A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él és csak ritkán harap.
Daniel nyűgös sírására riadok fel. Nyöszörögve dobom vissza a fejemet a párnára néhány másodpercre, mielőtt erőt vennék magamon, hogy felkeljek, és átbotorkáljak hozzá a szemeimből kitörölve az álmot. - Héééé... Itt vagyok, itt vagyok... Sssshhh! - emelem ki Danielt a kiságyából, a mellkasomra fektetem, majd ringatni kezdem, ahogy eddig, hátha használ. Így csukom be az ajtónkat, és indulok el vele a nappaliba, hogy kevésbé hallatszódjon be a hálószobánkba. - Éhes vagy? - tudakolom, ő pedig elég hamar tudtomra adja, hogy nem az, és ettől nem hagyja abba. Nem bűzölög, úgyhogy nem is a pelenka... - A fogad bújik megint? - érdeklődöm. - Naaa, ne sírj már... - kérlelem gyengéden. Hogy őt vagy Merlint? Fingom sincs! - Anya is sírjon? - Te jó ég, hányszor történt ez meg? - Nincs semmi baj... majd jobb lesz... jobb lesz... Itt van anya... - csitítom, és megpuszilom a homlokát. - Nézd, ki van még itt! - fordulok vele oldalra, amikor észreveszem Leot, hátha megnyugtatja valamelyest, hogy mindketten itt vagyunk. Régebben mélyen belül mindig volt bennem egy kis káröröm, amikor Daniel őt is felverte. Mert haragudtam és irigy voltam rá, azért mert nem kelt fel, és azt hittem el is várja, hogy ezt csak én csináljam, azért is, mert ő elmehetett itthonról, mert néha úgy tűnt, csak ő lehet fáradt, mert ő annyi mindent nem csinált, amit én igen. Aztán hálás voltam, amikor hagyta, hogy aludjak, és ő mozdult meg, amikor elmosogatott helyettem, amikor cumisüvegből megetette... Most már nem utálom - annyira. Főleg, mióta először hagytuk egyedül Danielt valaki mással, aki hiába volt Kev és Jo, akikre az életemet is rábíznám, az egész este arról szólt, hogy azon aggodalmaskodtam és idegeskedtem, hogy valami rosszul sül el, valami baja lesz, Leo pedig legtöbbször sikertelenül nyugtatott két csevej között... Pedig mindenki azt hitte, hogy jót fog tenni, ha végre kimozdít egy neki ráadásul kötelező kviddicses partira. És mégis, ha ő veszi a kezébe, a törpe hamarabb hallgat el, és én aggódom betegre magam miatta... - Be tudsz vizezni egy rongyot? Vagy ruhát? Hideggel! Tisztát! - legalább megtanultam már nem pánikolni... vagyis azon, hogy sír... ez is valami... csak mondom!
Mostanában elég sokszor előfordul az, hogy a megbeszéléseken és a taktikai felkészítéseken rendre elszenderedek, vagy csak a semmibe bámulva relaxálok. Igen, elég nehéz egy kisgyermekkel egy még nagyobbal, mert ugyebár Moira drágám csak néha napján mondható felnőttnek. Viszont lekopogom, hogy kellemes csalódás volt. Nála jobb anyát nem kívánhatnék Danielnek, pedig mennyi veszekedés árán született ő meg. Mennyire nem hitt saját magában, hogy jó szülő lenne. S mégis. Megemelem a kalapomat előtte. Próbálok a segítségére lenni, ahogyan csak tudok. Az én életemből kivesz egy jó nagy darab részt most a csapat és a kviddics, de amikor abba a kevés időben itthon vagyok akkor elvégzem a házimunkát azért, hogy Moira pihenni tudjon. Mert neki talán fárasztóbb, mint nekem. Csak a félszememet nyitom ki mikor meghallom a sírást s egy kis idő után megyek ki a feleségemhez és a gyerekemhez. Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam. - Semmi baj, drágám... semmi baj, shhh ne sírj. Simítok végig Daniel homlokán és csak bólintok egyet Moiranak és már teszem is azt amit kér. - A foga megint? Érdeklődök egy ásítás kíséretében és már adom is oda a konyharuhát. - Gyere addig apához. Veszem el a kis lurkót, hogy az édesanyja könnyebben tudja vizes ruházni. - Arra gondoltam, hogy ha van kedvetek akkor egy edzésre elkísérhetnétek. Pillantok fel a kedvesemre. Eddig nem nagyon mertem ezt megkérdezni mivel ez még elég kényes téma. Tudom, hogy hiányzik neki a játék és a mostani helyzet miatt csak még messzebbre repült a következő lehetőség. - A jövő sztárjának már kis korában hozzá kell szoknia a kviddicshez. Simítok végig Daniel arcán. Persze, ez nálam is csak álom. Nem fogom ráerőszakolni ha felnő, hogy mit tegyen vagy mit sportoljon. Ha utálni fogja a szülei munkáját és a pálya közelébe nem fog menni akkor az az ő döntése és tiszteletben kell tartani.
Vendég
Pént. Jún. 26, 2020 12:22 am
Leo & Moira
A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él és csak ritkán harap.
Még mindig félek attól, hogy kiderül a fiunk nem olyan makkegészséges, amilyennek mondták, hogy kárt okoztam neki a hisztijeimmel, vagy hogy lelki roncs lettem, annyira aggódtam az apjáért, vagy miután visszaengedték, sokáig nem voltam biztos abban - még ma sem -, nem álmodom-e, vagy egyszer arra kelek, hogy ismét eltűntek a cuccai, vagy megölték. Hónapok munkája volt lenyugodnom - még vannak erről izzasztó rémálmaim. És még a vicceim ellenére is korábban született a vártnál, de Daniel eddig mindenre rácáfolni látszik, makacs egy törpe az biztos, olyan, mint Leo. Nem tudnám megmondani mennyi minden változott bennünk, vagy körülöttünk, ennek az egésznek a hatására. Csak azt tudom: ha lehetséges ez, akkor még jobban szeretem őt és ragaszkodom hozzá, mint előtte. Főleg az ilyen pillanatokban, amikor apaszerepben látom. És az szinte mindegy, hogy Daniel a mellkasán aludt el, ő meg a kanapén terült ki, vagy csak a homlokát simítja meg nyugtatólag. - Hát... A többi lehetőséget kizártam - kezdem kissé bizonytalanul. - Nem éhes, mert elhúzódott, nem émelygek, mert nem büdös, vagyis nem a pelenka, nem úgy ordít, tehát nem a hasa. Plusz az ínye azt hiszem vörös - állítom a gyér lámpafényben, mintha kiigazodnék a fiunkon. Nem, valójában fogalmam sincs arról, igazam van-e, és míg régebben nagyon meggyőzően tudtam állítani bármiről, hogy ez így van, addig ma már semmiről. - De egyébként lehet, csak minket akar, hogy kényeztessük... olyan, mint az apja: önző. - Nem, valójában egyikükről sem gondolom, hogy az lenne, csak ugratom, tényleg. - Daniel, könyörgöm ne sírj már! - kérlelem én is nyűgösen, mert igyekszem, de fáradtan hamar fogytán az ember türelme - és bármikor én is elkezdek sírni, ha nem tudjuk megnyugtatni. Helló első trimeszter! Helló nem létező idegrendszer! Leo át is veszi a kis krupliszsákot, én pedig a kezéből a ruhát. Ha most elhallgat, nem tudom mit csinálok velük. Azt hiszem, felmondok, mint anya, mert a pasik összefogtak ellenem. De nem hagyja abba, és nem is tudom, hogy akkor én ennek most örülök-e, hiszen életbe lép a B-terv: el kell terelnem a figyelmét, hogy ne fullasszam meg szerencsétlent, Leo pedig ki fog röhögni. Pofát vágok, börrögök, megcsikizem, az orrára koppintok, bújócskázok, éppen, hogy csak hawaii táncot nem járok hula szoknyában - pedig ha tudnám, hogy használ, megtanulnám, az apósom életére esküszöm (vajon miért az övére, ugye) -, gügyögök - mondjuk annyit voltam itthon, hogy bárkinek gügyögnék egy sort, még különösebben kérnie sem kell, hiába állítottam, hogy sosem teszem majd, Daniel mindent felülírt. És természetesen, ha már csillapodik, vagy elfárad, akkor hatalmas precizitással ápolgatom a száját belül, és nagyobb figyelmet szentelek neki, mintha Leo kviddicsbalesetben lábát törné. Adok egy puszit a homlokára, és reménykedek, hogy használ - anya azt mondta, fog -, mármint a vizes ruha. - Háhá, előnyhöz juttatnád a csapatomat? Nem félsz, hogy így is besúgó van a házban, aki kiadja minden féltett titkodat és elhibázott, át nem gondolt taktikádat, csapatkapitány? - nézek farkasszemet vele. Tagadhatatlanul büszke vagyok rá, amennyire vágyott erre, annyira meg is érdemelte, iszonyatosan sokat dolgozott ezért a címért. Az más kérdés, hogy az életünk keresztülhúzta az összes további számításunk... de még állunk! valahogy... Mi lesz velünk, ha ketten fognak a fülünkbe üvölteni? Apropó üvöltés... - Dennis azt mondta, marad a kispad... Jelen helyzetben nem is számítottam másra... Úgyhogy hivatalosan is én leszek a szarkák hajcsára - teszem hozzá keserédes mosollyal. Merthogy az összes frusztrációmat a többieken vezetem le, illetve abba fektetem a megmaradt energiáimat, hogy Holmes-nál is durvábban és vehemensebben utasítok - egyenesen követelem (!) -, hogy csinálják jobban, vagy valami mást helyette, mert ők a hülyék... amikor pedig még Kev is panaszkodik, na, akkor már tudok valamit... És Dennis csapatkapitányként továbbra is túl vajszívű... szerintem. Csak velem nem, pedig végre visszamehettem volna, újrakezdhettem volna, folytathattam volna, játszhattam volna egy valamirevaló meccsen! Viszont éppen hogy az erőnlétemet kezdtem visszanyerni, megint nőni kezd a hasam... Igen, az, amit már leadtam. - De ha bűntudatod van amiatt, hogy szupertermékeny vagyok, vagy te, akkor kijelentem, hogy fenntartom az igényt arra, hogy köttessünk el, és ettől még meg fogod kapni hiszti gyanánt is, hogy nem kviddicsezhetek, nem szabadulsz ilyen könnyen attól, amit a fejedre zúdíthatok! - Daniel születésekor is éppen, hogy csak azt nem mondtam, váljunk el... Viszont a férfinemet elátkoztam... Egészen abszurd, ahogy eközben persze a fél kezemmel őt ölelem, a másikkal a fiunkat simogatom... Nő vagyok, sajátos a logikánk... - Na persze, az első szava meg k'iddics lesz anya helyett, vagy valamilyen cifra káromkodás, aztán megnézhetjük magunkat a következő családi ebéden, amikor egyfolytában ezt hangoztatja majd anyám és apám előtt - vigyorodom el, és bár hiába bazsevál, az egyéves fiam közelebb van az első lépéseihez, mint szavaihoz. Kíváncsi vagyok az apósomékkal mikor jutunk el arra a szintre, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk; de ha egészen őszinte vagyok magammal, előbb akarom pofán verni őket, mint folytatok bájcsevejt az időjárásról. Azért remélem az éppen úton levő gyerekünk nem valamelyik hírhedt Burke nevét kapja majd... Egyébként ezt sem tudom hogyan fogjuk beadagolni... - Megígéred, hogy egyetlen gurkót sem engedsz a közelébe? - Ó, és beszéltem már az irreális félelmeimről? - Vagy azt a tagot, aki megkérdezi, hogy ihat-e sört... Nem bízom a csapatodban... Ami azt illeti, benned sem - élcelődöm jó szokásomhoz híven.
