Barnton, Chesire, UK // 2019. nyara // Daisy&&Wylie

Tizenegy éves korom óta már csak a nyarak maradtak nekem, amit a családommal tölthetek. Őszintén megvallva a legtöbb alkalommal ezt sem szeretem túlzottan. Jobban érzem magam az Akadémián, a kortársaimmal körülvéve. Itthon sokszor vagyok úgy vele, hogy nem találom a helyem. Néha napján átugrunk a szüeim barátaihoz meglátogatni őket, este összeülök apával meginni egy-két pohár lángnyelv whiskyt és így ennyi. Nem történik túl sok dolog. Se anyámmal, se a húgaimmal nem olyan szoros a kapcsolatom, mint annak lennie kéne. Hibztathatnám ezért magamat, de nem teszem. Sokszor úgy érzem, hogy Daisyvel még nincs veszett ügyünk. Többször keresem, mint Poppyt és itthon is esténként átmegyek hozzá kicsit beszélgetni. Vajon akkor is ezt tenném, ha nem lenne beteg? Nem hiszem, de erről senkinek sem kell tudnia.
A szokásos esti forró csoki elkészítése után pohárba mérek ki mind a két húgomnak. Poppyét a konyha asztalon hagyom és ahogy megyek fel az emeletre, beszólok a szobájába, hogy mehet érte. Magamnak sosem töltök ki, hiszen nem vagyok oda az édes dolgokért. Mindig kerülöm őket.
Egy mosolyt erőltetek az arcomra és benyitok Daisy szobájába. Közben óvatosan fogom a bögrét, hogy nehogy kiboruljon és a kezemet se égessem meg. Valamiért az utóbbi hetekben mióta itthon vagyunk nagyon rászoktam erre. Ha már máshogy nem feltétlen érzik a gondoskodásom, akkor legalább ennyit kapjanak.
- Itt is vagyok – pontban nyolc óra, mint minden este. Remélem azért nincs még elege belőlem. Ha lefeküdt aludni, akkor valószínűleg továbbállok apámhoz egy pohár whiskyre. – Tudom, hogy még messze van, de jövő nyáron valószínűleg már nem leszek itthon, mert utazni szeretnék. Esetleg egy hétre vagy kettőre nem csatlakozol hozzám? – helyet foglalok az ágyán és odanyújtom neki a forró csokit.
Nem tudom mennyire jó ötlet lenne meghívni magammal, Vickyvel beszéltem erről, hogy csatlakoznék majd hozzá a következő tanév végén. Talán Daisynek is jót tenne, ha végre nem úgy kezelnék, mint egy porcelánbabát és még világot is látna.
- Anyáékkal én beszélnék – ajánlom fel. Igazából, ha nemet mondanak is ki tudom csempészni. A levét már úgyis én innám meg és az nem számítana.

Wylie & Daisy

ásfél hete fekszem betegen az ágyamban. Nem mehetek sehova és már baromira unom magam. Jól vagyok, csak nem úgy nézek ki, bőröm fehér mint a fal, ajkaim kicserepesedtek, szemem alatt sötét lila karikák éktelenkednek. Ezt teszi az emberrel ha három napig folyamatosan rókázik. Kedves, ugye? Azért az esti forrócsokizást Wylieval nem hagyom ki, mióta magamba tudok erőszakolni valamit úgy, hogy bennem is maradjon. Ma már háromszor ettem, de anya szerint még mindig ágyban a helyem, pedig már nagyon mehetnékem lenne.
Már elolvastam az összes új könyvem és mivel tudtam, hogy vacsora után már csak a bátyám fog meglátogatni nyugodt szívvel láttam neki a bunkerem megépítésének. Rózsaszín plüsstakarómat az ágyam felett lévő sarokpolcra erősítem vaskos könyveim segítségével. Mire nem jó egy-egy ötszáz oldalas kötet! Így a közönséges és hétköznapi ágyam egy varázslatos kis rózsaszín tündérmese birodalommá változott. Csak reménykedem benne, hogy Wyliet nem fogja elijeszteni ez a túlzottan csajos hangulat.
Pontban nyolckor lép be a szobámba, mint mindig. Sosem jön korábban, de később sem, ezzel rendszert hozva az egyébként rendszertelen estéimbe.
-Örülök neked - szólok a takarón túlról, szerintem elég nagy fiú, hogy megtalálja, hogy jut be anélkül, hogy lerántaná az építményemet egyenesen rám. Ha mégsem, akkor kikukucskálok a résen, hogy utat mutassak neki.
Láthatóan elszontyolodom, ahogy közli, hogy jövő nyáron nem lesz itthon. Ennyi időnk van együtt és most még ez is eltűnik. De semmiért sem fosztanám meg az élményektől, egyértelműen fontosabb, hogy világot lásson, minthogy a hugicájával üljön egész szünetben itthon. De aztán... Aztán azt mondja, hogy menjek vele. Én. Egyedül. Nem én és Poppy. Hanem én. szemeim levesestányér méretűre kerekednek, ahogy néhány hosszú másodpercig csak csendben pislogok rá. Aztán mielőtt válaszolnék aprót kortyolok a forró édességből. Igazából nem is szeretem a forrócsokit, de ezt semmi képpen sem árulnám el neki. Félek, akkor oda lenne a köztünk épp csak kialakult kapcsolat és azt nem akarom, így inkább minden este szépen megiszom, ezzel boldoggá téve a testvéremet is, hogy ma is csinált valami jót.
- Mármint... Komolyan komolyan gondolod? Ne érts félre, mindennél szívesebben, de lehet, hogy nem én vagyok a legideálisabb útitárs - pillantok rá kétkedően. Hiszen én vagyok kínos kishugi, aki ráadásul még gyenge is. Nem tudok egész nap gyalogolni, várost nézni és ide-oda rohangálni. Nem vagyok hozzá elég erős. De az biztos, hogy mindennél jobb lenne, ha tényleg elvinne magával.
- Még szép, ha én ilyesmit vetnék fel öt védőbűbáj és hat lakat védelme alatt találnám magam - kuncogok fel. Komolyan, anya kicsit nagyon túlfélt engem, de hátha hallgat a bátyámra.

Mindig megszakad a szívem, amikor Daisy-re pillantok. Nem így kellene kinéznie ennyi idősen, sőt ezt sosem kellene átélnie. Olyan, mintha egy törékeny porcelán lenne, akit ha leejtenek, akkor mindennek vége. Talán ezért is vagyok gyengédebb vele kapcsolatban. Poppyval mindig mertebb durvábban beszélni és az igazi személyiségemet adni neki, ám félek, hogy Daisy-vel túl kevés időt töltök majd el. Jól tudom, hogy csak festem az ördögöt a falra, de sosem lehet semmiben elég biztos az ember.
Ez a folyamtos forró csoki készítés és a kedves szavak nem igazán tükrözik a személyiségemet, de ha nem tenném, akkor bűntudatot éreznék.
Megmosolyogtat a kis bunker szerűség, amit Daisy épített fel a szobájába. Kicsiként én is csináltam hasonló dolgokat. Mindig alatta olvastam és titokban próbáltam különböző kisebb varázslatokat, míg le nem buktam és el nem kobozták a pálcámat. Meg tudom érteni, hogy kiskorúaknak tilos a Roxforton kívül varázsolnia, de akkor nagyon fájt ezt elfogadni.
- Nagyon menő lett a kis birodalmad – mosolyodom el. Még a mai napig élvezném az ilyen bunkerek felépítését, ha nem lenne halálosan ciki szabadidőmen ilyenekkel foglalatoskodni az Akadémián. Eric biztosan furán nézne rám, ha felépíteném és ez alatt olvasnék. Pont én, aki egyébként mindenre beszól és a legtöbb dologért morog.
Megsimítom Daisy haját, amikor szomorú arcot vág. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Mindent meg fogok tenni egész életünkben, hogy semmiből se legyen hátránya és ő legyen a legboldogabb kislány a világon. Apámra örökké haragudni fogok, amiért mikor a húgom kicsi volt az Azkabanban rohadt a halálfaló múltja miatt és nem itthon tartotta bennünk a lelket. Akkor még csak találgattunk, hogy mi lehet a problémája.
- Igen, teljesen komolyan – bólintok. – Valóban nem te vagy a legideálisabb útitárs, de a húgom vagy és nem élhetsz egy burokban. Muszáj lenne világot látnod. Mindössze egy-két hét, utána hazahozlak és végig melletted leszek – törökülésbe kuporodok a rózsaszín takaró alatt. Egy kicsit meg kell hajolnom ahhoz, hogy ne húzzam le az egészet és döntsem romba a gondosan felépített birodalmát.
Remélem nem sértődik meg azon, amit mondtam. Végülis csak megismételtem, amit ő is kiejtett a száján. A legtöbb esetben nem tudom, hogy mivel kéne felvidítani az embereket, így a sajátos stílusomban próbálkozom, ami pont az ellenkezőjére sül el.
- Ha anya nem enged és jönni akarsz, akkor kiszöktetlek. Nem kell félni – mosolyodom el. Sosem voltam szívbajos és már születésem óta szembe megyek a szüleink által meghatározott szabályoknak.

Wylie & Daisy

mint meghallom az ajtó nyikordulását már zárom is be az ölemben heverő rongyosra olvasott könyvet. Egy számomra nagyon kedves mugli regényről van szó, amit apáék ha tehetnék elégetnének a polcaimon sorakozó többi harminccal együtt. Nem igazán nézik jó szemmel, hogy aranyvérűként ilyen szennyeket olvasok, de azt ők is belátták, hogy a mugli gyógyászat rengeteget segít rajtam és ha kórházba kerülök mégsem vihetek magammal sárkánytan szakirodalmat vagy mágiatörténetet esszéket.
- Köszönöm! – Jól esik, hogy megdicsér, mert látom rajta, hogy komolyan gondolja, nem csak azért mondja, mert boldoggá akar tenni. Szerintem a bunkerépítésből nem lehet kinőni, csak egy idő után már van, aki cikinek érzi felvállalni a barátai előtt. De ha az embernek olyan barátai vannak, akik tényleg szeretik, megértik és elfogadják a bolondériáit akkor felnőtt korban sem lesz kellemetlen.
Ahogy megsimítja a hajam érzem benne azt, amit mindenki mástól gyűlölök. Hogy egy gyengéd kislánynak tart, akit mindentől óvni kell, még a saját érzéseitől is. Ne legyen szomorú, ne legyen vidám, ne csináljon inkább semmit, mert még a végén abból is csaj baja származna. De a bátáym az egyetlen, akitől ezt hajlandó vagyok eltűrni mostanság. Múltkor kiosztottam anyát, szegényt már a sírás kerülgette és nem győztem hogy bocsánatot kérni, de annyira idegesítő. Aki nem éli át nem tudja elképzelni milyen ez, mikor tele vagy álmokkal, tervekkel és ambíciókkal de senki nem támogat, mert úgysem sikerülne, hiszen még csak egy kislány vagyok. Wylieban azonban ilyenkor felébrednek a testvéri ösztönök és ettől jobban érzi magát, hogy gondoskodhat rólam és aggódhat értem.
- Ha nem én mondtam volna, most halálosan megsértődnék – közlöm játékosan elvigyorodva, majd megölelem a testvéremet. Nem tudom, mikor öleltem meg utoljára, vagy történt-e már egyáltalán ilyen, de most olyan ösztönösen jön és annyira jól esik, hogy muszáj megtennem. Nem szorongatom nagyon sokáig, félő, hogy kiborítom a bögrém tartalmát. Furcsa ez a kapcsolat, ami kettőn között kialakult, mert nagyon ritkán találkozunk, de olyankor ilyenek történnek, hogy meg akar szöktetni itthonról, csak hogy világot lássak.
- Szerintem el fog engedni. Muszáj lesz neki. Ha más nem, akkor tényleg megszöktetsz, ennyi – vonom meg vállamat. Sosem voltam lázadó típus, de talán épp itt az ideje elkezdeni az ellentmondást. Az túl egyszerű lenne, ha csak szépen csendben beletörődnék mindenbe, amit mondanak nekem. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ilyen döntéseket meghozhassak egyedül is. Ráadásul nem is valami idegennel akarok elmenni, hanem a saját testvéremmel, ezzel igazán nem lehet semmi problémája anyának. Tudhatja, hogy a bátyám mindig minden körülmények között a lehető legnagyobb figyelemmel fog szemmel tartani és vigyáz rám. Lehet kicsit már túlzottan beleéltem magam ebbe.

Daisy és Poppy nagyban különböznek tőlem és a szüleimtől. Már ha csak azt is vesszük alapul, hogy a két lány a hugrabugba került, míg mi mardekárosok voltunk. Plusz apa és anya nagy erővel támogatták a második varázsló háborúban a Sötét Nagyurat. Próbáltak hasonló elveket belénk nevelni, de a húgaimnál ez valószínűleg teljesen hatástalan volt. Nálam talán annyiban nem, hogy a személyiségem jobban hasonlít az övékre, de annyira vérmániás sem vagyok. Talán csak egy kicsit és nem ítélek el másokat, mert nem egyezik a véleményünk. Apám megtenné. Anyám is, mert a férje is ezt teszi. Csak a szokásos. Csúnya dolog ilyet mondani, de Daisy betegsége kellett ahhoz, hogy lerántsa valami őket a talajra. Néha a tragédiák a leghatásosabbak.
- Honnan vetted az ötletet, hogy ilyet fogsz építeni? – érdeklődöm még mindig mosolyogva. Őszintén megvallva nincs sok közös témánk egyik húgommal sem. Poppynál már nem próbálkozom, de Daisy még elég kicsi ahhoz, hogy megtegyem, így folyamatosan próbálok érdeklődni, hogy a beszélgetés fent maradjon. Van, hogy csak addig maradok a szobájában, míg elfogyasztja a forró csokiját, majd a bögrét kiviszem és nem jövök vissza. Néha viszont akár egy-két órát is tudok itt maradni. Nagyon hangulatfüggő, s őszintén szólva, amikor rosszul van a szívem megszakad rajta. Ilyenkor nem feltétlen tudok sokáig maradni vele, hiába szüksége van a támogatásra és a figyelem elterelésre.
- Csak őszinte vagyok, mint mindig – húzom el a számat. Sokszor nem tudom, hogy hol a határ és mit lehet mondani na meg mit nem. Szükségem lenne egy emberre, aki a nap huszonnégy órájában felügyeli, hogy gondolkozzak, mielőtt beszélni kezdenék. Ezzel csak az a baj, hogy tuti idegesítene a másik személye. – Ne vedd magadra – felsóhajtok. Valóban sértőnek hangozhat, hogy azt mondtam nem ő a legideálisabb útitárs, de tényleg szükségünk van egy kis közösen eltöltött időre és világot kell látnia.
- Anyát amúgy nem olyan nehéz meggyőzni, apával lesznek gondok, de a whiskys estéknek hála már egyre több mindent mond el nekem és hallgat rám – rántom meg a vállam. Egyáltalán nem titok, hogy minden este összeülünk pár pohárra a lányok legnagyobb bánatára. Mondjuk a húgaimtól még nem hallottam nagyobb megjegyzéseket, de anya elég feltűnően húzogatja a száját és szeret benyitni közben, hogy ideje elpakolni azt az üveget és menni aludni. Természetesen mi nem hallgatunk rá.

Wylie & Daisy

ogos a kérdés, hogy honnan kúszott be a buksimba ez a remek ötlet, de valójában fogalmam sincs. Olvasás közben támadnak a legjobb gondolataim, ezt eddig is tudtam, de sajnos vagy nem sajnos nem tudnék volna konkrét magyarázattal szolgálni Wynak. Így inkább csak megvonom vállamat, majd kortyolok egyet a forró csokiból. Még mindig szörnyű, de hálásan mosolygok a bátyámra. Nem vagyok az a hazudós típus, de ez kegyes hazugság, ugye? Mindegy, ha ezt mondom magamnak nem jön elő Lelkiismeret, hogy megszidjon, amiért rosszat csináltam. Fura, de mindig úgy képzeltem el a lelkiismeretemet, mint egy aprócska manót, aki ott ül a vállamon és a fülembe súgja, hogy valamit elszúrtam, nem jól csináltam és ez így nem oké.
- Jajj ugyan már te lökött, hiszen én mondtam, nem fogok ezért haragudni rád - villantom rá legédesebb vigyoromat majd tündérien felkuncogok. Ha eddig nem érezte, hogy csak viccelődöm, hát ebből biztos rájön. Sajnos, mivel nem vagyok túl közvetlen gyerek a humorom nem igazán kompatibilis senki máséval, szinte sosem értik, hogy most csak viccelek. Meg egyébként is ahhoz vannak szokva, hogy én vagyok a komoly kislány, aki mindig bölcsességekkel bombázza a többieket és nem alacsonyodik le olyan szintekre, hogy poénkodjon. Pedig ez egyáltalán nem igaz, szeretem a jó vicceket, bár az tény, hogy csak a jókat.
- Ha apa benne van, anya sem fog ellenkezni, ezt tudjuk. De örülök, hogy jó hatással vagy rá. - Nem is akarják titkolni, hogy esténként apa-fia időtöltés gyanánt összeülnek néhány pohár italra. Nekem nincs ellene kifogásom, két felnőtt emberről van szó, csak tudják, hogy mi a jó nekik. Azt is tudom, hogy anya viszont eléggé ellenzi, nem hagyja őket nyugton beszélgetni, mert aggódik, hogy mi lesz, ha a fejükbe száll az alkohol. A hegyibeszédek és szelíd dorgálások egy része hozzám is eljut, nem elég vastagok a falak ahhoz, hogy ne halljam, hogy miről beszélgetnek a folyosókon, vagy hogy ki megy el épp az ajtóm előtt. Mindannyian máshogy járnak, egész könnyen megtanultam beazonosítani, hogy melyik dobbanás kihez tartozik. Hasznos képesség, mert ha valami olyat csinálok, amit nem kéne anya szerint, akkor van egy kis időm eltüntetni, míg beér a szobámba.
- Sose mesélsz arról, hogy mi újság veled - váltok témát hirtelen. Ha itt van, akkor általában rólam van szó, hogy hogy érzem maga, hogy megy a suli, mit olvastam legutóbb. Vagy szóba kerül Pops, anyáék, a nagyvilág hírei, de ő szinte sosem beszél magáról. Pedig annyira kíváncsi lennék! - Milyen az akadémia? Mi újság a lányokkal? Jó, ez úgy hangzott, mintha valami nagymama lennék, de érted hogy értem. - Hosszúra nyújtom az utolsó e betűt, pont úgy, mint a mugli filmekben szokták. A kórházban láttam néhányat, mikor legutóbb bent voltam és egyszerűen lenyűgöztek. hihetetlen, mikre nem képesek mágia nélkül, szerintem mi is tanulhatnánk tőlük, ha nem lennénk ilyen maradiak és makacsok. Nem is értem, hogy mire jó ez a hozzáállás. Úgy csinálunk, mintha mi, a varázslótársadalom csak azért, mert kicsit mások vagyunk annyival jobbak és különlegesebbek lennénk. Persze, nem mindenki ilyen, főként a családomhoz hasonló aranyvérű körökben érzem még mindig ezt a fajta ellenségeskedést.

- Anyáék nem tanították meg, hogy a vállhúzás nem válasz? – kérdezem egy kicsit cukkolva őt. Nem én vagyok a legjobb élő példa erre, de néha hajlamos vagyok olyan hibákat kiemelni másokban, amelyek bennem is ugyanúgy megtalálhatóak. Ez egy a sok közül. Nehezen nyílok meg a többi ember előtt, így sokszor a válaszadás alól grimaszokkal és testi jelekkel bújok ki. Nem vagyok az a nagy csevegős fajta. Többnyire inkább meghallgatom az embereket, mert abban jó vagyok csak ne kelljen rá válaszolni.
- Nem tudhatom, hogy mit veszel személyes sértésnek és mit nem – válaszolok elhúzott szájjal. Tanév közben szoktam néha levelet küldeni Daisynek, de sosincs benne semmi olyan, amiből jobban megismerhetnék a másikat. Általában a jelenlegi állapotáról érdeklődöm és elvárom, hogy részletesen leírja hogyan érzi magát. Ebbe nem tartozik bele az a kategória, hogy miket csinál és miket szeret. Azt sem tudom, hogy mi a kedvenc tárgya az iskolában, de még ígyis jobban ismerem őt, mint Poppy-t. Magamnak köszönhetem, hogy ennyire nincs velük szoros kapcsolatom, de ettől függetlenül ők sem voltak túlságosan oda attól, hogy van egy nagyobb tesójuk, akit kereshetnek. Ők sem tették és én sem különösebben.
- Hát igen, anya nem nagyon szokott olyat csinálni, ami apának nem tetszik – régebben fájt, hogy édesanyánk nagyon édesapánk irányítása alatt van. Semmiben sem dönt önállóan a nő és ha lenne valami, amiben másabb a véleménye, azt is elnyomja magában. Sosem akar veszekedni és ellenkezni, ami szerintem az egyik legrosszabb emberi tulajdonság. Mindig ki kell állni a magad igazáért.
- Azért nem, mert nincsen semmi különös. Még van egy évem az Akadémiáról és úgy döntöttem, hogy semmiképp sem szeretnék csúszni, így nagyon durván belehúztam a tanulásba. Most is pszichológiai könyveket olvasok, hogy előrébb legyek a tananyagban, mire elkezdődik a suli, de hát te is látod, hogy mennyire el vagyok tűnve itthon is. Ez nem azért van, mert igazából kiszökök itthonról és különböző szektákba járok – nevetek fel. Már várom, hogy végezzek a tanulmányaimmal és egy olyan életet kezdjek, amilyet mindig is szerettem volna magamnak.

Wylie & Daisy

igyorogva megrázom a fejem, holott persze, hogy megtanítottak rá, hogyha kérdeznek valamit, akkor arra illik válaszolni, lehetőleg egész mondatban és a vállhúzás, fejrázás és szemforgatás nem elfogadott ilyen esetbe. Pláne egy ilyen csinos fiatalhölgytől, ahogy anya szokta mondani. Mániája, hogy megpróbál rendes lányt faragni belőlem, aki később jó feleség lesz, már ha megéri a felnőtt kort. Bár ezt sosem tette hozzá, de a befejezetlen mondatok és a tekintete elárulta, hogy erre gondol. Mindenki állandóan ezen idegeskedik, hogy mi lesz velem majd, én vagyok az egyetlen aki megpróbálja úgy ahogy a dolgok pozitív oldalát meglátni. Minek is stresszelném magam azon, hogy mi lesz holnap, ha a ma csodálatos lehet?
- Nem vagyok kifejezetten sértődékeny, ne aggódj. – Kortyolok még egyet, lassan már a felét megittam, lassan de biztosan haladok a cél felé. Tényleg nem vagyok sértődékeny, bár hajlamos vagyok emészteni magam, ha valami gonoszat mondanak nekem, de olyankor általában magamban keresem a hibát és nem abban, aki ilyeneket állít rólam. Lehet, hogy ez a belső vívódás lélekrombolóbb, mintha megharagudnék majd megbocsájtanék, dolgozom is ezen, csak hát nehéz változni.
- Sosem akarok ilyen feleség lenni. Nem én vagyok a legmagabiztosabb és legerősebb nő ezen a bolygón, de a magamat és a véleményemet mindenképp meg akarom őrizni – sóhajtok fel panaszosan. Wy nem értheti, hogy ez milyen, ő fiú. Neki sosem próbálta elmagyarázni az anyja, hogy a nők bizony csak azért vannak ezen a világon, hogy kiszolgálják a férjüket, gyereket szüljenek és felneveljék őket. Szeretem anyát. Tényleg, mindennél jobban, de mikor ezt először elmagyarázta nekem elkapott a sírhatnék. Rossz belegondolni is, hogy mi történt volna velem, hogyha nem ennyire nyílt környezetben nevelkedem, hogyha nem látok a varázstalan világban ennyi erős, példaképnek való nőt. Lehet, hogy én is épp ugyanott kötöttem volna ki mint anyám, egy gazdag aranyvérű fickó oldalán üresfejű kirakatibábuként. Nem vagyok megrögzött férfigyűlölő, sőt, kifejezetten nagyra tartom őket és vágyom a szerelemre, csak valahogy olyan formában, hogy önmagamat is megőrizhessem közben.
- Pedig meg voltam győződve erről, most csalódtam – nevetem el magam ismét. Úgy látszik, ez ma egy kifejezetten jó hangulatú este. – És tényleg pszichológiával akarsz foglalkozni, vagy már csak tanulsz, hogy túl legyél rajta? – Sok mindenkiről hallottam már, aki befejezte ugyan a tanulmányait, de aztán teljesen más területen helyezkedett el, mint amire hosszú évekig fecsérelte az idejét és energiáját. Így adja magát a kérdés, hogy a bátyám is közéjük tartozik-e, vagy úgy érzi, hogy jó döntést hozott.

Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy nem forró csokival kellene minden alkalommal meglepnem a fiatalabbik húgomat. Túl egysíkú és talán július közepén nem éppen a legfrissítőbb dolog, amit a szervezetébe vihet az ember, de legelőször mikor megalkottam ezt a tradícióvá vált gesztust nem jutott eszembe más. Ez a legalapabb innivaló és nem vagyok jó az ilyenekben. Már ez is problémát okozott, ám örülök, hogy a sok morcosságból, ami belőlem árad még ennyi kitelik.
- Én is ezt mondom magamról, de szerintem te teljesen tisztában vagy azzal, hogy ez nem igaz. Képes vagyok százszor elmondani, hogy nem sértődtem meg, közben meg belül fortyongok – mosolyodom el féloldalasan. Ez egy olyan dolog, amit a legtöbb ember előtt szeretek letagadni. Nem érzem azt, hogy tisztában kell ezzel lenniük, de vannak olyanok az életemben, akik előtt feleslegesen titkolózom, mert túl jól ismernek. A húgaimmal nőttem fel. Valószínűleg Daisy és Poppy is hamarabb tudják, hogy mit fogok reagálni, minthogy én bármit is csinálnék. Ez fordítva is igaz. Talán ez hozza a legtöbb vitát közénk.
- Örülök, hogy így gondolod. Remélem ez a jövőben is így fog maradni - komótosan belekortyolok a forró csokimba, ami a sok beszédnek köszönhetően már nem is olyan forró. – Szerencsére még bőven ráérsz ezzel és ne feledd, ha valaki a közeledbe megy, akkor velem gyűlik meg a baja – emelem fel a mutatóujjamat viccesen. Természetesen nem gondolom komolyan, de azt hiszem ez a nagytesók dolga. Nem kell sok idő ahhoz, hogy egy férfinemű egyed besétáljon Daisy életébe és elrabolja a szívét. Poppy tudna erről mesélni bőven. Még nem állok rá készen, hogy a fiatalabb húgom is valami semmirekellőről áradozzon a nap huszonnégy órájában.
- Ah csak tanulok, hogy túllegyek rajta. Nem ez az elsődleges tervem, de hála jó öreg édesapánknak kénytelen leszek ebben dolgozni valamennyit. Amúgy meg te el tudsz képzelni engem pszichológusnak? Nálam még egy sorozatgyilkos is empatikusabb személyiség – válaszolok vállrántva. Igazából érdekelnek a lelkibetegségek, de nem én vagyok azaz ember, aki minderre tökéletes megoldást lenne képes találni. Először én vagyok az, akin segíteni kellene, de szinte lehetetlennek tartom, hogy valaha meglátogassak egy pszichológust.

Wylie & Daisy

törődés minden apró jelének rajongva örülök, legyen az egy júliusi forrócsoki, vagy egy rövid beszélgetés Poppyval. Egyre megy. Ha azt érzem, hogy odafigyelnek rám és szeretnek akkor az nekem már mindennél többet jelent.
Szorgalmasan bólogatok, hogy igen, bizony, tudom milyen. Ebben egy kicsit hasonlítunk egymásra. Mármint hogy hajlamosak vagyunk magunkba zárni a problémáinkat ahelyett, hogy megbeszélnénk valakivel és kiadnánk magunkból. Legalábbis szemtől szembe biztosan nem mondjuk meg annak, aki megsértett minket, hogy ez nekünk valójában nagyon rosszul esett.
- Ne aggódj, a közeli és távoli jövőben sem igen lesz olyan, akitől meg kéne védened – mosolyodom el. Nem érdekelnek a fiúk, én sem érdeklem őket, hála Merlinnek. Van elég bajom az ilyen dolgok nélkül. Nekem elég a romantika a könyvekben is. Mármint jó beleképzelni magam a regények főszereplőinek helyzetébe, de ennél többre nem vágyom. Én abban nőttem fel, hogy a szerelem felesleges, nem szerelemből házasodunk, hanem érdekből, így nem hiszem, hogy bármikor képes lennék őszintén szerelmes lenni. Főleg nem most. Még túl… korai. Mármint a legtöbb évfolyamtársam szerint nem, de szerintem meg de. Meghagyom nekik ezt az egészet, csináljanak csak amit akarnak.
- Megértem. Kíváncsi vagyok, nekem mit találnak ki majd - sóhajtok fel. Ha az elképzeléseim megfelelnek majd a valóságnak, akkor életem végéig itthon fogok ülni, anya figyelő szeme alatt, nehogy bármi bajom essen. Esetleg kiházasítanak, hogy legyen valami hasznom is, de hogy dolgozni engedjenek? Nem, ezt valahogy nem tudom elképzelni. – Naa, ezért ne mondj ilyet. szerintem egész empatikus vagy – próbálom megnyugtatni kicsit. Mármint szerintem tényleg tök jó vele beszélgetni, de hát én a húga vagyok, ezért eléggé elfogult is. – És mit szeretnél csinálni pszichológia helyett? – kíváncsiskodom. Valóban érdekel, hogy mi érdekli igazán.