mother-daughter date

- Reggeli! - kiáltom el magam sokadjára, egyre türelmetlenebbül, hisz a fiúk már rég túlestek ezen, a lányomnak pedig ma még egyetlen kósza hajtincsét se sikerült megpillantanom, úgy belefúrta magát a takarójába.
A gyerekek épp csak tegnap értek haza, hagynom kellene pihenni őket, de ezt nem tehetem meg, ha fel akarok készülni a holnapi vendégseregre. Márpedig fel akarok. Ez nem is kérdés. A listám már kész van fejben, jó előre kigondoltam, hogy a szokásos finomságok mellett ebben az évben mivel fogjuk meglepni apát. Mikor a gyerekeink kicsik voltak, kénytelen voltam kitalálni valamit, amivel lefoglalom őket arra az időre, míg én a konyhában vagyok. Két eleven óvodás korú gyerek ugyanis elég nagy fejtörést tud okozni, mikor az ember lánya azt se tudja, hogy mihez kapjon sietségében. Most, hogy már nagyok, igazából örülök neki, hogy velük együtt találhatjuk ki az apróságokat, ugyanis egy mókamestert meglepni nem kis feladat. Nem is mindig sikerül, de kivétel nélkül minden évben szorgosan igyekszünk rajta.
- Jó reggel, Kicsim! Hogy aludtál?- már teszem is elé a frissen sült bacont és a tojást, ahogy szereti és nagyon remélem, hogy nem kell lefutnunk a szokásos 'de én nem ezt kértem' vagy az újabban nagy divatját élő 'nem reggelizek' köröket. Mennyivel könnyebb lenne az életem. - Ne haragudj, nem így terveztem, elúsztam tegnap a munkámmal... - már öntöm is a lisztet a keverőtálba, csorgatok hozzá némi vajat és cukrot, meg egy csipet sót, hiszen Molly mamától megtanultam, hogy az mindenbe kell, és aztán lefedem a tálat. A pálcámat segítségül hívva pedig teszek róla, hogy néhány perc múlva már nyújtható tészta várjon ránk. Kezdődhet a nap.
Míg a tészta elpofozgatja magát a tető alatt, én azon gondolkozom, hová is tettem a... - Nem láttad a kávésbögrém? - teszem fel a nap kérdését. Azt hiszem már negyedjére felejtem ott valahol. De még az is lehet, hogy ez George bosszúja, amiért száműztem a konyha közeléből és megbűvölte azt a nyavalyás csészét, hogy mindig tűnjön el szem elől.
- A Dimbourne-i Darazsak legutóbbi szabálytalansága még mindig vitatott.. - folytatom az előbbi gondolatmenetemet, miközben felforgatom a konyhaasztalt, hátha megtalálom valamelyik doboz vagy összetevő mellett vagy mögött az egyetlen lehetséges eszközét annak, hogy túléljem a következő napokat, de egyelőre semmi híre. - Biztos vagyok benne, hogy itt hagytam.. - morgolódom félhangosan és kezdem elveszíteni a türelmem, amiből mostanában így is elég kevés van. És még azt a keveset is szét kell osztanom az apám, a férjem és a munkahelyem között. Jelen pillanatban nem állok a helyzet magaslatán és csak hajszálakra vagyok attól a pillanattól, hogy az egyébként mindig jól koordinált háztartásban egyszerre csak minden szétessen. Ahogy körülöttem is az utóbbi időben.
- Nincs egy talpalatnyi hely ebben a konyhában.. - csattanok fel, miközben azon igyekszem, hogy egyik helyről a másikra pakolva a dolgokat, végre megtaláljam a hőn áhított bögrét. Pedig ez egy hatalmas konyha, elég csak visszagondolnom arra, mikor a vállalat feletti kis garzonban éltünk kettecskén George-dzsal a kapcsolatunk elején. Bár akkor még kétségkívül nem tudtam se főzni, se sütni. A mai napig nem lennék konyhatündér, ha Molly nem farag belőlem tisztes feleséget. Azt hiszem anyám helyett anyám, épp ezért sosem akarok neki csalódást okozni.
- George Fabian Weasley! Nem megmondtam, hogy ma a konyha közelébe se merj szagolni? - emelem fel a hangom, amint meglátom a vörös loboncát. Ha Rox eddig nem érezte magát eddig ébernek, most garantáltam felébredt. Reggel kifejezetten megkértem rá a férjemet, sőt megtiltottam neki ezt a műveletet, pont ahogy minden évben szokás. És ő pont olyan lazán hagyja figyelmen kívül, mint egyébként minden évben. Minden más napon órákra el tudja magát foglalni a garázsban, a pincében vagy a fészerben. Mindig kitalál valamit, amit megbütykölhet vagy újragondolhat, csak a saját születésnapi meglepetését szereti kifejezetten idegesítő módszerrel - az állandó fel-felbukkanásával - szabotálni. Nem akarja megvárni, hogy mérgemben megdobáljam almával...
- Edd meg gyorsan a reggelit.. - noszogatom a lányom, ha eddig még nem látott hozzá, majd felhagyva a kávém keresésével átgondolom inkább azt, hol is tartottam. Nem eshetek szét... Azon már túlestem elsején. Voltam Frednél is. Elég volt.
- Arra gondoltam, hogy apád kedvence mellé csinálhatnánk neki még narancskrémes muffint és csokis karikát. Meg amit akartok... - teszem hozzá. Ezek a napok ugyanis mindig arról szólnak, hogy töménytelen mennyiségű édességet halmozunk fel. Nagy a család.

Mondanám, hogy nem ez a szokásos állapot, de valahogy mindig sikerül elszaladnia velem a háztartásnak, mikor valamilyen alkalomra készülünk. Emlékszem, hogy karácsonykor George az asztalon hagyta a legújabb kísérleti porát, és véletlenül az került a süteménybe, amitől úgy megnőtt a sütőben, hogy épp csak nem akart kifolyni és elborítani félig sületlen tésztával a konyhát. Nem véletlenül van a férjem kitiltva a konyhából, a vicces portékái meg száműzve a lakásból.
Már épp szólásra - értsd ordításra - nyitnám a szám, mikor meghallom a lányom artikulálatlan hangját valahonnan a felső szintről. Legalább azt elértem, hogy felébredjen, innentől záros határidőn belül bekövetkezik az a pillanat is, mikor levánszorog a lépcsőn és végignézi az esetlenkedésemet, amit kifejezetten az ilyen alkalmakra tartogatok.
- Semmi gond, Kincsem... - nyomok egy puszit a hajába, ahogy elhaladok mellette. Olyan keveset vannak itthon, hogy akár tetszik nekik, akár nem, kihasználom az ilyen pillanatokat. Egy puszira vagy ölelésre mindig van időm. Mióta kamaszodnak akadtak nézeteltéréseink miatta, főleg ha más is a tanúja az ilyen családi pillanatoknak, de nem vagyok hajlandó engedi belőle. Az én nagy részében az iskolában vannak és a baglyainknak aligha tudom azt mondani, hogy ölelgessék meg a gyerekeimet helyettem is. A nyár pedig olyan gyorsan elszalad mindig, hogy mire megszoknám, hogy nem kell agyonropogtatnom őket, máris itt a szeptember.
- A fazék mögött? Már miért tenném a fazék mögé? - teszem fel a költői kérdést, de magamból már az is kinézem, hogy a nagy sürgésben inkább a fazékba tettem, mint a mosogatóba. A bögrém viszont nincs meg. Se itt, se ott. De még a leglehetetlenebb helyeken se találom. Inkább veszek elő egy másikat, amibe töltök egy újabb feketét. Ma már két bögrét elhagytam, biztos vagyok benne, hogy a nap végén fog előbújni, mert a korláton hagytam vagy a párkányon, vagy a virágágyásban. Igen, ott is találtam már bögrét... Utólag meg is magyarázta, hogy a kutya miért volt annyira hiperaktív aznap.
- Roxanne! Akkora sárkány még nem vagyok! - vetem a szemére, jól kiemelve a MÉG szót, hogy a család egyetlen vörös tagjának a fülét is megüsse a mondat. Remélem, nem kell többet rászólni, mert a végén még veszekedés lesz a sütésből és azt sem a rendelkezésre álló idő, se az idegrendszerem nem köszönné meg nekem.
- Apád mindig olyan jól érzi magát a boltban, nem tudom, miért nem eszi oda a fene őt ilyenkor.. - forgatom meg a szemeimet. Bár nem lenne rossz egy ilyen védőbúbáj, legalább nem tűnne el a sütemény minden alkalommal szőrén-hálán a hűtőből, ha mindennapos használatra is bevezetnénk. Mennyire kellemetlen, mikor a vendéget szeretném megkínálni, de valaki bent felejtette a hűtőben a tányért néhány morzsával...
- Na azt nem.. Nincs születésnap almás pite nélkül. Mindketten ismerünk valakit, aki személyes sértésnek venné, ha elfeledkeznénk a kedvencéről.. - rázom meg a fejem, miközben végre beleiszok az újra elkészített kávémba és utána próbálom olyan helyre pakolni, ahol nincs útban és mégsem tűnik el a látókörömből. Ez pedig nem könnyű feladat.
Egyébként is a családban George az egyetlen, aki annyit ehet, amennyi csak belé fér, egyetlen gramm felesleg sem látszik rajta. A terhességek alatt is csak szolidaritásból növesztette meg a hasát. Vagy azért, mert megelégelte a hisztiket, csak ezt sosem ismerné el.
- Felakasztottam őket oda - mutatok a fogasra a konyharuhák és az edényfogó kesztyű irányába, ahol mindig is tartom őket. Az, hogy a lányom erről minden alkalommal elfeledkezik, elég jól mutatja, hogy mennyire sok időt tölt a konyhában, mikor itthon van. Persze nem is várom el tőle, nem parancsolom a mosogató vagy a tűzhely felé, de mindig örülök neki, mikor kedvet kap ahhoz, hogy segítsen.
- Majd a szivacs elmosogat.. - veszem fel a pálcámat a pultról és mire a lányom odaér, már virgoncan csiszatolja is az ételmaradékot a tányérokról, amik azt hirdetik, hogy ő volt az utolsó, aki befejezte a reggelit. - Inkább az alma... Vagy a narancs, vagy inkább hozd ki az összes gyümölcsöt a kamrából. Kelleni fog citrom is.. - próbálom előkotorni egyszerre az összes receptet a fejemből. De a multifunkciós leírásomban a két lábon járó receptkönyv még nem szerepel. Jobb híján segítségül hívom a sütis füzetemet, míg a gyümölcsök megérkeznek. Hogy mégis hova pakolja őket, az persze kérdéses.

Merész lenne azt állítani, hogy mindent pontosan így terveztem, de aki nem tudja, az nem is látja át, hogy nem állok a helyzet magaslatán. A kávém elkeverése épp elég nagy káoszt szül önmagában is, úgyhogy minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne egy nagy felfordulással várjuk a vendégsereget. Mondjuk meglepetésnek jó lenne, de ez nem az a kategória, amire büszkének kellene lennem. Az már egészen más kérdés, hogy a Weasley-családban egyszerűen nincs olyan, hogy minden simán megy, volt húsz évem, hogy ezt megtanuljam, de még mindig próbálkozom bebizonyítani az ellenkezőjét. Lehetne, hogy talán most nem fog ki rajtam a férjem, a kutya sütimániája vagy az időjárás? Kérlek, Merlin?!
- Nem kockáztatnám meg, hogy apád sértettségből nem szól hozzám egy hétig... Vagy rosszabb... - teszem hozzá sejtelmesen. Nem azért, amit egy átlagos ember gondolna a férjéről, de mint tudjuk George Weasley-ről sok minden elmondható, csak az nem, hogy valaha átlagos volt. Rég volt már, hogy legutóbb aljas bosszút állt a feledékenységemen - ami egyébként nem jellemző rám - és őszintén szólva az utóbbi időben nagyra értékelem a békés családi pillanatokat. Ez már a korral jár. Talán az is, hogy úgy érzem, a kávém akkor érne valamit, ha borral innám. Minimum.
Míg Roxanne úgy tesz, mint akinek sikerült felébredni és magára kap egy kötényt, amitől épp csak nem köpöm ki a kávémat, gondolatban már tudom kit kell szidnom, és azt is remélem, hogy nagyon csuklik az illető. Nehezen sikerül elszakítanom róla a pillantásomat, azt is csak azért, mert jótékonyan a kamra felé veszi az irányt, így egy idő után már nem tudom követni a szememmel. Nem, nem akartam a lányomat abban a kötényben látni. Ellenben ezek után nehezen koncentrálok a megfelelő receptek kiválasztására. Néhány percig csak céltalanul lapozgatom a füzetet, többször is elsiklik a tekintetem a süteménynevek felett, végül negyedik alkalomra kiszúrom és át is simítom a lapot a gerince mentén, hogy véletlenül se csukódjon be menet közben.
- Szóval... - kezdem, amint visszaér a gyümölcsökkel felpakolva. - Azokat tedd csak le... Ooo... - nézek körül, de hely hiányában aligha tudok támpontot adni neki, hová is pakolhatná a kosarat. Végül ezt a kérdést megoldja helyettem ő maga. - Oda, ott jó lesz.. - helyeslek bólogatva, majd visszapillantok a füzetbe. Hol is tartottam? Tojás..
- Tojás, tojás, tojás...  - indulok a hűtőszekrény felé mantrázva, hogy mire van szükségem, de ha már ott járok, előveszem a vajat is.
- Egyet találhatsz, ki gondolja azt, hogy ez vicces... - utalok a kötényre. Bár nem kell sokat gondolkozni a megoldáson. Ugyan nekem is akad humorom, a férjem, a legfárasztóbb Weasley mind közül,  többször állt sorba, mikor osztották.
- Azokat mosd csak meg, a narancsot is. Le kell reszelni a héját. És van még a kamrában répa. Az előbb nem mondtam, hogy hozd a répát is? - ráncolom a homlokomat. Ez a lányok titka. Ha George megtudná, hogy a muffinba zöldség is kerül, biztos ördögtől való édességnek tartaná, így hétpecsétes titokban tartjuk, hogy szereti a narancsos-répás muffint. A neve épp ezért nem is árulkodik a titkos hozzávalóról.
- Szuper, a kakaót majdnem el is felejtettem. De kell még a dió is.. Meg a fahéj... - indulok el utóbbiért én, mert az van a legközelebb. Utána pedig sorra veszem a recept lépéseit. Tojás, cukor, vanília, kakaó, liszt. - Az almát is le kell reszelni! - intézem felé a következő feladatot, mielőtt még megbizonyosodnék róla, hogy áll az eddigiekkel. De hát az én lányom, biztosan megold mindent.
- Közben pedig kitalálhatnánk, mi legyen a bátyád meglepetése év végére... - dobom fel a témát. Ez a legsürgetőbb, de ez nem jelenti azt, hogy a szokásos köröket most megússza.