Kihúzom magam, hátradobom a nagy gonddal elkészített, hullámos tincseimet és lesimítom fekete szoknyámat, miközben egy utolsó elégedett pillantást vetek tükörképemre. Már ellépnék a tükör elől, de megtorpanok és újra végigmérem magam tetőtől talpig, minden apró részletet egyesével megszemlélve: a tűsarkút, a fekete miniruhát és a blézert – megállapítom, hogy kellően csinos, mégis komoly az öltözékem. Kifogástalan. Nem tudok elfojtani egy mosolyt; szinte izgalommal tölt el, hogy mindjárt fogadhatom a húgomat. Az új kúriámban, aminek én vagyok – vagy leszek, teljesen mindegy – az asszonya. Utoljára akkor találkoztunk, amikor az orra alá tolva gyűrűs ujjam elújságoltam neki az eljegyzésemet. Egész életünkben ez volt a második alkalom, hogy örömteli elégedettséggel vettem tőle búcsút – az első akkor volt, amikor kiderült, hogy varázstalan és apánk egy távoli, bentlakásos iskolába száműzte. Anyám mellett álltam a kapuban – neki könnyek futottak végig az arcán, én mosolyogva integettem. Egyébként akkor nem tudtam, nem gondoltam bele, hogy abban a pillanatban nem csak a következő nyári szünetig intett nekünk búcsút, hanem gyakorlatilag kilépett az életünkből. Attól a naptól kezdve már csak egy bátyám volt, húgom nem – legalábbis többé senki nem beszélt róla. Elgondolkozva pepecselek még a fülbevalóval, amit kivettem, majd mégis visszateszek, mert nem találok jobbat. Miért is jutott eszembe ez a régi történet? Ez már a múlt, semmi jelentősége sincs. Nem is szeretek emlékeket felidézni, főleg nem a húgomról, mert róla egyetlen olyan emlékképem sincs, amiről nem az jut eszembe, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Egy kávéskanálnyiban. A társalgóban fogadom majd. A manóm az ajtóban áll, háta megrogyasztva, az orra szinte a padlót éri. Egészen vicces látványt nyújtana, de szinte rá sem pillantok; utasításokat osztogatok neki, miközben végigjárom a helyiséget. Elhúzkodom a függönyöket, hogy a napfény eláraszthassa a szobát, megigazítom a díszeket, odébb tolom az egyik fotelt, majd inkább visszahúzom, mert mégsem tetszik az új helyen. - Ha megérkezik, bekíséred ide, hellyel kínálod és megmondod neki, hogy pillanatokon belül érkezem – parancsolom. Nehogy azt képzelje, hogy vártam rá. Még akkor sem, ha én hívtam meg az otthonomba. Elmosolyodom a gondolatra, hogy önként találkozót kezdeményeztem a húgommal – hát még amit tervezek! Ekkor elnyújtott, határozott lépteket hallok meg a hátam mögül. Megismerem őket. Bájos mosollyal perdülök meg a tengelyem körül és lépek oda a vőlegényemhez, hogy egy lágy csókot leheljek az ajkaira. Röviden beszélgetünk, én sajnálkozom picit, hogy sietnie kell és nem tudom bemutatni a húgomnak, meg is próbálom tartóztatni kicsit, de ragaszkodik hozzá, hogy most nem tud maradni. A tőle kapott gyűrű is szép, amit már látott Vasilisa, de azt, akitől kaptam élőben bemutatni még inkább a kedvemre való lett volna - Szép napot, drágám – búcsúzom el végül, majd megvárom, amíg a bejárati ajtóhoz ér, ahol még hátrafordul. Én mosolyogva intek neki, ő viszonozza, majd becsukódik mögötte az ajtó. Kisietek a társalgóból.
Vendég
Csüt. Ápr. 16, 2020 10:16 am
Nadiia & Vasilisa
If you think i am bad you should see my sister
A
nővérem meghívása pontosan olyan váratlanul jött, mint egy két lebenyi tüdőgyulladás a kellemes tavaszi eső után. Azt kell mondjam érzésre is pontosan olyan volt. Holott még sose volt tüdőgyulladásom. Nem mintha utáltam volna őt. Tulajdonképpen pontosan olyan semleges volt számomra, mint a világ nagy része. Na jó, valójában némileg negatívba hajlott a mérleg, de nem olyan jelentősen, hogy az bármit is számítson ebben a helyzetben. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy nemes egyszerűséggel visszautasítom. A családommal nem tartottam a kapcsolatot, anya pedig egészen biztosan nem szólt volna egy rossz szót sem. Sosem tette. Nem folyt bele ilyen téren a dolgaimba, nem mintha hagytam volna neki. Hiszen tipikusan az az ember volt, akit jobb áldott tudatlanságban tartani. Ez pedig elvezetett a második indokhoz, mely szerint a Szindikátusnak sem származott volna haszna sem ebből a nevetséges találkozóból, sem pedig abból ami utána következett volna. Mert hát lássuk be: nem volt túl nehéz kitalálni, hogy a nővérem kicsit kevesebb, mint húsz év után miért szeretne találkozni. Noha, ő maga rettentően okosnak és rafináltnak gondolta magát, néha mégis olyan egyszerű volt, mint egy faék. Végül mégis igent mondtam. Nem Nadiia és az esküvője miatt, ahogy az sem érdekelt, hogy milyen puccos házban lakik. Voltak elképzeléseim. Így vagy úgy, de megfordultam már jó pár aranyvérű család rezidenciáján. Annak, hogy elfogadtam a meghívását a vőlegénye volt az indoka. Nem plátói, romantikus, sokkal inkább információszerzés alapon. Hiszen mikor kapok legközelebb olyan lehetőséget, hogy meghívnak annak a házába, akiről tudni szeretnék valamit… mindent? Valószínűleg soká. Az ilyen eshetőségeket pedig kár volt kihagyni, még akkor is, ha ez magával vonzott olyan dolgokat, mint Nadiia és az esküvője. No meg, senki sem tudhatta, ki kerül legközelebb a Szindikátus célkeresztjébe.
Pontosan érkeztem a megadott címre. Nem gondoltam túl semmit. Egyszerű öltözet volt rajtam, fekete, mint mindig, a hajamat is csak kiengedtem. Az egyetlen dolog, amire ügyeltem az a parfümöm volt. Egy tucat illat, minden második, vagy harmadik boszorkány ezt viselte. Nem is kedveltem különösebben. Nadiinak is biztosan túl közönséges, nem olyannak tűnt, aki ilyesmit hordana. Pont ezért választottam ezt mostanra és a vőlegényével eltöltött pásztorórákra is. Meg sem fordult a fejemben, hogy rám gyanakodna. Inkább arra voltam kíváncsi tudja e. Érezte e már ezt az illatot. Kopogtam, ajtót nyitottak. Egy manó. Nem lepett meg, egy biccentéssel üdvözöltem, ő is engem, majd intett, hogy kövessem a nappaliba, nyugodtan foglaljak helyet, az úrnője mindjárt érkezik. Majdnem gúnyos mosolyra húztam a szám, mégis megálltam. Vajon önszántából szólítja így, vagy a nővérem kérte rá? Bármelyik lehetséges. Tulajdonképpen nem is érdekelt igazán. Ahogy leültem a manó eltűnt, gondolom a gazdáját értesítette, hátha nem hallotta a csengetést és a beszélgetésfoszlányokat. Egy igen kis részem nevetségesnek gondolta ezt az egész szituációt, a többi nem foglalkozott vele, rezignált érdektelenséggel tekintett az eljövendő délután elé. Nem kellett sokat várnom, léptek ütemes kopogását hallottam a hátam mögül, felálltam és felé fordultam, mert így illik. Adjuk meg a módját! Elmosolyodtam, ez azonban nem volt vidám, sem őszinte, sem lesajnáló. Csak egy egyszerű mosoly a kirakatba. - Meglehetősen kellemes kis ház kívülről és belülről egyaránt. A nappali is igazán figyelemre méltó, hasonló elrendezést láttam valamikor októberben egy lakberendezési magazinban - dicsértem és kritizáltam egyszerre. Tudtam, hogy érti, az volt a cél, hogy így legyen. - Csak így egyedül? - pillantottam mögé, mintha még várnék valakit, holott sejtettem, hogy egyedül lesz. Egy férfi sem szívesen találkozott a nővel, akivel csalja a menyasszonyát, még ha a házasságuknak köze sincs a szerelemhez. - Azt hittem, hogy a szerencsés úriember is itt lesz veled.
Kihúzom magam, hátradobom a nagy gonddal elkészített, hullámos tincseimet és lesimítom fekete szoknyámat, miközben egy utolsó elégedett pillantást vetek tükörképemre. Már ellépnék a tükör elől, de megtorpanok és újra végigmérem magam tetőtől talpig, minden apró részletet egyesével megszemlélve: a tűsarkút, a fekete miniruhát és a blézert – megállapítom, hogy kellően csinos, mégis komoly az öltözékem. Kifogástalan. Nem tudok elfojtani egy mosolyt; szinte izgalommal tölt el, hogy mindjárt fogadhatom a húgomat. Az új kúriámban, aminek én vagyok – vagy leszek, teljesen mindegy – az asszonya. 
