Millie & Eadlyn - Rajz + Kex

A rajzszakkör az egyik kedvenc helyem a suliban. Ugyan a mágia teljesen lenyűgöz, néha jó érzés kiszakadni kicsit a világából és visszatérni ahhoz, amit tizenegy éves koromig ismertem. Imádom a mozgó festményeket, de a rendeseket is, és jelenleg amúgy sem vagyok olyan szinten, hogy mágikus képeket készítsetek, de hallottam, hogy van ilyen szak az akadémián, ha arra kerül a sor eléggé esélyesnek látom, hogy azon tanuljak tovább, ám az még messze van. Most csak élvezem a tehetséget, amivel megáldott a sors és talán nem is annyira a véletlen műve ez, mert mint kiderült az apám zenész, szóval a művészi véna öröklődik? Nem tudom, de az egyszer biztos, hogy a rajzszakkörbe első dolgom volt jelentkezni, amint megtudtam, hogy létezik. Képezném én magam enélkül is, de annak mégiscsak más a hangulata, ha vagytok ott többen és együtt alkottok valamit, esetleg ugyanazt csakhogy mindenki a saját stílusában. Na meg persze a legfontosabb talán az, hogy van mellettünk egy tanár, aki eligazíthat minket, ha valami nem stimmel és ezért is várom mindig annyira a hétfő estéket, mert ilyenkor azokat a munkáimat is megmutathatom, amiket akár a köztes időben készítettem. Szükségem van a visszajelzésre, tényleg szeretnék fejlődni és ezt csak így lehet.
Ma egyszerű témánk van, virágokat rajzolunk, festünk, ki-ki az általa választott technikával, szóval a mai eléggé ilyen lazítós, chilles óra. Nagyon szép vázák állnak rendelkezésünkre a beállítások készítéséhez, nehezen ugyan, de sikerül választanom egy régi darabot. A virágokhoz megyek, imádom, hogy több beállítást is összerakhatunk, ezért jó korán érkezni. Orgonát szedek végül egy csokorba és szépen elrendezgetem a vázában. Az egyik asztalra teszem, s odahúzok köré három bakot, hogy más is tudjon majd hozzám csatlakozni, aki később érkezik. Előkészítem a lapot a rajztáblámra, majd kipakolom magam mellé az olajpasztellkészletemet. Ma legyen egy kis kihívás is, ezzel a technikával még nem vagyok kibékülve egészen.

Nincs sok hely az iskolában, ahova szeretek bemenni. Minden teremben fennáll annak a veszélye, hogy bezárul mögöttem egy ajtó, és kettesben maradok egy férfival vagy egy fiúval, aki bármire képes lenne ahhoz, hogy magához vegyen, mint valamiféle élvezeti cikket. Bárhol fennáll az esély arra, hogy megbámulnak, hogy hozzámérnek, hogy hozzámszólnak, mert ez egy iskola, erre találták ki, közösségi terek tömkelegével zsúfolták tele. De arra nem gondoltak, hogy van, aki ezt nem szereti, hogy egyesek menekülnének. Csak a későbbiekben jutottak el erre a felfedezésre a tanárok, ezért vannak olyan szakkörök, olyan rejtett zugok, ahol nem érzem magamat feszélyezve, ahol nyugodtan sírhatok, mert senki sem látja. Ahol bármikor olvashatok olyat, amit mások szerint le kellene tagadnom. Ahol azt csinálok igazából, amit csak akarok.
Egy hasonlóan nyugodt, és rám is nyugtatólag ható terem illetve már rutinná vált esemény a rajzszakkör, ahol az esetek nagy részében szívesen kiveszem a részem a közös munkából is - kizárólag lányok mellett, a fiúktól tisztes távolságra. Tudom, hogy aki ide jár, annak nem én számítok jó esetben, hanem az alkotás öröme, a vászon, a szén, a pasztell és az olajfesték jellegzetes illata, a feketén maradt kezek a szakkör után, a színes ruhák előre látható mosása, a festékes víz. Ezek számítanak igazán. Csakis ezek.
Ahogy belépek a terembe, megcsap a tavasz virágillata. Egy asztal tele van vázákkal és virágokkal, sokan éppen válogatnak, különféle kompozíciókat találnak ki, és a festékek, szénrudak és ceruzák között turkálnak, hogy megtalálják a számukra megfelelőt. Nagyon rég óta vágytam már saját szén- és ceruzakészletre, és karácsonykor megkaptam. Nem egy pár zoknit kaptam életemben először, hanem igazi, szívből jövő, személyes ajándékokat. Dashnek szerintem csak egyszer említettem, hogy szeretnék végre saját eszközökkel rajzolni, és meg is jegyezte. Aztán meg is vette. Kár, hogy akkor még nem mertem rendesen megköszönni neki mindezt, pedig sokkal többet jelent, mint amit eddig bárkitől kaptam. Életemben először örültem a karácsonynak, és képes voltam ünnepként megélni.
Annyi gyönyörű kompozíció áll már a teremben különböző távolságra egymástól, hogy nem szeretnék újabb sarkot létrehozni magamnak. Illetve, nagyon is szeretnék egyedül lenni, kisajátítani egy külön részt, egy külön vázát saját virágokkal, de nem teszem. Valakitől hallottam, hogy jót tesz az emberek társasága, amivel nem igazán értek egyet, mégis egy vörös hajú lány mellé lépek. Hónom alatt a készletem, amit egy különleges varázslat tart karban, és mindig olyan helyesek vagy tompák a ceruzák, a szénrudak és a szénceruzák, amennyire az szükséges. És a hosszuk sem változik.
- Sza-szabad? - még csak egy éve járok ide, nem ismerek olyan sok embert, így a vörös hajú lányt sem, de nem tűnik olyan gonosznak, hogy ne foglalhassak mellette helyet. Talán meg is engedi, és nem foglalja senkinek a helyet. Nem örülnék neki, mert máshol már nagyon sok a fiú, és aránylag itt a legbiztonságosabb a terem ilyen szempontból. Meg hát az orgonák is olyan szépek és jó az illatuk is. Szeretem a tavasz illatát.

A beállítást és a pasztellkészletemet nézegetem. Mik lesznek azok a színek, amik tuti kellenek? Elkezdem magam elé pakolni a zöldeket és a világos lilát majd a fehéret, feketét és a barnákat. Ehhh, nem lesz ez könnyű menet, választhattam volna olyan technikát, amiben már profi vagyok, de nem, persze, hogy az olajpasztell kell nekem. Anya meg sem lepődne ezen, azt szokta mondani, hogy a rajzolásban és a festésben már gyerekként is kerestem a kihívásokat.
Grafittal vázolom fel először a beállítást, még csak azt tájolom be, hogy mi merre hány méter, hogyan kényelmes ülni meg hasonlók, amikor végre társaságom is lesz. Sokan éltek a lehetőséggel, hogy saját beállítást állítsanak össze, nem is hibáztatom őket érte, hiszen ez nem minden napi alkalom, de azért örülök neki, hogy nem leszek egyedül a régi vázámmal meg az orchideáimmal. Szerintem nagyon különlegesek, bár ahogy körülnézek mindegyik csokor, mindegyik beállítás és csendélet más történetet hordoz magában. Talán én magam sem fogtam fel, hogy reflexből szedtem az orchideákat egy csokorba, hiszen közeledik az anyák napja. Mindig igyekeztem szerezni legalább egy szállal anyunak ilyenkor és mióta a Roxfortban tanultam postán kellett neki küldenem. Tavaly ráadásul nem is tudtam szerezni belőle így megkértem az egyik tanáromat, hogy segítsen nekem és egy rózsát változtatott át nekem orgonává.
- Persze, ahol jobban tetszik - intek pillantásommal a két szabad bak felé, amiket ő is szabadon pakolhat oda, ahol neki tetszik. Aranyos kislánynak tűnik, láttam már itt párszor, olyan lelkes. Tök jó látni, hogy a picik is ennyire érdeklődnek a művészetek iránt, ez ma már szerintem nem is olyan gyakori talán, hiszen már jól emlékszem, hogy az én generációm is szinte okos telefonnal a kezében született, hát még akkor övé!
- Eadlyn vagyok, szerintem még nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak - nyújtom a kezem mosolyogva a kislány felé, ami már most sem olyan tiszta, mint az érkezésemkor. Hiába, hiába ha az ember lánya végigtaperolja az összes olajpasztellt, akkor bizony retkes lesz a keze. Gyorsan észbe kapok és el is kapom, majd magyarázkodásba kezdek, miközben a pólómban próbálom megtörölni a mancsaimat, ennek már úgyis mindegy, ezért van. - Bocsesz, még neki se kezdtem és már tiszta dzsuva vagyok. Nem akarlak téged is összekenni. Te mivel dolgozol majd?

Néha elgondolkozok azon, hogy mi lenne, ha nem félnék a fiúktól, de mindig arra jutok, hogy nincs az a dimenzió ebben az univerzumban, ahol mindez lehetséges volna. Amikor először találkoztam Robert Fortrose-zal, már akkor is tartottam tőle, nem akartam keddesben maradni vele, mégis megtörtént. Aztán más is történt, és azóta szinte bármire képes vagyok azért, hogy még alkalmat se adjak egyik fiúnak vagy férfinak sem, hogy hozzámérjen. Lehet, hogy ez túlzás, de akkor sem vagyok képes megbízni bennük. Szinte egyikükben sem, bár Winterséknél kedves velem mindenki, nem olyanok, mint mr. Fortrose. Sokkal rózsásabb a helyzet, Dash-sel meg kifejezetten szeretek akár még kettesben maradni is. Valamiért mellette elmúlik a félelem, vagyis elő sem jön. Mintha tényleg lenne egy bátyám, aki mindentől megóv, és én vagyok a mindene. Nem mondom, hogy ez így van, és nem is akarom kisajátítani, elvégre nagyon sokan vagyunk testvérek, mégis néha szeretném, ha csak rám figyelne, és senki másra. De talán ritkán vagyok ennyire önző, legalábbis bízom benne.
Az iskolában azonban nincs bátyám Oisinon kívül. Nincs itt Dash, hogy mindig megvédjen, és igazából nem is lenne jó, ha mindentől megvédene. Nem érne túl sok inger, és biztos az nagyon rossz a fejlődésem miatt, meg ilyesmi, de én nem bánnám. inkább, minthogy mégegyszer érezzem azt a ragacsot a hajamban...
- Persze, ahol jobban tetszik. - kedvesnek tűnik, nem is látszik, hogy bármiféle hátsó szándéka lenne, csak szimplán művészlélek. Mármint, ezt nem sértésként mondom, mert sokan mondják rám úgy, pedig ez szerintem nem rossz dolog. Sőt, az ilyen emberekkel sokkal könnyebben megértetem magam - talán Dash-sel is ez a helyzet.
Megfogom az egyik bakot, és úgy rakom, hogy a lány mellett legyek, hozzá talán kicsit közelebb is, mint kellene, de még éppen a tűréshatáron szaladgálva. Nem szeretném, ha más hozzám is közel ülni, legalábbis fiút semmiképp sem akarok magam mellé!
- Eadlyn vagyok, szerintem még nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak - már éppen kezet fognék vele természetesen remegő kacsóval, amikor elrántja a jobbját. Na szép, pedig én tényleg már éppen nyúltam volna, csak még tudatosítottam magamban, hogy nem fog bántani, és minden rendben lesz. - Bocsesz, még neki se kezdtem és már tiszta dzsuva vagyok. Nem akarlak téged is összekenni. Te mivel dolgozol majd? - leülök, és én is kezdek előkészülni az eddig hónom alatt nyugvó hatalmas dobozt szétnyitva. Kipakolom belőle a tömör grafitrudat, egyelőre csak a HB-set, amíg felvázolom az orgonákat meg a vázát, meg mellé egy gyurmaradírt is, de egy kis asztalra magam mellett nyitva hagyom a készletet, ami tele van mindenféle rajzos dologgal, amit csak el lehet képzelni. Mintha minden egyes széndarab egy külön személyiség lenne, újabb és újabb egyének egymás mellett.
- Ra-ra-rajzolni fogok. - nyögöm ki nagy nehezen, de azért mégiscsak valahol mélyen szeretnék még többet beszélni ennél. Illetve, ez így nem teljesen igaz, és erősen pontosításra szorul. Szeretnék rajzokról, technikákról, és mindenféle művészetről beszélni. Szóval lényegében magáról az életről kimondatlanul.

Művészek és "wanna be" művészek tárhelye vagyunk mi itt hétfőnként a rajzszakkörön. Csupa különleges, különc vagy kikapcsolódni vágyó diák, akik szeretnék kiélni a kreativitásukat, megtalálni a belső kis énjüket, hogy az felszínre törjön és alkosson valami teljesen egyedit és megismételhetetlent. Nincsen rossz alkotás, ha valaki nem tud rajzolni, az sem gond, hiszen ha elmegyünk egy modern múzeumba, vegyünk csak példának egy klasszikust a Tate Modernt, akkor ott sem a tökéletes munkákat láthatjuk, sőt! Vannak olyan kiállított darabok, amiket nem tudtam feldolgozni, és voltak olyanok, melyek a maguk furcsaságával, kombináltságával és absztrakciójával teljesen lenyűgöztek és ámulatba ejtettek. Nem tudtam, hogy miért, de egyszerűen így volt. Szóval ezek alapján én úgy vallom, hogy itt bárki részt vehet a csoportos foglalkozásokon a rajzszakkörben, mert a művészetre, az alkotásra szükségünk van ahhoz, hogy kifejezzük magunkat és az érzéseinket. Ha valakinek van tehetsége egy művészeti ághoz az meg már csak hab a tortán igazából.
Az orgonákról mindig anyák napja jut eszembe, s talán pont ezért is választottam ezeket az illatos virágokat a kompozícióhoz, mert így anya kicsit még lehet velem. Az olajpasztell hátránya a kosz, túl gyorsan összekoszolom magam vele, ezért talán udvariatlannak is tűnhetek szegény kislánynak, amiért elhúztam a kezem a bemutatkozáskor, de eskü nem ellene szólt, inkább érte! Sajnos ezzel a kis szabadkozással, mentegetőzéssel elérem azt, hogy elfelejti a bemutatkozást, még egyszer meg már gáz lenne rákérdeznem a nevére, nem igaz? Mindegy is, mindig is a mestere voltam annak, hogy hogyan kerüljem ki egy beszélgetés során, hogy a másikat a nevén szólítsam, tuti ez az egyik legmenőbb szuperképesség a Földön, nem?
- Színessel is vagy csak grafittal? - kérdezem kedvesen és nyugodtan, hiszen látom a lányon, hogy kissé meg van szeppenve, pedig tőlem nem kéne tartania. Legalábbis véleményem szerint ijesztő nem vagyok, de hát ki tudja, miket pletykálnak rólam hmm...
- Én most olajpasztellezek - hűha Eadlyn mintha nem lenne egyértelmű, gratulálok a nagy kezdeményezésedhez a beszélgetésre! - Ezzel a technikával még nem sikerült annyira kibékülnöm eddig, szóval nem árt ha kicsit fejlesztem, tudod gyakorlás teszi a mestert - bár én közelében sem vagyok még a mesteri szintnek, de remélem, hogy idővel eljuthatok addig.
- Mikor kezdtél rajzolni? - szegény lányra csak zúdítom itt a sablonos szakköri kérdéseket, de itt minden beszélgetés nagyjából így indul. Közben grafittal halványan vázolgatom fel a csendéletet. Előre nyújtom a kezem, mérek, lemérem a lapra méretarányosan az adott részt, szöget mérek, vonal, méret, szög, méret... Váza íve... Szépen lassan haladok vele, ahogy még a rajziskolában tanultam az ovi mellett.