time only heals if we work through it now

Szeretek apámmal időt eltölteni Londonban. Mióta az Akadémiára járok úgy érzem, hogy teljesen el vagyok vágva a családomtól. Néha napján Daisynek küldök egy levelet, hogy felmérjem az állapotát, de ennyi. A múltkori találkozásom Poppyval is ritkaszámba megy, mintha valaki fehér hollót látna. Azt hiszem az is inkább azért volt, mert a szükség nagy úr. Az eljegyzése gondolata nem lepett meg, mert apa már korábban említette, a vőlegény személye már annál inkább. Tyler, aki nagyon közel áll az összes Willowshoz, hiszen szinte olyan, mintha testvérek lennénk. Ebből a szempontból meg tudom érteni, hogy Poppy miért ne szeretné az egész házasság dolgot. Pont ez az indok egyébként arra, hogy össze akartam hozni a mai találkozást apánkkal, mert a húgom megkért, hogy próbáljam meg rábeszélni az eljegyzés felbontására.
Mondanom sem kell, hogy nem éppen úgy ment ez a kis csevej, mint ahogyan én azt elterveztem. Már ott megbukott a dolog, hogy nem voltam valami hiteles. Nem bánnám, ha Ty a családunk része lenne és el sem tudok képzelni mást Poppy mellé. Innentől kezdve pedig apám átlátott rajtam és ugyan nem akart belefolyni jobban, de a szemei árulkodóak voltak.
Most pedig sietősen szedem a lábaimat, hogy még időben odaérjek a megbeszélt találkozóhelyre. Régen volt ennyire sűrű programom, de nem bánom, mert legalább akkor nem kattogok Erinen és azon, hogy mennyire a hátam közepére sem kívánom a lányt. Kedves meg minden, de nem akarom.
Már távolról megpillantom Sapphire-t, aki nem sokat változott az évek alatt. Még mindig ugyanolyan gyönyörű, de nem vált ki belőlem különösebb érzelmeket. Pár évvel ezelőtt hatalmasat dobbant volna a szívem, ha meglátom a folyosókon felém közeledni. Akkor még teljesen más ember voltam. Egy olyan srác, aki nem volt ennyire magának való. A szakításunk után kezdtem el megváltozni egy olyan irányba, amit a legtöbben csak a zsémbes jelzővel illetnek.
- Nem vicceltél a gumicukorral – mosolyodom el, amikor megállok mellette. – Kár, hogy egy ideje már tiltólistás nálam – húzom el a számat. Körülbelül két éve kitaláltam, hogy egészségesen fogok táplálkozni, így kerülöm a szénhidrátdús kajákat és amúgy sem vagyok túl édesszájú, hogy az ehhez hasonló ételek hiányozzanak. A pizza és társai már teljesen más téma.
- Egyébként szia, sokat késtem? – kérdezem félve. Én személy szerint utálom, ha megváratnak és képes vagyok lelépni öt perccel a megbeszélt időpont után, ha nem tűnik fel a várt illető. Ez most kicsit olyan, mintha szembeköném magam. – Mit szeretnél csinálni, ha már itt vagyunk? Vásárolnál vagy ennél valamit?
Próbálok úgy viselkedni, mintha nem maradt volna ki az a négy-öt év. Mintha tegnap is és azelőtt meg azelőtt is ugyanúgy beszéltünk volna.

Az agyam egyik fele sosem gondolta azt, hogy Wylie válaszolni fog a levelemre és a második hét elteltével el is vetettem a válasz érkezésének lehetőségét, de meglepett. Amikor megláttam a baglyom csőre között a gondosan meghajtogatott papírlapot majd a kézírását, akkor kitört belőlem az a gyermekded állapot mikor mindennek örülni tud az emberfia. A kezeim között szorongatva táncoltam fel-alá a lakásban és a kedvem csak jobbá vált, amint tudatosult, hogy találkozni akar velem.
Igaz, kellemest a hasznossal dolog alapján, de a lényeg ott állt kerek perec: Wylie és Sapphire, a gyerekkori legjobb barátok találkozni fognak. Miután gyorsan megküldtem a válaszomat levelére teljes eufóriába esve feküdtem el az ágyamon, majd kezdtem el nézni a tévét, ezzel pedig az agyam másik fele – a pozitívabb – megnyugodhatott, hogy az egykori szerelmem még mindig olyan, mint amilyennek ismertem.
Az elmúlt két hétben baromi sokszor gondoltam a találkozónkra, hogy mit fogok felvenni, hogy Ő miben fog jönni de mindig az izgatta jobban a fantáziámat, hogy miről fogunk beszélgetni. Elvileg legjobb barátok voltunk, akik utána összejöttek és teljesen felforgattuk a jól működő kapcsolatunkat a szakítás meg olaj volt a tűzre. Mindent feltettünk és veszítettünk, s az volt a legnagyobb kérdőjel bennem, hogy ezek után miként tudunk egymással viselkedni. Kínos lesz? Alig várjuk, hogy vége legyen és mindenki menjen a saját dolgára? Rejtély.
Viszont megérkezett a várva várt nap. A naptáramban bejelöltem ezt a becses dátumot, és mindig húzogattam az eltelt napok de amikor elérkezett ez a pillanat, akkor nem hittem a szememnek. Visszaszámoltam háromszor és megkérdeztem a szomszédomtól is a helyes dátumot, s amikor ő is megerősítette akkor vált valóságossá az egész. Gyorsan elkezdtem készülődni, mert a találkozó előtt még be szerettem volna ugrani a közeli boltba vásárolni pár dolgot a lakásba, de elszámoltam magam, jobban mondva elfelejtkeztem az időről miközben a tőle kapott rózsaszín sálamat kutattam elő a szekrényem mélyéről.
Késve sikerült megindulnom a lakásból, de szerencsémre nem laktam messze a megbeszélt találkozó helyszínről és azt is pontosan tudtam, mennyire utálja ha valaki pontatlanul jelenik meg, ezért úgy szedtem a lábaimat, mintha az életem múlna rajta. Mikor megérkeztem elkezdtem keresni az ismerős idegent, de semerre nem találtam, így a kis bódéba betérve vettem egy zacskó gumicukrot a vicc kedvéért és visszaálltam a tér közepére. Türelmetlenül nézegettem az órámat, amikor is a szívemnek oly kedves hang felcsendült a hátam mögött. Úgy pördültem meg tengelyem körül, mintha táncoló balerina lennék.
-Wylie! Hát eljöttél. – inkább magam megnyugtatására szól ez a megjegyzés, mert nagy félelmem volt az, hogy felültet, de nem tette. Egy pirospontot jóvá írok a kartonján. -Tiltólistát? Egészség guru lettél és nem eszel semmit, ami szénhidrátdús? – már régebben is odafigyelt a kinézetére, ami engem sosem zavart de ez akkor is fura. Elmélyesztem a táskám aljába a zacskót, később majd jó lesz az esti filmnézéshez a kutyámmal.
-Szia! Tíz percnél nem többet, fordított esetben te már rég leléptél volna, ugye? Jól emlékszem? – cinkelem és kicsit sem érzem kínosnak a találkozásunkat. Vagy az csak én nem veszem a lapot? Szeretném megölelni vagy puszit nyomni az arcára, ahogyan a régi ismerősök teszik, akik már baromi régóta nem találkoztak, de nem teszem. Ő sem közeledik különösebben felém én sem fogok.
-Kávét iszol azért? Mert ha igen akkor van a környéken egy nagyon jó kávévarázs-ház. Isteni dolgokat csinálnak és a világ minden tájáról van alapanyaguk. – nem szeretnék addig cselekedni, ameddig nem kapok választ a kérdésemre, mert a kimaradt évek alatt nagyon sokat változhatott a személyisége és a preferenciája is. Nem akarom sem őt sem pedig magamat kellemetlen helyzetbe hozni. – Édesapád jól van? És a lányok? Olyan régóta nem láttam őket, szerintem meg se ismerném, ha szembe jönnének az utcán. – csevegek olyan dolgokról, amikről szoktak a viszontlátáskor, közben megindulok az említett kávéház irányába, hogy legyen időnk és kényelmes helyünk felvenni egymás életében a fonalat.

Furcsa látni Sapphire-t. Mióta végeztem a Roxfortban nem emlékszem, hogy találkoztunk volna még futólag sem. Három év bőven elég volt ahhoz, hogy végleg túllépjek az érzéseimen és egy olyan emberré váljak, aki sokkal komorabb annál, mint előtte volt. Azt sem tudom mondani, hogy ez azért van, mert olyan nagy tragédia történt volna az életemben. Minden ugyanolyan, mint volt. Még nagyobb szabadságot is kaptam hála az Akadémiának. Mindössze apának az új heppje az, ami ki tud kergetni a világból. Csodálkozom, hogy még Daisynek nem talált valakit. Ha saccolnom kellene, akkor azt mondanám, hogy két év nyugalmat adok neki, mielőtt őt is az őrületbe fogja kergetni.
Megmosolyogtat az, hogy valóban úgy áll előttem Sapphi, mint ahogy a levelében leírta. Gumicukor és egy rózsaszín sál. Viccesnek tartom, hogy ezeket mindenképp magához vette, mint egy biztosítékot, hogy biztosan megismerjem. Ez egy olyan dolog, amitől nem kell tartania. Ha változott volna az elmlt években, akkor is tudnám, hogy kihez kell odasétálnom. Nem felejteném el soha az arcát.
- Miért ne jöttem volna el? – kérdezek vissza rögtön. Ugyan a levelének a megválaszolásával eléggé megvárattam őt és most sem érkeztem pontosan, de az utóbbit az apám hibájának tudom be. Az viszont egy kis csodálkozással tölt el, hogy megvárt. Jól tudja, hogy sosem kések. Jogában lett volna elsétálni, mint ahogy én is szoktam azt tenni. Habár azt is gondolhatja, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy én is megváltozzak elég rendesen. – Általában nem, de a családi ünnepségeken nem tudom azt mondani a nagymamám sütijére, hogy nem fogom megenni, mert rontást rak rám – mosolyogva emlékezek vissza a legutóbbi összejövetelünkre. Éppen jó szokásomhoz híven a számat húzogattam a mama legújabb receptjére, mire már a pálcáját emelte, hogy ott nyomban elhízzak, ha már ennyit kattog ezen az agyam. Az én nagyim egyértelműen nem tartozik az édes nagyszülők közé.
- Jól emlékszel és ezt a szokásomat a mai napig megtartottam. Most viszont apám tartott fel, alig tudtam szabadulni tőle, szóval önhibámon kívül történt ez. Nem mintha javítana a dolgon, mert én meg sem hallgatnám a késő félt – kuncogok magamban egy kicsit. Sokan nem tudnak kimenni belőlem az ilyen dolgaim miatt, de én senkit sem kérek arra, hogy megpróbáljanak megérteni. Mindent úgy cselekszek, ahogy nekem tetszik. Már a szüleim sem bírnának velem, ha otthon élnék. Vagyis inkább anyám. Ő kiakadna, ha megtudná, hogy mennyire olyan vagyok, mint a fater. Nem bírna el kettőnkkel.
- Nem, de akkor legyen az, hogy kipróbálom. Úgyis tervezek most utazgatni egy kicsit és legalább megismerem a különböző nemzetek kávéit, ha végeztem – adom be a derekam és megkérem arra, hogy mutassa az utat. Ritkán járok ilyen helyeken. Nem szeretem, ha sok ember zajong körülöttem. Sokkal inkább vagyok otthon a szobámban és olvasok egy jó könyvet bármilyen témában csak ne kelljen emberek közé merészkednem. – Apa és anya jól vannak. Csak a szokások. Daisy még mindig beteges, de azt hiszem már sokkal jobban tudjuk kezelni, mint régen. Poppy-t pedig meg sem próbálom megérteni – feltűnik a kép a fejemben a legutóbbi találkozásunkról, amikor hiába hangsúlyoztam, hogy segítek neki apánál és érdeklődtem iránta, még mindig támadott.

Azt hittem minden érzésem visszatér, amit eddigi életem során tápláltam Wylie irányába, a kedveléstől a szerelemig át egészen az utálatig, amit a szakításunk után kezdtem el érezni iránta, de nem. Semmi. Semmi az ég világon nem mozgatja meg a bensőmet, amint látom megjelenni periférikus látásomban és ez baromira megrémiszt. Nem gondoltam azt, hogy a pillangók a hasamban életre kelnek és szárnycsapkodóan elkezdik feleleveníteni a rég elfeledett szikrákat, mert az nem én lennék s valamennyire már feldolgoztam a szakításunkat, de valamennyi izgatottságra számítottam. A hiánya pedig sok mindent elárul, főként azt, hogy Wylie felbukkanása és lénye már nem okoz akkora mozgalmat bennem, mint előzőleg tette volna, ha találkozóra adtuk volna a derekunkat és ezt nem tudom hová tenni. Nem tudok nem arra gondolni, hogy Eric miatt lehet ez.
-Féltem attól, hogy meggondolod magad és inkább felültetsz. Tudom, hogy nem szép dolog ezt feltételezni rólad… de három éve nem beszéltünk. – ennyi idő alatt pedig sokat változhat az ember, olyan irányba is, ami nem feltétlenül pozitív és Eric elmondása alapján Wylie inkább hasonlít most egy idős megsavanyodott emberre, mint arra a személyre, akit én teljes szívemből szerettem. S talán mai napig is szeretem, de már nem szerelemmel és szigorúan barátként. – Alapjáraton nem mondanék nemet nagymamád süteményére, mindig olyan isteni finomságokat szokott sütni, hogy tudsz ellenállni? – rengeteg minden hiányzik az életemből, ami Wyliehoz és a családjához köthető de ezeket soha nem ismerném be sem neki sem pedig magamnak.
Túlságosan fájó pont az, hogy mi szét váltunk és mindenkivel megszakítottuk a kapcsolatot, pedig a húgaival igen jóban voltam és az édesapja is kedvelt a társaságomat. Legalábbis sosem éreztem úgy magam náluk, mintha nem lennék szívesen látva és ezt kihasználtam, a Willows rezidencia volt az én otthontól távoli otthonom. Az oázisom.
-Jól emlékeztem, viszont, ahogyan te sem úgy én sem igazán változtam ilyen dolgokban és elfogadom, ha valaki nem úgy jón ki az idejéből, ahogyan tervezte. A lényeg egy, örülök annak, hogy sikerült ideérned és beszélgethetünk egy kicsit. – mindig furának tartottam Wylie bizonyos szokásait de ezek akkoriban inkább szeretettnek tűntek, mintsem idegesítőnek, viszont most olyan lelkiállapotban vagyok, hogy nem tudnám hosszútávon elfogadni a teljes csomagot. Bármennyire is szeretném, nem tudnék már vele élni de a barátja annál inkább szeretnék lenni, mert mindig jókat tudtunk beszélgetni, mindig ott voltunk a másiknak nehéz időkben és szerintem az élet még fog elénk dobni jó pár rönköt ahol elkél majd a segítség.
-Merre szeretnél majd utazgatni? Személyes kedvencem a kolumbiai kávé kevés kókuszzsírral, mert az diétás is és a lepörkölt kávészemeknek csodálatos ízük van. Az Akadémiából való elballagásod után szeretnéd a nyakadba venni a világot? – kérdezem érdeklődve, miközben egyre közelebb kerülünk az említett varázskávéházhoz, ahová betérve egyből megcsapja az ember orrát a finom kávé illata. Apró manók ügyeskednek a bárban és egy fél sellő ül a pultnál, hogy felvegye a rendeléseket; muglik számára természetesen el van varázsolva a hely és nem látnak semmit belőlük, de én annál inkább szeretek ide járni.
-Poppy belépett a serdülők korába, igaz? Elkezdett már rendesen kamaszodni és lázadni mindenki ellen? Vagy másabb dolgok miatt nem tudod megérteni mi is folyik az életében? – nem szeretnék semmilyen határt átlépni, de kíváncsi vagyok arra mit is hagytam ki az elmúlt években, mert a lányok olyanokká váltak, mintha a saját húgaim lennének. Amint sorra kerülünk leadom a rendelésemet egy indiai származású lassan pörkölt kávéra kevés mandula tejjel meg ugráló gumicukor darabokkal és megvárom míg Wylie is elmondja szíve választását, csak ezután keresek egy távolabbi asztalt, hogy leülhessünk oda és elbeszélgethessünk.
-És, milyen az Akadémia? Mit is tanulsz pontosan? – érdeklődöm lehámozva magamról a kabátomat majd a sálamat, és hátradőlök a kényelmes székben. – A múltkor találkoztam Eric Briggsel. – nem tudom miért említem neki már most, de úgy érzem muszáj elmondanom és beszélnem valakivel erről, mert… azt hiszem a csókunk után egyfajta bizsergés kezdte felütni fejét a gyomromban.

Meg vagyok könnyebbülve egy kicsit. Nem olyan már elsőre sem a találkozás Sapphival, mint amitől eredetileg féltem. Talán az is bennem volt, amikor levelet kaptam tőle, hogy mégsem úgy tervezi, ahogy azt leírja nekem, de szerencsére minden parámat szertefoszlatja. Már a szemében is látnám, ha többet kívánna tőlem, de úgy érzem, hogy most erről szó sincs. A hangulat közöttünk nyugodt. Nincs semmi olyan, ami miatt bármelyikünk is idegeskedhetne. Úgy érzem, hogy a sérelmeinket is teljesen elfeledtük az elmúlt három évben. Néha jobb nem beszélni, mint a másik torkának ugrani. Én személy szerint amúgyis szeretem kerülni a vitákat, de ez nem mindig jön össze. Túlságosan háklis vagyok a legtöbb dologra, így hamar betalálnak az emberek, s én is őket.
- Három év alatt pedig változhattam annyit, hogy ezt gondold rólam. Elég idő eltelt, szóval az sem biztos, hogy még ismerjük egymást. Igazam van? – költői kérdésnek szánom, hiszen akármennyire durván hathat ez az igazság. Nem tudni, hogy miket csinált a másik és mi lett a normális. – Ha túl sokszor mondja és felidegesít vele, akkor szépen rászólok és békénhagy, sőt meg is sértődik rám és elpakolja előlem. Biztos technika – rántom meg a vállam hanyagul. A mama mindig azt mondja, hogy nem tisztelem eléggé. Én ezzel nem értek egyet, mivel csak másak az elvárásaink. Az én világom sokkal szigorúbb, míg az övé inkább egy rózsaszín felhő. Szerinte minden szép és aranyos. Nem látja a negativitást, ami engem rendkívüli módon fel tud húzni.
- Most tök szarul érzem magam, mert fordított esetben én már tényleg nem lennék itt. Úgy látom, hogy a kedvességed valamilyen szinten megmaradt – mondom neki. Abszolút bóknak szánom és remélem annak is fogja venni. Én nem tudnék elvonatkoztatni a kis dolgaimtól. Poppy biztosan a falra mászik már tőlem, pedig nem találkozunk olyan sűrűn. Mindössze annyira különbözünk, hogy a múltkori alkalommal is már tíz perc után minket bámult az egész Mézesfalás, mert úgy veszekedtünk.
- Akkor én majd azt a diétásat. Végülis vigyázni kell az alakomra, nem? – kérdezem nevetve, s közben végighúzom a kezemet a hasamon. Nem vagyok nagy sportember, így nem szoktam lejárni az edzőterembe. Néha elmegyek futni, ha úgy érzem, hogy már muszáj kiengednem a gőzt. – Igen. Mindenképp körbe szeretném utazni. Annyira unalmas itt egy helyben. Visszaköltözni Barntonba meg semmiképp sem fogok. Nincs ott semmi – húzom el a számat. Szerencsére apám sem várja el, hogy újra velük éljek. Már azt várja, hogy saját keresetem legyen és végleg megvonja tőlem a támogatást, amit meg tudok érteni.
- Poppy már nagykorú. Most végez a Roxfortban. Nem igazán az a lázadós fajta vagy csak nekem nem tűnt még fel. Inkább nem tetszik neki, hogy apával milyenek vagyunk, így hajlamos kiakadni és a semmin veszekedni – nem nézek Sapphi-ra, miközben ezt mondom neki. Ő sem értékelné, ha valakihez kényszerítenék, hogy hozzámenjen. Poppy is emiatt van ki mostanában. Nem hibáztatom, de még akkor is engem állít be a szarnak, miután segítek neki.
- Pszichomágiát tanulok. Gondoltad volna rólam? – mosolyodom el féloldalasan. Más szak nem is érdekelt soha, így nem volt kérdés egy percig sem, hogy ezt fogom tanulni. – Tudom, nem tudja befogni a száját két percre. Elújságolta a kis randitokat – vigyorgok rá szélesen. Közben kézhez kapom a kávét, amit rendeltem és leülök az egyik asztalhoz.

Wylie sokáig volt az életem részese, ismerem gyerekkorom óta és a szüleink is jó kapcsolatot ápoltak egymással így elkerülhetetlen volt az, hogy mi is jóba legyünk. Talán a kapcsolatunk akkor mélyült el igazán mikor bekerültünk a Roxfortba majd egyazon házba és kénytelenek voltunk azokhoz fordulni, akiket ismerünk. Legalábbis én hajlamos vagyok csak a megszokott és valamennyire elfogadott emberek társaságát keresni hiába van a szobában még hatezer másik, és szerintem Ő is így volt ezzel. Viszont mindez már a múltunk egyik részét adja a jövőnk pedig rajtunk áll és a döntésünkön, hogy szeretnénk-e egymást az életünkbe tudni. Én személy szerint lennék a barátja, de más nem.
-Lehet már én sem vagyok az a Sapphire, akivel olyan jókat beszélgettél a titkos rejtekhelyünkön. De mindenre nyitott vagyok, ha egy új Wylieval van dolgom akkor vele fogok diskurálni. – nem riaszt el a ridegsége irányomban, az sem érdekel, ha Ericnek valóban igaza van és tényleg morcosabb, zsémbesebb lett. Mindenkinek szíve joga eldönteni miként akarja élni az életét, és ha úgy döntött ideje korán megőszül és öregpapa üzemmódba vált akkor megteheti. Ahogyan felettem sem törhetnek pálcát, amiért szeretnék karriert építeni. - A lényeg, hogy még mindig letudod rázni a nagymamádat és az ördögi süteményeit. – én világ életemben édesszájú voltam és két pofára tudtam zabálni a finomabbnál finomabb süteményeket, így soha nem tudnék nemet mondani egy igazi Willows nagyi finomságra. Össze is fut a nyál a számban és elgondolkodok, hogy bárhová is megyünk enni fogok valami agyoncukrozott süteményt, mert megérdemlem. Ma már edzettem és valamennyire megbarátkoztam a repülés gondolatával, de még mindig távol állok a gyakorlatba ültetésétől.
-Tisztában voltam vele, ezért sem akartam elkésni. Az ilyen tulajdonságát az ember nem veti csak úgy le. Köszi, próbálok kedves maradni de néha nehezemre esik, már nincs olyan birkatürelmem, mint régen volt. – rengeteg mindent elviseltem, lehetett nyúzni és húzni, a fülemen csüngeni majd a nyakamba mászni, mert nem érdekelt, a családom kisgyerekei ezért is imádtak velem lenni, de mostanra nem tudnám elviselni őket. Hamar csattanok és ez azóta van így, hogy anya meghalt meg a nagyi elkezdett mindenféle hülyeséggel etetni, egyre jobban rám erőltetve az általuk képviselt ideológiákat. Szerencsémre a sarkamra álltam és kategorikusan kijelentettem mennyire nem kérek ebből a kondérban főzött levesből.
-De igen, nehogy felszaladjon pár kiló erre a tökéletes testre. – húzom egyből az agyát és aprót kuncogok mellé, nem szeretném megbántani de annyira vicces, hogy alig húszévesen ilyennel foglalkozik ráadásul fiú is. Ők pont, hogy tesznek arra, ha van rajtuk felesleges kilók de Wylienak nem kéne ettől félnie, tényleg jó felépítésben van, jól néz ki. Igazán jót tett neki az idő. – A szüleid nem is szeretnék, hogy visszaköltözz és közel legyél hozzájuk? Van már konkrét úticélod vagy listád milyen sorrendben fogod meglátogatni az országokat? – nekem eszembe se jutna a szüleim, pontosabban az apám és az új nője meg a nagymamám közelébe visszaköltözni, mert akkor a nyakamra járnának. Meg amúgy is, tökéletesen elvagyok Londonban ahol mindenből kijut bőven; van egy varázsvilág életem és egy mugli szerű. Jól érzem magam, ősidők óta először és még ez a kényszerpihenő sem veszi el a kedvemet.
-Merlinre mondom, olyan hamar felnőnek, hogy csak kettőt pislant az ember és már ballag a Roxfortból. Gondolom ő is tovább tanul majd az Akadémián, nem? Vagy csatlakozik hozzád és ketten járjátok be a világot? – Wylie sosem volt az az ember, aki a másik felől érdeklődött volna úgy igazán, de nem hibáztatom. Én jobban felszeretném venni az élete fonalát, mint Ő az enyémet, de jobb is így; nem sok minden történt velem mostanában.
-Hm… igen is meg nem is, mi vitt rá, hogy végül ezt válaszd? – érdeklődve kérdezem miközben elfoglaljuk az egyik asztalt. Belekortyolok az italomba és élvezem a testemet átjáró melegséget, ahogyan szétterül mindenhová és boldogabbnak érzem magam. Aki azt állítja, hogy a csokoládé és a kávé nem termel endorfint, az nem evett és ivott még finomat. – Komolyan? Beszélnem kell vele vagy kénytelen leszek cipzárt varázsolni a szája helyére. – kuncogok bele a kávémba, majd az előttünk lévő cukorból teszek még bele, mert nem elég édes. Két cukor az mégiscsak két cukor. – Mik a terveid az Akadémia utáni éveidre?

A kávé keserű illata járja be a helyet, ami természetes módon zavar egy kicsit, de nem teszem szóvá. Nem ezzel indítod az újbóli találkozásokat általában. Valószínűleg ha Poppyval lennék itt már rég szétpanaszkodtam volna az agyam, ő pedig készségesen akarna megölni vagy éppen megkínozni. Attól függ, hogy éppen milyen kedve van. Csodálkozom, hogy nem estünk még egymásnak egy enyhébb lefolyású párbaj során. Talán ez azért van, mert a sok feszültség ellenére szeretjük egymást csak éppen egyikünk sem mondaná ki soha hangosan. Túlságosan zárkózott vagyok és ő is átvette ezt a viselkedési formát az irányomba. Vajon Tylerrel hogyan viselkedik? Szívesen megkérdezném a srácot, de félő, hogy túl gyanús lenne.
- Azon csodálkoznék, ha ugyanaz a Sapphire lennél. Az emberek másabbak a huszas éveik elején, mint tinédzser korukban voltak. Szerintem ilyenkor következik be a legnagyobb változás – rántom meg a vállam rossz szokásomhoz híven. A múltkor az egyik professzor az Akadémián azt mondta nekem, hogy csoda, hogy még nem csípődött be teljesen. – Ezt a jó tulajdonságomat nem csak a nagymamám süteményei elűzésére tartottam meg, hanem minden másra is használom, ha éppen olyanom van – gonosz mosolyra húzom a számat. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyi erőfeszítéssel jár az, ha valakit gorombán akarsz lerázni, mert máshogy nem lehet. Emellett pedig én azt tartom, hogy jobb, ha rosszabat gondolnak rólad, mint amilyen valójában vagy, mert akkor nem tudnak csalódni benned.
- Mi változott, hogy fogyni látszik a türelmed? – érdeklődöm összehúzott szemekkel. Előjön belőlem a pszichológus énem és egy kicsit előre is dőlök, hogy jobban megfigyelhessem az arcát, miközben beszél. Már nem olyan szemmel, mint régen, amikor a gyönyörűnek vélt arcvonásait tanulmányoztam. Most sokkal inkább a mimikája érdekel, hiszen az sok mindent elárul az emberről.
- Az enyémnél még nem is láttunk tökéletesebb testet, ez valóban így igaz – mosolyodom el és még a poén kedvéért egy picit kinyomom a hasam. A Roxfortban egyértelműen volt mindig rajtam egy kisebb zsírpárna, amit azért nem sikerült teljesen eltüntetni, de már jobban áll a szénám. – Szerintem ők sem szeretnék túlzottan, de én sem. Ez így van rendjén. A gyerekeknek egyszer végleg el kell költözniük. Ami pedig az utat illeti nincsenek célok. Elindulok egy nap és járok körbe mindent. Talán a szomszédos országokkal és Európával kezdem, majd haladok tovább, míg be nem járom az összes országot – mosolyodom el. Varázslóként ez egy kicsit könnyebb, mert a hoppanálás nagyon sokat tud segíteni. Rengeteg időt megspórol és így nem kell kietlen vidékeken sétálgatnom. Ahhoz azért túl finnyás vagyok.
- Valahogy úgy. Tudtommal tovább akar tanulni és Merlin mentsen meg attól, hogy velem tartson! – védekezem rögtön. Nem túl fényes a kapcsolatunk, amin próbálok javítani, s úgy hiszem, hogy erre nem az lenne a megoldás, hogy összezárva utazzunk, viszont nyáron Daisy pár hétre velem fog tartani. Neki szüksége van a környezetváltozásra és arra, hogy anyáék ne védjék folyamatosan még a szélltől is.
- Szerintem elég jó hallgatóság tudok lenni és érdekelnek mások problémái főleg lélektani keretek között. Király dolog boncolgatni a többi ember miértjeit és megoldást találni lehetetlen helyzetekre. Neked nem hiányzik, hogy nem tanultál tovább? – érdeklődöm. Ez egy olyan dolog, amin bármikor tud változtatni. Az Akadémia nincsen korhoz kötve, mint a Roxfort. Oda bármikor felvételizhet, ha éppen úgy tartja kedve. – Csak viccelek. Megemlítette, de nem dicsekedve meg semmi. Összeültünk iszogatni a srácokkal és mondta, hogy találkoztatok. Ennyi volt meg azt hiszem meghívott péntek estére vagy meg akar hívni. Faszom se tudja már, túl sok az infó mostanában – legyintek és végre belemerek kóstolni a kávémba, miután már hozzászoktam a helyet betöltő szagokhoz. – Utazás és utána majd meglátom.

Wylie mindig is a fura egyedek körét erősítette már kisiskolás korunkban is de volt benne valami, ami miatt jobban elviseltem, mint a többiek. Lehet csak hajtott a kíváncsiság, hogy megismerjem az igazi énjét és megértem a viselkedése mögötti tényezőket, bárhogy is legyen, nem bántam meg a döntésemet, hogy mi ketten barátokká váljunk. Az már másik kérdés, hogy ha újból kezdhetném az életemet és elérnék ahhoz a bizonyos vízválasztó ponthoz akkor nemet mondanék, pusztán saját szívem megvédésének érdekében vagy ha igent is mondanék akkor én lennék az első, aki véget vet a kapcsolatunknak.
- Kíváncsian várom, hogy az elméleted alapján mennyiben másabb a húszas évei elején járó Wylie a roxfortbélihez képest. Szerintem én nem változtam annyit az elmúlt idő alatt, bizonyos dolgokhoz másként állok de alapjáraton megmaradtam ugyanannak. – legalábbis szeretem azt hinni magamról, hogy nem változtam túlságosan sokat és a körülöttem lévő emberek visszajelzéséből az jön le, hogy ez a valóságban is így van, de lehet csak jól neveltek és nem merik megmondani az igazságot a szemembe. – Milyened van? Miért akarsz valaki elűzni magad mellől? – rémlenek Eric figyelmeztető szavai, miszerint Wylie változott és nem feltétlenül pozitív irányba és akarva akaratlanul is, de be kell látnom, hogy van igazság alapja elméletének. Nem ilyennek ismertem meg a legjobb barátomat és most hirtelen nem is tudom hová tenni a különös látásmódját, viselkedését.
- Fogalmam sincs, egyszerűen azt veszem észre magamon, hogy sokkal hamarabb felkapom a vizet. Talán amiatt mert egyre gyorsabbá válik a világ, én is pörögnék és baromira dühít ha valaki visszahúz. – nincs időm arra, hogy mindent ezerszer szemügyre vegyek majd minden lehetőséget jól átrágva döntsek egy jelentéktelen dologról. A kviddics során megtanultam, hogy gyorsan kell cselekedni és gyakran az ösztöneimre kell hagyatkoznom, mintsem elkezdeni kielemezni a kialakult helyzetet, mert ha megtenném akkor sosem kapnám el a cikeszt.
- Bizony. – bólintok aprót és kuncogok az orrom alatt azon, hogy milyen hiú lett és mennyire elkezdett adni a megjelenésére. Emlékszem a Roxfortban még nem foglalkozott az ilyen jellegű dolgokkal, feleslegesnek tartotta, mert szerinte az elméjét kell látni és értékelni nem pedig a ruhája alapján elítélni. Vajon mi változott azóta? Miért változott meg ennyire Wylie? – Nagyon jól hangzik, biztos életre szóló kalandokban lesz majd részed. Küldesz majd képeslapot mindenhonnan? Nekem a kviddics szezon miatt kiesett bárminemű magán utazás, de nem bánom. A sérülésem miatt úgyis sokat ültem otthon és már várom valamennyire, hogy visszatérjek. – még nem tudom, hogy menni is fog a dolog, mert nem merek még mindig felülni a seprűmre, de az első és remélhetőleg utolsó alkalmon, amikor Eric Briggsel találkoztam, eldöntöttem, hogy mindent beleadok és még idén visszatérek a pályára. Mert a kviddics az életem.
-Mindkettőtöknek jobb, ha nem ül a nyakadon egésznap. Megvan már a terve, hogy mit szeretne a továbbiakban tanulni? – imádom az olyan embereket, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel és tovább tanulnak a választott szakon. Én sosem tartoztam ezen személyek közé, ha jött egy lehetőség akkor lecsaptam rá, de ha valaki azt kérné tőlem, hogy menjek főiskolára akkor nem tudom mit választanék. Valószínűleg egy semlegesebb szakot, amiről áttudnék váltani bármi másra, ami megtetszene az első félév alatt.
-Kettős érzéseim vannak a továbbtanulással kapcsolatban. Egyrészt baromira hiányzik az ottani környezet, a Roxfortot is szerettem az órák meg a diáktársak miatt, viszont a kviddicsezés meg jobban a szívemhez van láncolva, mint bármi más. Nem zárkózok el attól, hogy a későbbiekben tanulni fogok valamit, jelenleg viszont a karrierem fontosabb. – ahogyan Ericnek is említettem, ha újból elkezdenék tanulni akkor valószínűleg medimágiát tanulnék, de ez még nagyon messze van. Még nem öregedtem ki a kviddicsezésből. – Milyen péntek estére? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet, mert még semmiről nem tudok, ami a péntekemet illetné, de ha Wylie azt mondja számítsak valami meghívó szerűségre valahóvá akkor nem programozom be az estémet. – Az jó. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen élményekkel fogsz visszatérni az utazásodról.

Pár hete nem gondoltam volna, hogy ma itt leszek Sapphival a saját akaratomból. Egy éve, ha már távolról megláttam volna, akkor biztosan elkanyarodok a másik irányba, hogy még véletlenül se kelljen vele semmilyen kontaktust létesítenem. Még a szemébe sem lettem volna hajlandó nézni, de ahogy múlik az idő és mi is öregszünk vannak dolgok, amelyeket muszáj elfogadnunk. Elég sok embert elriasztottam magam mellől a személyiségemmel és nem tagadom, a legtöbbet szándékosan. Sapphival sem tudtam megmaradni barátként, pedig mióta az eszemet tudom ott volt mellettem. Voltak idők, amikor nem randizgattunk, de már akkor is a barátomként tartottam számon. Évek kellettek ahhoz a szakítás után, hogy ráeszméljek mennyi mindent veszítettem pusztán azzal, hogy nem beszéltem a lánnyal.
- Azért a Roxfortban jobban szerettem a társaság szerves része lenni, mostanra ez szinte teljesen megszűnt. Talán csendesebb is vagyok, de azért még mindig váltig állítom, hogy általában nekem van igazam – vigyorodom el szélesen. Már tizenévesen sem lehetett meggyőzni engem a dolgokról. Mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogyan én mondtam különben sértődötten, karba tett kézzel sétáltam el a helyszínről és nem voltam hajlandó részt venni semmiben. Ez mára sem változott sok dologban. Talán annyiban, hogy néha bevallom, ha tévedek. Mondjuk évente egyszer. Az már jó arány, nem? – Miért ne akarnék? Ha nincs hasznom a kapcsolatból, akkor nincs értelme megtartani. Néhány barátot megtartottam és ennyi bőven elég, nincs szükségem újakra – valószínűleg nagyon negatívan hangozhatnak a szavaim. Csak reménykedni tudok benne, hogy Sapphi ezt nem veszi a szívére. Ismerhet annyira, hogy tudja, ha már itt vagyok vele, akkor nem lesz a céltáblámon egy újabb pont.
- Akkor ebből a szempontból meg kezdesz olyanná válni, mint én. Teljesen meg tudom érteni – bólintok együttérzően. Régen Sapphi volt az, aki minden hülyeségemet képes volt elviselni és sokszor egy rossz szót sem szólt, amikor mások már régen tomboltak volna. Hálás vagyok neki érte, viszont az elmondottak alapján úgy érzem nem tudná ezt még egyszer végigcsinálni. Ez nem is feltétlen probléma, hiszen azt jelenti az évek alatt sokkal erősebb lett. Nem fogja még egy olyan ember elnyomni, mint én.
- Már nagyon várom, de először végeznem kell az Akadémián. Szívem szerint már most elindulnék, de ígyis túl nagy lesz apám haragja, ha diplomásan is elindulok. Már nem egyszer kifejtette erről a véleményét és menyasszonyt is ezért kerített nekem. Azt hiszi ilyen apró dolgok, mint egy nő visszafog majd – nevetek fel. Nem tudom, hogy Sapphi tisztában van-e vele, hogy apám feleséget talált nekem. Egy gyönyörű, aranyvérű leányról van szó, akiért pár éve talán még oda is lettem volna, ha az előttem álló szépség nem az életem része. Mára már nem tudom azt nyújtani neki, amire szükségem van. Mindebből csak a lányt sajnálom igazán, hiszen egy hosszú, szomorú élet vár rá mellettem. – Tényleg hogy van a sérülésed? – érdeklődöm. Sosem jártam az Appleby Arrows mérkőzéseire Sapphire miatt, de min jó exbarát mindig figyelemmel kísértem az eseményeket, így hozzám is eljutott, hogy a csapat fogóját bizony baleset érte meccs közben. Eric is beszámolt róla, így aztán tényleg nem tudta elkerülni ez a figyelmem.
- Azt hiszem tudja már, de őszintén fogalmam sincs – húzom el a számat. Ilyenkor rájövök, hogy Poppynak igaza van abban, hogy nem foglalkozom vele, de ezt nem kell előtte bevallanom. Próbálok mostanában több időt tölteni vele, viszont nehéz felvenni a fonalat és a legtöbbször úgy érzem, hogy ő nem is szeretné igazán. Egy kis ördöggé tud válni a jelenlétemben.
- Profi kviddicsező lettél elég rövid idő alatt. Egyetértek veled, hogy most jobb erre koncentrálni. Tanulni bármikor ráérsz, nem? – mosolyodom el. – Az a durva ebben az egészben, hogy nem te vagy az egyetlen az évfolyamotokból. Lehet nekem is rá kellett volna gyúrnom erre jobban – nevetek fel. Nekem sosem ment volna. Nincs bennem elég kitartás és lusta vagyok ahhoz, hogy folyamatosan sportoljak. A kviddics csapatban sem voltam benne soha, pedig néha volt egy-két elvetemült gondolatom, hogy milyen jó lenne.
- Lesz egy buli az Akadémián, én is ott leszek meg mindenki, aki számít – kortyolok bele a kávémba, ami még mindig kellemesen langyos, de már nem égeti a torkomat.

Bevallom őszintén féltem a viszontlátástól, mert arra számítottam, hogy a régi érzelmek száguldozva törnek majd felém és kívánkoznak vissza a szívembe, de nem így történik. Egyáltalán nem érzek semmiféle szerelmet feléledni, a baráti érzések viszont annál inkább mert hamarabb volt a bajtársam, mint szívem választottja. Sosem akartam túlságosan ráakaszkodni, nem léptem át a határokat és amikor jártunk is, akkor is inkább a barátja voltam, akivel alkalom adtán csókolózott és egyéb testi élményeket élt át. Szerettem azt, ahogyan mi ketten működtünk és minden fájdalom ellenére vágyom a társaságára, arra, hogy megint teletömje a fejemet mindenféle hülyeséggel, amit csak Wylie találhat ki. Tényleg hiányzott.
- Vannak dolgok, amik nem változnak és te így vagy tökéletes. Mindenben igazad van. – vigyorodom el én is szélesen, jól esik vele beszélgetni minden őrült szava ellenére is. Anya mindig azt hitte, hogy van benne egyfajta kettyó de annyira nem érdekelt, túlságosan kedveltem, a rózsaszín köd minden apró hülyeségét elrontotta és a legszebbnek, legviccesebbnek láttam. Talán ezért nem is álltam szóba Erickel. – Néha úgy érzem teljesen elszigetelődtem a többiektől, én is sokkal csendesebb vagyok, mint a Roxfortban de lehet ez amiatt is van, mert felnőttünk valamilyen szinten, nem? Hibáztunk, pofára zuhantunk és most a törött orrból akarunk szépet csinálni varázspálca nélkül. – legalábbis az én életem jelenleg ilyen. A sérülésem és minden óta még kevesebbet találkozok az emberekkel, a társaimmal, akik esetleg megérhetnék min megyek keresztül, mert… egyszerűen túl kényelmes otthon lennem és céltalanul léteznem. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem az én életem lenne így muszáj vissza pattannom a seprűre.
- Nem lehet minden kapcsolatot haszonra alapozni, Wylie. Ennél sokrétűbb a dolog, nem? Ahogyan te sem csak egy csinos pofi vagy. – dorgálom meg egy kicsit, bár hibáztatni nem hibáztatom, mert én magam is vágtam ki személyeket az életemből, akik nem voltak úgymond hasznosak. Mégis kimondani és megtenni, teljesen más dolog.
- Durva. – kuncogok fel, ahogy egymás hasonlóságára hívja fel a figyelmemet. Régóta nem gondoltam arra, hogy bárkire is hasonlítanék, de jobban belegondolva valóban van némi hasonlóság közöttünk. Talán Wylie elvesztésével én magam váltam azzá? Amit annyira szerettem benne átültettem volna a saját kis életembe? Ez igazán elgondolkodtató és egyben rémisztő. – Á, a jó öreg Willows papa egyáltalán nem lepne meg, ha tüzet okádva menne utánad amiért elmész. Mi? Egy menyasszonyt is szerzett neked? Emiatt? – nézek rá összezavarodva. Ezt nem értem. Miért akarnák ennyire lekorlátozni Wylie életét, ha egyszer szeretné bontogatni a szárnyait és megismerkedni a világgal? Meg amúgy is… amikor mi ketten együtt voltunk akkor sem lehetett féken tartani, akkor egy random, ismeretlen és talán nem is kedves nő miért lenne rá képes? Szegény pára. Szegény Wylie. Mondjuk valahol, mélyen, ahol még érzek iránta valamit, meg van bántva amiért a családja nem engem választott potenciális menyasszony jelöltnek a másik oldalon pedig az is ott lebeg, hogy akkor nem randizhatnék Erickel. Még nem tudom melyik a rosszabb.
- Fizikailag már hetek óta nincs semmi bajom, lelkileg annál inkább. Jelenleg nem merek felülni a seprűmre, vagy ha meg is teszem akkor légszomj kísérte pánikba zuhanok és a földön kötök ki. Nem tudom, hogy mikor fogok újból seprűre ülni. – vallom be őszintén, mert Wylie a barátom, neki elmondhatnám azt is ha hirtelen lányokhoz vonzódnék mindenféle ítélkezés nélkül. Jelenleg szükségem van egy ilyen barátra, aki a saját panaszai előadása után nyitott az enyémekre is és még megoldást is tud szolgáltatni hozzá. Jól esik újból a közelében lenni.
- Tipik pasi. – forgatom meg a szemeimet a válaszára. A figyelmes figyelmetlenség jellemzi azért őt is, főleg, ha olyan témáról van szó, ami annyira nem érdekli vagy nem tartja fontosnak. Néha nagyon idegőrlő volt ez a tulajdonsága a kapcsolatunk alatt, de most már nem zavar. Nincs több zsinór, ami hozzá kötne.
- Én is így gondolom, pár év és amúgy is túl öreg leszek hozzá. Jönnek a frissen elballagott roxfortosok vagy más iskolákból és esélyem sem lesz. Bár ameddig lehet addig szeretném csinálni. Aztán ki tudja? Lehet fél év múlva már házas leszek és gyerekre készülök. Nem fenyeget ez a veszély, de nem lehet tudni. – nézek rá mosolyogva, felvillanyozott arckifejezéssel, mert feltölt a kis beszélgetésünk. – Lehet, de te túl ügyetlen vagy hozzá. – avatom be a meglátásomba, amit számtalanszor volt lehetőségem megállapítani a diákéveink alatt. Azért örülök, hogy most már őszintén elmondhatom neki a véleményemet dolgokról.
- Akkor gondolom Eric is… - pirulok el, kezeimet nézem és eszembe jut a randinkon váltott csók és a lehetősége annak, hogy ebből folytatás is lehet még nagyobb örömmel tölti meg mellkasomat. – Szerinted el fog hívni? Igent mondjak? Ne mondd el neki, de valamennyire kedvelem.