslegesen mászkáló aurorok és a diákok rémülete miatt. Miután kipanaszkodta magát és nekem sem maradt több kérdés a listámon, amit a parancsnokságon a lelkemre kötöttek, hogy tegyek fel, ideje volt tovább állnom a következő kihallgatásra váró személyre, aki a Mardekár házvezetője volt. Nem lepett meg, amikor Lynnie felbukkant a semmiből, amióta a Roxfortba szólított a munka, ő minden alkalmat megragadott rá, hogy megkeressen. Próbáltam nem látványosan örülni, akárhányszor csak odarohant hozzám és még inkább igyekeztem nem kínos apukaként viselkedni - habár, kikérem magamnak, az aurorszakma még mindig elég menő vagy tököm tudja hogyan mondanák ezt a fiatalok -, pedig minden alkalommal hatalmas boldogsággal töltött el. Hiányoztak a gyerekek, mikor nem voltak otthon és tudtam, hogy már nagyok, nem zargathatom őket túl sokat, mert nem igénylik és ciki nekik, végképp nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni őket az iskolában... De így, hogy Lynnie magától keresett, mondhatni "legálisan" lehettem kínos apuka. Szorosan öleltem magamhoz, sok mindent megváltozott az életünkben az évek alatt, de ez nem. Még most is ugyanolyan volt ölelni a kislányomat, mint amikor vörös pihékkel a fején sírt kisbabaként a karomban. - Fejlemény? Dehogy van fejlemény, nem is lesz, amíg itt pazaroljuk az időnket - ráztam meg a fejem. - Szeretném azt mondani, hogy csak azért nem árulhatok el semmit, mert titkos információ, de igazából nincs is mit elárulni. Még mindig ugyanott tartunk, nem diák volt a tettes és ennyi. A saját diákéveim után, amikor halálfalók járkáltak a Roxfort falai között, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a saját gyerekeimnek is félniük kell ebben az iskolában. És tessék, most mégis itt voltunk... - Brutus remekül van, ma reggel összetört három tányért, mert már megint pókembereset játszott. Amúgy Victoire vigyáz rá, felbukkant néhány napja, ezt Louisnak és Dominak ne említsd meg, ha lehetséges, mert Vic szerintem nem akarja, hogy tudják a szülei és a testvérei. Amúgy ideiglenesen megkapta a szobádat, ugye nem baj? Csak nem aludhat a kanapén vagy a földön azok után, hogy egész nap Brutuskára vigyáz. Brutus maga volt a megtestesült energia és... és rosszaság. Nem irigyeltem a bébiszittereit.
Vendég
Szomb. Május 30, 2020 6:21 pm
Apa & Lynnie
Apa jelenléte a Roxfortban vegyes érzelmekkel lát el. Egyrészről örülök neki, hogy itt van és a közelemben tudhatom. Oda tudok menni hozzá és beszélgetni vele. Máskor ez nagyon ritkán történik meg, mert tanév közben nem tudunk valami sűrűn hazamenni. Pont ezért az ünnepek és a nyári szünet marad nekünk mindig. Aztán ott van a másik oldala a dolognak, hiszen nem vagyok túlzottan elragadtatva attól, hogy Brutus nem vele van. Apának is megvan a saját élete, amit építgetnie kellene és nem megragadni egy ponton. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy mindig az öcsém mellett kellene lennie. Brutusnak egész nap figyelemre van szüksége, s hogy már anya nincs, így a feladatok nem oszlanak meg. A kicsinek pedig szülői felügyeletre van szüksége. Bárcsak tudnám pótolni mindazt, amire szüksége lehet még az életben! A munka viszont fontosabb, mint sok dolog. Főleg abban az esetben, ha auror vagy és éppen egy fiatal srác meggyilkolásáról kell dolgokat kiderítened. A szituáció nem könnyű. Főleg akkor nem, ha van neked három másik gyereked abban az iskolában, ahol a gyilkosság történt és ráadásul kettő nagyjából egykorú a halott Kyle Briggsszel. - Miért vagy abban ennyire biztos, hogy itt nem fogtok semmit sem találni? – érdeklődöm. Én azért nem ásnám még el ezt a lehetőséget. Ez a helyszín, s ugyan hónapok teltek már el az esemény óta, még lehetnek nyomok. El sem tudom képzelni, hogy hol máshol találnának bizonyítékot bárki ellen. – A diákok is ujjal mutogatnak, illetve sztorikat szőnek Kyle-ról. Valóban nem volt a legkedvesebb figura a világon, de sokszor már én érzem rosszul magam a pletykáktól. Látnád a többi Briggs gyereket... – húzom el a számat. Jól tudom, hogy apa volt az a személy, aki kihallgatta Caroline Dolohovot, aki azzal gyanúsítja Kyle-t, hogy az akarata ellenére tette magáévá. Én ezt erősen kétlem, de meghagyom a kiskaput annak a lehetőségnek, hogy ez valóban igaz lenne. - Valamelyik hétvégén hazamehetnék meglátogatni? – kérdezem kicsit félve. Nem szokás nálunk annyira hazajárogatni tanév közben, de annyira mennék már. Sokszor kihagyva érzem magam az öcsém növekedéséből. Egyszerűen csak látni szeretném. – Mit keres nálunk Vicky? Nem úgy volt, hogy a világot járja vagy mi? Miért gondolta meg magát? – kicsit ledöbbenek a hír hallatán, majd eljut az agyamig az információ másik fele is. - Jó, nyilván használhatja a szobámat, míg ott van, de legközelebb szóljatok, ha valaki éppen igénybe venné azt, ami az enyém, mert ezt így nem érzem fairnek – válaszolok egy kicsit diplomatikusan. Victoire az unokatestvérem és szeretem őt a magam módján. Valószínűleg nem mondtam volna nemet arra, hogy az én szobámban szállásolja el apa csak mindennel tisztában szeretnék lenni időben és nem később rádöbbenni a dolgokra. – Nem szólok a tesóinak, de örülök egyébként, hogy vigyáz Brutusra. Vele jó kezekben van – elmosolyodom, hiszen őszintén így gondolom ezt. Egy kis féltékenység azért ott van bennem, mert nekem kellene ott lennem az öcsémmel és nem az unokanővéremnek.
Vendég
Kedd Jún. 30, 2020 2:11 pm
Kibaszottul utáltam a munkámról beszélni a gyerekeknek. Hogy ösztönösen vagy Elaine egykori "Lionel Weasley, nagyon szépen megkérlek, hogy ne hozd haza a munkádat" intései miatt, azt már nem tudtam megítélni. Valószínűleg az is szerepet játszott benne, hogy már régóta gyűlöltem az aurorszakmát, senkivel nem beszéltem róla szívesen, de a gyerekeim ebben is előkelő helyet foglaltak el. Pedig már nem voltak kicsik, sem pedig ártatlanok azok után, ami az anyjukkal történt. Mégis féltettem őket a világ borzalmaitól, márpedig az aurorparancsnokságon többnyire nem az élet vidám oldala volt főszerepben. - Megérzés. Nem hiszem, hogy diák volt a tettes, sok mindenkinek lett volna indítéka, de mindnek van alibije, még Dolohovéknak is, pedig először mindenki azt hitte, hogy ők voltak. Csak felesleges pánikkeltésnek érzem, hogy itt mászkálunk közöttetek - ingattam a fejem rosszallóan. Az aurori jelenlét valószínűleg azt sugallta a legtöbb roxfortos diák számára, hogy továbbra is van mitől félniük, itt mászkálhat közöttük egy gyilkos vagy tudom is én mitől forgolódtak álmatlanul éjszakánként. - Miket pletykálnak? A Caroline Dolohov eseten kívül, persze, az nem újdonság. Nem hittem, hogy éppen Lynette szolgálhat majd hasznos információkkal. Nem a lányom képességeit vontam kétségbe, csupán nehéz volt elképzelnem, hogy éppen olyan társaság venné körbe, akik bármi érdemlegeset tudhatnak Kyle Briggs haláláról. Sosem említette, hogy bármi köze lenne a Briggs fiúhoz vagy bárkihez Kyle baráti társaságából. Igaz, manapság már nem osztott meg velem mindent, mint kislány korában és ez minden bizonnyal így is volt rendjén, de azért a lelkem mélyén reméltem, hogy legalább arról tudnék, ha nem a legjobb társaságba keveredne. - Hát... nem tudom. Részemről nincs akadálya, de az öreg McGalagony nem tudom mennyire díjazná. Hét évig a házvezetőm volt, de Merlinre esküszöm, hogy én nem merek neked kikérőt írni, még most is fosok egy kicsit tőle. - Halványan elmosolyodtam, hogy Lynnie is érezze, a szavaim nem voltak komolyak. Annyira... Azért kicsit tényleg tartottam az igazgatónőtől, diákként éppen elégszer sikerült magamra haragítanom ahhoz, hogy tudjam, mennyire hülye ötlet kihúzni nála a gyufát. Rody Lestrange-el mesterfokon űztük a házvezetőnk idegein való táncolást és valószínűleg csak a kviddicsteljesítményünk mentett meg minket attól, hogy egy talpas pohárrá változtasson mindkettőnket. - Az az igazság, hogy nem tudom miért jött haza, nem igazán indokolta meg. Szerintem nem igazán találja a helyét és szégyelli Billék előtt, hogy... őszintén szólva nem tudom mit, de valamiért nem akar hazamenni a családjához. Én sem értem. Rosszabb reakcióra számítottam, tulajdonképpen elég lazán vette a hírt, hogy vendégszobát csináltam a saját kuckójából. - Persze, persze, legközelebb mindenképp. Vagyis remélem nem lesz legközelebb - tettem hozzá, mert egyáltalán nem akartam átjáróházat csinálni az otthonunkból. Amíg Elaine élt, sosem zavartak a vendégek, gyakran átjártak hozzánk a rokonok és a barátok, de az mintha egy másik életben lett volna. Már zavart a nyüzsgés. - Igen, szívesebben bízom rá, mint a demens szomszéd nénire a millió macskával. Legutóbb az aurortársam, Lachlan vigyázott rá, van valami kibaszott nagy kutyája és azóta Brutus azzal nyúz, hogy kutyát akar. Már kész pszichológiai terrort vezetett be, megőrülök tőle, de akkor sem lesz kutyánk. Még csak az hiányzik az életemből, hogy hajnalban vihessem sétálni és takaríthassam utána a szőrt...
