Soho egyik vörös és narancs fényárban úszó utcáján állok, az impozáns épületek közé zárt úton emberek nyüzsögnek, mint hangyák a boly körül. Elindulok, de immár csak lassan, céltalanul, gondolataimba merülve. Néha dühösen felszisszenek, amikor valaki mellettem elsietve meglöki a vállam. Apró csillagok villódznak a szemem előtt, miután hosszabb ideig bámulok egy pirosan izzó ’table dancing’ feliratot egy épület homlokzatán. Most egy elegáns, gyertyafényes étteremben kellene ülnöm a vőlegényem és egy illatos garnéla társaságában – ha délelőtt nem mondta volna le munkaügy miatt, ami – nem teljesen ésszerű okokból – gyanút ébresztett bennem. Nem tudom, mit gondoltam vagy vártam, de egy kihallgatott beszélgetésből megtudtam, hogy hova indult ma este, és úgy döntöttem, megnézem magamnak, hogy mit csinál pontosan. Ez még nem bűn, nem igaz? És most itt vagyok a muglik között, tulajdonképpen már egy órája céltalanul mászkálok annak egyre biztosabb tudatában, hogy félrehallhattam a címet. Még pár száz méterrel odébb és fél órával ezelőtt forrtam a dühtől - hogy lehetek ilyen idióta…- de talán az egyre hűvösebbé váló idő és az erősödő esőillat, ami közelgő záport ígért, jót tettek. Még egy apró mosoly is az arcomra kúszott, amikor arra gondoltam, milyen ügyesen elintéztem a dolgokat. Tényleg idióta vagyok. Főleg azért, mert van időm a vőlegényem megfigyelésével foglalkozni és most itt csatangolni ráérősen és unottan. Erre a gondolatra egy csapásra visszatér belém az elfojtott indulat és frusztráltság, amit azóta érzek, mióta itt vagyok ebben az istenverte szürke országban és igyekszem bemosolyogni magam az itteni társaság elit köreibe. Közben pedig megszervezni az esküvőt, amin azt hiszem, csak túl akarok esni. Micsoda eretnek gondolatok ezek – talán több időt kellene a húgom társaságában töltenem, mert neki mindig választékosan le tudom festeni, milyen csodás és tökéletes az életem az álomférfi oldalán és immár háziasszonyként milyen ragyogó partikat adok - őszintén szólva ilyenkor még magamat is meg tudom győzni. Szinte majdnem irigyelni kezdem magam. Haha. Talán jó lenne inni valamit. Ez a gondolat vezet be a sarkon álló, The Dog and Duck néven futó pubba. Halk zene szól, összemosódik a beszélgetések morajlásával és poharak koccanásaival. Hamar átjár a meleg és kipirul az arcom, eddig észre sem vettem, hogy fázom. Miközben helyet foglalok a pultnál egy puha bárszékben, körbenézek; antiknak ható, többkarú csillárok szórják szét sárga fényüket a helyiségben, illatok keverednek, a sarokban egy fiatal pár egyre hevesebben csókolózik és a pult mögötti falon egy aranyozott keretű tábla lóg, ami azt hirdeti, hogy egy George Orwell nevű író törzshelyén ülök éppen. A pultos, egy szőke lány éppen egy italt csúsztat a mellettem ülő elé, ahogy rám pillant, elkapom a mosolyát. Én is elmosolyodom halványan. - Orwell könyvei jók? - Meglep, hogy megszólalok, de a pultos lány mosolya kiszélesedik, még a fogai is kivillannak - amik kicsit szabálytalanok, nem illenek babavonású arcához -, amikor rám néz. - Nem olvastam őket… de tudtad, hogy Madonna többször is járt már itt? Szerintem erről kellene táblát kirakni. Egyszer én is láttam… - Hát persze. Édes mosollyal nyugtázom csacsogását, de észreveszem fürkésző pillantását és hogy játszani kezd egy aranyló tincsével. Kacéran mosolyog. Érdekes ötletem támad, amiről tudom, hogy nem illik a Mágiaügyi Miniszter kifogástalan lányához. De hiszen az sem illik, hogy egy mugli helyen üldögélek, mert nem sikerült kifigyelnem a vőlegényem. És talán arról is le kellene szoknom, hogy a Miniszter lányaként gondolok magamra. Elvégre itt nem vagyok az, ez nem Oroszország. A gondolat, hogy az eddig alám kifeszített védőháló itt nincs többé, egyszerre ijesztő és felszabadító. Az alkaromat az asztalra fektetve, az ujjaim a másik kezemen simítanak végig, miközben lassan előredőlök picit. A lámpa fénye megcsillan a melleim közt lógó ezüst medálon, és úgy látom a lány tekintete is megakad rajta. Nem a medálon. - Kaphatok egy vodkát? Tisztán – pillantok fel gödröcskés mosollyal. Átjár az elégedettség, amikor a lány elém téve az italt pajkos mosollyal azt mondja, hogy a ház ajándéka. Jajj! Megköszönöm – most biztosan utálni fog - majd kezemben a pohárral felállok, és hátat fordítva új hely után kutatok a tekintetemmel.
Lepengetem az első akkordot a gitáron, és felpillantok a The Dog and Duck közönségének. Két másodperc hatásszünet, aztán belekezdek az első Conspiracy album nyitódalába. Elég furcsán hangzik, mert egyetlen szál gitáron teljesen más atmoszférája van az indie-rock és punk alapú daloknak. Csak játszom. Rekedt hangom a dal felétől újra régi fényében csillog. Ahogy abbahagyom, gyér taps értékeli produkciómat. A második dal, amit előadok már nem a régi zenekaromtól származik. Az ilyen esteken szeretek feldolgozásokat játszani. Egy gitáron, esetleg zongorán minden jól hangzik. Vagyis majdnem minden. Másodiknak Justin Timberlaketől választom a What goes around… című klasszikusát. Sok jó és kevésbé jó emlék is köt Timberlake slágeréhez. Jó csávó volt, mikor egyszer találkoztam vele. Mondjuk inni azt nem tudott, és a harmadik kör után azt mondta, hogy „az a brit pöcs több piát nem fizethet nekem.”, de természetesen engem ez rohadtul nem tudott érdekelni. Ahogy befejeztem, nagyobb ovációt kaptam attól az ötven embertől, akik itt vannak. Hát, legalább ez is valami. Tíz éve még ötvenezer, most meg ötven. Kurva jó életpálya, igaz? Ajánlom mindenkinek. - Szép estét mindenkinek, én River Gallagher vagyok. – villantok az első sorban ülő pultos lányra egy vigyort. Láttam ám, hogy egész végig engem bámult. Vagy felismert előtte, vagy egyelőre halvány fingja nincs arról, hogy ki vagyok, amiről egyébként egyáltalán nem tehet. Én viszont annál többet tettem azért, hogy ma már ne legyek annyira népszerű, hogy paparazzik egész hada kövessen, bármerre is mennék. - A következő szám pedig az egyik kedvenc dalom lesz. – szinte néma csönd fogadja a Nirvana – Come as you are klasszikusát. Hülye angolok, meg a hülye zenehallgatási szokásaik. A koncertet másfél óra után a Losing my religion-nel zárom, és a gitárt lerakom a sarokba. Ajkaim közé egy cigarettát tűzök, meggyújtom és jó nagyokat slukkolva ülök le a pulthoz, hogy egy korsó sört kérjek. Szeretem ezt a helyet. Mióta a pultos rájött, hogy mi vagyok és én és rájöttem, hogy ő miféle, azóta ide járok fellépni a legtöbbet. Legalább itt lehet cigarettázni, nem basznak ki az első slukk után, és nem gondolná az ember, de elég jó nők fordulnak meg itt. Kezdve azzal a szőkével, aki éppen előre dőlve valami vörös macának magyaráz, akit még a büdös életben nem láttam itt. Pedig elég régi bútordarab vagyok ebben a pubban is. Vigyorra húzom a számat, mikor arról beszél, hogy itt volt Madonna. Ó igen, az egyik asztalnál beszélgettem vele, még úgy tíz éve. Talán több is. Vagy kevesebb. Összefolynak a napok, a hónapok és az esztendők is, amióta ott ragadtam a pöcegödörben. És ha már nyakig vagyok a szarban, néha le is bukom, hogy egy kiadósat nyeljek is belőle. Két napja nem jutott a szervezetem semmi narkóhoz, rajtam pedig az elvonási tünetek egyre mutatkoznak. A kézremegésem csak az alkohol képes enyhíteni valamennyire. És ennek őszintén örülök, vagy pedig úgy néznék ki mint egy Parkinson-kóros. És ki tudja, hogy nem vagyok-e az? - Pedig azt gondolom jobban tennéd, ha hinnél a pultos lánynak. – állok meg az előtt a nő előtt, aki az előbb kért Angietől vodkát. Tisztán. Kortyolok egyet a gin-tonicomból, és elvigyorodok, ahogy végig pillantok a vöröskén. Szemeim az ő pillantásában állapodnak meg, ajkaim pedig mosolyra kúsznak. - Annál az asztalnál ült, ott hátul. – mutatok a hely sarkában lévő asztal felé, ami fölött Madonna és az én képem virít. Jobban meg kell nézze az ember, mert nem biztos, hogy elsőre észre lehet venni. Csak akkor, ha közelebb mennek hozzá. Nagyot szívok a cigarettámból, a füstöt fölfele fújom ki. Nem láttam amíg a fellépésem volt, biztos utána érkezett. És tuti nem idevalósi. Elég ideje élek már ezek között az idióta britek között, hogy tudjam ki nem itt született. Megjegyzem én sem, így neki is feltűnhet, hogy nem beszélek sem olyan akcentussal mint ők, de még úgy sem nézek ki, mint egy átlagos brit idióta. - Na mit mondasz… – villannak meg szemeim, és szélesebbre kúszik mosolyom - …megnézed velem Madonna helyét? – nem tudom, hogy felismert-e. Nem is érdekel. Viszont elég jól néz ki ahhoz, hogy bepróbálkozzak. Én meg elég tiszta vagyok ahhoz, hogy ezúttal ne csak egy „húzz már innen te hülye liba” szaladjon ki az ajkaim közül, ha éppen közeledni próbálna felém, vagy szimplán csak akkor, ha bármilyen interakcióba akar velem lépni. Ma jobb napom van, mint egy átlag szerda. Ez a szerda olyan, amilyen nagyon régen volt: két napja tiszta vagyok, és jelenleg nem vonz az, hogy ezen változtassak is.
Soho egyik vörös és narancs fényárban úszó utcáján állok, az impozáns épületek közé zárt úton emberek nyüzsögnek, mint hangyák a boly körül. Elindulok, de immár csak lassan, céltalanul, gondolataimba merülve. Néha dühösen felszisszenek, amikor valaki mellettem elsietve meglöki a vállam. Apró csillagok villódznak a szemem előtt, miután hosszabb ideig bámulok egy pirosan izzó ’table dancing’ feliratot egy épület homlokzatán. 
