Zegzugos iszogatás, avagy hogyan készítsünk orvosságot a köhögő sárkánynak
Vendég
Hétf. Ápr. 13, 2020 6:48 pm
Dev & Vic
Nem mondhatnám, hogy fenékig tejfel lenne az életem. De már közel sem annyira vagyok szerencsétlen, mint eddig. Sőt amióta kezd egy kis önbizalmam lenni, kevesebben kötnek belém. Egy szó mint száz, kezdtem már megszokni, hogy nem én vagyok mások céltáblája. Csalódottan veszem tudomásul, hogy nem sok minden változott. Minden a régi kerékvágásban... egykedvűen sóhajtok, zsebre csúsztatott kezekkel megyek amerre a lábaim visznek. Igazából nem figyelem az utat, így csodálom, hogy a lépcsőknél nem lett kisebb balesetem. De már megszoktam a mozgásokat is, legfeljebb szorosabban ráfogok a korlátra, ha egy lépcső megmozdulása hirtelen érint. Igazából nem kóválygok céltalanul a macskaköves utakon, hanem egy apró kis teaház eldugott üzletét keresem. Londontól nem messze egy aprócska kisvárosban választottam ki a találkozás helyszínét. Hogy kivel? Hát a leendő sógornőmmel, ha állíthatok már most ennyire merészet. Tudom, hogy nem szívesen jön most haza, de az én kedvemért tesz egy kis kivételt. Talán nem haragszik meg, ha esetleg egy az ízléséhez közel álló hangulatú helyre hívom meg őt. Még a teára vagy bármi másra is a vendégem, csak adjon már tanácsot. Ismerem a húgát, de ő talán még nálam is jobban és bízom benne, hogy sárkánylángok ellen is van ellenszere. Egyszerűen nem tudom mire vélni Dominique viselkedését és úgy érzem, hogy ha nem teszek valamit, akkor becsavarodok. Igazából még az sem kizárt, hogy a nővére kiátkoz a világból amiatt, hogy így vélekedek. De más nem igazán ismer minket és nem is szívesen avatnék be ismeretleneket, ha nem baj. Amint rábukkanok a teaházra, keresek egy zugosabb asztalt. Kikérem a teát, ha jól sejtem, rémlik melyik a kedvence. Szóval az ital előáll, őrá pedig még várok. De amint megpillantom a szőke üstökét, már intek is oda neki. Bocs, nem tudom kevésbé feltűnően. De itt legalább nincsenek ismerős arcok.
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Hétf. Júl. 20, 2020 12:10 am
Deverly & Vic
Top tanácsok sárkányszelidítéshez
Teljességgel meg voltam arról győződve, hogy itthon minden folyni fog a maga medrében, és senki nem igényel annál többet belőlem, amennyivel egy pergament tele tudok zsúfolni kacskaringós betűkkel, s csak udvariasságból hiányolnak. Mint a kapcsolataimról és az emberekről általánosságban alkotott valamennyi elgondolásom, erről is kezd bebizonyosodni tévképzet mivolta. Nemrég például a húgom barátja keresett meg, aki a bátorító soraim ellenére is ragaszkodott a személyességhez a bagolyposta helyett, mondván: ez nem levéltéma. Az agyam pedig azóta azon kattog, miről lehet szó. Mármint nem akartam hazajönni mindaddig, amíg nem muszáj, amíg rá nem kényszerít akármilyen vészhelyzet, mert bármilyen körülményes, bármilyen nehéz, amikor rögtönöznöm kell, mert nincs elég pénzem ennivalóra bármennyit spóroltam is össze, jó és semmivel össze nem hasonlítható érzés szabadnak és kíváncsinak lenni. És nem kell különféle vizsgák és kapcsolatok miatt kétségbeesett és értetlenségből fakadó fejfájással elaludnom - vagyis nem mindig. Csak utóbbival. Mostanában. Sötét egy verem ez... Nekem is meglepetés. Csak a hátizsákomat hoztam, a többi cuccomra Philippe vigyáz - olyan emberekre bízom a dolgaim, akiket alig néhány hete ismerek, mi ez, ha nem teljes őrültség? A cetliről olvasom le a címet, és keresem a Devon szerint eldugott kis teaházat, ahova megbeszéltük a találkozónk. Ez is furcsa: már alig jövök zavarba attól, hogy esetleg meglát egy mugli és magyarázkodásra, esetleg amneziátorra/amneziálására szorulok. Kezdenek elmúlni a különféle eredetű félelmeim, és túllépek rajtuk. Vajon minden visszajön, amint ugyanabban az életben találom magam, amiből eljöttem? Lehet még ugyanolyan? A csengő csilingelése jelzi jöttömet, amikor belépek az ajtón - imádom a vintage csengős helyeket!!! A szemem kutatja a látogatásom okát, még lábujjhegyre is állok, koncentrációból az alsó ajkamba harapok. - Devon! Szia! - kiáltok fel, és integetek, azon nyomban, ahogy észreveszem őt. Valósággal kivirultam az arcomon széles vigyor terül el, csak afféle szalmaláng életű, mert bajt szimatolok, mert az ember lánya bajt szimatol, amikor a húga barátja keresi fel. Bár ahogy persze jobban belegondolok lehet csupán jegyzetekre van szüksége, elvégre Domi említette, hogy aurornak jelentkezett - ami azt illeti több tucatszor is. A hátizsákomat magam mellé teszem le a földre - máskor ettől vélhetően kisebb pánikrohamot kaptam volna. - Te rendeltél már? Ez a hely csodás! - ámulok egy sort. - Már értem a húgomat, azt kell mondjam kitűnő ízlésed van! - és méltatom őt is. Boldog vagyok! Mert ez is képes megtörténni. Rögvest meg is jelenik a pincér, én pedig egy hosszasabb latolgatást követően eldöntöm, mit innék, és miután a kiszolgáló személyzetet is elárasztom az amennyire csak tudom lélekmelengető vicsorom mosolyommal - mert tudom ez ebben a munkában de jól esik! -, nem sokkal később meg is érkezik a rendelésem a maga kis dunsztosüvegében. - Szóval... miről van szó? - a fogvillantós kedélyjelzőm megmarad, csak egy pillanatra tűnik el, ahogy belekortyolok a bioszívószállal (!) a jeges teámba, de a figyelmem ép, az nem szétszórt, mint én bármikor máskor. Legalábbis igyekszem. Meglátjuk mire lesz ma elég.
Soha az életben nem tudtam elég meggyőzően beszélni. Igaz, hogy ezen dolgozni kell és akkor meglesz, de valahogy nem látom magamon, hogy el tudnám sajátítani. Az ilyeneket meghagytam általában Dominak, aki sokkal de sokkal jobban ért hozzá. Most viszont nélküle kellett boldogulnom, hisz mégsem avathattam olyanba bele, amit miatta akarok összeütni. Vagyis összehozni, mert hát Vic is ritka vendég idehaza mostanában és nem tudom, hogy mennyire hajlandó mutatkozni. Hogy mégis mivel tudtam meggyőzni, a mai napig nem jöttem rá. De nem is fontos, mert csak az számít, hogy tudunk találkozni. Ő azt kéri tőlem, hogy legyek diszkrét, én pedig keresek cserébe neki egy olyan helyet, ahol biztos nem botlik ismerősökbe. Közös ismerősökbe legalábbis biztosan nem. Nem tudom eldönteni, hogy a szituáció kínos, hogy segítséget kérek már megint tőle, vagy az, hogy azért kérek segítséget, ami zajlik. Nem fogok hazudni neki, hogy mostanában inkább nem érzem jól magam a húgával, mint igen és ez elsősorban a folyamatos féltékenységi hullámainak tudható be. Az utóbbi időben csak úgy találkoztunk, hogy a vége veszekedés volt. Aztán nem úgy alakultak a dolgok, Roxmortsban nem jött össze semmi, a Jones birtokon pedig túl nagy a zsivaj, hogy én ne vegyek tudomást róla. Még messze érzem azt az elköltözést és kismillió egyéb probléma is felütötte a fejét. Olyan megkönnyebbülten mosolyodok el, amikor megpillantom őt, mintha maga a Messiás lépett volna be ide. Pedig még nem is szívtam semmi fura dolgot itt, noha a vízipipát már legalább egyszer megkérdezték, szeretnék-e. Még arra is rá tudnám venni, ha Victoire előáll valami zseniális ötlettől tőle. Pedig nem dohányzom, meg semmi. Megnyugszom, hogy az integetésem nem rettenti el, mi több még jó hangosan szól is, mire páran oda pillantanak. De ez egy olyan hely, ahol az ilyen nem megbotránkoztató, hisz tele van csupa fiatallal. Megvárom, hogy az asztalhoz érjen. Úgy tápászkodok fel egy puszira, de kelletlenül megállapítom, hogy megint nőttem hozzá képest is. Pedig Dominique hozzá képest tényleg alacsonyabb. - Már kértem, neked is a kedvencedet. Ha még tényleg szereted. - de ennyi idő alatt csak nem utálja meg valaki az addigi kedvenc italát. - És van vízipipa is, nem tudom, hogy van-e kedved hozzá. - tovább sorolom azt a pár dolgot, amíg ki nem fogyok a felsorolandóból. Annyira nem akarok ezekről beszélni főleg neki, de mégis muszáj lesz. Szóval igyekszem csak leküzdeni a lányos zavaromat és helyette mondjuk vakargatom a két napos borostámat, mert hirtelen azt érzem zavaróan viszketőnek. - Lehet akkor én is kérek egy olyat. Két pohár ital kelleni fog, mert... nem egyszerű a helyzet. - és ezzel megválaszolom egyben a kérdését is félig, bár szegényem még azt sem tudja, hogy mibe keveredett. - Öhm... a húgod... mostanában kicsit olyan, mint egy hormonoktól túlfűtött és kidurranásra váró szurcsók. - mondom meg a tutit, mert azt mégsem akarom mondani, hogy sárkány, ha már egyszer azokkal akar foglalkozni.
Teljességgel meg voltam arról győződve, hogy itthon minden folyni fog a maga medrében, és senki nem igényel annál többet belőlem, amennyivel egy pergament tele tudok zsúfolni kacskaringós betűkkel, s csak udvariasságból hiányolnak. Mint a kapcsolataimról és az emberekről általánosságban alkotott valamennyi elgondolásom, erről is kezd bebizonyosodni tévképzet mivolta.
❃ 
