Kedves naplóm! A mai napot nagyon elrontottam. Érzem az ereimben a kínzó lüktetést, előre látom a vesztem, a nagybetűs FÉRFI tekintete villan rám mérgesen, büntetésre készen. Nem akarok megjelenni a büntetőmunkán, nem akarom kitenni magam annak, ami ott várhat rám. Nem akarom megint olyan nyomorultul érezni magam, mint egy éve. Nem akarom, hogy újra eszembe jusson minden, a nadrágszíj szorítása a derekamon, aminél fogva Robert magához húzott, az éles, hirtelen lökések, a vér, a túl sok vér... Nem akarom, hogy ismét megtörténjen, de ha most nem megyek el a tanár úr szobájába, és nem... és nem rovom le a tartozásomat irányába, akkor legközelebb sokkal rosszabb lesz. Próbáltam én ellenkezni Roberttel is, de az eredménye ugyanúgy büntetés lett. Akkor már nem a zsírosan maradt edények miatt, hanem a szemtelenségem miatt. Mindig volt valami ok, és mindig elhittem, hogy igaza van, rossz vagyok. Mindig is rossz voltam, nem tudtam azt, hogy hol van a helyem, ezért meg kellett büntetnie. Jogosan tette, jogosan éreztem magam úgy, mint akin átment volna egy lovaskocsi. Jogosan szégyenültem meg, mert szégyent hoztam rá, a polgármesterre, aki egy ilyen elfajzott árvát magához vett, felnevelte, és ez érte a hála! De már nem vagyok benne biztos, hogy valóban jogos volt-e minden, ami történt...? Összeszedem minden bátorságomat, és az ajtó elé lépek. Legszívesebben elhoztam volna az egyik plüssömet, hátha az segít, de nem tettem. Egy tizenkét éves már nem plüssözik. Nem szabad, nem illik, és mindez szánalmas. Nem akarom, ha ezzel adnék okot bármire, a sebezhetőségemen. Bár ezzel lehet, hogy már réges-régen elkéstem. Nem kellett volna megdobnom mr. Morgant azzal a tintatartóval. Ideges voltam, megijedtem, ahogy belépett a terembe helyettesítés címszóval. Én női tanárra készültem, igyekeztem minden fiútól messze ülni, és amikor besétált a terembe, valami arra ösztönzött, hogy megdobjam. Természetesen rosszul sült el az egész, a fehér inge, az arca, az egész mellkasa csupa tinta lett, az én arcom pedig lángvörös. Ha egymás mellé álltunk volna, olyanok lehettünk volna, mint a postairón. De nem álltam mellé, hanem a büntetés kiszabását követően sajnálatos módon visszajött a reggelim. Nem ettem sokat, de az epe kimondottan hangulatossá tette a tantermi légkört... Teljesen megértem, ha ezek után meg akar büntetni, de én nem akarom. Nem akartam ártani neki, csak megijedtem. Most viszont félek, sokkal inkább rettegek, hogy mi lesz, mégis bekopogok. Bátortalanul, halkan, és éppen megfordul a fejemben az is, hogy elszaladok, amikor...
Az esetek többségében nem kenyerem a büntetőmunka adása. Sőt, inkább szeretek feladatokat adni a diákoknak bármilyen témában, legyen az akár a rúnákhoz kapcsolatos, akár az átoktöréshez, vagy olyan tantárgyakhoz, ismeretekhez, amiket ők szeretnek. Vagy éppen az asztronómiához való rajongásomat szeretem velük megbeszélni. A látszat kedvéért – és azért mert Minerva elvárja, hogy a szabályszegőket büntetőmunkával jutalmazzuk – ezeket a foglalkozásokat általában a saját szobámban szoktam tartani, de ezeknek a legkevésbé a büntetőmunkákhoz van köze. Azt azonban mégsem nézhetem tétlenül, hogy csak úgy hozzám vágnak egy tintás üveget. Nem azért, mert két érintésre nem tudtam volna eltüntetni magamról, nem erről van szó. Inkább arról, hogy vajon az a kislány miért tette meg? Mikor én csak besétáltam a terembe és megszólaltam, hogy igazából mindenki foglalkozhat azzal, amihez éppen kedve tartja. Nem értettem, de meg akarom tudni, hogy mik voltak az indíttatásai. Éppen ezért saját magamtól eltérően villámgyorsan közöltem vele, hogy jelentkezzen nálam büntetőmunkára. Megfürödve és már felöltözve lépek ki a fürdőből, hogy elkészítsem a kislánynak a kakaót, aki érkezni fog, ha jól sejtem… ő, azt hiszem nem sokára. Helyet foglalok az asztalom előtt és magam elé húzok néhány beadandót, amit az ötödikesek írtak nekem. Ők az eddigi legjobb évfolyam, akik a kezem alatt vannak és nem csak azért, mert tényleg élénk érdeklődést mutatnak a rúnák, a rúnamágia és az átoktörés iránt, hanem azért mert velük valahogyan megtalálom a közös hangot. Néhányan még el is járnak a külön foglalkozásokra, amiket meg szoktam velük beszélni. Ott főként arról beszélek, hogy mit kell tudnia egy átoktörőnek, mire kell figyelni, mit hogyan érdemes csinálni. Aki viszont hozzám jön, ő csak egy másodéves, aki nem is ismert engem, én sem tudok róla semmit… csak annyit hogy hozzám vágott egy tintás üveget. Kopogtatást hallok az ajtómon, energikus léptekkel az ajtóm elé lépek, szélesre tárom, majd fejem megjelenik az ajtó mellett. - Ó, Kisasszony! Pontosnak tetszik lenni. – barátságos mosoly jelenik meg arcomon, és az asztalom felé mutatok. - Fáradjon kérem be és foglaljon helyet. – ha így tett, hát én is helyet foglalok az asztalom mögött. Ösztönösen eltüntettem róla mindent, amit hozzám vághatna, így csak két-két bögre gőzölgő forró csokoládét és teát láthat az asztal egyik szélénél. Hátra dőlök a székemben, tekintetemet a kislányra emelem, de nem sokáig időzöm rajta, inkább az asztalt kezdem kémlelni, nehogy zavarba hozzam Ms. Winterst a pillantásommal. Belekortyolok az egyik teába, amit magam elé is veszek, aztán egy darabig csendben vagyok. - Mondja csak Ms. Winters… – szólalok meg némi idő után. Arcomról semmi érzelmet nem tud kivenni, kékjeim azonban barátságosan csillognak, még ha mondanivalóm eleje nem is hangozhatott úgy. A második része azonban. - Miért csinálta azt a múltkor? Ha nem tud válaszolni rá, vagy nem akar, nem kötelező. Azonban arra viszont válaszoljon kérem, hogy mi a kedvenc tantárgya és miért? – megtámasztom a kezeimet magam előtt, hogy arcát fürkésszem. Testtartását. Mintha lenne benne valami olyan dolog, amiről nem akarna beszélni. Mintha valami trauma érte volna. Nem teszem szóvá, attól félek akkor nem egy tintás üveget vágna hozzám, hanem mindjárt egy egész gyárat. Vagy elfutna. Vagy tulajdonképpen ő… fél tőlem? No de… majd kiderítem. Intek egyet a jobb kezemmel, hogy az egyik szekrényből egy tál sütemény lebegjen az asztalra. - Vegyen kérem egy süteményt, Ms. Winters. –
Egész testemben remegek, és fogalmam sincs, hogy mit is kellene tennem ahhoz, hogy elmaradjon ez az egész büntetőmunka. Nem akarom, hogy ez a férfi is megbüntessen. Nem vágyom a bőre érintését, a gusztustalanul nyálas csókjait, a büdös száját és az égető leheletét a nyakamon. A hideg is kiráz, borsókázik a bőröm, de ekkor nyílik az ajtó, és ő nyitja ki. Még elfuthatok, még érzem, hogy itt a lehetőség. Bármikor megtehetem, a lábaiban bízhat a lány egyedül. Az megvédi a veszélyben. El kell szaladnom minél messzebbre, a klubhelyiség legmélyére, a takaróm alá és egy könyv mögé. A könyvek megvédenek, egy új világban nem bánthat senki. Nem bánthat még mr. Morgan sem. De ha itt maradok, akkor azzal feljogosítom arra, hogy bármit megtegyem. És akkor élni fog ezzel a jogával, érzem. Rendben, akkor futok. Üss vagy fuss, vagy meg se moccanj! A lábaim meg sem mozdulnak. Hát persze, mert a legjobb barátaim is csak azt akarják, hogy megbüntessenek. De akkor biztosan megérdemlem. A tinta meg a szökés elég ok lehet, de... De én akkor is félek ettől az egy órától. Nem akarok bemenni, a lábaim rövidesen mégis megadják magukat, azonban a futás szóba sem jöhet. Belépek az ajtón, átlépem a biztonságosnak alig nevezhető, sötét folyosót, és feladom a menekülés lehetőségét is egy olyan szoba miatt, ahonnan még annyi kiút sincs, mint egy folyosóról. Ahogy csukódik az ajtó, egyre inkább érzem, hogy elvesztem, de már nincs mit tenni. - Ó, Kisasszony! Pontosnak tetszik lenni. Fáradjon kérem be és foglaljon helyet. - leülök, de látszik rajtam, hogy feszült vagyok, hogy bármelyik pillanatban képes lennék nekiesni, elszaladni, és magára hagyni, hogy nyalogassa egyedül a sebeit. Fogalmam sincs, hogy ezt tényleg meg merném-e tenni, de talán mindenkinek jobb lenne. Nem kell velem bajlódnia, és én is mehetek a dolgomra. Ugye, hogy még neki is megérné? Mondja már valaki, hogy igen... - Mondja csak Ms. Winters… - nagyot nyelek, és következetesen a bögrék egyikét kezdem el szuggerálni, hátha akkor egy idő után én is tea lehetek vagy kakaó. Nem akarok itt lenni, érzem, hogy baj lesz, hogy nem kellett volna idejönnöm. De már itt vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Ha meg kell bűnhődni, akkor meg kell bűnhődni. Rosszul kezdődik ez az egész, és szerintem érthető, hogy kicsit sincs kedvem felpillantani, szemkontaktust teremteni a tanárral. Még a végén tényleg meg fog... - Miért csinálta azt a múltkor? Ha nem tud válaszolni rá, vagy nem akar, nem kötelező. Azonban arra viszont válaszoljon kérem, hogy mi a kedvenc tantárgya és miért? - már csak ez hiányzott. Nem akarok beszélni vele. Ha pedig nem tervez nadrágszíjjal megverni vagy más módon megbüntetni, akkor csak engedjen el, vagy mondjon valami másmilyen büntetést. Nem tudom, hogy szokás ezt intézni, de eddig semmi biztatót nem láttam, mióta itt ülök védtelenül. Illetve, a gőzölgő italok még lehetnek fegyverek, de többnyire védtelennek érzem magam az élet minden egyes pillanatában. Az élet veszélyes. - A-asztro-asztro-asztornnn... - nagyot nyelek, összeszorítom a szemeimet, hogy még véletlenül se lással ki. Butaság, de néha elhiszem, hogy ilyenkor más sem lát engem, ez védelmet nyújt, és nem bánthatnak. Most nem erre gondolok, illetve csak részint. Az asztronómia szót lehunyt szemmel tátogom el a tanárnak, és csak remélni tudom, hogy eközben nem jön hozzám közelebb, nem forral semmit magában. Képtelen vagyok arra, hogy hangosan is kimondjam. Bízom benne, hogy az indokláshoz nem ragaszkodik. - Vegyen kérem egy süteményt, Ms. Winters. - egyre gyorsabban és hangosabban veszem a levegőt, és nem merem kinyitni a szememet. Nem merek ránézni, mert nem vagyok benne biztos, hogy a szekrény nyikorgó ajtaja mögül tényleg csak sütemény került elő. Biztosan van ott más is, biztosan elővett valamit, ami fáj a testemnek vagy a lelkemnek. És nem akarom látni, hogy mi az. Csak essünk túl rajta minél hamarabb. Pont ezért megrázom a fejemet, de a mozdulat a remegésem miatt szaggatottan sikerül csak. Nem menne le egy falat sem a torkomon. Nem akarok az Ő süteményéből enni, ami kiszámíthatatlan következményeket hordozhat magában.
Sokat gondolkoztam, miután a fejemen landolt egy tintás üveg. Mármint tényleg, hiszen maximum csak tíz métert tettem meg a tanteremben, megfordultam és csatt. Még időm sem volt megszólalni, hogy ’Jóreggelt kedveseim, Morgan professzor vagyok, Corsi professzor sajnos beteg és…’ hát igen, aztán igazából gyakoroltunk átváltoztatástant a kölykökkel, miután megszárítottam magam, megmondtam Ms. Wintersnek, hogy bizony ez nem maradhat büntetlenül, így számítson arra, hogy egy órát el fog tölteni nálam és… nem tudom, sosem voltam az a keménykezű ember, aki a büntetőmunkát tényleg büntetőmunkának tekintette. Kizárólagosan vagy az én szobámban vártam a diákokat, akikkel megittunk egy teát, vagy forró csokit, szörpöt – idősebbekkel belefért egy-egy vajsör, vagy a végzősökkel akár még egy pohár bourbon is, de utóbbiak szervírozásától eltekintettem ebben az esetben. Kezem óvatosan a tea felé csúsztatom, ahogy kémlelem a velem szemben lévő szótlan lánykát. Furcsa, egészen furcsa. Mintha félne tőlem, pedig Merlin lássa lelkem, hogy én semmit, de semmit nem tettem amúgy ellene. Sőt! Sőt. Furcsán is érzem magam emiatt, és meg kell mondjam őszintén, még az is megfordult a fejemben, hogy inkább azt mondom neki, hogy menjen vissza a hálókörletébe. De akkor magamnak mondanék ellent és ha már egyszer azt mondtam neki, hogy jöjjön ide, akkor legalább szeretném tőle megtudni, hogy miért tette ezt. Persze nem válaszol. Nem válaszol egyik kérdésemre sem igazából. Kezdem magam megsemmisülve érezni. Mármint tényleg, én őszintén próbálkozom, hogy ne érezze magát szarul, ne stresszeljen. De lehet tényeg el kéne engedjem. Bár mielőtt kimondanám, egy mondatnak kinéző valamit elkapok. - Hát jó… – sóhajtok lemondóan. - …pedig Corsi professzor sütötte. – vonok vállat. Magdalena sütijei már korábban is isteniek voltak Olaszországban, úgy tűnik hogy… azóta sokkal jobban megtanult sütni és, igen. Jómagam veszek is egyet belőle és igyekszem nem rá pillantani, miközben eszem, valamint normális fejet vágni, nem pedig mutatni azt, hogy nekem tényleg ízlik a süti. - Szóval… az asztronómia? – sejtem a válaszának tárgyát, így már támad is egy ötletem. Ahogy az egyik távolabbi szekrényhez lépek és eltűnök benne percekig, úgy hogy egy jó nyolc perces kutatás után előások számtalan olyan régi térképet, amelyeket utazásaim során gyűjtöttem. Lerakom a tekercseket az asztalra, és hátra dőlök, hogy a teámból kortyoljak egyet. Tekintetemet még mindig nem emelem rá, inkább csak saját magam elé nézek, vagy a szobám berendezését vizslatom. Nem akarom hogy féljen tőlem, hiszen nem akarok egy ujjal sem hozzáérni. Sem bántani nem szeretném, sem megijeszteni. Mégis olyan, mintha minden mozdulatommal azt tenném. Meg minden mondatommal. Pedig soha nem is látott. Mi a fene történik? - Ezek a… ezek a tekercsek öhm… szóval ezeket én találtam még az előző munkám során, viszont én nem értek annyira jól hozzá és gondoltam, hogy… – tartok szünetet, hogy egy újabbat kortyoljak a teámból - szóval hogy megnézegethetné Ms. Winters és ha tetszik Önnek, nyugodtan elviheti. – hangom már-már esdeklő, csak hogy történjen valami, hogy szólaljon meg, hogy legalább basszon hozzám még egy tintás üveget, csak beszéljen végre. Ennyire nehéz?
zene
Vendég
Csüt. Jún. 25, 2020 12:16 am
Amint leülök, igyekszem minél inkább belesüppedni a székbe, hátha akkor nem vesz észre, vagy megfeledkezik arról, hogy mit is ígért. Nem akarok büntetést, ez gondolom teljesen egyértelmű mindenki számára, és az, hogy így viselkedek, remélem, hogy pont elegendő ahhoz, hogy elengedjen. Bár hova is gondolok? Miért engedne el, ha itt van neki egy tökéletes lehetőség arra, hogy megerőszakoljon. Arra, hogy elkapjon, és az ágyáig húzzon, és széttépje a számomra oly kedves ruháimat, amik aztán biztosra tudom, hogy csak azt a gusztustalan fehér folyadékot fogják majd elrejteni, nem pedig engem. Nem akarom ezt ismételten átélni, de nincs sok választásom. Nem rohanhatok el csak úgy. Mondjuk más kérdés, hogy a lehetőségem megvan erre, mert a férfi nem zárta be az ajtót, mégis az eredmény nem hiszem, hogy kifejezetten előnyös lenne számomra. Akkor csak jobban be fogk keményíteni, azt pedig semmiképpen sem szeretném. Mivel érdemeltem én ki ezt egyáltalán? Miért kell így megbüntetni valakit? Mi lehet olyan borzalmas abban, hogy megdobtam? Hisz ez csak tinta, és mégiscsak mágusok vagyunk. Ő legalábbis biztosan az, én pedig ezek után... nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy még egyszer szótlanul, engedelmesen tűrjek. Valószínűleg már nem menne. Túl fájdalmas... - Hát jó… pedig Corsi professzor sütötte - óvatosan a süteményre nézek, mintha már az is veszélyt jelentene rám, és elveszek egyet. Bele sem gondolok abba, hogy igazat mond-e, vagy ez csak egy csel, amivel le akar velem nyeletni valami mérgező anyagot, ami után azt tesz velem, amit csak akar. Bár ilyen lelki- és idegállapotban aligha hinném, hogy sikerülne elkábulnom vagy csak egy kicsit megnyugodnom is. Esetleg akkor, ha itt lenne egy lány vagy egy tanárnő. Akkor ők meg tudnának védeni, mert én egy ilyen férfihez képest gyenge vagyok minden értelemben. Mégis belekóstolok a süteménybe, és komótosan eszegetem csak azért, hogy ne kelljen beszélnem. Elvégre teli szájjal mindez illetlenségnek számít, nemde? Mindig erre neveltek, és sosem akartam senkivel sem illetlen lenni. Olyan rossz, amikor velem is gonoszak az emberek, és nem akarok pont emiatt másokat bántani. - Szóval… az asztronómia? - bólintok egy kicsit, de annyira kicsit, hogy szerintem nem is látszik, hogy ezt teszem. Nem baj, bennem megvan a szándék, hogy kommunikáljak vele, de benne ne legyen. Főleg nem ennél több, de ahogy ismét kotorászni kezd a szekrényben, igyekszem kihasználni az alkalmat, hogy hátrébb húzódjak. Mindezt persze feltűnésmentesen igyekszem megtenni, ahhoz pedig a széket is megemelem. Remélem, hogy tényleg nem keltettem túl nagy feltűnést ezzel az akciómmal. - Ezek a… ezek a tekercsek öhm… szóval ezeket én találtam még az előző munkám során, viszont én nem értek annyira jól hozzá és gondoltam, hogy… szóval hogy megnézegethetné Ms. Winters és ha tetszik Önnek, nyugodtan elviheti. - tetszik Önnek? Ez mégis mit jelent? Nem, nekem ez semmiképpen sem tetszik! Csak hagyjon békén, és soha többé ne szóljon hozzám. Nem akarom őt eljuttatni sehová azzal, hogy megbüntet. Nem, nem, nem és nem! Ez egy egyoldalú testi kapcsolat lenne. Az ilyesmi mindig csak az lehet. Én viszont nem akarom, hogy hozzám érjen. Sem azt, hogy hozzám szóljon. Az lenne talán a legjobb, ha rám sem nézne... - Ha, ha, ha... - fantasztikusan kezdődik! Muszáj nagyot nyelnem, hogy folytatni tudjam a mondatot. - bánt, akkor... si-si-sikítok... - de talán ha egy lépést közelít, már akkor is meg fogom tenni. Vagy teljesen elhal a hangom, mint általában minden egyes mondanivalóm végére. Merlinre, mikor lesz már vége ennek az egy alkalomnak? És miért gondolja azt, hogy el akarom vinni a térképeit? Azokat utána valahogy vissza is kellene adnom neki, és az csak egy újbóli találkozás. Ez nekem nem jó, akármennyire szeretné...
Szinte megbénít a tehetetlenség. Hogy itt ül velem szemben egy kisgyermek, akit igazából egyszer láttam a beosztásnál, meg még egyszer azon az órán, amikor megdobott a tintás üveggel. És senki ne gondolja, hogy ezért büntetést érdemelt volna, de a Roxfortnak van egy bizonyos működési irányelve, vagy ha úgy tetszik házirendje, ami kimondja, hogy az illetlenül viselkedő, a szabályok ellen vétő diákokat büntetőmunkára kell fogni. Az más kérdés, hogy a varázslók maradisága miatt ez sok gyermeknek kellemetlenül csapódik le, azonban éppen elég pletyka kering rólam a Roxfortban és egyik között sincs olyan, hogy valakit megettem volna büntetőmunkán, vagy éppen rányomultam volna, vagy szóltam volna egy rossz szót is. Éppen ellenkezőleg, nálam a büntetőmunka mindig egy sokkal humánusabb módszer volt, megpróbáltam mindig velük beszélgetni, jobban megismerni őket, megtudni hogy mik a céljaik, a vágyaik és az álmaik. És ebben hogyan tudom én segíteni őket. Való igaz, hogy akadt diákkal olyan konfliktusom is, de semmiről nem kell tudnia annak, akinek nem kell, hogy fájjon ez. És itt valami nagyon, de nagyon nem stimmel. Soha, egyetlen ujjal nem értem ehhez a kislányhoz, nagyjából arról sem tudtam, hogy létezik addig a pillanatig, amíg hozzám nem baszott egy tintás üveget. A kedvenc ingemet öntötte le tintával, de Merlin legyen rá a tanúm, hogy akkor sem gerjedtem féktelen haragra. Az nem az én módszerem, én inkább a mosolygós gyilkos fajta vagyok. Csak kedvesen mosolygok és annyit közlök, hogy „rendben, akkor holnap este várom az irodámban, ne késsen, különben dupla annyi pontot fogok levonni.”. Hatásosabb, mint elvörösödni, üvöltözni, kikelni magadból. A diákok is jobban tartanak tőlem, ha emberi hangon szabom ki rájuk a büntetést. Ami nem is igazán büntetés, maximum pontveszteség, de ki nem csökkentette a házainak pontszámát? Mialatt a Mardekárban voltam, szerintem legalább háromszáz pontot vontak le a házamtól csak miattam és még talán keveset is mondok. - Ms. Winters… – sóhajtok egy hatalmasat, miközben hátra dőlök a székemmel. Talán még hintázom is, mint a rossz gyermekek, akikre rászólnak az iskolában, hogy ne. De csak azért is igen. - Valami baj van? Bántotta magát valaki az idefelé vezető úton? – megpróbálok türelmet és együttérzést csempészni a hangomba, de elég nehéz amiatt, hogy legalább tíz perce saját magammal beszélgetek. Pedig én nagyon szeretek beszélgetni, tényleg. Legalább valami jelet ad arra, hogy tényleg szereti az asztronómiát. Közelebb is csúsztatom hozzá a tekercseket, de már ügyelek arra, hogy a távolságot kettőnk között megtartsam. Így az asztalom mellett található üres borosüveg aljával közelebb tolom hozzá a térképeket, mint egy félős kutyuskához az ételt. Legalább sütit is vett, ez már valamilyen szinten haladásnak mondható, igaz? - Bántani? – szaladnak magasba a szemöldökeim. Még hátra is hőkölök, hogy megerősítsem, eszembe sem jutna őt bántani. - Ms. Winters eszem ágában sincs Önt bántani, de kérem ha történt önnel valami, muszáj tudnom róla. Kötelességem jelenteni azt a házvezetőjének. – össze is érintem magam előtt a kezeimet, miközben már-már könnyes szemmel a tehetetlenség és aggodalom keserű vegyületével magamon kérdezem a kislányt. Tudnom kell mi történhetett vele. Én semmit nem csináltam. Akkor valamelyik diáktársa tehette?
