Sosem szerettem igazán anya munkáját. Mindig úgy éreztem, hogy a Minisztérium, meg az a nagy kupac papír, amivel állandóan jár-kel, csak az apával és velem, vagyis a családjával töltött idejét rövidíti meg. Méghozzá nagyon. Pedig anya rendszeresen, fogalmam sincs, hogy az évek során hányadjára magyarázta meg nekem nem is olyan régen, hogy "Luise, kislányom! Attól, hogy sokat dolgozom, még nem jelenti azt, hogy nem szeretlek titeket... de majd ha felnősz, akkor te is találsz egy olyan munkát, amit szeretsz, és akkor megértesz. Legalábbis nagyon remélem." Aha... biztosan. Anyának legyen mondva... de örülnék, ha igaza lenne, mert különben ha felnövök, és nem találok semmi jó munkát, amit szeretek, akkor jól megmondom neki a magamét. Ismerve magam, elég nagy a valószínűsége ennek a végkifejletnek. Azért nem kellene ennyire szigorúnak, igazságtalannak lennem vele, mert ha ő nincs, illetve a munkája nincs, akkor valószínűleg nem ismerem meg az egyik legjobb barátomat, Saffit, aki olyan nekem, mintha a nővérem lenne. Szóval ezt még véletlenül sem mondanám el neki hangosan is, de... köszi, anya, valami jó is van abban a folyamatos hajtásban, amit te munkának hívsz. Már nem is emlékszem, mikor ismerkedtünk meg Saffival, úgy összefolyik az idő - még akkor is, ha nem sokszor tudunk találkozni, mert én még tanulok, ő pedig szinte minden idejét kviddicsezéssel tölti. Most azonban végre sikerül találkoznunk és megvalósítjuk régi tervünket: elmegyünk egy mugli farsangra. Még sosem voltam, de azt mondják, elég hangulatos tud lenni, és tudom, hogy barátnőm is oda meg vissza van a muglik világáért. Ehhez azonban előbb el kell mennünk vásárolni, mert szégyen, nem szégyen, de lányként nincs egy normális ruhám sem, amit ilyenkor fel tudnék venni. Úgyhogy irány a bevásárlóközpont, hogy aztán nekivághassunk a nagy kalandnak. Remélem, Saffi nem felejtkezett el róla.
Jól esett újból kimozdulni a londoni lakásomból annak pedig különösen örültem, hogy Héloise keresett meg engem és miután szó szót követett programot beszéltünk le. Minden vágyam volt elmenni egy mugli fesztiválra, jobban mondva farsangra így különösen örültem annak, hogy elfogadta az ötletemet. Ericet nem tudtam volna rávenni akkor se, ha felajánlom a testemet a randi utánra szóval jobban jártam. A hetem gyorsan eltelt, olyan érzésem volt mintha egy nap alatt érkezett volna el a szombat és ezzel együtt a nagy tevékenységünk. Hazudnék ha azt mondanám nem ez volt a hetem fénypontja, mert az volt de erről én magam sem voltam hajlandó beszélni a többieknek. Burke megkereséséről meg főleg nem és arról sem, hogy számon lettem kérve elég rendesen. Ez maradjon csak az én lelki titkom, meg az övé, mert nem szeretném, ha kiderülne az amit ott beszéltünk. A faliórámra pillantva elképedek, egész álló nap a fejemben volt az időpont amikorra a bevásárlóközponthoz kellett volna érnem de úgy ellustultam a napot, hogy az időérzékem cserben is hagyott. Kapkodva futottam végig a házon, szépen áthaladva a készülődés különböző fázisain majd az utolsó simítások után léptem ki az ajtón, hogy hopponáljak a megadott helyszínre. Ügyelek arra, hogy egy eldugodtabb részre gondoljak úticélként és miután megbizonyosodok róla, hogy senki nem vett észre kihúzódok a sötétségből és máris Héloise keresésére indulok. - Ne haragudj, hogy elkéstem. Mostanában nagyon szétszórt vagyok, még nem állt helyre a napirendem a baleset óta. – mikor odaérek mellé magamhoz ölelem a nem húg húgomat, és puszit is adok arcának két oldalára mielőtt elhúzódnék. – Hogy te mekkorát nőttél! Emlékszem mikor még csak 11 éves voltál és éppen csak átlépted a Roxfort küszöbét. – kezeim karjaira csúsznak és úgy méregetem, ahogyan az idős rokonok szoktak valakit akit már ősidők óta nem láttak és a totyogókból kamaszok váltak. - Menő a hajszíned, most ez a módi a suliban? – érdeklődök és annyira örülök annak, hogy sikerült ezt összehozni vele. Jól esik néha nőkkel is találkozni, nem csak a srácokkal mert velük kezd már tele lenni a hócipőm, hiszen nem értem mi van velük. – Készen állsz? Mehetünk?
Őszintén szólva nem igazán vagyok oda a mugli dolgokért. Pontosabban nekem nem jelentenek akkora újdonságot, nem figyelem őket akkora lelkesedéssel, mint Sapphi. Nem csoda, félvérként nekem természetesnek számítanak, hiszen apa nem képes mágiát használni, úgyhogy a hagyományos, mugli úton kell megoldania a dolgokat. Néha olyan szívesen besegítenék neki egy kis varázslattal, de még nem vagyok tizenhét, úgyhogy ha nem akarok semmi gondot a nyakamba, vagy a szüleim nyakába, akkor bizony nem próbálkozom ilyesmikkel az iskolán kívül. Bezzeg anya megtehetné, mégsem segít neki... ejnye már. Hát milyen dolog ez? Na mindegy... nem az én dolgom megítélni, hogy a felnőttek mit miért tesznek. Akkor sem, ha a szóban forgó felnőttek történetesen a szüleim. Éljen. Most viszont ideje lesz ruhát keresnem, ami az én esetemben nem könnyű feladat. Mert valljuk be, minden vagyok, csak tipikus csajosan öltözködő lány nem. De edzőruhában azért mégsem állíthatok oda a farsangra, mert az hogy nézne ki? Még én is furcsállnám, ha máson figyelhetném meg. Nem is kell sokat várnom, pár perccel utánam Sapphi is megérkezik, és a felesleges mentegetőzése után jól megölelget... hogy aztán megállapítsa a nyilvánvalót. Vagyis hogy jól megnőttem tizenegy éves korom óta. - Semmi gond! Nem is késtél olyan sokat, csak pár perce értem ide én is. Rázom a fejem mosolyogva, ezzel próbálom hárítani a bocsánatkérését... semmi szükség rá, tényleg csak pár perce érkeztem én is. - Merlin szakállára, Sapphi! Te még emlékszel rá, milyen voltam kis elsősként? Te jó ég... biztos kis betoji voltam, aki semmit nem talált. Most meg... nézz csak rám! Mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy félős lennék! Nevetem el magam az emlék hatására. Na igen, elsősként valószínűleg mindenki meg van kissé illetődve. Illetve ebben nem vagyok biztos... az aranyvérű családok csemetéi biztosan nem tartanak tőle, hová is kerülnek majd. A hajam említésére még mindig vigyorogva bólintok egyet, ezzel mintegy igazat adva barátnőmnek, hogy bizony, nekem is tetszik a frizurám. Nem sok mindennel vagyok megelégedve magamon, de a hajammal például igen. - Aha, szerintem is szuper! Azt nem mondhatnám, hogy ez a módi, mert elég sokan meresztgetik rám a szemeiket miatta, de hát ez van... ha nem tetszik, nem kell nézni. Na meg... örülök, hogy a kviddicsnél van sisakunk, mert különben elég könnyű célpont lennék a többieknek. Tényleg! Ha van kedved, akkor taníthatnál egy kicsit... gyakorolhatnánk. Vetem fel hirtelen ötlettől vezérelve. Én is profi kviddicses szeretnék lenni, ha végeztem a suliban... és kitől tanulhatnék többet, mint egy játékostól? Pláne, ha az illetővel még viszonylag közel is állunk egymáshoz. Na persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bele is megy a kérésbe, de egy próbát megér. - Naná, mehetünk! Szerinted merre kéne indulni? Egyáltalán mit kellene keresni? Na igen, ha ruhákról, jelmezekről van szó, akkor aztán hihetetlenül tanácstalan tudok lenni... amit most szépen meg is mutatok szegény Sapphinak.
Wylie mindig háklis volt arra, ha késtem a megbeszélt randevúkról így mindig odafigyeltem a dolgokra, hogy ez egyre kevesebbszer történjen meg. Elfogadtam az álláspontját, hogy tiszteletlenség megváratni valakit, de a múltkor pont Ő esett áldozatául saját elvárásainak mikor majdnem húsz perc késés után érkezett meg a helyszínre. Szívem szerint jól megszivattam volna, de annyira akartam vele találkozni így öt év után, hogy jobbnak láttam nem eljátszani az esélyeimet. Olyan nehezen vettem rá magam a felkeresésére és Ő is nehezen fogadta el a tényt, hogy visszakarok kerülni az életébe, mint legjobb barát vagy lelki szemetesláda, mindenki válassza melyiket preferálja jobban, ezért sem mertem faképnél hagyni. Ráadásul zsémbesebb lett. Kategorikusan. Nem hiszem el, hogy Eric Briggsnek igaza volt vele kapcsolatban, de a találkozónk során egyértelművé vált a változása, eddig is tudtam mennyire magának való volt, még a párkapcsolatunk során is de nem ennyire és meglepett. Visszatérve a késésre meg az ezt övező gondolatmenetre, hiszen az ember nem önszántából késik helyekről, hanem egyszerűen nem jönnek ki úgy a lépések. Ahogyan most délután nekem sem, mikor Luiseval kéne találkoznom a bevásárlóközpontban. -Akkor jó! Reméltem, hogy nem kell sokat várnod rám és még itt leszel mire ideérek. – kedves barátomnál előfordult az olyan, hogy ha túl sokat késett az ember (az esetek nagy százalékában ötpercről beszéltünk), akkor fogta magát és visszament a hálókörletébe vagy a könyvtárba, de mindig sikerült megtalálnom. -Ne hülyéskedj! Ki tudná elfelejteni Luise első lépéseit az iskolában melyekkel majdnem orra estél? Igazi belépőd volt, mindenkinek feldobtad a napját mert kezdtük unni a szokásos ceremóniát. Nem voltál betoji, csak… még nagyon új volt neked az egész dolog. Mindnyájan így néztünk ki első alkalommal. – mosolygok rá kedvesen és utolsó mondatára még egy apró nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Mi változott azóta? Megszelídítettél egy magyar mennydörgőt? – érdeklődöm, természetesen tisztában vagyok a felnőtté vagyis tinédzserré válás sajátosságaival. Imádtam a Roxfortba járni s bár akkor túl soknak éreztem az egészet, sokkal jobb, mint a való életben élni és dolgozni menni még akkor is, ha én azon szerencsés egyedek közé tartozom, akik azzal foglalkozhatnak, ami a hobbijuk. Gyerekkorom óta kviddics a második szerelmem, anya hatására kezdtem el már otthon seprűre ülni és Ő volt az első, akinek elmondtam az álmomat, miszerint fogó akarok lenni. -Merj kitűnni a tömegből, Luise. Manapság már nem azt keresik az emberek, hogy miként tudnak beleolvadni a környezetükbe, hanem mi tesz minket mássá. Én nem tudnám viselni a pink hajvégeket, de neked nagyon jól áll. Kviddicstag lettél? Ezt nem hiszem el! – csapom össze meglepetten a tenyereimet arcom előtt, ha eddig mosolyogtam túl szélesen, akkor ezután már az egész fogsoromat közszemlére bocsájtom annyira örülök ennek a hírnek. – Milyen pozícióban? Ki a csapatkapitány? Hányszor edzetek egy héten és mi a mostani állás? – teszem fel a kérdéseket egyből, szeretném mindent megtudni, mert én imádtam ezt a sportot űzni a suliban. – Naná! Jelenleg még nem repülhetek, de amint meggyógyulok nagyon szívesen mutatnék neked néhány trükköt meg edzhetünk is együtt. – a karjáért nyúlok és örömömben elkezdem befelé húzni a bevásárló központba, ha már ruhát választani jöttünk. -Bemegyünk egy jelmezes boltba és veszünk valami szépet. Minek akarsz öltözni? Legyünk stílusosak és bosziknak öltözzünk? – kérdezem érdeklődve, miközben egyre beljebb húzom a mugli tömeg között.
- Ha sokat kellett volna várnom, akkor sem mentem volna sehová! Ezt te is nagyon jól tudod. Hárítom a dolgot mosolyogva... legalábbis megpróbálkozom vele. Hogy ez mennyire sikeres, arról fogalmam sincs, de igazából nem is számít. A tizenegyéves, elsős, kis szerencsétlen énem említésére legszívesebben sírva fakadnék, vagy egész egyszerűen elszaladnék, bele a világba vagy a nagy semmibe. Vagy épp a kettőt egyszerre művelném, vagyis sírva szaladnék. Na, az lenne aztán az életveszélyese művészet. - Neee már, Saphi! Mintha nem tudnád, hogy egyáltalán nem direkt csináltam az egészet, csak épp... a tettestársam úgy döntött, jó móka, ha maga után ránt a tóba, hogy aztán elárasszuk a folyosót és a Nagytermet tócsákkal. Akkor ez minden volt, csak vicces, meg emlékezetes nem. Legalábbis szerintem. Te viszont láthatóan máshogy élted meg ezt az egészet. Csóválom a fejem, és még mondanék valamit, aztán egy legyintés kíséretében vigyorogva lemondok a helyzetről, mint akinek már úgyis mindegy. És tényleg, már teljesen mindegy, elvégre elég régen volt már az első napunk, azóta azért történt egy s más. Mondjuk a Saphi által említett Magyar Mennydörgő megszelídítése pont nincs köztük. Na sebaj. - Hát... nem, Magyar Mennydörgőt még nem szelídítettem... de hülye orosz srácokat már igen. Egyet biztosan. És elhiheted, ők is nehéz esetnek számítanak. Na persze valószínűleg Sapphinak is vannak érdekes történetei a szelídítés témakörből, de inkább nem bolygatom a dolgokat. Főleg hogy közben áttérünk a kviddicsre, amiről, érzésem szerint, mindketten nagyon szívesen beszélünk. - Aha! Második hajtó vagyok, a csapatkapitányunk pedig Hunter Tuttle. Hivatalosan heti kétszer van edzés, de én azért még lejárok egyedül is, biztos ami biztos alapon. Sajnos a Mardekár vezet, de nem sokkal vagyunk lemaradva, úgyhogy ha belehúzunk, akkor a következő meccsen talán le is hagyhatjuk őket... mégse hagyhatjuk, hogy a kígyók győzzenek. A gyakorlásban viszont benne vagyok! A "stílusosan boszinak öltözni" terv jó ötletnek hangzik, viszont vizuális típus lévén gyorsan el is képzelem, minek az az eredménye, hogy úgy kell visszafogni a kitörni készülő nevetést. Azért mégiscsak egy bevásárlóközpontban vagyunk, ott azért csak nem kéne ilyesmit művelni, na. Illem is van a világon. - Lehet... de ahhoz hozzátartozik a bibircsók és a fekete macsek is. Viszont nem hiszem, hogy Egon annyira odáig lenne az ötlettől, hogy egy ideig egy koromfekete, nyávogó négylábúval kellene osztozkodnia rajtam.
-Tudom, de akkor sem illik megváratni valakit. De hagyjuk is, most már kár szabadkoznom és amúgy is itt vagyok már. – mutatok végig magamon, hogy tényleg előtte állok hús-vér formában nem pedig a másomat küldtem el. Túlságosan fontos számomra ez a mostani alkalom ahhoz, hogy ne vegyem komolyan. Mindig sajnáltam, hogy Héloise és én nem tudtunk több időt tölteni a korkülönbség miatt, hiszen már félig kikacsintgattam mikor ő még csak elkezdte a sulit. Szép emlékek, kár, hogy olyan gyorsan eltelnek. -Abban a percben nem tudhattam és mi baromira jól szórakoztunk rajtatok. Nagyon vicces volt, ahogyan Mcgalagony feje főtt és lehetett látni a gőzt körülötte, amiért beleestetek a tóba. Elvileg Hagrid utána kapott letolást, de elrendezték az ügyet egy nevetéssel. Roxforti tanár pletyi, nálatok van mostanában valami említésre méltó? – szerettem a folyósókon tölteni a szabad perceimet, főleg az utolsó évben amikor nem volt már annyi órám, ami meg volt az meg érdekelt és nem éltem meg kínzásnak, de a lazább perceimet arra használtam fel, hogy hallgatózzak és minél több pletykát szedjek össze Harley barátnőmmel, amit tovább is adtunk mindenkinek, akit valamire is tartottunk. -Micsodaaa? Orosz srácokat szeliditesz? Mondjuk… majdnem felérnek egy sárkánnyal, szóval csak így tovább. Akarsz mesélni róla vagy ez privát témának számít? – érdeklődöm, mert szeretném felvenni a fonalat, hogy mi történik az életében de nem szeretnék tiszteletlen lenni vagy olyasmibe ütni az orromat, ami egyáltalán nem az én dolgom. Megértem, ha valaki nem szeret megnyílni ezekről, én sem teszem különösebben de Luisenek még a randimról is mesélnék, amit Eric Briggsel töltöttem el. -Hm… nem ismerem semmilyen Tuttle-t, milyen csk-ként? – a csapat mindig olyan erős, amilyen erősen a csapatkapitány tartja őket, ha komolyan veszi a kviddicst és nem csak hobbiként éli meg akkor sokra viheti még, ha nem… nos, jobbat is találni helyette. – Helyes, mindenképp kell az egyszemélyes edzés is, én szombat reggelente jártam mert akkor kellően csípős volt a hőmérséklet és szabad a pálya, senki nem akart korán kezdeni. Hm… a Mardekár mindig jó volt, úgy érzed letudnátok őket győzni? – amikor még a kígyók házát erősítettem akkor minden percben edzettünk, ha nem a pályán akkor mentálisan, mert megakartuk szerezni a kupát. Ha a tanulmányainkban nem is mindig jeleskedtünk, legalább a sport legyen a miénk alapon meneteltünk előre. Imádtam. -Van plüssből készült macsek is, bőven elég lesz a jelmezünkhöz de beöltözhetsz másnak is. Reneszánsz hercegnő? – húzom ki az egyik jelmezt, ami éppen a kezem ügyébe akadt, majd a többit is elkezdem szépen lassan átnézni. – Macskanő latex ruhában? Vagy az korhatáros? Hm… lehet nem maradék a boszorkánynál, hanem beöltözök vámpírnak. – fordulok felé teljes testemmel és magam elé tartom a borzasztó stílusú ruhát. Hangosan nevetek, jónak ígérkezik ez a ruha vadászat.
Azt hiszem, erre nem igazán lehet mit mondani. Én legalábbis biztosan nem tudok. De most komolyan, nem tudom, mi a fene bajom van. Mostanában egyre többször jövök rá, hogy márpedig bennem bennem akadt a szó. Bennem, aki pedig alapjáraton elég sokat vagyok képes, meg még hajlandó is jártatni a számat, most viszont nem mondok semmit. Egyrészt mert nem tudok semmi értelmeset hozzáfűzni, másrészt meg minek ragozzam tovább az egyértelműt? Annak semmi értelme. Úgyhogy letudom egy bólintással, jelezve, hogy egyetértek vele, és nem kell ragozni a semmit. - Persze, tudom. Csak én meg mindennek éreztem akkor azt a helyzetet, csak szórakoztatónak nem. Mondjuk... teljesen más a helyzet, ha rajtad szórakoznak, mintha te szórakoznál valakin. Vonom meg a vállam, többet nem igazán teszek hozzá... már ezzel is túlragoztam a "semmitmondás" fogalmát. Az orosz srácok szelidítésére viszont egyszerre fognám a fejem és nevetnék fel. Nem értem, miért kell nekem mindent elmondani... de mindegy, annyi baj legyen. - Neeem, nem olyan privát téma. És csak egy orosz srác volt, ami azt illeti... ő viszont tényleg felért egy sárkánnyal. Vigyorodok el az emlékek hatására. - Igazából én sem igazán tudom, hogy is történt ez az egész. Leginkább gyorsan és váratlanul. A legjobb barátokból lettünk iszonyat hirtelen egy pár, aztán annál is gyorsabban hűlt ki a dolog. Legalábbis részéről nagyon úgy tűnik, hogy ennyi volt, és túllépett rajtam. Nekem viszont valahogy nem megy ilyen gyorsan a dolog. Nem tudom, hogy velem van-e a gond, vagy ez normális. Bár... már az is kérdés, hogy velem kapcsolatban van-e olyan, hogy normális. Szóval most itt tartunk... valahol a semmi és a valami, illetve fordítva, valami és semmi között, részemről értetlenül. De szerintem hagyjuk a témát, még mielőtt egyéb sületlenségeket is összehordok. Megrázom a fejem, hátha így kitisztul kissé, de ha ez nem használ, akkor Sapphi kviddicsre vonatkozó kérdése egészen biztosan. - Erősek, de nem lehetetlen legyőzni őket. Mi is erősek vagyunk, Hunter egész jól összefogja a csapatot. Szerintem el tudjuk kapni őket, csak ahhoz több edzésre lenne szükség. Akár külön is. Magyarázom a meglátásaimat, és elég biztos vagyok benne, hogy Sapphi is valahogy így áll a helyzethez. Közben nekikezdünk a jelmezkeresésnek, ami elég vidáman telik. Már ránk fért egy kis kikapcsolódás, az biztos. - Reneszánsz hercegnő? Most komolyan? Gondolj már bele, ha a tizennegyedik században beállítottam volna ilyen hajjal valahová, akkor kapásból boszorkányt kiáltottak volna. Ja várj... nem is tévedtek volna vele. Nevetek barátnőmmel együtt az ötleten, a macskanőre viszont már nem is mondok semmit, csak ránézek azzal a jelentőségteljes "ezt most komolyan gondoltad? teszed le azonnal" nézéssel, amit biztos, hogy érteni fog, és folytatjuk a keresgélést. - A vámpír jó ötlet! Mondjuk a múmia se rossz.... vaagy a vérfarkas! Vámpíros vérfarkas! Csillannak fel a szemeim vidáman, bár még én magam sem tudom, hogy voltam képes összehozni a két lényt, de annyi baj legyen. Ráadásul ennél bolondabbak már nem hiszem, hogy tudnánk lenni, úgyhogy ez a veszély sem fenyeget minket.
❀ 
