Nem tudtam, hogy a tavaszi szünet milyen dolgokat fog tartogatni a számomra. A szüleim, apám, levelei alapján nem számítottam túl sok jóra, de őszintén megmondva, szinte el is felejtettem minden bánatomat, miután megtörtént közöttünk a nagy vallomás Rose-val. A rózsaszín felhők mindent elborítottak, még a vitáink ellenére is éreztem a mardosó érzést, az aggódást, az izgalmat... és ugyan eddig nem sikerült még megtudnom, milyen érzés ez, amikor valakit kíván és hiányol az ember... de most minden megváltozott. Persze én alapból nem, hiszen egyébként is ez a romantikus alkat voltam már azelőtt is, de talán az jól látható, hogy többet mosolygok - sokkal többet - és pozitívabban állok a helyzetekhez. Igazán csak akkor tudatosult bennem az egész hazautazás dolog, amikor leszálltam a londoni pályaudvaron a Roxfort Expresszről és apa ott várt rám, egyedül. Féloldalasan mosolygott rám, megölelt, de arcán látszott a gondterheltség, amit nem szerettem volna hirtelen felhozni, de egy alkalmas pillanatban, eldöntöttem, hogy kitálalok és végre rávilágítok arra, hogy már nem vagyok gyermek, aki előtt titkolózhatnak csak úgy! Sablonos beszélgetést folytattunk a hazaúton, aztán pedig jóleső érzés töltött el, mikor megláttam a kúriát. Nem mondom, hogy hiányzik a bezártság, de azért csak ez a hely az otthonom, itt élnek az emberek akik igazán közel állnak hozzám. Sokszor hiányzik a szobám mélyzöld fala, a millió könyv, amit a családom évszázadok alatt összegyűjtött, a konyhában terjengő édeskés illatok... anya kedves hangja és ölelése. Felsóhajtottam, és nekiiramodtam, hiszen minél előbb benn akartam tudni magam, hogy átérezhessem. Viszont közel sem az várt rám, amire számítottam. Miután ledobtam minden holmimat az előszobában és az egyik helyiségből a másikba pillantottam, anyámat sehol sem találtam. Apám szinte azonnal a dolgozószobájába ment, én pedig mit sem habozva utána lódultam és amikor megláttam, a pohár itallal a kezében, miközben az ablakon bámul ki - talán egy régi emléket idézhetett fel, amikor kint játszottunk anyával, ő önfeledten nevetett azon, ahogy az egyetlen tejfel-szőke kisfia botladozik minden kis béna lépésénél - meredten. Odaléptem mellé, megfogtam a karját és komolyan a szemébe pillantottam. Tudnom kellett. De már valahogy éreztem. - Miért nem mondtad el előbb?! Jogom volt tudni, jogom volt hozzá! Mi lesz ha meghal? Nekem pedig még időm sem volt vele lenni, meg... meg semmit...! - Elfojtottam a szót, elvágtam a mondatot. A szobámba rohantam, könnyes szemekkel, vörös arccal. A csodás érzések hirtelen lettek köddé bennem, a fájdalom belemarkolt szívembe, a gyomrom pedig összeszorult minden egyes gondolattól, ami megfordult a fejemben. Az ajtóm becsapódott magam után, én pedig beugrottam frissen megvetett, puha ágyamba és a párnába nyomva a fejemet úgy bőgtem, mint valami kisded. Aztán már legszívesebben ordítottam volna. Mindenkivel. Mindennel. Mindenhogy. Apa tudta, hogy most jobb ha nem zavar, én pedig ezt kihasználtam és egy hirtelen jött ötlet után, felkeltem, felvettem a kabátomat, táskámat hátamra dobtam, hiszen még időm sem volt kipakolni érkezésem után, majd könnyűszerrel nyitottam ki szobám ablakát és a mellette ékeskedő fába kapaszkodva, egyszerűen másztam ki rajta, és iramodtam futásnak, olyan gyorsan, ahogy csak a lábam bírta.
Nemsokára megérkeztem a Szent Mungóba, a recepción kedélyesen, legjobb modoromat elővéve megérdeklődtem, hogy merre találom az anyukámat. A második emeletre irányítottak, és ahogy a térképen megnéztem, hogy merre is kell menni, hirtelen megint a szívembe döfött egy érzés: varázsragályok. Sok mindent nem értettem még, rengeteg kérdésem lett volna, de most csakis arra tudtam gondolni, hogy feljussak az emeletre és meglássam őt a szobájában, épen és egészségesen, mert az megnyugtatna. Sietős lépteim olyanok voltak, mintha valami történt volna, tekintetem is erről árulkodott, néhányan utánam is pillantottak a folyosókon. Senkivel sem foglalkoztam, ahogy idefele úton sem, ami egyébként szinte teljesen ki is esett a hirtelen érzelmektől, könnyektől, gondolatoktól fűtve. A szoba előtt mit sem várakoztam, meggondolatlanul nyitottam be, hevesen léptem át küszöbét és azzal a lendülettel zártam is be magam után. Amikor megláttam ott őt, olyan gyengének és törékenynek tűnt, de nekem ez nem számított, csak mint egy igazi kisfiú, a nyakába borultam és el sem engedtem még hosszú percekig. - Anya...
Vendég
Pént. Ápr. 24, 2020 10:55 am
my beautiful boy
Scorpius x Astoria
Ez az állapot már egyszerűen tarthatatlan. Egyre gyengébbnek, törékenyebbnek érzem magam, és Gabriel hiába adagolja belém napról napra a gyógyelixírt, amit csak nekem, csak miattam kísérletezett ki, nem érzem tőle jobban magam. Bár a fájdalom, ami ott él a csontjaimban, mióta az eszemet tudom enyhült, de félek, hogy nem fogom tudni legyőzni ezt az átkot.
A gondolataim tengere egyre csak Daphne felé áramlik. Ő eldobta a családját, nincs ember, aki miatt élnie kellene, csak önmaga, és mégis ő az, aki makk egészséges. Ő az, aki szinte semmit nem érzett ebből az átokból, mi évszázadok óta nyomja rá a bélyegét a családunkra. Aztán persze Draco arca siklik az agyamba. Az a gyönyörű, szürke szeme, édes mosolya, és az ujjai, ahogy táncot járnak a gitár húrjain. Mindig mondtam neki, hogy remek zenész lenne belőle, de ő sosem gondolt ebbe bele komolyan.
Aztán Scorpius jut az eszembe. Az én édes, egyetlen, gyönyörű kisfiam. Akiért meghalni is képes lennék. És szégyellem magam, amiért titkolóznom kell előtte, de Draco szerint jobb lesz neki, ha nem tud erről. Ha nem tud az egészről. Tudom, hogy hiányzik neki a nagyapja, de abban is biztos vagyok, hogy Lucius minden alkalmat megragadna, hogy a halálfalók útjára terelje őt, és bár tudom, hogy Scorpius erősebb jellem, mint az apja, akkor sem hagyhatom, hogy a gonoszság szikráját is elrejtsék az ő tiszta lelkében.
A kórház falai üresen konganak. Legalábbis ez a szárny. Draco ragaszkodott ahhoz, hogy VIP szobát kapjak, ami azt jelenti, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik itt. Csak olyankor találkozok emberekkel ha kicsoszogok a büfébe, vagy átmegyek beszélgetni olyanokhoz, akik nem fertőző betegséggel kerültek ide. Vagy amikor Gabriel bejön, hogy odaadja a gyógyszer adagomat.
Most az ágyamon ülök, a lábamat lelógatom a szélén, és próbálok erőt venni magamon, hogy elsétáljak Lobéliához, aki egy emelettel feljebb fekszik. Szőke tincseim csapzottak, a szemem karikás, a tekintetem talán egy kicsit üveges. Kótyagos a fejem, - nem tudom, hogy a gyógyszerek, vagy a betegség miatt - és minden ízületem ki akar szakadni a helyéről. Tegnap este vért köptem, de nem mertem róla szólni Draconak. A végén még tényleg idegösszeroppanást kapna miattam, azt meg nem akarok.
Felkapom a fejem, amikor a kórterem ajtaja kivágódik, és megjelenik az én szőke üstökű fiam. Hirtelen megszólalni sem tudok, nem értem, hogy hogy került ide, és ha ő itt van, akkor hol van az apja. - Scorpius… - hallom a saját hangomon, hogy milyen halk, és elhaló. Érzem, hogy a nyakamba csimpaszkodik, már régen nem olyan könnyű, mint amikor még pici volt, és mindenhova én szállítottam. Átölelem. A hátát simogatom, amíg készen nem áll rá, hogy elengedjen. - Hogy kerülsz ide? És hol van az apád? Történt valami? Baj van? - teszem fel kérdéseimet aggódva. Remélem, hogy senkinek sem esett baja.
Haragudtam mindenkire. Egy pillanat alatt robbant ki belőlem, de úgy, hogy még csak egy picit sem tudtam kontrollálni. Út közben talán egyszer-egyszer megfordult a fejemben, hogy lehettem volna kissé megértőbb is apával, mert biztosan neki sem könnyű ez a helyzet... de végül anya jutott eszembe és átsiklottam ezen lélekbetipró, őrlődő gondolatokon. Igazából fogalmam sem volt arról, mit kezdek most, hogyan fogok beállítani a Mungóba, mit kérdezek majd anyától és attól féltem kicsit, hogy majd vele is ilyen heves és hirtelen haragú leszek. Ám mire megérkeztem, sikerült kicsit lehiggadnom és csupán könnyeimmel volt nehéz megküzdenem, mert nem akartam úgy beállítani anyához, hogy gyermeteg kis fúnak látszom. Erős, felnőtt férfinak szerettem volna mutatkozni, aki bizony meg tud érteni egy ilyen helyzetet és kezelni is képes lesz...
... aztán valahogy mégis újra kisgyermeknek éreztem magam, ahogy anyám karjaiba vetettem magát a kórházi szobájában. Olyan törékenynek tűnt, fáradt tekintete mindent elmondott; tökéletes szőke haja most csapzott tincsekbe futott át, arcát pedig talán még sosem láttam ilyennek, mint most. Aggódni kezdtem, a szívem hevesen vert, de még szükségem volt erre a néhány percre a karjai között, melegségét érezve, szívverését hallva, hogy megbizonyosodjak róla, még él és lélegzik. Hangja volt az, ami először erőt adott nekem, hogy egy kicsit odébb lépjek és közelebbről megfigyeljem. Ismét beharaptam ajkam, ő pedig egyből kérdéseket tett fel nekem, zavarodottan, megilletődve, elgondolkodva próbáltam a helyes válaszok után kutatni, valószínűleg sikertelenül. - Én... anya én... egyedül jöttem. - Nyögtem ki végül, majd mély levegőt vettem és kicsit eleresztette magam, mintha most végre már nem kellene kihúznom magam, mintha nem kellene visszatartanom érzelmeimet és az lehetek, aki vagyok. Szemeim már nem voltak könnyesek, de vörösen izzottak, apám tekintete pedig ott lakozott közöttük. - Jól vagy ugye? Én annyira aggódtam és apával össze is vitáztunk és aztán olyan gyorsan történt minden... - Mintha még most sem hinném el, hogy igaz az, amit otthon tudtam meg, amit apa közölt velem, de talán tekintetemből ezt anyám is ki tudja szűrni, hiszen már igen jól ismer... Albus után talán ő a legjobban. - Mármint nem tudom mi ütött belém, én csak fogtam magam és leléptem, mert nem tudtam kivárni, hogy mikor jöhetek el hozzád, mert attól féltem majd apa nem enged... - Bukik ki belőlem, hadarom a szavakat egymás után. - Azt mondta nekem, hogy azért nem vagy otthon, mert valami vérátok súlyt. Ez igaz? Mond, hogy ez nem igaz, anya! - Szedem végre össze kicsit gondolataimat az előbbi hadoválások után, végül pedig csak út szúrom éles tekintetemmel, és idegesen fűzöm össze ujjaimat egymásba. Egy fiúnak, akit szinte teljes egészében az anyja nevelt fel, aki olyan közel áll hozzá, hogy ezt elmondani sem lehet... ez igazán rossz érzés, főleg így utólag megtudni, amikor már ki tudja, mióta tart ez az egész helyzet.
Vendég
Pént. Ápr. 24, 2020 11:06 pm
my beautiful boy
Scorpius x Astoria
vTalán Draco és én nem vagyunk jó szülők, hiszen ezt már olyan sokszor megkaptuk Luciustól és Narcissától, pusztán azért, mert nem nevelek halálfalót a fiamból. Talán nem vagyunk jó szülők, mert nem neveljük a gyermekünket szabadelvűen, vagy éppen begyepesedetten. Úgy neveljük, ahogy mi magunk jónak látjuk, és ebben benne van az is, hogy egyes dolgokat nem mondunk el neki. Hiszen még csak tizennégy éves. Nem érett meg arra, hogy megtudja, mit jelent a “tetoválás” az apja alkarján, sem arra, hogy miért nem tartjuk már olyan szorosan a kapcsolatot a nagyszüleivel. Nyilván hallott Voldemortról, és van fogalma arról, hogy mi történt a varázsvilágban a születése előtt, de azért mégsem lenne gyomrom elé állni mondjuk a születésnapján, és közölni, hogy “Jóapád halálfaló volt, én meg majdnem meghaltam a Roxfort ostrománál. Most pedig fújd el a gyertyákat kincsem!”.
Még emlékszem amikor kisfiú korában megkapta az első játék seprűjét. Felé sem szagolt, pedig esküszöm, hogy Draco órákig nézegette és válogatta a boltban, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb az ő kisfiának. S csak most, ahogy itt ül előttem, most realizálom, hogy az én kisfiam bizony felnőtt. A hold sápadt bőre, a szürke szemei, mind azt sugallják, hogy nem egy gyermek ül előttem, hanem egy férfi. Tizennégy éves, és mégis, ha az arcára nézek, Draco néz vissza rám. Ugyanazt a kétségbeesést látom rajta, amit az apján láttam, amikor ugyan ennyi idős volt. És ettől ketté hasad a szívem. Legszívesebben addig ölelném, amíg újra az a gondtalan kisfiú nem lenne, aki egy szemvillanásnyi idővel ezelőtt boldogan játszott a kúria kertjében, és sütit csent el az asztalról.
Annyi mindent mondanék neki, most mégsem jönnek szavak az ajkamra. Megvígasztalnám, hogy minden rendben lesz, de ha tovább hazudnék, az csomót kötne a nyelvemre. Takard be magad, fiam, mert lesz még hidegebb is. - Semmi baj, Kincsem - mondom neki, és visszanyelem a könnyeimet, mert félek, hogy nem leszek ott, ha majd feleségül veszi szíve választottját, vagy hogy majd Draconak egyedül kell megküzdenie a nagyszülővé válás felelősségével - ne aggódj, majd én beszélek apáddal - mondom neki, és kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra. Majd rájövök, hogy amikor én tudtam meg ugyanezt anyámról, rögtön az jutott eszembe, mi lesz ha az Ő sorsára jutok. Mi lesz, ha nem érem meg a holnapot. S lám a gondolat valósággá válik. - Scorpius, nézd… - kezdem nehéz mondandómat, és a padlót bámulom a fiam tekintete helyett. Nem tehetek róla. Olyan metsző, mint az apjáé - elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy tudd, mi folyik itt. Amit apád mondott, az igaz… legyen bármilyen súlyos is. De nem kell aggódnod, csak női ágon öröklődik. Neked csodaszép életed lesz - mosolygok, és mikor ismét ránézek, gyengéden megsimogatom az arcát - én pedig erős vagyok, és túl fogom élni… - így, vagy úgy.
Talán még sosem éreztem ekkora aggodalmat. Nem is gondoltam, hogy valaha fogok, főleg nem a családom iránt, akik oly fontosak számomra. Mindannyian. Apa, aki ugyan tudom, hogy jót akar nekem, mégis túlságosan védelmező, de biztosan vele is ugyan így viselkednék, ha megtudnám valami történt. Anya, aki most itt fekszik előttem, törékenyen és gyengén... a nő akire mindig felnéztem és aki erősnek próbált nevelni engem... akihez talán egy leheletnyivel jobban ragaszkodom mint apához... ez heves aggodalommal tölt el. Még talán a nagyszüleim irányába is képes lennék ilyesmit érezni, de csak mert fontos nekem a család, még ha nem is tartunk úgy össze. Már persze azzal teljesen tisztában vagyok, hogy ez nem a mi részünkről nem valósulhat meg, mert emlékszem azokra az okításokra amikor anyáék nem voltak ott, emlékszem az utána lévő veszekedésekre, amit a másik szobából hallgattam végig... Azóta pedig igazán nem is láttam őket. Ahogy megölelem őt, feltöltődöm, még ha közben aggodalommal is tölt el minden mozdulata. Ahogy megszólal, kicsit elengedem, hogy kapjon azért némi levegőt is, majd tekintetét figyelem. Nem lépek el mellőle. - Remélem nem bántottam meg nagyon, de rosszul esett, hogy nem tudtam erről. - Jegyzem meg egy apró szájelhúzással, majd kifolyik belőlem minden, össze - vissza, azért talán még érhetően a kétségbeesésem mögött. Anya láthatóan nyugodtan kezeli a helyzetet, ez pedig egy picit engem is megnyugtat. - Anya, engem most csak te érdekelsz, a te csodaszép életed! - Szívembe markol a fájdalom amikor ezt kimondja. Neked csodaszép életed lesz.Neked csodaszép életed lesz.Neked csodaszép életed lesz. Ezt duruzsolja a fejem, ami egyébként utána, talán az idegeskedés miatt, talán a rohanás miatt... de meg is fájdul picit. Összeráncolom homlokomat, de amikor arcomhoz ér szinte újra kisimulok és aprón el is mosolyodom. Még ha nem is érzem magam most jól és mosolygósan... de megpróbálok őérte kicsit nyugodtabbnak tűnni. Kicsit megszorítom kezét. Rossz érzés ezt hallani, hogy már a túlélésről beszélünk. Pedig olyan fiatal és én is az vagyok és még nem készültem fel arra, hogy el kelljen búcsúznom tőle, hogy elveszítsem az anyukámat. - Miben tudok segíteni neked? Szeretnék itt maradni veled, ha megengeded. - Ülök le mellé az ágyra. Beharapom ajkamat. Nem akarok olyat kérdezni, amiről nem szívesen beszélne, ami bántó lenne, amitől félne... így inkább nem mondok semmit, egy szót sem, csak reménykedem benne, hogy ami rám tartozik azt el fogják mondani.
Vendég
Kedd Ápr. 28, 2020 9:01 pm
my beautiful boy
Scorpius x Astoria
Amikor az ember létezik valaki mellett, egymással már szinte szimbiózisban élve, ritka pillanat, ha eszébe jut, hogy mi lesz akkor, ha ez az egész hirtelen megszűnik. Ha ez az egész egyszersmind hamuvá lesz a két keze között. És mindegy, hogy ő megy el, vagy az a másik, hatással lesz az egész életre.
Átéltem ezt anyámmal. Az egyik pillanatban még reggelit készített nekem, egy szeles szombaton, a következőben pedig már a fekete taláromat húztam magamra, hogy a sírja mellett utoljára megköszönhessek neki mindent, amit értem tett.
Ez az élet rendje. Megszületünk, és meghalunk, és ha szerencsénk van hagyunk magunk után valamit. Valami csodálatosat. És ahogy rá nézek rá kell jönnöm, hogy én már hátrahagytam valami csodálatosat. Nyugodtan elmehetnék, ha nem látnám a hideg szemében azt az aggodalmat, azt a kétségbeejtő félelmet. - Édesem, apád túl fogja élni, akkor is ha most egy kicsit morgolódik, mert nem hallgattál rá - nevetem el magam. Istenem fiam, ha tudnád, hogy apádat már hányan, és hány féle képpen bántották, akkor most nem aggódnál ennyire. Hiszen Draco Malfoyról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy könnyű és gyötrelmektől mentes élete volt - elhiszem, hogy rosszul esett, de meg kell értened, hogy túl nagy teher ez egy gyereknek - mondom és mélyen a szemébe nézek. Abba a gyönyörű szempárba, ami megszólalásig olyan, mint az apjáé - és akármennyire is vagy magas, vagy jóképű - mosolygok - még akkor is gyerek vagy, és én nem akartam, hogy miattam mondjuk ne figyelj oda a tanulmányaidra! - anyai szigor bujkál a hangomban, de őszintén, nagyon jól tudom, hogy sosem tudtam vele szemben olyan kemény lenni, mint amilyen az én anyám volt velem. Elég volt csak rám pillantania vagy felém küldenie egy játékos vigyort, az én szívem már olvadozott is. - Jajj, kincsem persze, hogy maradhatsz - gyengéden megcsípem az arcát, pontosan úgy, ahogy gyerekkorában tettem - és az lenne a legnagyobb segítség, hogy ha mesélnél nekem egy kicsit. Hiszen szinte már nem is emlékszem, hogy mikor beszélgettünk utoljára. Milyen a Roxfort? Milyenek a barátaid? - Bellatrix Lestrange forog a - nemlétező - sírjában, hogy az unokaöccse(?) egy Potterrel barátkozik - és, hogy állsz a lányokkal?
Nem készültem fel még ezekre a pillanatokra. Lehet egyáltalán? Szeretnék még milliónyi időt eltölteni vele, mellette, tanulni tőle, tanácsot kérni, büszkévé tenni, elújságolni neki dolgokat, boldogságommal vidítani amikor kiderül, hogy majd megházasodom, hogy gyermekem fog születni és persze szeretném, hogy az évek múltján majd adjon valamit az unokájának is, amit nekem adott anno... mert olyan jó anya, olyan szeretetreméltó. - Remélem így lesz. - Teszem még hozzá apró sóhajjal. Biztosan mérges rám apám, biztosan most elátkoz, hogy szó nélkül eltűntem és valahol aggódik is, de biztosan sejti, hogy ide jöttem... sőt, ki tudja, talán még énelőttem itt volt ő a Mungóban, csak nem akar bejönni ide, mert jól tudja, kell a feldolgozáshoz idő, kettesben anyával. - Anya! Ez egy fontos dolog, ami engem is nagyon érint! A tanulmányok meg nem szaladnak el, tudod ... - Nyavalygok kicsit, de jól látszik tekintetemen, hogy szavai igazából jól esnek. Tudom, hogy így érez irántam, hiszen mindenféle módon kimutatja ezt, ám mégis áldozatnak érzem magam némileg azért, mert ebből kihagytak. Nem akarom kimondani, de ha meghalt volna... és nem búcsúzunk el... az szörnyű érzéssel töltötte volna el a szívemet. - Nem tudtam volna feldolgozni, ha valami bajod esik és én nem tudok róla, csak utólag... - Közben azért kicsit körbetekintek a termen. Tudom, hogy ők mindent megtesznek azért, hogy ez ne a legrosszabbul süljön el. Minden eszköz ami csak lehet a rendelkezésükre áll, de biztos vagyok benne, hogy ha ez az átok már nagyon régen a családjukat sújtja, és eddig nem jöttek rá az ellenszerre... ez most sem lesz éppen könnyű. De fejlődünk és ez vigasztal. Még egy apró mosolyt is megerőltetek az arcomra, hiszen hangja, érintése, gondoskodása meghat, hiányzott már nekem. - Hát, régen. Karácsonykor. Hosszú ez az idő nélkületek, de mondjuk nekem gyorsan eltelik az iskola miatt. Sokat kell tanulni, már csak egy év az RBF vizsgákig és ezt mindenki megérzi szerintem. - Adom be a derekam és kezdek bele kicsit a mesébe, hátha mindkettőnek jobb lesz ez és egy kis időre is elfelejtjük a problémáinkat. - A suli jó, a tanulás is megy, lehet, hogy én leszek az évfolyamelső, képzeld! - Mondjuk Rose Granger- Weasley ebben megnehezíti a dolgom, de ha bejön a számításunk és a döntetlen kifizetődik... Mindig is nagyon motivált voltam, ha a céljaimmal kapcsolatban faggattak. Immár kicsit szélesebb lesz a mosolyom. - Tudod, Albus nagyon jó hozzám! Akármit is mond apa, jobb barátot a világon nem találhatna az ember magának. Egyszer olyan jó lenne, ha eljöhetne majd hozzánk, és lehet, hogy akkor apa is meglátná, hogy milyen ő valójában! - Másról nem is teszek említést, a mai napig nem igazán vannak más barátaim, ami egyben szomorú és jó, hiszen ez még szorosabban összeköt minket Albusszal. Őszintén elvörösödöm amikor a lányokról kérdez engem. Biztosan emlékszik rá, milyen kis romantikus alkat voltam mindig, udvariasan és tiszteletreméltóan bántam a kislányokkal, ebben pedig a romantikus regények, a plátói művészi szerelmek pedig csak megerősítettek. Emlékszem egyszer Romeót játszottam otthon, amikor anya rám nyitotta az ajtót, előtte kínosabb dolgot még soha nem éltem, de végül olyan jót nevettünk mindezen! Most is ezt szeretném, ezt és még többet, új emlékeket... remélem, még nem késő. - A lányok, hát a lányok, izé... csinosak. Szeplősek és szeleburdiak. Hevesek és zavarba jönnek, amikor a szél a hajukba kap a meccsen... - Álmodozom kicsit, észre sem veszem magam, de végül elhalkul a hangom és olyan vörös lesz az arcom, mint talán még soha.
Vendég
Szer. Júl. 29, 2020 6:36 pm
my beautiful boy
Scorpius x Astoria
Csak nézem őt, nézem az arcát és azon gondolkodom, hogy a csudába szaladtak el az ártatlan gyermek évek ilyen gyorsan a fejünk felett. Észre sem vettem, és a kisfiam, akit tegnap még járni és beszélni tanítottam, aki nevetve mesélte el, hogy elugrált a csokibékája, mostmár szinte felnőtt férfi. Látszik a kezén, az álla vonalán, azon, ahogy villan a szeme amikor az arcomra néz. És én sírni szeretnék, mert tudom, hogy ötven százalék az esélye annak, hogy látom őt megőszülni, vagy megházasodni. - Tudom, Kincsem. És hidd el, hogy mi nem akartunk neked rosszat, apád és én csak szeretnénk téged megóvni, hiszen még nem állsz készen semmi ilyesmire - ahogy mi sem. Én sem állok készen szembenézni a halállal, vagy a tudattal, hogy Darco bele fog rokkanni az elvesztésembe. Hiszen neki szinte csak mi vagyunk. Én és Scorp. - Édesem, én tényleg sajnálom, de tudnod kell, hogy borzasztó érzés, hogy miattam van ez az egész - könnyek szöknek a szemembe - mármint, látom az apádon, minden egyes nap, ahogy szenved. Miattam - tudom, hogy talán nem a fiamra kellene rázúdítani a szívemben hullámzó összes bánatot, de úgy érzem, hogy a szívem összeszorul, és muszáj kiadnom magamból. - Te jó ég! - hüledezek - tényleg, már csak egy éved van hátra - az arcom egyből felderül. Okos gyerek, tudom, hogy könnyedén fogja venni az akadályokat. Könnyebben mint én, vagy az apja tettük - azért annyira ne vedd komolyan - nevetek - tudom, hogy a kisujjadból ki fogod rázni! - a hangulatom kezd felfelé ívelni, és jól is esik, hogy ő is beadta a derekát, és más vizekre evezzük lyukas kis csónakunk. - Évfolyam első, hűha! - kikerekid a szemem. Ez az a poszt, amire én mindig csak vágyakoztam - a nagyanyád nagyon büszke lenne rád! Mindig is azt akarta, hogy évfolyam elsők legyenek a családunkban - nyilván nekem nem sikerült, és Daphne sem volt soha az az évfolyam első típus, így anyánk nagy bánatára nem jött össze az, amire mindig is vágyott. - Ha majd hazamegyek, egyszer meghívhatnád Albust vacsorázni hozzánk - mondom bátorító mosollyal az arcomon - nagyon örülnék, ha megismerhetném a legjobb barátodat, dárgám. Apád miatt pedig ne aggódj - teszem hozzá gyorsan - nem olyan kemény ő, mint amilyennek látszik. Majd én teszek róla, hogy ő is örömmel várja Albust. Aztán úgy beszél a lányokról, mint egy igazi férfi. Elgyengülve nézek rá, ugyan kitől tanulhatta ezt a romantikus szentimentalizmust? Mármint, Draco mindig is nagyon kedves és előzékeny volt velem, de sosem ennyire. Elmosolyodom. - Úgy érzem, hogy van valaki, aki elnyerte a szívedet, drága fiam.
Minden egyes szava után akkorát dobban a szívem mintha ez lenne az utolsó, amit elmond nekem. Arcát figyelem, kémlelem őt, és jól az emlékeimbe akarom vésni. Minden erőmmel ezek után azon leszek, hogy sokat lássam, hogy sokat írjak és még véletlenül sem maradjak le dolgokról, hiszen nem tudnám megemészteni, nem tudnám feldolgozni ha valami történne vele és többé nem lenne itt nekem. Megértem, amit mond valamilyen szinten, de én is a család tagja vagyok, nem hagyhatnak már ki ezekből... Ezt pedig nagyon nehéz megértetnem mindkettejükkel. - Tudom, de ti sem. Egyikünk sem áll készen és még annyi mindent kell csinálnunk! - Hozzá hasonlóan nekem is könnyek szöknek a szemembe, de azért még igyekszem tartani magam valamilyen szinten. -De te nem tehetsz erről, anya, és mi meg itt vagyunk és támogatunk meg minden... - Próbálom túltenni magam a dühön és kicsit átállni arra, hogy megvigasztaljam, hogy most már én is tudom mindezt és együtt majd átvészeljük ezt és megoldjuk. Közelebb bújok hozzá és megölelem őt, szorosan, de óvatosan, éreznem kell a közelségét és a szeretetét. Azért örülök annak, hogy kicsit vidámabb témákra evezünk hiszen ezzel eltereljük mindkettőnk figyelmét a helyzetről. Nehezemre esik ugyan nekivágni, de tudom, hogy ez anyának majd könnyedséget okoz és talán mindkettőnknek elterelődik némileg a figyelme. - Hát igen, az RBF vizsgákig. De utána jön csak a java. Azért igyekszem, még kell gyakorolnom ahhoz, hogy a kisujjamból kirázzam... - Valóban elég sok mindenben jó vagyok és ezzel tisztában is vagyok, de nem akarom így elhamarkodni ezt, elszólni magam, mert hát mindenkinek akadnak gyengeségei és mindenkinek közbeszólhat az élet valamilyen úton... módon. - Igyekszem. Azért vannak vetélytársaim bőven... - Forgatom meg kicsit játékosan a szememet, és el is mosolyodom. Látom, ahogy ő is vidámabb lesz ezeknek a témáknak a hallatán, ez pedig nagyon jó érzéssel tölt el és igyekszem folytatni, még ha kicsit nehezemre is esik. Ám amikor Albusról beszélünk, és anya azt mondja, majd ő meggyőzi apát, nekem szinte kiegyenesedik az arcom, fellelkesülök kissé és kikerekednek a szemeim is. - Szerinted meg tudnád győzni? Ennyi év után... Sosem adta be a derekát. De az olyan szuper lenne! - Olyan rég találkoztunk, olyan sok mondandóm lenne, mégis igyekszem visszafogni magam, hogy le ne terheljem, mivel arról még mindig nem tudtam elfeledkezni, hogy egy kórházban vagyunk, egy szobában, ahol anyám fekszik ebben az itteni öltözékben és azért valljuk be, elég gyengének tűnik, akármennyire is próbál kemény maradni. Kezemet az övére teszem, megsimítom kedvesen, miközben teljesen belemerülök a Rose-ról való álmodozásba a kérdései után. Szinte fel sem tűnik nekem, hogy ezeket mind kimondom és nem is akár hogyan... De ő persze egyből levágja, és nincs is esélyem ellenkezni már... - Hát, azt hiszem igen... Lehetséges. - Haloványan elmosolyodom. Neki szívesen beszámolnék, de most csak úgy is ellenék, hogy itt fekszem mellette és figyelem, ahogy pihen. Hiányzott nekem és most legszívesebben el sem mennék, ha nem lenne muszáj majd.
Vendég
Szer. Szept. 23, 2020 3:32 pm
my beautiful boy
Scorpius x Astoria
Szavai hatalmas súlyokat gördítenek a vállamra. Annyi mindent kell csinálnunk . Igen drágám, nagyon sok mindent. Szeretnék ott lenni az életében még sok-sok éven át. Karácsonyi vacsorát főzni, veszekedni vele, ha megbántja a szerelmét, sírni az esküvőjén, és ajándékokkal elhalmozni az unokámat. Szeretném fogni a kezét, és átvezetni az élet bonyodalmas erdején.
- Tudom Szívem, és hidd el, erős vagyok, túl jutunk ezen is - próbálom biztatni, bátorítani. Ugyanazt a zűrt látom szürke szemében, amit az apjáéban. - Tudom, tudom, hogy itt vagytok nekem - átölel, hozzám bújik, mint ahogy gyerekként csinálta, én pedig átölelem a vállát. A teste olyan meleg, és olyan jó az illata. Még mindig az én kisfiam, és örökké az is marad.
- Szerencséd van, hogy nem az apád eszét örökölted - csipkelődök, és nevetek - de mondjuk az elszántságod az övé - mosolygok rá, és megdörzsölöm a vállát. Soha nem akarok fájdalmat okozni neki. Hiszen ő az egyetlen gyermekem, az én gyönyörű fiam.
Amikor meglátom a reakcióját Albus invitálása kapcsán az én szívem is felderül. - Ne izgulj, az évek alatt már kitapasztaltam, hogy hogyan lehet hatni apádra. Különben sem olyan rideg ember ő, mint amilyennek magát mutatja. Nemsokára szabadulok innen - mondom kacagva - és akkor majd áthívhatod egész hétvégére. Úgyis van egy alig használt vendégszobánk. Ott alhat is, persze ha Harrynek és Ginnynek nincs ellenére a dolog. Érted bármit, drágaságom - még egy kicsit oda húzom magamhoz, olyan gyorsan felnőnek. Nem akarom elengedni. Úgy ölelem, mintha az lenne az utolsó ölelés, amit neki adhatok - nagyon szeretlek - motyogom az orrom alatt. Olyan ritkán találkozunk, és olyan ritkán mondjuk egymásnak. Draco családjában amúgy sem osztogatják csak úgy puszira a szeretlek szót.
Amikor a lányokra terelődik a téma kicsit elhajolok tőle, és az arcára nézek. A tekintetét keresem. Én már tudom, hogy mit akar mondani, hiszen Rosie elmondta nekem az érzéseit a fiam iránt, de megígértem neki, hogy nem árulom el. És én az a becsületes fajta vagyok. - Naaa, mesélj - kicsit megbillentem a vállát - tudod, hogy nekem elmondhatod, és annyira érdekel, hogy mi van veled! - az én kicsi fiam felnőtt lett, és én észre sem vettem.
Nem tudtam, hogy a tavaszi szünet milyen dolgokat fog tartogatni a számomra. A szüleim, apám, levelei alapján nem számítottam túl sok jóra, de őszintén megmondva, szinte el is felejtettem minden bánatomat, miután megtörtént közöttünk a nagy vallomás Rose-val. A rózsaszín felhők mindent elborítottak, még a vitáink ellenére is éreztem a mardosó érzést, az aggódást, az izgalmat... és ugyan eddig nem sikerült még megtudnom, milyen érzés ez, amikor valakit kíván és hiányol az ember... de most minden megváltozott. Persze én alapból nem, hiszen egyébként is ez a romantikus alkat voltam már azelőtt is, de talán az jól látható, hogy többet mosolygok - sokkal többet - és pozitívabban állok a helyzetekhez. 
