A szokásos vacsora időnket töltjük most mindannyian a Nagyteremben, ám ez a nap mégis valamivel másabb. Ismét cserediákok érkeznek más iskolákból, ilyenkor pedig izgatottan ülünk itt mi is, hátha valamelyik ismerősünk még belevágta a fejszéjét ebbe a kalandba. A háztársaim nyüzsgését figyelem, miközben tekintetemmel sandán a Mardekár ház asztala felé lesek... de nem látom a lányt, akit oly nehezen tudok kiverni csak a fejemből. Előttem mindenféle finomság, szedtem is néhány tányérral és az utóbbi időben megnövekedett étvágyamnak köszönhetően, szinte falva, mohón nyomtam le egyik fogást a másik után. A többiek pedig csak meglepődötten néztek. Még jó, hogy Amethysten és a tanári karon kívül igazán senki nem tudja, mivé lettem és hogy ez teszi velem ezt a csomó változást. Javában a vacsorám közepén járok amikor az igazgatónő feláll a székéből és a pódiumhoz lép. A szokásos üdvözlő szöveggel és a lehetőségek örömével mondja minden szavát, persze én megtisztelem annyival, hogy addig is abbahagyom az evést és tekintetemmel, bólogatásommal egyetértően viszonyulok minden szavához. Érdekem mindez, és valóban csodás ez a program, még ha nem is azért választottam első körben, mert annyira jönni akartam - bár ezt sem tudja senki - mégis elmerengtem rajta, hogy itt végzem el a maradék éveimet. Szerintem senki nem bánná. Jó, talán egyedül a nagybátyám, aki mindig azzal áll elém, hogy a MACUSA igazán az Ilvermornyból kikerült diákokat ismeri el sajátjainak, hiszen ők lesznek az igazi, büszke és hűséges jövőnk, akik kikövezik majd az utat tovább fejlődő világunkban. Ezen elmélkedem miközben a cserediákok beözönlenek az ajtón. Mivel hosszú ideig csak az asztalt figyelem és saját gondolataimmal terelem el figyelmemet, fel sem tűnik az, hogy máris az üdvözlésnél tartunk. A taps végén térek csak észhez és tekintek fel, direktbe egy ismerős íriszbe, aminek láttán olyan meglepődöttség fog el, hogy kis híján hátra is esek a padon. Megkapaszkodom, majd felállok. Nem tudom örüljek vagy mérges legyek húgomra. - Diana! - Hangomban még mindig érződik a meglepődöttség és a felelősségre vonás is némileg. - Merlin szakállára, mi a fészkes fenét keresel te itt?! - Végül azért mégiscsak megölelem, hiszen már vagy fél éve nem láttam őt, azóta, amióta ide jöttem. Karját megragadva kérem, hogy üljön le mellém, nem foglalkozom vele, hogy másik házba osztották, és most ott kellene lennie, előbb nekem tartozik magyarázattal. - Miért nem írtál legalább egy levelet, hogy ide jössz? - Sok minden megfordul a fejembe, rengeteg kérdésem lenne, de még egyelőre várok, mert a kezdeti sokk miatt nem szeretném, ha olyanok buknának ki belőlem amiket később megbánnék.
Vendég
Hétf. Ápr. 13, 2020 8:23 pm
Diana & Atticus
Néha én is hazavágyom...
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
S
ikerült. Sikeresen jelentkeztem a cserediákprogramba, most pedig itt vagyok a Roxfortban, rengeteg másik cserediákkal egyetemben. Tudtam, tudom, hogy a bátyám, Atticus is itt lesz, úgyhogy figyelmesen, bár feszült várakozásban álltam végig az igazgatónő üdvözlőbeszédét. Már nem azért, mert szép, meg megható, meg minden, de... igazán foghatná rövidebbre is. Persze megértem, hogy ez kötelessége, és nekünk is megkönnyíti valamennyire a beilleszkedésünket, de... miért nem lehet előadni a "Roxfort történetének rövidített változatát" másnap reggel, mikor már kialudtuk magunkat és oda tudunk figyelni anélkül, hogy legalább fél szemmel ne nézegetnénk szét a teremben? Na meg éhes is kezdek lenni lassanként. Igen, ez az asztalokon sorakozó, étellel megrakott tányérok és tálak láttán jut eszembe. Jobb később, mint soha, nem igaz? Valamivel később - nem tudok pontosat mondani, mert sajnos a beszéd közben valahogy kikapcsoltam, úgyhogy muszáj leszek megkérdeznem valamelyik háztársamat, vagy másik cserediákot, hogy mégis miről maradtam le a nyitott szemmel állva alvásom alatt. Hú, ez nagyon ciki.... még jó, hogy anyáék nem tudnak róla. - véget ér a beszéd, így mi mehetünk a saját házunk asztalához. Úgyhogy én meg is célzom a sárga-feketék táborát, igyekezve elvegyülni a tömegben, ám ekkor... ekkor egy igencsak ismerős szempárral találom szembe magam. Szó szerint. A szempár tulajdonosa pedig, miiután sikeresen elkerülte, hogy leessen a padról a nevemen szólít. Nem tudom eldönteni, hogy a düh vagy a meglepődöttség érződik ki inkább a hangjából, így kissé félve közelítem meg. Igen, ő a bátyám, Atticus. A bátyám, aki miatt otthagytam anyánkat és az öcsénket, és eljöttem Európába, hogy segítsen, hogy a támaszom lehessen. És most úgy érzem, dühös rám...pedig én nem akartam semmi rosszat. A kissé dühös, értetlen kérdésre az első reakcióm szerint szintén dühösen szólnék vissza, hogy semmi köze hozzá. De ez két okból sem lenne jó ötlet. Lehet, hogy egyébként szinte mindenkivel szemben megvan az arisztokrata fennsőbbségérzetem, nem tagadom, de Atticus... vele valahogy mindig elég bensőséges volt a viszonyunk, így vele szemben nem tudok ilyen hangot megütni. Meg igazság szerint nem is akarok. A másik meg, hogy... igenis van köze hozzá, hogy mit keresek én itt, távol az otthonunktól és az Ilvermornytól. Úgyhogy erőt veszek magamon, lenyelem az első indulatomban megfogalmazott választ, veszek egy nagy levegőt és igyekszem viszonylag higgadtan válaszolni. Csak előbb jól megölelem, elvégre már vagy fél éve nem láttuk egymást, és igazság szerint nem is nagyon beszéltünk. Elfelejtett írni, vagy elkallódtak a levelek útközben? Nem tudom... de most nem is igazán számít. - Atticus! Szia! Én is részt veszek a cserediákprogramban! Mi az, bátyus, nem is örülsz, hogy látsz? Nem írtam, mert nem tudtam, hogy fogadnád a hírt. Na meg... az otthoni helyzet sem a legrózsásabb, de ezt nem biztos, hogy itt és most kellene megbeszélnünk. Inkább mesélj magadról! Veled mi a helyzet? Próbálom elterelni a témát, de tényleg érdekel, hogy mi történt vele az elmúlt fél évben, amióta nem találkoztunk. Hiányzott. Hiányzott, hogy tanácsot adjon, hogy elmondhassam neki a gondjaimat, ha kell, és az is, hogy ő jöjjön hozzám segítségért vagy tanácsért. Mindig számíthattunk egymásra, úgyhogy remélem, most át tudjuk beszélni az eddig kimaradt dolgokat, és egymásra találunk. Azt hiszem, lesz mit bepótolnunk.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Kedd Ápr. 14, 2020 9:21 am
Diana & Atticus
Egyedül én tudtam, hogy mi az igazi oka annak, hogy eljöttem otthonról, ide a messzi Roxfortba. Egyedül én hoztam meg ezt a döntést és már akkor is pont olyan önfejű voltam most most - jó, fél év nem túl sok idő -. Ugyan nem leltem békére, sőt, még talán kicsit meg is bántam, hogy itt vagyok, hiszen ha nem kalandozom és nem bóklászom... ha otthon maradok a családi viszályban, akkor ma nem változnék vérfarkassá, egy szörnyeteggé, amitől most már soha életemben nem fogok megszabadulni. A dühös megnyilvánulásom Diana láttán igazából nem is azért történik, mert nem szeretném, hogy itt legyen... ez meg sem fordul a fejemben, csupán ez egy olyan váratlan és hirtelen meglepetés volt számomra, hogy nem tudtam hová tenni. Arra számítottam, ha látogatók érkeznek, ha valamelyikük megjelenik itt, azért csak írnak róla, mert hát az ilyesmiről szokás... mondjuk nem voltam egy jó gyermek sem jó testvér az utóbbi fél évben, vagyis igazából azóta, amióta a vérfarkas megjelent bennem. Nem tudtam, mit írhatnék, és bár saját kérésemre, a családomat nem tájékoztatták a helyzetemről, pont elég lesz majd magam magyarázkodjak, főleg így, hogy Diana itt van és innentől kezdve látni fogja minden lépésem. Azelőtt sem tudtam eltitkolni előle dolgokat, túl népszerű volt, túl sok mindent hallott és azért mivel elég közel álltunk egymáshoz mindig is, túl jól ismert. Ez most kicsit elhalványult, és még nyerek magamnak némi időt, mielőtt a szemébe kell néznem és elmondanom, milyen szörnyeteg lettem. - Nem azt mondom, hogy nem örülök, csak nem számítottam rád, nagyon nem! - Tekintetemmel a mellém ülő lányt fixírozom, esküszöm, még szebb lett és még magasabb mint amióta utoljára találkoztunk. Azért most már egy halovány mosolyt megejtek, ezzel is jelzem, hogy örülök amúgy neki, csak meghökkentem. Nagyon. - Te, vérbeli amerikai csaj... sosem gondoltam, hogy egyszer itt kötsz majd ki! - Húzom el mondandóm játékosan, meg hogy érezze, hogy viccelek, oldalba is bököm kicsit, aztán pedig felnevetek, de csak röviden és utána visszafordulok a tányérom felé, ami félig még meg van pakolva étellel... el sem hiszem, hogy még nem laktam jól. - Miért, mi van otthon? - Aggódóan, összehúzott szemöldökkel tekintek felé, mit sem érdekelve, hogy nem itt akarja ezt megbeszélni velem. Már egy ideje nem hallottam szüleink felől sem, de ha írnának nyilván akkor sem válaszolnék, főleg anyánknak nem. Bár ezt Diana nem tudja, csak azt, hogy az utóbbi években eltávolodtam a családtól, de rendesen. Azért aggódom, mert nem szeretném, hogy nekik, a testvéreimnek is olyan szörnyű élményekben, álmatlan éjjelekben legyen részük, mint nekem anno... mindent megtettem azért, hogy ők ne tudják meg. Halkan felsóhajtok a kérdésére. - Ah, hát velem? Élem az angliai mindennapokat. Próbálom nem elszúrni a jövőm, de Gondolphus bácsi biztos nem örül annak még mindig, hogy ide jöttem át. Tudod, csak tömöm a fejem és elvagyok, igazán semmi változás nem történt, amióta eljöttem. - Vigyorodom el gyanútlanul, majd hozzálátok a maradék ennivalómhoz és két falat között folytatom a beszélgetést. - A slepped is veled jött vagy csak egyedül érkeztél? - Érdeklődőm, egyáltalán nem bántóan, csak piszkálódva, ahogy egy jó testvérhez az illik.
Vendég
Szer. Ápr. 15, 2020 5:31 pm
Diana & Atticus
Néha én is hazavágyom...
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
- N
em számítottál rám… hogyne. Ezt el is hiszem, tesó! Tudom, hogy írnom kellett volna, azt hiszed, nem tudom? De… te sem írtál! Nem hallottunk rólad legalább fél éve, nekem meg egyedül kellett tartanom otthon a frontot! Muszáj volt eljönnöm… sajnálom, de nem tudtam, nem tudom egyedül csinálni ezt az egészet. Apa… apa gyakorlatilag soha nincs otthon, ha meg esetleg mégis hazaeszi a fene, bocsánat: hazakeveredik valahogyan, akkor meg nem is érdekli, hogy mi van velünk. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekeljük –e még egyáltalán, hogy szeret – e minket egyáltalán, vagy csak kötelességből jön haza hozzánk, illendőségből. Persze, tudom, a munkája miatt rengeteget utazik, de azért mégis… Anya meg otthon van egyedül. Én próbálok neki segíteni, de… közben Achillesre is oda kell figyelnem, mert tudod milyen. Mindenbe beleüti az orrát. Leginkább minden olyasmibe, amibe egyáltalán nem kéne, aztán nekem kell kimentenem a bajból, ami persze egyáltalán nem tetszik neki, és még a kis hülyének áll feljebb. Na nehogymár! Igen, kiakadtam. Sajnálom, meg nem akarom a gondjainkkal terhelni a bátyámat, de végülis Atticus kérdezte, tehát semmi rosszat nem tettem vele. Vagy mégis? Már magam sem tudom. És már azt sem tudom, hogy egyáltalán miért jöttem a Roxfortba. Mármint de, persze, tudom, de mégis, most valahogy iszonyatosan hülye ötletnek tűnik. Viszont akármilyen hülyeségnek is tűnik, már belekezdtem, tehát be is fejezem, akármi legyen is. Ráadásul szerencsére nem vagyok egyedül, mert itt van mellettem Atticus is. S ha mi ketten együtt vagyunk, akkor akkora baj csak nem lehet… vagy ha mégis, hát majd megoldjuk. Eddig is megoldottunk minden felmerülő problémát. Már amiről tudtunk, persze. Úgyhogy igyekszem nem aggódni, és egy halvány mosollyal próbálom meg elvenni mondandóm élét, meg komolyságát. Nagyon remélem, hogy veszi az adást, és nem kérdezősködik többet… vagy ha mégis, akkor nem itt, hanem valami olyan helyen, ahol legalább valamivel kevesebben figyelnek ránk. Bár megszoktam, hogy minden lépésemet, meg mondatomat, sőt, lehet, hogy néha még a gondolataimat is figyelik, de a Roxfort még új terepnek számít nekem, emiatt pedig még feszélyezve érzem magam. Nem baj, ez sem tart majd sokáig. -Figyelj! Ne aggódj, biztosan nem tudod annyira elszúrni a jövődet, mint amennyire Gondolphus bácsi szerint máris elszúrtad. Úgyhogy egész nyugodtan éld az életed, ne törődj vele, hogy az öreg mit gondol rólad! Tudod, hogy neki egyikünk sem elég jó. Fürkészem komoly, átható tekintetemmel az arcát. Úgy érzem, valami nem teljesen stimmel, de még fogalmam sincs, hogy mi az a valami. Egyenesen rákérdezni viszont egyelőre nem akarok, meg nem is tudok, mert még a végén hazazavar az Ilvermornyba, az meg egyáltalán nem hiányzik. Úgyhogy nem szólok semmit, csak egy halk sóhajjal adom bátyám tudtára, hogy látom rajta, hogy valami gond van, de nem erőszakoskodok vele, majd elmondja, ha akarja. Már ha akarja egyáltalán. Én tudok várni. Viszont láthatóan nem sejti, hogy én azért nem vagyok annyira buta, meg megvezethető, mint ahogy gondolja… ebből viszont még gondok lehetnek a későbbiek során. Mindegy, erre most egyáltalán nem akarok gondolni, most csak örülök, hogy hosszú idő után megint találkoztunk. A piszkálódó kérdését csak egy szemforgatással reagálom le, legalábbis először. Kell egy kis idő, amíg összeszedem a gondolataimat annyira, hogy ne akarjak rögtön a torkának ugrani, hogy mégis mit képzel, hogy ilyeneket mond? Persze nem tudja, hogy már megváltoztam, vagy változás közben vagyok. Majd meglepődik, az egyszer biztos. - Nem, a "sleppem", ahogy te nevezted, nincs velem. Egyedül jöttem ide. Nem tudom, tisztában vagy –e vele, de már nem az vagyok, aki régebben voltam. Megváltoztam, majd meglátod. A csapattal már szinte alig tartom a kapcsolatot. Hangom halk, komoly, érezheti benne, hogy komolyan gondolok minden szót. Egyszer mindenkinek fel kell nőnie… a baj csak az, hogy nekünk a kelleténél korábban kellett.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szomb. Ápr. 18, 2020 6:29 pm
Diana & Atticus
Egyáltalán nem lep meg amit hallok tőle, sőt: őszintén valahol már vártam ezt a pillanatot, amikor ő is kifakad magából, ő is megérzi a családi nyomást. Nem azért, mert meg szeretném vele osztani a titkot, amit csak én ismerek... ami évek óta széthúz engem és anyámat, aminek ellenére igyekeztünk fent tartani a látszatot... úgy tűnik, eddig tartott az egész és most már ők is elvesztették a fonalat, elengedték a gyeplőt, Diana pedig besokallt, pont úgy ahogy anno én is. Ez vár ránk, Picquery ivadékokra a jövőben? Pedig mily dicső név is a miénk, mily sok mindent vitt véghez a családunk! - Ahj, húgom, a te jó lelked fog a sírba vinni téged. - Sóhajtok fel fej rázva amikor végighallgatom a mondandóját. - Gyakorlatilag a családi helyzet semmit sem változott amióta eljöttem. Nem is értem, miért foglalkozol még ezzel, anya eddig is megoldotta valahogy egyedül. Vagy ő akaszkodik rád? - Emelem fel egyik szemöldökömet és le sem veszem róla a tekintetem. Érdekelnek azért a részletek, mert ha ártottak a húgomnak vagy a nyakába akaszkodtak akkor biztosan nem állok jót magamért, hiszen semmi érdekük nincs ebből és nem is lesz, csak elrontják az Ő életét is, mint ahogy az enyémmel is tették anno... még ha akaratukon kívül is történt. Azóta pedig egyre rosszabb, innen a visszaút csak ott van, ha elfelejtjük, honnan jöttünk. - Achilles mindig el volt kényeztetve. - Talán ez miatt érzek némi ellenséges indulatot a kisöcsém irányában. Nem tudom. Sosem voltunk jó viszonyban, bár igaz, még nagyon apró, de hát akkor is... ez megmutatkozik hamar. - Épp ideje, hogy a maga lábára álljon és megmutassa, hogy milyen fából faragták. Ha felemeled minden porba esése után, ugyan olyan nyápic gyerek marad mint azelőtt is. - Vonok vállat egyszerűen a véleményem kifejtése után, de ezt a témát már nem tudom hova tovább részletezni, hiszen Diana is tudja jól, milyen érzelmekkel és mennyire közönségesen látom a fiút, aki harmadikként született a családba, évekkel utánunk, akibe még megannyi reményt tudnak táplálni, ha mi mégis elfuserálnánk a lehetőségeinket. Szerintem ezzel, hogy átjött ebbe a suliba, most a húgom sem lehet otthon a legközkedveltebb, de ki tudja, meglepődhetek még. Anyám és én rég nem beszélgettünk egymással, de ettől eltekintve nagyon jól ismerem és szerencsére, ez fordítva nem így van... Mindegy is, majd a későbbiekben még puhatolózok Diana-nál, hátha valami extra is kiderül, ami meglepne. Halovány mosolyom most már nem tűnik el és tekintetemmel is csak őt figyelem. - Ja, amúgy nem aggódom, csak... - Elharapom a mondatot és egy pillanatra az ételem felé fordulok vissza. - Meglepődtem, hogy megjelentél itt és kicsit aggódni kezdtem, tudod, hogy nincs e valami nagy gáz vagy ilyenek. Persze, ez is elég, hogy a családunk árnyékától körülbelül egyikünk sem tud a jövőjére koncentrálni úgy ahogy szeretné... - Terelem el picit a témát magamról, főleg, hogy ne gondoljak ismét arra, hogy vérfarkas lettem és fogalmam sincs, milyen lehetőségek állnak még előttem a jövőmet illetően, de egy biztos: hogy innen fogok tovább lépni, ebből az iskolából és ha nem történik valami óriási dolog, nem megyek addig vissza Amerikába. Pedig imádom az országot, a különlegesebbnél különlegesebb lényeit, a tanítási módszereket, a fejlettséget... mert kicsit olyan most nekem itt, a Roxfortban, mintha néhány évvel visszaléptem volna, bár ez nosztalgikus hangulatba hoz amióta csak megjöttem. Látom a szemforgatását, és én csak pimaszul mosolygok továbbra is felé, mert emlékszem rá milyen volt akkor. Nem bántam soha, hogy olyan amilyen, ez volt az élete, ezt szerette, hát akkor miért ne tehetné? Én is hasonlóképp elvoltam a saját magam köré felépített világban, bár ez a kártyavár kicsit összedőlt a vérfarkas dolog miatt... de ez csupán a magam problémája és valószínűsítem, hogy Diana túlreagálná, ha megtudná így ameddig tehetem, el fogom titkolni előle. Csak nehogy vele is úgy járjak, mint Amethyst-tel, hogy majdnem megölöm a birtokon... Erre a gondolatra a szőr is feláll a hátamon. - Komolyan? - Meglepődöttségnem egyáltalán nem rejtegetem. Beletúrok a hajamba, aztán félig rá, félig a kajámra koncentrálok. - Az én kicsi húgom kezd felnőni... Na erre majd kíváncsi leszek, azért. És már terveid is vannak? - Rég beszéltünk, miért ne lehetnének? Érdeklődöm kicsit a jövőjéről, arról, hogy hogyan látja maga előtt a világot... nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen dolog, ami miatt ide betette a lábát, hiszen olyan kis ország hű, származás hű csaj volt mindig is...
Vendég
Szomb. Ápr. 18, 2020 7:46 pm
Diana & Atticus
Néha én is hazavágyom...
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
A
tticus, az én - számomra legalábbis - viszonylag gyorsan kiismerhető bátyám most egyáltalán nem tűnik kiismerhetőnek. De meglepettnek sem. Ami két dolgot jelenthet: vagy a Roxfortban töltött fél év alatt kitanulta és tökéletesre fejlesztette a színészi mesterséget, olyannyira, hogy még én sem tudom rajta felfedezni a meglepettséget, még a jeleit sem. Vagy pedig tényleg nem lepődött meg iménti szavaimon és kirohanásomon. Utóbbin még én is meglepődtem kissé, de tény, hogy Atticus mindig jobban tudta kontrollálni az érzelmeit, mint én, vagy a családunk többi tagja. - Az én jó lelkem nem fog sírba vinni senkit, ugyanis nincs olyanom! Vágok vissza a kelleténél valamivel gyorsabban, ezzel együtt pedig átgondolatlanul, de nem szeretném, ha gyengének tartana, akivel bármit meg lehet tenni. Mindig azt tanították, hogy aranyvérű vagyok, s mint ilyen, kötelességem kiállni magamért és a családért. Ebbe viszont nem fér bele a gyengeség. - Így is lehet mondani. Nem akar egyedül maradni, de tenni sem hajlandó semmit sem, úgyhogy megmaradt a köztes megoldásnál, vagyis ő otthon marad naphosszat, én pedig intézzem az ügyes-bajos dolgainkat, közben pedig figyeljek öcsénkre is. És akkor a tanulmányaimról még nem is beszéltünk. Nem, Atticus, nem kívánok a tanulmányaimról, a továbbtanulásomról értekezni veled, úgyhogy akár meg is kímélheted magad az "én vagyok a bátyád, kötelességem hegyibeszédet tartani" elnevezésű helyzettel. Szerintem mindkettőnknek jobb lesz. Ha átgondolod rájössz, hogy igazam van. Fegyverezem le mindjárt a míves, művelt szókincsemmel, amit egyébként igyekszem nem csillogtatni... nem igazán szeretnék még a mostaninál is jobban kilógni a sorból. Már ha ez lehetséges. Achilles említésére csak grimaszolok egyet... témánál vagyunk. - Nagyon jól tudom! Hidd el, én is nagyon jól tudom, hogy elkényeztetették már kora gyerekkora óta, és most ennek a levét issza ő is, meg én is, de... múltkor, pár héttel ezelőtt belebotlott Kendráék csapatába, és alig tudtam megmenteni. Ha nem vagyok ott, akkor lehet, már nem járna. Persze, tudom, szerinted mindenki jobban járna, ha nem sertepertélne az iskolában, meg a házunkban egy ilyen nyápic, elkényeztetett kölyök, mint Ach, de Atticus! Ő az öcsénk, családtag, s mint ilyen egyértelmű, hogy segítek rajta! Te nem ezt tennéd a helyemben? Haragos tekintetemből és hangomból érződő ingerültségből észlelheti, hogy ez bizony egyáltalán nem tréfa, jobb lesz, ha komolyan válaszol, mert addig úgysem hagyom békén... legalábbis addig biztosan nem, amíg valamennyire le nem nyugszom. Ami, szerencsére nem szokott nagyon sokáig tartani, úgyhogy pár pillanattal később már valamivel békülékenyebb hangnemben folytatom a társalgást és a beszámolót. - Ne aggódj! Csak muszáj voltam eljönni, nem bírtam otthon maradni tovább. Már ha otthonnak lehet nevezni azt a helyet. Nem vagyok biztos benne. De igazából nem is baj, hogy nem maradok otthon, legalább megtapasztalhatom az európai viszonyokat is. Kelleni is fog, ha medimágusként vagy varázsjogi szakértőként szeretném végezni. Úgyhogy igen, mint látod, kezdek felnőni. Nem is örülsz neki? Szegezem neki a kérdést kissé felhúzott szemöldököm alatt fürkészve bátyám arcvonásait, hátha ki tudok olvasni belőlük.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 8:23 pm
Diana & Atticus
Az utóbbi fél évben volt időm gondolkodni magamon, a családomon, a hibáinkon. Jó sokáig, jó hosszan. Visszamenőleg néhány száz évet, de végül mindebből csak annyival lettem okosabb, hogy visszavettem a kiszámíthatóságomból és megtanultam az arcomra kiírt érzelmeket is elrejteni. Már amennyire. Persze akadnak még pillanatok, amikor tehetetlenül állok és kérdéseket záporoznak szemeim is... mint most ez, amikor Diana csak úgy megjelent itt. A mondandója már ismerősebb számomra, de még mielőtt jobban belemélyednénk az egészbe, kénytelen vagyok jóízűen felnevetni kijelentésére. - Igen, ha nem lenne kedvesem, akkor most nem törődnél ezekkel a dolgokkal! - Egyáltalán nem kioktatásnak szánom, csupán ez továbbra is a testvéri őszinteségem és piszkálódásom, amit mindig is felhasználtam vele szemben, de tűrte és maximum olyannyira ellenkezett, mint most is... nem tudom, hogy lehet, hogy mi ketten jóban vagyunk - voltunk, mindig is különösnek tartottam a kettőnk kapcsolatát. - Na, hát akkor jó döntés volt, hogy eljöttél, mert most kénytelen lesz megoldania a saját dolgait, hiszen nem marad mellette a kisöcsénken kívül senki... de ő is az iskolában tölti az idejét, ha jól gondolom. - Vonok vállat egykedvűen, és mivel lefegyverez a továbbtanulással, tanulmányaival kapcsolatban én mentegetőzően felemelt kezekkel jelzem, hogy nem is akartam kitérni ilyesmire. Valóban nem. Ismerem már olyan jól Diana-t hogy nagyjából lássam rajta, mit szeretne, és tudom, nem véletlenül jöttünk ebbe az iskolába és nem a Durmstranga... például. Az öcsénk említésére pedig pont az jut eszembe, hogy őt márpedig bizony oda kellene küldeni, hogy megtanulja mi is az a fegyelem és a rend. Lehetséges, hogy csak azért vagyok vele ilyen ellenszenves, mert titkon, mélyen féltékeny voltam rá mindig is, hogy annyit törődtek vele és babusgatták... de ezt még magamnak sem vagyok képes bevallani. Inkább jobban járok, mint minden esetben, ha megtartom magamnak az efféle véleményeket, és a publikusat közlöm a húgom irányába. - És akkor most hogy tudtad otthagyni? Most tett egy ígéretet, hogy majd jó kisfiú lesz és nem csinál semmit? Persze... vagy rábíztad valakire? - Semmi gúny, semmi számonkérés, csupán egyszerű, hétköznapi hangnemben fordulok felé ismét. A homlokomon összeráncolódik a bőr amikor a kérdését meghallom és visszafordulok a tányérom felé, kicsit elhúzom a válaszomat, mert jól megfontoltan, átgondoltan szeretném kibökni, nem pedig hevesen, a dühöm jegyében... mert akkor Diana megint a nyakamnak fog ugrani. - Persze, nyilván én is megvédtem volna. De tanulnia kell a hibáiból. És most, hogy eljöttél, ez remélhetőleg meg is fog történni. - A húgomnak mindig nagyobb szíve vágya volt a családunk egyesítése, az, hogy összetartóak és barátságosak legyünk egymással, hogy foglalkozzunk a másikkal... de nekem minden reményem elszállt akkor, azon az éjszakán... Persze, sokkal könnyebb lenne elmondanom neki és akkor megértené, miért viselkedem sokszor ilyen ellenszenvesen amikor a családról teszünk említést, de nekem ez túl nehéz, túl nagy tehert rónék rá, és már ígyis több mindent vett a nyakába, mint egy korabelinek kellene. - Én örülök a legjobban annak, hogy ilyen csodás terveid vannak! Kelleni is fog, most ötödévben az RBF-ek után a szakosodás nagyon fontos... - Mosolyodom el szélesen, miközben kezemmel a haját megborzolom. Ő legalább kimondja kerek perec, hogy nem bírt már otthon maradni. Nekem ez sem megy. Vagyis nagyon nehezen. Tekintetemmel felé fordulok, tányéromat pedig betolom az asztal közepére, végeztem. Töltök mindkettőnknek töklevet, a kezébe adom a poharat és mielőtt folytatnám mondandóm, egy húzóra megiszom a finom, édeskés italt. - Kicsit elbizonytalanodtam a jövőmmel, a karrieremmel kapcsolatban, de majd az év végéig biztosan helyreállnak a gondolataim. - Vonok vállat. Mindig is a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára vágytam, onnan pedig Gondolphus bácsikánk a Miniszteri szék felé akart terelni, kitanítani minden elém tornyosulható helyzetre... és nem is vettem olyan rosszul az akadályokat, ameddig meg nem undorodtam tőle és jöttem el. Ám most, hogy vérfarkas lettem, nem hinném, hogy engednének leülni a miniszteri székbe többé...
Vendég
Szer. Ápr. 22, 2020 9:36 pm
Diana & Atticus
Néha én is hazavágyom...
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
- J
aj már, Atticus! Most komolyan, muszáj neked mindig, mindenkinél okosabbnak lenni? Vagy csak engem tüntetsz ki megtisztelően hatalmas agykapacitásod tartalmával? Nem, nem bántom, még véletlenül sem akarnám bántani a bátyámat. A végén még esetleg visszaadná, az meg nem hiányzik. Viszont az is tény, hogy mi ketten folyamatosan szívjuk egymás vérét, ugratjuk egymást... szerintünk ilyen a testvéri szeretet. Az öcsénket illető feltételezésére hirtelen nem tudok mit reagálni. Elég, ha engem zavar a helyzet, de végül csak elmondom neki amit tudok. Előbb - utóbb úgyis kiszedné belőlem a dolgokat. - Nem feltétlenül. Ott kellene lennie, de mint mondtam, rossz társaságba keveredett, úgyhogy az utóbbi időben többet járt iskola mellé, mint bele. Én megpróbálok hatni a fejére, de egyáltalán nem úgy tűnik, mintha annyira érdekelné a véleményem. Gyanítom, a tied se igazán hatná meg. Húzom egy apró grimaszra az orrom. Gyakorlatilag, mióta az öcsénk járni, meg egyáltalán mozogni tud, mindig belekeveredett valami bajba, amiből aztán vagy én, vagy Atticus húztuk ki. Ezzel még nem lenne semmi gond, abból viszont már igen, hogy öcsénk helyett minket vettek elő, mert hát nem létezik, hogy a kis drágaság, a szüleink kedvence valami olyat tett volna, amit nem lehet. Ááá, az teljességgel lehetetlen! Igazságtalan vagyok? Talán... de ez van, és az élet sem mindig igazságos. Sőt. Gyakran egyáltalán nem az. - Nem... csak már nem bírtam az éjjel-nappali bébicsősz szerepét. Igazad van, meg kell tanulnia a saját lábára állni, elvégre nem leszünk mindig mellette.... anyára meg nem tudom, mennnyire számíthat, mikor öcskös az iskolában, vagy ki tudja, merre van, anya meg otthon. Úgyhogy öcskös most megtanulja, hogy vigyázzon magára, és vagy sikerül neki, vagy nem. Úgyis megtudjuk a végeredményt, azért azt csak megírnák, ha valami baja lenne, vagy esetleg meghalna... nem? Fogalmam sincs, hányadán állok jelenleg öcsénkkel, meg az egész családdal kapcsolatban. Nem bírom elviselni az állandó belső viszályt, ami nálunk végbemegy, de azt sem szeretném, ha szétszednék egymást, amíg távol vagyunk. Márpedig most elképzelhető, hogy évekig távol leszünk. Sőt, Atticusról még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy soha többet nem megy haza. És őszintén? Megérteném, ha így tenne. Az viszont egyáltalán nem fér a fejembe, hogy hogy tud még ilyenkor is a tanulás fontosságáról beszélni? Komolyan... legalább fél éve nem találkoztunk, nem beszéltünk, de még levelet is alig-alig kaptunk, ha kaptunk egyáltalán, erre most azzal jön, hogy fontosak a terveim, mert szükség lesz rá az RBFek után? Hát komolyan, az eszem megáll! Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy a kezembeadott, töklével teli kupa tartalmát Atticus képébe löttyintem, de inkább leküzdöm eme késztetésemet, és kiiszom az italt. Kicsit megrázom a fejem, mikor arról kezd beszélni, hogy elbizonytalanodott a jövőjét illetően. Ez sajnos ismerős probléma, én ugyanezzel küzdöttem lassan fél évvel ezelőtt, mielőtt észbekaptam volna, és úgy döntöttem, eljövök otthonról. Minél messzebb, annál jobb. Erre tessék, most itt vagyok a Roxfortban. - Még van időd! Még csak ötödévesek vagyunk, és rendben van, hogy fontos a szakosodás, és fontos, hogy tudjuk, legalább körülbelülre, hogy mik szeretnénk lenni később. De az sem akkora gond, ha később, menet közben meggondolod magad, és pályát váltasz. Nem feltétlenül kell követni a családi akaratot. Igen.. ezt pont én mondom, az amerikai leányzó, aki szinte mindenben hű a családjához. Hát... mondtam, hogy megváltoztam, nem? Most Atticus is rájöhet, mennyire is komolyan gondoltam mindezt.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szomb. Május 16, 2020 10:38 am
Diana & Atticus
Pont olyan hatást ért el nála a kijelentésem, amire számítottam. Elnevetem magam és megsimítom a karját, miközben igazat adón bólintok még egyet a kérdése hallatán. - Tudod, néha muszáj. - Nem igazán vagyok nagyképű, sem magamnak való, de azért helyén van az egóm, az már biztos és ezt sok esetben nem is félek kijelenteni. Végül kicsit más téma felé evezünk, én pedig elmerengek azon, amit mond. - Legalább innentől kezdve nincs aki falazzon neki és hátha végre nem ő lesz a kis üdvöske otthon. - Fordítom kicsit oldalra a fejem és így pillantok ismét Dianara. Az öcsénk mindig is furcsa és különös természetű fiúcska volt, de nem vagyok benne biztos a mai napig, hogy egy vérből valók vagyunk, mert ő az, aki a leginkább kilóg a sorból, valahogy Diana és én egészen más, egészen kékvérűvé váltunk az évek alatt. Mondhatjuk erre, hogy ő még apróság, még kicsi, hogy bármit is megértsen, és persze lehet, hogy megjavul vagy rájön, hogy ez nem éri meg neki... de ez még évek kérdése, már ha addig persze nem csapják ki az iskolából vagy - ami rosszabb lenne - anyánk nem küldi ide a nyakunkra őt is. - Ne aggódj, Diana, biztos vagyok benne, hogy anyánk előbb fogja a nyakunkra küldeni az öcsénket, mintsem meghalna. - A családunk sosem volt egy nyugalom szigete. Mindig fennállt a viszály, mindig történt valami, amitől aztán újabb és újabb viták kerekedtek. Az első nagy kiváltó oka ennek az volt, hogy mi mind mennyire különbözünk egymástól, majd később, ami az én részemet tette ki az az volt, hogy megtudtam, anyám és a nagybátyám viszonyát. Innentől kezdve kedvem sem volt ebbe a családba tartozni és csak örültem a lehetőségnek, hogy a Roxfortba költözhettem. Ez egy jó menekülő út volt számomra, egy hirtelen felcsillanó remény, ami végül nem alakult megint csak olyan jól, mint azt képzeltem, hiszen vérfarkassá változtam, közel egy hónappal az ideérkezésem után. - Szerencsére, már nem tud befolyásolni a család. Ide nem ér el a kezük. - Még nem. Gondolatomban hirtelen egy vészjelző lámpa villan fel, hiszen tudjuk, hogy a név, a befolyás, a kérdések rengeteg mindent felvethetnek, mindent megmagyarázhatnak és a bácsikánknak pedig egy csettintésébe telik és máris visszakerülünk Amerikába. Persze senki nem akar még nagyobb viszályt annál ami van. Mindez... csak színjáték. - Mit szólsz hozzá, ha elkísérlek a klubhelyiségedhez? Már sokan elmentek... - Szinte úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy fel sem tűnt, a többi cserediákot már elkísérték, hogy megmutassák nekik a klubhelyiségüket és a hálókörletüket. Szerencsére szeretek bóklászni az iskolában és sok helyet megismertem már ebben a pár hónapban. Ha igent mond, akkor lassan összeszedem a holmimat és feltápászkodom a padról. Még mindig nem fogtam fel igazán, hogy mostantól minden nap találkozom Dianaval. Hogyan fogom eltitkolni azt, amit elszeretnék?
Vendég
Vas. Május 31, 2020 6:31 pm
Diana & Atticus
Néha én is hazavágyom...
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
- N
éha igen, drága bátyám! A kulcsszó itt a 'néha'. De gondolom, ezzel te is tisztában vagy. Na de hogy mindig okoskodnod kell, az már túlzás! Igen, tisztában vagyok vele, hogy okos vagy, és valószínűleg a többiek is tudnak róla, úgyhogy... majd a professzoroknak csillogtasd az eszedet! Egyébként meg megértelek, bennem is ott van egy nagy adag bizonyítási vágy. Vonom meg a vállam, és igazából részemről teljesen elintézettnek tekinthető a téma. Persze lehet, hogy Atticus még forszírozza egy kicsit, de hátha neki is van annyi esze, hogy nem akar rögtön az újratalálkozásunk napján veszekedni. Nagyon remélem. Abban viszont igazat kell adnom neki, hogy ide nem ér el a család esze. Mármint... oké, rendben, befolyásosak vagyunk... Amerikában. Na de mégis, itt, a Roxfortban csak nem tudnak beleszólni az életünkbe. Különben is, ott van nekik az öcskös, majd őt pesztrálhatják. Nem is lenne gond, ha kicsit benőne a fejük lágya, és megnevelnék. - Na köszi szépen! Ezzel most nem tudom, hogy azért aggódjak, hogy meghal, vagy azért, mert esetleg a nyakunkra küldhetik. Egyik rosszabb lehetőség, mint a másik. Nem értem, miért mond ilyeneket - akkor sem értem, ha tisztában is vagyok vele, hogy igaza van. Igaza van, de ez akkor sem tetszik. A klubhelyiség említésének hallatán jövök rá, hogy bizony jól elszaladt az idő, én pedig fáradt vagyok. - Az jó ötlet, köszi! Viszont... Atticus, most komolyan! Mi a gond? Látom rajtad, hogy valami nincs teljesen rendben, és mindig meg tudtuk beszélni a dolgokat, miért most változna a helyzet? Nekem elmondhatod, ha valami baj van, ugye tudod? Szóval? Ki vele! Valószínűleg hárítani fog, ahogy gyakran tette a múltban is, de én akkor sem adom fel. Érzem, látom rajta, hogy valami nem teljesen oké, de azt is tudom, hogy Atticus elég önfejű tud lenni, úgyhogy nem lesz egyszerű ez az egész. Viszont nem tudom megvédeni, segíteni neki, rajta, ha nem tudom, mitől kell védenem. De hogy valamitől kell, az szinte biztos.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Pént. Jún. 26, 2020 5:15 pm
Diana & Atticus
- Mindenki kap majd belőle egy keveset. Biztos, hogy a Picquery ész mindenkit le fog itt is győzni. - Nevetem el magam, kicsit megcsillogtatva ismét az egómat. Nem titok, hogy a családunkban ez a bizonyítási vágy, a tanuláshoz való hozzáállás milyen közkedvelt, hiszen mind már kiskorunktól kezdve így lettünk nevelve és komolyan, rengeteg olyan dolgot tudok én is, amihez más korombeli valószínűleg nem konyítana. Nem véletlenül arra képeztek amire szerettek volna, de innentől kezdve már nagy kérdőjel, hogy valójában mit is fogok tudni kezdeni magammal a későbbiekben. Mert lehet, hogy semmit. Lehet, hogy mindent. Lehet, hogy a kettő között a földre esem... ez majd hamarosan el fog válni. - Hm, hát ha őszinték akarunk lenni... akkor... - Emelgetem meg a szemöldökömet kicsit viccesen utalva arra, hogy haljon akkor inkább meg az öcsénk. Persze ezt nem gondolom komolyan. Akármennyire is idegesítő a kis ugri, még a testvérem és nem tudnám ezt kívánni neki. - Na jó, a viccet félretéve, szerintem várjuk ki még ennek a végét. Ha ide jön, itt úgyis más fogadtatásban fog részesülni és nem csinálhatja azt, amit otthon. De azért reménykedjünk benne, hogy ez nem fog megtörténni és nyugi marad. Mindkettőnknek. - Jegyzem meg egy vállrándítás kíséretében. Mindkettőnknek megvan a véleménye, mindketten máshogyan kezeljük a családi helyzeteket. Én többet tudok bárkinél, bármelyiküknél, ez pedig egyszer még remélem az ütőkártyám lesz a jövőben. Lassan összekászálódom, elpakolom a cuccaim és felállok. Felsegítem udvariasan a testvérem is ha engedi, majd mielőtt még elindulunk, igyekszem olyan arcot vágni a monológjára, amiből nem jön le az, hogy tényleg valami probléma van. Még korai lenne ezt elmondani sőt... talán soha nem is akarom elmondani. - Ne aggódj, húgi, nincs semmi, csak elfáradtam. - Villantom meg ismét csábos mosolyomat és intek egyet, hogy induljunk. Lassan sétálok kifelé a nagyteremből. - Ha lesz valami, tudod, úgyis megbeszélném veled, hiszen kivel mással tenném? Nem ismerek olyan jól itt még senkit sem igazán. De ígérem, majd ha kipihented magad és berendezkedtél, elviszlek a következő roxmorts-i hétvégén egy jó nagy adag forrócsokira. És akkor ott beszélgetünk még. - Nem vagyok rossz a füllentésben. Volt időm az évek során gyakorolni és ugyan most sokkal nehezebb a jelenlegi állapotomban, de azért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy tűnjön, ettől komolyabb problémám valójában nincs. Túl sok lenne ez még most, túl sok és nem akarom elijeszteni magamtól.
Vendég
Csüt. Júl. 09, 2020 9:00 pm
Diana & Atticus
Néha én is hazavágyom...
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
- M
ég ha csak egy keveset kapnának belőle, az még rendben is lenne. De hé… bátyus, nem kell mindennek is a versengésről szólnia. Nem gondolod? Értem, hogy itt, a Roxfortban is meg szeretnéd mutatni, hogy mit is tudnak igazából a Picqueryk, tényleg. Én is azt szeretném, hogy megmutassam, mit is tudok. De… nem azon az áron, hogy a végén senki nem marad mellettünk, mert mindenkit elmar mellőlünk a híres-neves „Picquery ész”, meg annak a csillogtatása. És szerintem te sem akarsz egyedül maradni. Vagyis… oké, én itt vagyok, de most komolyan! Mi lesz, ha már én sem leszek melletted, tesó? Egyszer nekünk is saját családjaink lesznek, és bármennyire is igyekszem, hogy itt legyek melletted, amikor szükséged lesz rám, mégsem tudom garantálni, hogy ez biztos sikerülni fog. Úgyhogy kérlek, nagyon szépen kérlek, vegyél vissza abból a nagy eszedből, legalább egy kicsit, jó? Hiába, a vér nem válik vízzé. Van, ami sosem változik, de ez most nem az a helyzet. Bár én magam is Picquery vagyok, az utóbbi időben azért elég sokat változtam ahhoz, hogy nem bírom megállni, és megmondom a bátyámnak, hogy egyébként meg nem kéne mindenhol csillogtatnia azt a fene nagy eszét és öntudatát. Mert még a végén jól fenékreesik, ha valaki nem lesz tőle elájulva. Ami, valljuk be, itt lehet, hamarabb megtörténik, mint odahaza az Ilvermornyban. Persze, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg teljesen feleslegesen jártatom a számat, de… engem sem olyan fából faragtak, hogy könnyen feladjam, úgyhogy tudjon rá szépen, ha már egyszer sikeresen a nyakán maradtam. Szeretem a bátyámat, tényleg. Mindent meg tudunk beszélni, ez mindig így volt. Vele valahogy mindig megtaláltuk a közös hangot, és habár nálunk is beüt olykor a „testvéri szeretet”, azért még mindig számíthattunk a másikra. És még mindig számíthatunk a másikra. Viszont még így is úgy érzem néha, hogy jól fejbekólintanám Atticust, amikor ilyenek hagyják el a száját. Mint ahogy most is. Az öcsénkre vonatkozó utalására nem válaszolok semmit, csak egy „Most komolyan? Ne legyél már ilyen, bátyus!” pillantást vetek rá. - Tény, hogy nem csinálhatja azt, amit szeretne, ha idejön. De az is tény, hogy úgyis segítünk neki eligazodni a káoszban, amit eleinte tapasztalhat. Te is tudod! Az öcsénk, nem tehetjük meg, hogy nem segítünk neki! Fordulok hozzá kissé fáradtan, bár rendíthetetlen igazságérzettel. Nem szeretném túlzásba vinni, sem felbosszantani, de ismerem magam, és tudom, hogy bár nem biztos, hogy kellene, de úgyis segítenék a kis ugri, idegőrlő öcsénknek. Hosszasan, figyelmesen fürkészem Atticus arckifejezését, próbálok az álarca mögé látni. Sajnálom, hogy nem tanultam legilimenciát… ilyenkor jó hasznát venném. Nem tudom, mi a gond, de valami egészen biztosan… ismerem annyira a bátyámat, hogy megérezzem, itt valami nem teljesen okés. Megpróbálja elrejteni, de érzem, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Viszont ha most rákérdeznék, akkor valószínűleg bezárkózna, és sosem mondaná el, hogy mi bántja. Még nekem sem. Ami azért már elég nagy gond. Úgyhogy egyelőre nem mondok semmit… kivárom, amíg ő maga hozakodik elő vele. Tudok várni, abban már elég nagy gyakorlatom van. - Rendben! De a szavadon foglak, tesó! A következő roxmortsi hétvégén beszélgetünk. Nem úszod meg! Látom, érzem, hogy valami gondod van, hiába próbálod azt mutatni, hogy nem. Nem fogok most kérdezősködni, megnyugodhatsz! Viszont egyszer el kell mondanod… ezt remélem, te is tudod! Szóval készülj fel, és mesélj. Én itt leszek, meghallgatlak, és segítek, ahogy tudok! Ahogy eddig is. Nyugalom, bármit is mondasz el nekem, nem tudsz olyat mondani, ami miatt magadra hagynálak és elkerülnélek. Fogalmam sincs, hogy mit is szól ehhez az egész kialakult helyzethez, de tényleg nem szándékozom magára hagyni. Abból eleget kapott a családunk többi tagjától. Segítségre, támogatásra, szeretetre van szüksége. Ahogy nekem is. Ahogy mindenki másnak is. Teljesen megértem.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 6:31 pm
Diana & Atticus
- Nem lesz semmi gond, tudom hol a helyem. Az Ilvermornyban sem volt semmi gond, csak már elég volt az ottani előítéletekből. Amúgy sem vagyunk olyanok, mint a családunkban egyesek. De ez majd kiderül hamarosan itt, mert még nagyon az elején vagyunk, te pedig aztán pláne, úgyhogy ki tudja. - Vonom fel a szemöldökömet. Már azt sem tudom pontosan miből indult ki ez az egész téma. De nem is érdekel. Attól még Picquery vagyok, hogy nem vagyok büszke a családom minden tagjára. Bár menekülni akarok a dolgok elől, ezt sosem fogom tudni magamról levakarni. Aztán meg olyan sok neves, híres varázsló tört ki a szakmákban tőlünk, hogy bűn lenne bármit is tenni a végzetünk ellen. Okosak vagyunk. Na és? Ezt kamatoztatni kell bizony. - Jó, nyilván segítenénk... - Adom be a derekam végül az öcsénk témára, és egy szemforgatás kíséretében kicsit megpróbálom magamról lerázni ezt a dolgot és túllépni rajta. Már szinte mindenkit kiveséztünk, most már itt lenne az ideje, ha magunkkal is foglalkoznánk vagy valami. Persze nem Diana kioktató, életmódtanácsadó módján, de valami hasonlóan. Persze én így szeretem őt ahogy van, ez nem kétséges. Hiába próbálkozom, nem tudom megmagyarázni neki, hogy nincs semmi gond, ami valójában tényleg egy nagy hazugság. Pedig aztán semmit nem akartam ezzel, úgy éreztem jó az álcám, hiszen szinte ez volt az első amit megtanultam anno kezelni, de mégsem elég jó a saját testvéremmel szemben. Csak egy nevetéssel és egy apró legyintéssel jelzem, hogy jó lenne, ha tényleg befejezné már, de közben elindulok kifelé a teremből. - Oké, oké, oké, csak ne nyüstölj már kérlek! Ez az első itteni napod, nem velem kéne most foglalkoznod, hanem azzal, hogy beilleszkedj és berendezkedj. Látjuk még eleget egymást, majd biztos sokat is. - Kacsintok felé, aztán pedig az alagsor irányába veszem a lépést. - Szerencsések vagytok, mert a konyha és a nagyterem is itt van a közelben. Nekem a hetedik emeletről kell lemásznom azért, hogy valamit ehessek, ezért is vagyok ilyen vézna, látod?! - Próbálom viccesen elterelni a témát, de nagyon hamar a klubhelyiségük elé érünk, ahol már egy prefektus vár is minket, nagy valószínűséggel az elkóborolt Dianat várják. Így én egy apró puszit nyomok az arcára. - Vigyázz magadra, aztán meg jó beilleszkedést. A napokban látlak! - Már ott sem vagyok, hátat fordítok és a saját problémáimmal együtt a hetedik emeletre veszem az irányt. Erre nem számítottam. Komolyan nem. Most ki kell agyalnom, mi tévő legyek.
// köszönöm a játékot! Folytatjuk majd remélem : )
A szokásos vacsora időnket töltjük most mindannyian a Nagyteremben, ám ez a nap mégis valamivel másabb. Ismét cserediákok érkeznek más iskolákból, ilyenkor pedig izgatottan ülünk itt mi is, hátha valamelyik ismerősünk még belevágta a fejszéjét ebbe a kalandba. A háztársaim nyüzsgését figyelem, miközben tekintetemmel sandán a Mardekár ház asztala felé lesek... de nem látom a lányt, akit oly nehezen tudok kiverni csak a fejemből. Előttem mindenféle finomság, szedtem is néhány tányérral és az utóbbi időben megnövekedett étvágyamnak köszönhetően, szinte falva, mohón nyomtam le egyik fogást a másik után. A többiek pedig csak meglepődötten néztek. Még jó, hogy Amethysten és a tanári karon kívül igazán senki nem tudja, mivé lettem és hogy ez teszi velem ezt a csomó változást. 
