Egy újabb nap a Minisztériumban. Egy újabb rohanós nap, amit Potter parancsnoksága alatt kellett töltenem. És ha mindez nem lenne elég, akkor hozzátenném: egyedül. Mert Asto még mindig a kórházban van, várva, hogy mikor jöhet végre haza. Habár az orvosok már néhány nappal ezelőtt is elég stabilnak ítélték az állapotát ahhoz, hogy hazaengedhessék – természetesen további otthoni nyugalomra ítélve -, én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy bent maradjon még pár napot. Ha róla, vagy Scorpiusról van szó, akkor sosem lehetek elég óvatos és elővigyázatos. De szerencsére most egy ideig ez az utolsó külön töltött napunk. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem lesz semmi gond, és nem kell visszavinnem valami vizsgálatra. Általában Gabrielre bízom, hogy hozza haza Astot, hiszen a munkám miatt szinte bármi közbejöhet, és nem akarom, hogy azt higyje, elfelejtettem. Vagy bármi ilyesmi. Ma viszont úgy döntök, kivételesen én viszem haza Astot… sosem lehet tudni, mikor lesz az utolsó alkalom, mikor még megtehetem. Bár az ilyen gondolatokat igyekszem elhessegetni a fejemből, mikor a közelemben van, azért ilyenkor, mikor egyedül vagyok tagadhatatlanul meg-megfordulnak a fejemben. Eszembe jut, hogy mi lesz, ha nem találunk elég hatásos gyógymódot. Vagy hatásos lesz ugyan, de nem találtunk rá elég gyorsan, így a betegségé lesz az utolsó szó? Azt hiszem, az valamilyen szinten Astoriáéval együtt az én halálomat is jelentené. Lelki, érzelmi értelemben mindenképp. És akkor szinte minden valószínűség szerint igencsak hamar visszatérnék a fiatalkori önmagamhoz, és az akkor tanusított viselkedéshez. Én pedig egyáltalán nem akarok az az ember lenni, aki akkor voltam. Minden porcikámmal azon dolgozom, hogy azt a Draco Malfoyt eltöröljem, eszemben sincs visszasüllyedni arra a szintre. -Üdv! A feleségemért, Astoria Malfoyért jöttem. Ideje hazamennie, otthon is pihenhet, én kezeskedem róla! Hangom keményen, majdhogynem ellentmondásmentesen ütközik szegény ápoló fülének. Nem, most épp nem Gabriel van Asto mellett, hanem egy másik, számomra ismeretlen kolléganője. De úgy látom, szerencsére ő is jól végzi a munkáját. Az ápolónő szó nélkül teszi a dolgát, és segít összepakolni a feleségem holmiját, csak egy apró bólintással jelzi, hogy érti a kérésemet. Helyes, nagyon helyes. Minél hamarabb összepakol, annál hamarabb elhagyhatjuk a kórházat. Végre valahára. Miközben az ápoló pakol, Asto pedig a tőle telhető leggyorsabban cseréli a kórházi ruhát az utcaira nekem van egy kis időm végignézni a feleségemen, ezzel felmérve a jelenlegi állapotát. Úgy látom, legalább azt sikerült elérnünk, hogy ne romoljon tovább az állapota, ha már javulni nem javult. Még mindig gyenge, de ez sajnos már nem hinném, hogy változna, úgyhogy ebbe bele kell törődnöm. Nagyon sajnálom, és ha tehetném… ha lenne rá mód, akkor átvenném tőle ezt az irtózatos mértékű terhet. De sajnos nem tudom tehermentesíteni, emiatt pedig néhanapján kezdem feladni a reményt, hogy egyszer újra teljes, boldog lesz a családunk. Csak azt remélem, hogy ő nem veszi észre rajtam ezt a feszültséget. Még csak az hiányozna nekem, ha magára venné az én küzdelmeimet is… elég neki a betegsége, így is sokkal erősebb, mint néhány egészséges embertársa. Büszke vagyok rá, hogy ilyen erős, hogy még mindig így küzd, és nem hagyja el magát. Ezért aztán nekem sem szabad elhagynom magam. Előtte biztosan nem. -Mehetünk, drágám? Ha igenlő választ kapok, akkor óvatosan kézenfogva vezetem ki a kórházból az épület előtt parkoló kocsihoz. Gondoltam rá, hogy hoppanálva gyorsabban otthon vagyunk, de nem akarom kitenni ilyesminek, az ő állapotában, még ha relatíve kis távolságról lenne is szó. A hazafelé tartó út alatt végig szótlanul vezetek, a gondolataimba merülve. Na meg félek, hogy ha megszólalnék, akkor valami olyasmit mondanék, amit nem kellene. Idegességemben elég gyakran megesik velem, de Astot még véletlenül sem szeretném megbántani. Viszont lehet, hogy a végén pont a némaságomat érti félre. Nem nehéz, főleg úgy, hogy mostanában elég bizonytalan szegény… az okát viszont nem sikerült kiderítenem, emiatt pedig én is egyre bizonytalanabb leszek. A francba is! Út közben néha felé pillantgatok, hátha mondani akarna valamit, de egyébként az útra fókuszálok. Nem ártana, ha épségben hazaérnénk.
◉ words ● Best I can ● note: Küldj baglyot, ha valami nem tetszik :3◉
Vendég
Kedd Ápr. 28, 2020 9:31 pm
If I can't help, falling in love w you
Draco x Astoria
Hetek teltek el. Hosszú-hosszú hetek, szinte már éveknek tűnő idő, a férjem és a fiam nélkül. Draco persze bejött hozzám egyszer-kétszer, de az nyilván nem olyan, mint minden reggel mellette kelni, a halk szuszogásával a fülemben. Ráadásul most már Scopius is tudja. Végül csak kibukott a rozsdás szög a zsákból. Pedig mennyire próbáltuk őt megvédeni. Mennyire nem akartunk még egy problémát a nyakába aggatni. Aggódom érte. Rettenetesen aggódom. Majdnem annyira aggódom érte, ahogy ő aggódhat énértem mindezek után. Ahogy Draco aggódik mindkettőnkért.
Ma végre hazamegyek. Legalábbis reggel Gabriel azt mondta, mikor behozta a következő egy hónapra elegendő gyógyszeradagomat, és lerakta mellém. Alig akartam elhinni. Kipattantam volna a bőrömből, ha lett volna elég erő a csontjaimban ahhoz, hogy táncolni és ugrálni kezdjek. A hosszas ágyszélénülést végül a férjem komor hangja szakítja meg, valahonnan a folyosóról. Majd közvetlenül ezután besétál a kórterembe egy fiatal - talán kezdő - nővérke, akit azt hiszem Isabellanak hívnak, és közvetlenül utána pedig Draco Malfoy. Életem nagy szerelme. A férfi, akit annyi ideig követtem, és szerettem, akit valahogy mindig rendíthetetlennek láttam, úgy áll most itt előttem, mintha éveket öregedett volna mióta nem láttam. A haja, és az öltözéke persze most is, ahogy mindig, hibátlan. Viszont a szeme alatt szürke karikák ülnek, a tekintete pedig fáradt, egy kicsit nyűgös, és ó istenem, olyan mintha megint az a hatodikos fiú lenne a harmadik emeleti lány wcben, aki Hisztis Mirtillel beszélget. Féltékenynek kellene lennem?
A kishölgy pakolászni kezd, én pedig a tőlem telhető leggyorsabb módon próbálom átvenni a kórházi ruhámat utcai szerelésre, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire magamhoz ölelném most őt. Megcsókolnám, a hajába túrnék, és a fülébe súgnám, hogy mennyire szeretem. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez közterület, és Draco Malfoy van olyan kimért, hogy a házas életünket ne itt élje ki. És talán igaza is van. Nem lenne túl illedelmes dolog. Magamra húzok egy nadrágot, és egy sima, lazacszínű pólót, felé kanyarintom az utcai talárom, majd a férjemre pillantok. Még mindig olyan magas hozzám. - Mehetünk - megfogja a kezem, és elindulunk - viszlát, Isa - mosolygok vissza a vállam felett az ápolónőre. Csöndesen, beszéd nélkül sétálunk el a kocsiig, Aztán beszállunk, és ülünk egymást mellett, mint két idegen. Mint két ember, akiknek csupán múltjuk van, de jövőjük nincs. Az autó elindul alattunk, én pedig a férjemre nézek, keresek valamit az arcán, valami megkönnyebbülést, vagy örömöt, de nem látok semmit, csak idegességet.
Így telik az utunk, hazafelé. Néha-néha megbabrálom leengedett tincseimet, vagy hosszasan kibámulok az ablakon, esetlegesen megpiszkálom az üveget. Aztán megjelenik mellettünk a Kúria, én pedig nem bírom tovább a szótlanságot. - És… mondd csak, mi van veled? - kérdezem olyan halkan, hogy abban sem vagyok biztos, egyáltalán meghallja el - sajnálom, hogy a terhedre vagyok Draco, tényleg. Tökre megértem, ha már nem bírod tovább.
Egyikünk sem az a végtelenül türelmes típus. Bár ha választani kell, akkor még mindig Asto bírja tovább, én általában elég hamar feladom a "csöndkirályt", mert idegesít, hogy van valami, amit nem tudok, de tudnom kell. Vagy tennem, esetleg kérdeznem vagy mondanom kell valamit, de sürgősen. Most mégis, mintha benyomtak volna rajtam valami némító gombot, esetleg használták volna rajtam a Silenciot, olyan hihetetlenül nagy, néma csöndben tettük meg a Kúriáig az utat. Mindketten. Illetve majdnem. Asto az utolsó néhány kilométert, néhány száz métert már nem bírta némán végigülni, amiért egyáltalán nem is hibáztatom. Elvégre elég nehéz lehet neki folyton a kórházban lenni, ahol alig tud valakivel társalogni. Maximum nagy néha Gabriellel, meg velem, ha heti egy-kétszer el tudok szabadulni a munkából. Amit viszont sehogyansem tudom megérteni, bárhogy is próbálom, az a következő mondata. Szerencse, hogy időközben tényleg megérkeztünk a Kúriához, így nem kell magyarázkodnom, hogy miért álltunk le. Ugyanis ahogy meghallottam a magyarázkodásnak ható kijelentését azonnal leblokkoltam, mint aki kővé vált. Mi a... ezt most komolyan mondja? Nem, az nem lehet, hogy saját magát hibáztatja azért, mert fáradt vagyok! Ugye most csak szórakozik velem? Nem létezik! Nem és nem... ilyen egyszerűen nem lehet! - Drágám... Astoria, drágám, nézz rám! Nézz rám, légyszíves! Most ezt komolyan mondod? Te... tényleg azt hiszed, hogy... hogy veled van a baj? Hogy azért vagyok ilyen, mert téged kell ápolni, meg figyelni kell rád? Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy félreértettelek, hogy félreértelmeztem a szavaidat, hogy... bármit, ami megnyugtat afelől, hogy nem úgy értetted, ahogy gondolom. Hangom egyszerre kétségbeesett, rimánkodó, aggódó, és dühös... hihetetlenül dühös. Szerintem még életemben nem voltam ilyen mérges Astora... illetve nem, nem teljesen. Leginkább magamra, amiért hagytam odáig fajulni a helyzetet, hogy most azt hiszi, hogy vele van a gond. Csak tudnám, miből gondolja... hát nem mondtam neki elégszer, hogy mindent megteszek, hogy segítsek rajta? Hogy meggyógyíthassuk? Nem értem...
◉ words ● Best I can ● note: Küldj baglyot, ha valami nem tetszik :3◉
Vendég
Szer. Júl. 29, 2020 8:02 pm
If I can't help, falling in love w you
Draco x Astoria
Draco Malfoy a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem. Tényleg. A zord külső, ami néha már a márványhoz hasonlatos egy igazán nagy szívű, törődő embert takart, én pedig kimondottan kiáltságosnak érzem magam amiatt, hogy megmutatta nekem ezt az oldalát. Én pedig azzal hálálom meg neki mindazt a sok jót amit az évek során nekem adott, hogy lebegek élet és halál között a nagy semmiben, és próbálok nem láb alatt lenni. Elnézve az arcát nem nagyon jön össze. És oly sokszor ültünk már egymás mellett némán, és egyszer sem volt kínos, vagy zavaró a közénk feszülő csend, most mégis valami megváltozott. Mintha a megnyugtató némaságot felváltotta volna a ridegség és a bánat. És ez annyira bánt.
Persze tudta jól, hogy mire vállalkozik amikor elvett. Hiszen mellettem volt végig. Elmondtam neki, hogy mi az ami várható, és hogy rossz vége is lehet, most mégis mintha azt látnám rajta, hogy megbánta, hogy velem kötötte össze az életét. Vagy mindez nem is igaz, csak én gondolok túl mindent a nagy önsajnálatban. - Draco én… - nézek rá könnybe lábadt szemekkel - nem is igazán tudom, hogy mit gondoljak. Csak látom rajtad, hogy mostanában mindig fáradt és nyúzott vagy, és tudom, hogy ez az én hibám. Hogy ez mind miattam van.
Úgy érzem, hogy most szakad ki belőlem minden, amit az utóbbi hónapokban - amik egyébként éveknek tűntek - elnyomtam magamban. Minden rossz gondolat, és az összes féltés. Felé nyúlok, és a kézfejemmel megsimítom az arcát. - Az életemet is odaadnám csak azért, hogy még egyszer mosolyogni lássalak. Őszintén mosolyogni. Hogy mégegyszer azzal a tűzzel érj hozzám, ahogy régen, és ne úgy, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnél. Idejét sem tudom, hogy mikor voltunk utoljára ÚGY együtt - zavaromban lesütöm a szemem - és tudom, hogy beteg vagyok, de attól még szerelmes vagyok beléd, Draco Malfoy.
A munkám során rengeteg nehézséggel kellett már szembenéznem. És túléltem, még mindig itt vagyok. Még Potter főnökösködését is túléltem... igaz, iszonyatosan nehéz néha nem szólni semmit, de valahogy megoldom. De az minden munkahelyi problémánál nehezebb és rosszabb, hogy látom, hogy romlik folyamatosan Asto állapota. Romlik... folyamatosan, minden pillanatban, megállíthatatlanul. Én pedig nem tudok ellene tenni semmit sem. Pedig Merlin a tanúm, próbálkozom. Állandóan. És mégis.... olyan, mintha nem lenne semmi értelme, semmi hatása. Igen, elfáradtam... elfáradtam, és mégis tartanom kell magam...Astoért, Scorpért. A családunkért. Értünk. Félrebillentett fejjel figyelem a szavakat kereső feleségemet. Látom, hogy szenved, és ez nagyon rossz érzés. Legszívesebben magamhoz ölelném, biztosítva, hogy senki nem fogja bántani, mindentől megóvom. Csakhogy ez nem igaz, és ezt ő is nagyon jól tudja. Mert a legrosszabbtól, a legeslegrosszabbtól, ami érheti nem tudom megvédeni, hiába is tettem fel rá az életem. Nem azt mondom, hogy feladom, de... néha tényleg túl sok, és túl nehéz. Hogy látja-e rajtam? Nem tudom... talán. - Asto... Asto, kérlek, ne tedd ezt! Ugye te sem gondolod ezt komolyan? Ugye.... nem? Igen, fáradt vagyok. Igen, fáradt vagyok, mert rengeteg a munkám, és te is tudod, hogy aurornak lenni egyáltalán nem egyszerű. Megéri, mert megéri, de nem egyszerű. De azt még véletlenül se gondold, hogy bármi bajomnak is te vagy az oka! Rendben? Emelem tekintetemet az övéihez, hogy onnan is ki tudja olvasni a választ, amit keres: nem ő a hibás. - Na jó, ebből elég volt, hallod? Ne beszélj ilyeneket! Te vagy az életem! Te és Scorpius! Hát nem érted? Még mindig nem érted? Nem érted, hogy ha veled... ha veled bármi is történne, akkor nem tudom, hogy élném túl? Miattad, tőled lettem az, aki. Te változtattál meg. És ha elveszítenélek, akkor... biztos vagyok benne, hogy akkor is megváltoznék. Vissza azzá, aki voltam. Azt pedig egyáltalán nem akarom. Nem akarok a gyenge, kiszolgáltatott, beképzelt Draco Malfoy lenni, aki azt hiszi, hogy övé a világ, csak mert Malfoy. Nem... az az énem nem tudta, amit én már igen. Hogy tényleg enyém a világ. De nem azért, mert Malfoy vagyok, hanem azért, mert itt vagy nekem te és a fiunk. Nekem csak ti számítotok. Szóval ne mondj ilyet, hogy az életedet is odaadnád... mert ha ez megtörténne, akkor engem valószínűleg senki nem fog mosolyogni látni többet. Én is nagyon, és még annál is jobban szeretlek Asto. Jobban, mint amennyire elmondhatnám. És pont ezért nem merem megkockáztatni.... mi van, ha pont akkor lesz valami bajod, mikor együtt vagyunk? Nekem is nagyon rossz, nagyon nehéz, elhiheted. De... mit tudunk tenni? Csapok a korlátra ingerülten. Tényleg bármit megtennék, hogy újra egészségesnek lássam a feleségemet, erre ő ilyen hülyeségeket forgat a fejében? Na ne már! Ezt sürgősen orvosolni kell.... csak egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan. De valahogy megoldom, az biztos. Meg kell oldanom.
◉ words ● Best I can ● note: Küldj baglyot, ha valami nem tetszik :3◉
Vendég
Csüt. Júl. 30, 2020 6:44 pm
If I can't help, falling in love w you
Draco x Astoria
Az a baj Dracoval, hogy mindent túl aggódik. Annyira fél a változástól, és attól, hogy elveszíthet engem, hogy nem látja a racionális határokat. Ha tehetné, talán bezárna egy szobába, ahol soha nem eshet bajom. De Drágám, az élet sajnos nem így működik. Neki is realizálnia kellene, hogy attól, hogy beteg vagyok, igen nagyon beteg, vannak igényeim, és szükségem van arra, hogy szeressen engem, úgy ahogy régen.
Lesütöm a szememet, és zavartan birizgálni kezdem a pólóm alját. Tudom, hogy igazat mond, tudom, hogy őszinték a szavai, de valahogy félek, hogy mégis minden az én hibám. Hogy miattam van. - Csak nagyon félek - suttogom, és ráemelem a tekintetem. A jeges kék szemeiben keresem a biztonságot, a megnyugvást. Ki akarom olvasni belőle a szerelmet, mint ahogy régen is tettem. Hiszen nem hiába kötöttem hozzá az életem. Nem hiába szerettem bele az első alkalommal amikor megláttam. - Tudom Draco, tudom - motyogom. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy engem akar, hiszen ha nem így lenne nem engem választott volna, hanem Pansy Pipogya Parkinsont. Amikor arról beszél, hogy nélkülem nem az az ember lenne aki most, majd meghasad a szívem. - Te egy jó ember vagy! Mindig is az voltál! Azóta szeretlek, hogy először megláttalak, mert én láttam benned a jót, már akkor is. A szüleid nyomása alatt voltál. Nem a te hibád volt, ilyennek neveltek - arcát két tenyerem közé fogom gyengéden - Te vagy a legjobb és legkedvesebb ember akit valaha ismertem, Draco Malfoy! - suttogom, és közelebb hajolok hozzá. A csókjára vágyom, az érintésére, a karjai óvó közelségére. - Csak azt szeretném, hogy ne félts ennyire! Hogy légy olyan velem, mint régen! Hidd el, hogy ha bármi baj van szólni fogok. Csak kérlek, ne légy velem olyan távolságtartó, mert ez az, ami igazán megijeszt.
- Tudom! Én is félek. Sóhajtok egy mélyről jövőt, tekintetemet pedig összekapcsolom Astoéval. Tudom, hogy rengeteg mindent végigcsináltunk együtt. Tudom, hogy szeret, és valószínűleg ő is tudja, hogy szeretem. Különben nem lennék még mindig mellette, ennyi minden viszontagság után is. De attól nem lesz jobb semmi sem, ha egymásra mutogatunk, hogy kinek kellene tennie... bármit is. Mert ezt együtt kell megoldanunk. Nem... ezt együtt tudjuk csak megoldani. Nagyon remélem, hogy ő is érzi, mert ha nem... fogalmam sincs, hogy máshogy tudnám még a tudtára adni a folyamatos próbálkozások mellett. - Tudod te, hogy mit beszélsz? Szerintem... szerintem te összetévesztesz valakivel, drágám! Én, mint legjobb és legkedvesebb ember? Nem értem, miért mond ilyeneket, amikor én egyáltalán nem így érzem. Nem voltam mindig jó ember... akkor sem, ha tudom, hogy a gyerekként és kamaszként elkövetett dolgok egy része tényleg a neveltetésemnek és a szülői akaratnak köszönhető. De nem akarok állandóan abban a tudatban élni, hogy csak rossz dolgokat, döntéseket tudok tenni. Nem akarok állandóan attól rettegni, hogy mikor veszítem el a feleségemet. Az élet nem arra való, hogy állandóan rettegésben éljük le a napjainkat. Ezért aztán úgy döntök, hogy nem érdekel, mit hoz a holnap. Ha az a sorsunk, hogy ma legyen az utolsó napunk - persze nagyon remélem, hogy nincs így -, akkor ki kell használni azt. Közelebb hajolok hozzá, és szorosan átölelem, és nem engedem el pár percig. Így biztonságban, nyugalomban érezheti magát, érezhetjük magunkat legalább egy rövid ideig. Végül fájdalmas arckifejezéssel húzódok el egy kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Rendben van! Ne haragudj... nem akarlak megijeszteni, de nekem is nagyon sok, és nehéz ez az egész. De megértelek... és igyekezni fogok, hogy ne féltselek ennyire. Erős nő vagy, ezzel én is tisztában vagyok. Meg tudod védeni magad, ha arról van szó... de van, amitől nem tudod megóvni magad. Ami még rosszabb, hogy én sem tudlak megvédeni, bármennyire is igyekszem. És ez rossz érzés. Nagyon rossz. Érted? Szóval kérlek... csak adj egy kis időt! Igyekezni fogok úgy tenni, ahogy neked jobb.
◉ words ● Best I can ● note: Küldj baglyot, ha valami nem tetszik :3◉
Vendég
Kedd Szept. 22, 2020 3:12 pm
Draco Malfoy az az ember az életemben, aki nélkül nem tudnék létezni. Bele sem merek gondolni az ő helyzetébe. Ha ő lenne beteg én belebolondulnék. Hiába van ott Scorp, nem tudnám tartani magam, Draco pedig hiába, egyszerre próbál helytállni férjként, apaként, dolgozóként… egyszerűen borzalmas lehet neki, én pedig tovább tetézem ezt az önzőségemmel. Halkan felnevetek amikor a saját gonoszságáról beszél. – Tudod mi a legnagyobb bajod, szerelmem? – kérdezem kedvesen, lágyan – az, hogy elhiszed amit mások mondanak rólad. Ha te rossz ember lennél, szerinted itt lennék melletted? Vagy talán én is rossz vagyok? – gyengéden végig simítok hófehér arcán – mind tettünk már rossz dolgokat, de attól még nem leszünk rossz emberek. A múlt elmúlt, szerelmem! Nézd, csak nézz szét magad körül – mutatok végig a birtokon ahol élünk – ezt mind a benned rejlő jóság teremtette.
Megpróbálok kierőszakolni egy mosolyt, de tompa fájdalom hasít a mellkasomba. Magához húz, az arcom a mellkasába fúrom, így nem látja a kellemetlen érzéstől eltorzult képemet. Nem akarom felzaklatni. Hiszen ez csak egy semmiség ugye? Ugye?
Szinte fáj amikor elereszt és elválik tőlem, érzem jeges ujjait az ujjaim között. Kicsúsznak. Félek, megint távolodunk. – Nem akarok a terhedre lenni Draco – mondom egy kicsit elhúzódva tőle – soha nem is akartam, és nem akarom, hogy miattam aggódj vagy idegeskedj. Csak élni akarom az életem, úgy ahogy a betegség előtt. Szabadon és szeretve, melletted. Amíg megtehetem.
Kitekintek az ablakon. Végigjáratom tekintetem a nagy házon, ami anno zsivajtól és nevetéstől dagadt, és szomorúan konstatálom, hogy velem együtt talán a ház is megbetegedett. Komor lett és szürke, és talán egy kicsit jobban is sajnálom, mint saját magamat.
(Bocsi, hogy ilyen rövidke lett meg hogy nem raktam kódba, csak telóról csináltam. Azért remélem nem lett kaki <3)
