Húsvét. Az idő, amikor kicsit jobban utálom a karácsonyt, és kicsit jobban szeretem a közelgő nyarat. Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok az idők, amikor a volt feleségemmel még együtt éltünk. Sosem tartottuk a karácsonyt meg igazán. Nem azért, mert zsidók lennénk, hanem karácsonykor mindkettőnk dolgozott. Hol egyikünk, hol másikunk volt távol, és olyankor a kölyök mindig a másikkal volt lepasszolva. Ezek az idők elmúltak, én pedig az órámat nézem a kúriában ülve, hogy mikor kell elindulnom Nináért. Azt írtam neki a levélben, hogy csak Londonig utazzon, onnan elmegyek érte én. Hosszú az út, de valamiért nem akarok indulni. Nem akarom, hogy valami új történjen az életemben. Jó nekem úgy maradni, ahogy most vagyok. Egyedül, kilátástalanul. Siránkozva azon az életen, ami már nem lehet az enyém, olyan emberekkel, akik már nem lehetnek velem. Barátok. Család. Ez egy örök kör, amibe ha egyszer bekerülsz, az kurva élet, hogy nehezen fogsz kiszállni onnan. Mert őszintén mondom, hogy én talán már nem is akarok kikerülni ebből. Minek? Annyira jó itt. Hideg, nyirkos, és mindenki átlép fölöttem. A gondolataimból az óra kakukkolása rángat ki, és amikor rápillantok, mintha villám csapott volna belém, úgy pattanok fel, és rohanok ki az autóhoz, hogy bepattanjak, és nyélgázzal induljak meg a három és fél órás útra London felé. Szeretek így utazni, sokkal izgalmasabb, mint seprűre ülni. Egy idő után rohadtul megunja az ember, és valószínűleg ezért sem lettem kviddicsező, mert hetedikes koromra már rohadtul untam. Mégis játszottam, pedig akkor már csak az hajtott, hogy minél több csajt meg tudjak húzni annak köszönhetően, hogy népszerű vagyok. Elmosolyodok. A rádióból Joy Divison szól, az ablakok leengedve, a hajamat fújja a szél, a mellettem elsuhanó fákat pedig már jó ideje nem számolom, csak annyit tudok, hogy teljesen belefeledkezem abba, hogy úton vagyok. Szeretek így utazni. Kikapcsol. Élvezettel tölt el az autó motorjának a hangja, sokkal izgalmasabb mint a szél süvítését hallgatni a füledben. Itt legalább szól zene, jobbnál jobbak ráadásul. Ha a varázstalan emberek valamit jobban csinálnak nálunk, az ezer százalék, hogy a zenéjük. Hozzájuk képest az összes varázslózenekar egy kalap szart nem ér. Főleg akkor ha a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek zenéje szól. Hányszor énekeltem berúgva a kilencvenes évek végén Nirvanát vagy Alice In Chainst az akadémia udvarán. Gitároztam, énekeltem. Mindig azt hittem, hogy híres zenész leszek, ha az átoktörőség nem jönne be. Bejött. Vált a zene. Valami szar nyál, aminek az első taktusaitól is kedvem támadna szivárványt hányni. Intek egyet a kezemmel, és egy másik mugli adóra megy. A kedvenc állomásom, a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek zenéivel. A nap még tűz, szokatlanul meleg van, és éppen Depeche Mode szól, mikor befordulok a King’s Cross-ra, ahol tekintetemmel elkezdem keresni Ninát. Kisvártatva meg is pillantom, és odagurulok elé. Lehúzom az ablakot, kihajolok az autóból, lejjebb csúsztatom napszemüvegemet, és vigyorom elárulja, hogy kedvem alig lehetne jobb ennél. Csak szemeimen látszik, hogy belülről talán még nagyobb kétségek és kétségbeesés mardos, mint azon az estén, amikor együtt ittunk a rúnaismeret tanteremben. - Ciao mio caro! – pimasz mosolyom vigyorrá alakul, majd fejemmel az anyósülés felé intek. - Pattanj be, hosszú utunk lesz hazafelé. – és ha beszállt, akkor alaposan végig mérem. Elvégre nem roxfortos egyenruhában van, és ennek én szemmel láthatóan nagyon örülök. Hosszan elmélyedem a zöld szemekben, de közben adok egy kövér gázt, hogy minél gyorsabban elpucoljunk ebből az istenverte városból. Mikor már kiértünk, és a főúton száguldunk hazafelé, egy cigarettára gyújtok, a dobozt pedig Nina combjaira rakom, mellé pedig az öngyújtót. Ahogy kezeimet elveszem onnan, ujjaimat végighúzom combján, és intek a kezemmel, hogy most a Pink Floyd dallamait hallgassuk. - Na és, hogy utazott, Ms. Traversi? – fordítom felé a fejemet, és jobban rálépek a gázra, hogy előzzek egyet. Szeretem ezt a verdát. Egy öreg faszitól vettem még Liverpoolban szarér-húgyér’, és saját magam javítottam, szinte hónapokig. Az ízlésem visszatükröződik rajta, fekete bőr belső, cigaretta illata keveredve a parfümöm fűszeres, mámorító aromájával. És még mindig csak az út negyedénél járunk.
Türelmetlenül lököm be a vörös ajtót, és összeszorított állkapoccsal lépek beljebb a helyiségbe. Odaintek a vöröskének a ruhatárban, aki éppen egy hatalmas rágót pukkaszt szét telt ajkai között és igazán kedvem lenne odanyúlni és az egészet az arcába kenni. De erőt veszek magamon, és egy elbűvölő mosollyal kérdezem meg merre van Bacchus, mire csak flegmán rázza a fejét. Fasza, szóval nincs itt. Mérgesen fujtatok egyet és elindulok a neonfolyosón. Ilyenkor még kihalt ez a hely, nincs éppen csúcsidő, így a pulthoz lépve intek Jimnek. - Csá, nem tudod mikor jön be? Kicsit változott a terv és hát… elkérném magam hétvégére - húzom el a számat, ahogy vázolom a helyzetet. - Tudnál neki szólni, kicsit sietek - pillantok az órámra lebiggyesztett ajkakkal. Nyilván nem kell mondanom, hogy Bacchusról beszélek. Jim végül megadóan felsóhajt én pedig elvigyorodom és hálás pillantást vetek a tequilára, amit lerak elém. Azt hiszem az arcom mindent elárult. - Jössz nekem eggyel, Bambi - forgatja meg a szemeit ahogy lehúzom az italt. Merlin szentséges faszára, hogy mennyire kellett ez nekem. Vigyorogva dobok felé egy csókot és habár nem állítom, hogy puffogós hangulatom sokat javult, azért egy leheletnyit dobott a skálán Jim kedvessége.
Rohanva érek vissza az állomásra, hátamon a táskával, és közepesen hálás vagyok, amiért sikerült elsunnyognom Bacchus elől, még akkor is, ha gyanítom, ennek meglesz a következménye. Térdeimre támaszkodom, kifújom magam és igyekszem ujjaimmal kifésülni a kócolódott hajamat, mint aki mást sem csinált, csak várt itt kényelmesen az elmúlt pár percben. Mert hát kurvára nem tartozik Morganra, hogy merre is jártam. Hiába parancsolnék a tekintetemnek, ahogy elém gurul az autó elismerő pillantással szántok végig rajta. Meg az autón is. Fél szemöldököm felemelkedik, majd egy lemondó sóhajjal végül bemászom az anyósülésre. Elképesztően bosszantó, hogy ilyen jó kedve van, amikor engem megfoszt egy hétvégi bevételemtől. Hangulatomhoz illően feketébe öltöztem, és mondhat bárki bármit, akkor is hideg van itt, ahhoz képest, hogy miben járok ilyenkor otthon, így a kabát sem maradhat el. Éppen csak elkapom a pillantását, majd már el is fordulok, hogy kibámulva az ablakon figyeljem az elsuhanó tájat. Nem mondom, hogy nem kurvajó ez az autó, meg a sebesség, meg a hangulat… de mégis úgy… elcseszett. Érzem a kezét, a dobozt, az ujjait, de csak akkor nézek rá, mikor megszólal. Megvonom a vállamat, ajkaim közé egy szálat illesztek, majd meggyújtom. - Remekül - ha ennél több iróniát csempésznék a szavaimba, azt hiszem már nem férnének el a kocsiban. Egy szokásos szemforgatás, és kifújom a füstöt az ablakon. Annyira illik a dohány ehhez az autóhoz, hogy az valami hihetetlen. De Giuliano Morgan nehogy azt hidd, hogy egy kis sebességgel és menő autóval megveheted a jókedvemet! A doboz cigit, meg a gyújtót a kesztyűtartóba dobom, remélve, hogy a profnak már nem lesz rá szüksége. Ha mégis, akkor meg van szája, hogy beszéljen. Mondhatnám, hogy nem tudom miért bosszant ennyire a jókedve, de pontosan tudom. Mert jelenleg nem itt lenne a helyem… mert nem vele kéne lennem, és tudom a múltkor én voltam a kezdeményező, ám most nem. (Megjegyzem cseszettül szar volt a másnap.) Kibújok a kabátomból és a jobb combomra teszem, ahogy az utat figyelem. Néha slukkolok egyet-egyet a cigiből, és csak hallgatom a zenét. - Most akkor kurvára jól kéne éreznem magam, hogy a nagy Morgan professzortól tanulhatok?! Hogy micsoda lehetőség a magántanítványának lenni, ahelyett, hogy… - elharapom a mondandómat és a kifakadásomat követő haragosan megvillanó zöldjeimet visszafordítom a parázsló cigi felé. A keserűség csak úgy süt a szavaimból. Valaki mondja már meg mégis mi a szart keresek itt?!
túl sok a szó és nincs még vége egyszerű képlet, szól az ének egy meg még egy, szállnak az évek // @Nina Travers
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért nem tudok a seggemen megülni. Körülbelül tíz éve lehetett, mikor megismerkedtem az ex-feleségemmel. Akkor azt válaszoltam neki, hogy – bár iszonyú sablonosan hangozhat – az élet túl rövid ahhoz, hogy szar bourbönt igyak, rossz autókat vezessek, és csak olyan nőkkel feküdjek le, akik egész este úgy fekszenek hanyatt az ágyban, mint egy fadarab és nem hajlandóak semmit tenni. Fiatal koromban tele volt a szobám Depeche Mode, Oasis, Pink Floyd poszterekkel és kibaszottul megpróbáltam üldözni a rock’n’roll érzést. Az a jó abban, ha két végén égeted a gyertyát, hogy úgy érzed az idő ólomlábakon lépdel, miközben te a legjobb időszakodat éled. Most pedig mi történik? Az évek csak úgy suhannak el mellettem. Kettőt pislogtam és harminchét éves lettem, ha még kettőt fogok, akkor már negyven leszek, és a negyedik pislogásra pedig már az ötvenediket fogom taposni. És úgy érzem, hogy valójában nem csináltam semmit. Pedig ez rohadtul nem igaz, hiszen felsorolhatnám egy valag érdememet. Kitűnőre végeztem el a Roxfortot, azt a kurva akadémiát is, én voltam évekig a követendő átoktörő Európában, feleségem volt, családom, megélhetésem, minden szar, amit egy ócska proli el tudna képzelni magának. Még a felével is megelégedett volna bárki. Erre egy kurva átok levágta a kezem, és utána azt mondták hogy „bocs Morgan, de te már amúgy is kiöregedtél.” Addig kellettem a haszonleső pöcsfejeknek, amíg hasznot tudtak húzni abból, hogy én oda is bemegyek, ahova más épeszű ember nem is tenné be a lábát. De talán még a két mérföldes közelébe sem. Felhorkantok, ahogy ezekre gondolok, az egykori barátaimra, a főnökeimre. Bassza meg mindenki. A doboz cigaretta után nyúlnék, hogy rágyújtsak, de nem találom sehol azt. Kidobom a csikket az ablakon, majd oldalra sem pillantva nyitom szólásra ajkaimat. - Ó, ennek igazán örülök, Ms. Egyáltalán-nem-vagyok-puffancs. – hangom nem tartalmaz kevesebb iróniát, mint az övé, de ajkaim szegletében ott bujkál a mosolyom egy része. Napszemüvegem mögött megforgatom szemeimet, majd kinyújtom kezem, és ha ez a semmirekellő olasz c… akarom mondani kedves egzotikus leányzó még csodálkozna is, hát némileg barátságosabb hangnemmel szólok hozzá. - Kérem szépen azt a dobozt. – angyali mosolyom mögött már nem ilyen szép szemek rejtőznek. Nem tagadom, hogy felbosszantott a lány modora. Nem ő tesz nekem szívességet, hogy betette a fenekét az anyósülésre és eljön velem, hanem én áldozok a drága időmből arra, hogy a képességéből valamire való előnyt faragjak. Ha már ugye én nem tudtam semmit kezdeni a két kezemmel, legalább neki legyen könnyebb az élete. Mert ez egy olyan adottság, ami a legváratlanabb pillanatokban jöhet jól és a legrosszabb pillanatokban tud kirántani úgy a szarból – ha megfelelően használja az ember – hogy örökre hálás lesz a pálca nélküli varázslás adományának. - De még mennyire, hogy jól kéne érezned magad emiatt. – bólintok, és gonosz vigyorra húzom az ajkaimat. - Megmondtam már, hogy engem nem érdekel, Neked milyen dolgod lenne. Most ez a dolgod, és vagy hozzászoksz, vagy szarul fogsz járni. – ó kincsem, te még nem is tudod milyen az, amikor én tanítani kezdek valakit arra, hogyan is használja a képességeit. Nem lesz könnyű menet Ms. Traversi, de ki mondta, hogy az élet egyáltalán az? Az élet szar, és sokszor még jól tökön is rúg, amikor azt hinnéd, hogy végre képes vagy felállni. Aztán többet nem fogsz, egyik értelemben sem. Már jó régen elhagytuk az út felét is. Egy elágazáshoz érünk, amikor berántom a kéziféket, az autó hátulja kitör, mi pedig csikorogva-füstölve kanyarodunk le egy földes útra, hogy aztán mikor egyenesbe álljon az autó, rálépjek a gázra, és hatalmas porfüggönyt magunk után húzva odaérjünk a kúria elé. Újabb cigarettát tűzök az ajkaim közé, meggyújtom, kiszállok az autóból, és az anyósüléshez megyek, hogy kinyissam az ajtót. - Üdv a semmi közepén. – húzom féloldalas mosolyra ajkaimat. Akkor vettem ezt a kúriát, mikor visszaköltöztem a szigetországba. Eleinte nem akartam, mert minek ez, úgy sem fog benne senki sem lakni, csak én. Ja, aztán itt maradt a nyakamon a kölyök, én pedig úgy gondoltam hogy jó lesz nekünk ez az óriási épület. Legalább van benne billiárdszalon, úszómedence, pezsgőfürdő, meg minden olyan szar, amilyen a felfújt angol családoknak kell. Megindulok előre, félúton megállok és visszanézek. - Na mi lesz már? Csodálkozni később is ráérsz, a hátsó nagy füves placcot még nem is láttad. – és ha Nina elindult, akkor bizony megvárom. Út közben elhaladunk egy másik, tűzpiros autó mellett. Egyik kezemet végig húzom az autó vonalain. Érdekes, mert egy pillanatra bevillan a kép, ahogy mi ketten ebben az autóban… Megrázom a fejem, és egyik szemöldökömet felemelve, már a bejárat előtti lépcsőn állva. - Ha éhes vagy, összedobok valami kaját. Addig öltözz át. – intek a jobb kezemmel, hogy az ajtó kinyíljon, és beléphessünk a tágas előtérbe, ahol a falon legalább tíz gitár, bakelitek, és képek vannak felaggatva. Mindegyik tükrözi a saját ízlésem. Engem
Unottan horkanok fel szemeimet forgatva. Semmi, de semmi hangulatom most az ironikus humorizálásához. Jó, tudom én kezdtem, de akkor is. Nem ér a saját fegyveremmel visszavágni! Kérdőn tekintek a kinyújtott kezére, majd kibányászom a bedobált cigisdobozt a kesztyűtartóból, hogy a kezébe nyomjam. A világért se leszek olyan rendes, hogy esetleg segítsek neki annyival, hogy kiszedek egy szálat. Sajnos ez ma nem az a nap. Ajkaimat összepréselve hallgatom végig a mondandóját. Na igen, azt éppen el tudom képzelni, milyen, amikor Morgan fenyegetőzik és mennyire szarul is tudnék járni. Talán mégiscsak kenyere a tanár úrnak a büntetés? - Hát engem pedig igenis érdekel… - morgom magam elé, inkább csak úgy a semminek, mint valós válaszként. Na igen, mi történik, ha két makacs ember összekerül? Csak némán összeszorított ajkakkal bámulok kifelé az ablakon és kifejezetten hálás vagyok, hogy szól a zene és elnyomja azt a tengernyi bosszúságot bennem. Nézem az elsuhanó fákat, az utat, azt, ahogy egyre néptelenebb környékekre vezet az út. A hirtelen fékezés váratlanul ér, és kezeim ösztönösen keresnek valami kapaszkodót, mert hát nyilván azt a kibaszott biztonsági övet nem kapcsoltam be. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy Morgan meg akarna ölni minket, de hát visszanyerve az önuralmam csak dobogó szívvel morranok rá. - Felvágós. A szemeim elkerekednek, ahogy lefékezünk a kúria előtt. Szépen megvárom, amíg átér az én oldalamra aztán kikászálódom a kocsiból, kezemben szorongatva a táskám meg a kabátom. Csillogó szemekkel nézek végig az épületen, hát basszameg azt senki nem mondta nekem, hogy Morgan ilyen helyen lakik. Az a pár perc elképedés bőven elég hozzá, hogy a prof lehagyjon. Zöldjeimmel figyelem őt, majd egy sóhajjal indulok utána. Elhaladva a tűzpiros csoda mellett megvillanó szemmek hajolok előre, hogy jobban szemügyre vegyem, mert hát ha valaki, akkor én azért értékelem ezeket a mugli csodákat. Megforgatom a szemeimet, ahogy követem a profot befelé. - Öltözzek át? Hát azt meg minek? - kérdő tekintetem a férfi arcán felejtem és őszinte értetlenséggel állok előtte. Mármint mit várt, kisestélyit, vagy mi a faszom? Végigpillantok magamon, a kilógó köldökömön, a fekete nadrágomon és fölsőmön. - Szerintem jó vagyok így - vonom meg a vállam. Azért hiába volt hosszú az út, fölöslegesen nem szoktam öltözködni. Jó, talán a Bacchusban igen, de hát na… az egy olyan hely, és ott is inkább vetkőzök, mint öltözök. Belépve az előszobába újból elkerekednek a szemeim. Na jó baszki… azért ez már kezd sok lenni. Közelebb lépek a gitárokhoz, lemezekhez, ahogy tekintetem végigsiklik rajtuk. Mutatóujjammal ajkamon dobolva pillantok vissza a profra. - Hát mondjuk enni azt tudnék - Nem mondom, a kis korán elfogyasztott tequlia mostanra kezdi marni a gyomrom, szóval elfogadnék valami kaját, de hát nyilván fogalmam sincs merre lehet a konyha, és rövid úton eltévednék egy ekkora házban. - Azért majd körbevezet, tanár úr? Vagy fél, hogy felfedezem a titkos kínzókamrákat? - nézek ajkamba harapva Morganra. Ne tévesszen meg, még mindig kurvára semmi kedvem az egészhez, de hát ezt a baszott nagy villát mégsem hagyhatom szó nélkül, mert a keserű igazság az… nekem ilyenre sosem lesz pénzem. Még akkor sem, ha életem végéig minden egyes este Bacchus befolyásos ismrőseit kényeztetem. Irigy vagyok? Nem szokásom, de azért el kell ismernem, ez itt… kényelmes.
Azt mondta egyszer egy volt haverom, hogy a nőket úgy tudod a legjobban felhúzni, hogyha a saját módszerüket alkalmazod ellenük. Azt hiszem ez működik, mert Nina nem örül annak, hogy ugyanúgy válaszolok neki, ahogy azt ő tette. Fel kell kötnie a gatyát, mert igazán még bele sem lendültem az egészbe. Rettenetesen kibírhatatlan tudok lenni, ha elkezdem a saját játékát játszani az ember ellen. És bár már betörték emiatt számtalanszor az orrom, mindig meggyógyítottam. Valamit valamiért, szokták mondani az emberek. - Hát engem pedig igencsak nem. – fűzöm össze egy pillanatra a kezeimet magam előtt, hogy aztán újra fogjam az autó kormányát. Már közel vagyunk a kúriához, és ilyenkor pedig mindig máshogy kezdek vezetni. Kevesebb autó, nagyobb szabadság, kisebb kockázat. És még a felét sem láttad, Nina. A felét sem. Széles vigyorra húzom ajkaimat, mikor felvágósnak nevez. Valóban, semmi más célom nem volt vele, csak az, hogy megmutassam, én még ezt is meg tudom csinálni. Nem vagyok egy autóversenyző, de szeretem uralmam alatt tartani a járgányokat. Amikor megvettem a kúriát három éve, az egész úgy nézett ki, mint egy bűzölgő szarkupac. Nem gondoltam volna, hogy sikerül felújítanom, de nagy részét a saját kezeimmel újítottam fel, és nagyon büszke voltam rá. Aztán rájöttem, hogy nincs lehetőségem mindent megcsinálni, így végül használtam hozzá varázslatot. Egyáltalán nem bántam meg. Szeretek itt élni. Távol van mindentől, emberektől, nyüzsgéstől, és jó ide visszavonulni, mikor szünet van. Szeretek sétálni a természetben és sokat szoktam, azonban ezen a hétvégén biztos nem a kirándulásé lesz a főszerep. - Azért, hogy nehogy összekoszold a ruháidat. – pillantok végig rajta, és egy lépést közelebb lépek, úgy tekintek le rá. Testünk szinte összesimul, ahogy megállok előtte. - Az elég jó csak gyenge kifejezésnek számít most, szerintem. – szaladnak rajta újra végig a szemeim, és végül a zöldekben pihennek meg. Annyira csábít, hogy már szinte remegek. Olyan ez, mint egy drog. Ha egyszer kapsz belőle, még többet akarsz. És én még semmit nem kaptam belőle. Miből van vajon ez a lány, hogy ennyire hatással lehet az emberekre? És miért rémlik úgy, hogy én már találkoztam vele valahol? Mi történik? Ellépek tőle, ahogy indulunk befelé. - Rendben, mit kérsz? – emelem meg a szemöldökömet. Egy kibaszott konyhatündér vagyok. Félig olaszként mondjuk két dolgot várhat el az ember, vagy nagyon temperamentumos vagyok, és anyám révén nem ezt örököltem, vagy pedig nagyon jól tudok főzni. Na mondjuk ezt örököltem, és isteni olasz ételeket tudok összeütni. Főnyeremény vagyok. - Parmigiana di melanzane, megfelel? – bár kérdő mondatom végéről lefelejtettem a hangsúlyt, szóval egy vállvonással el is intézhetném hogy ez lesz, de helyette csak széles mosolyra húzom ajkaimat. Felnevetek a kínzókamrás kérdésén. Nem, azok igazából nincsenek, sőt, itt inkább csak olyan szobákat fog találni, ahol az ereklyéket tárolom, amiket hazahoztam a munkámból, és persze azokat, amiket az a ribanc nem vitt magával osztozkodás gyanánt. - Gyere, erre van a konyha. – indulok el, és odalépek a hűtőhöz, hogy a hozzávalókat kezdjem el pakolni kifelé. Jobb kezemmel intek, és a szekrényből egy hatalmas tányér, rajta gyümölcsökkel lebeg a konyhából nyíló, nagyobb nappalifelé. - Foglalj csak helyet. Érezd otthon magad. – teszem még hozzá, amikor egy újabb kézintésemre egy kancsó jéghideg limonádé lebeg az asztalra. Rohadtul unalmas dolog a főzés, de basszameg, valakinek meg kell csinálnia, és mivel jelenleg én élek ebben a vityillóban, meg a nevelt fiam, kizárásos alapon rám marad ez a feladat. Sosem volt házimanóm, mindig is utáltam azokat, akik tartottak maguknál. A sajátjainkat is felszabadítottam évről-évre, hogy inkább menjenek, és keressenek maguknak valami munkát. Gyűlöltem azokat a varázslókat, akik mindent velük csináltattak meg. Elmélázva készítettem az ebédet, amikor tényleg… tényleg csak egy pillanatig nem figyeltem oda, és Merlin lássa lelkem, hogy nem direkt csináltam, de rám fröccsent az a kurva szósz. Levetettem pólómat, és sűrű káromkodások közepette lépdeltem át a nappaliba. - A jó Merlin húzza a faszára ezt az egészet. – még ujjaimat is összeérintettem, miközben próbáltam kifejezni dühömet. Félmeztelen alakom megjelent a nappaliban, és Nina felé fordulva pimasz vigyorra húztam ajkaimat. - Segítenél? – dugtam zsebre kezeimet, egészen addig, amíg elő nem vettem a doboz cigarettát, és gyújtottam rá újra. Élvezem ezt a helyzetet. Talán túlságosan is.
Rohadtul nem számítottam rá, hogy ilyesfajta utunk lesz, vagy, hogy a célunk így fog kinézni. Így a meglepetésem őszintén ül ki az arcomra, bőven mielőtt rendezhetném a vonásaimat és palástolhatnám az érzelmet. És összességében egészen nyugodt utunk volt, a kis kifakadásomat leszámítva. De nyilván Morgan pont magasról leszarja, hogy mit is kéne csinálnom éppen… hát még ha tényleg tudná. A gondolatra gonosz vigyor kúszik ajkaimra, amit természetesen az összemosódó tájnak szánok, ami végül csak megállapodik mellettünk, és egy kisebb fáziskéséssel én is kiszállok az autóból. A levegőt épp annyival hangosabban fújom ki, hogy a bosszúság szele megérinthesse az illetlenül közel álló profot. A következő lélegzetvétellel az orromba bekúszik a férfi illata, az ajkaimon pedig a szemtelen mosoly játszik. - Szóval az lenne a legszerencsésebb, ha semmit sem vennék fel, nehogy véletlen összekoszoljam magam? - pislogok párat értetlenül. Őszintén… fogalmam sincs, hogy egy kis pálca nélküli mágia gyakorlása miért lenne annyira mocskos. Illetve, lennének ötleteim, de a profnak nagyon nem arra kéne gondolnia, mint nekem. Elvégre ő a felelős felnőtt, vagy mi… Megrázom a fejemet, ahogy elindul befelé. Miért érzem úgy, hogy ennek nem biztos, hogy jó vége lesz? Mármint a prof szempontjából, merthogy azért az nyilván nem lenne ellenemre, hogy… Inkább én is követem befelé a házba, majd miután jól kicsodálkoztam magam a baszott nagy előtér dekorációján rá is térhetünk a lényegre, janem, a kajára. - Jó lesz - vonom meg a vállamat, és az érdektelenség berepedezett kérge mögül felsejlik a gasztronómiai ínyenc, aki alig várja, hogy egy rendes hazait ehessen. Meg kell hagynom, a profnak vannak előnyei. És ezek közé tartozik az az elképesztő konyha, aminek láttára széles vigyor kúszik az arcomra. Mert hát az a pult kérem szépen… tökéletes lenne, hogy… félrebillentett fejemet óvatosan megrázom, hogy az éppen megelevenedni készülő képet kiűzzem belőle. Mert hát nyilván annak semmi helye nincs ott, nem? Lehet, hogy meg kéne kérdeznem róla Morgant is. Nem kell kétszer mondania, ledobálom a cuccaimat a nappaliban, és ha már voltam olyan bunkó, hogy eddig áttrappoltam mindenen, most ledobom a cipőmet, mielőtt a kanapéra vetném magam. Elképesztő ez a kúria, sosem hittem volna, hogy amikor a prof hazamegy, az egy ilyen hely. Kitöltök magamnak egy pohár limonádét, és őszintén szólva azt sem bánnám, ha egy kis vodka lenne benne, vagy még inkább mondjuk limoncello, az jobban passzolna ízvilágban. Éppen felülök a kanapén, mikor meghallom azt a cifra káromkodássorozatot a konyhából beszűrődni. Nem is kell sokat várnom, hogy a prof megjelenjen a színen. Épp egy leheletnyi csodálkozás fut csak át vonásaimon, hogy aztán szemtelenül legeltetve szemeimet, máris ott teremjek előtte. A nyelvem végigfut ajkaimon, benedvesítve azokat. Óh, basszameg, hát nem mindjárt idecsöppen a nyálam? Mióta néznek ki így a professzorok?! - Hát persze Signore Morgan! Egy gondos háziasszonyra bármikor számíthat - forgatom meg a szemeimet, mert nyilvánvalóan egy kézmozdulattal eltűntethette volna azt a foltot a pólójáról. Két tenyeremet a hasára támasztva kezdem el visszatolni a konyha felé és ha enged a nyomásnak, akkor éppen csak egy pillanattal felejtem tovább kezeimet a bőrén, mint azt illene. - Nincs valahol egy kötény? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Ne aggódj, nekem kellene, ugyanis veled ellentétben az én ruhám még tiszta - forgatom meg a szemeimet, amint feltűröm a fölsőm ujját, így téve láthatóvá a karomon lévő tetoválást is. Igen, a suliban nem gyakran látni… egy megfelelő mágikus alapozó abból a jó drága márkából, és voilá! - Szóval hol is basztad el ezt a kaját? - pillantok rá szemtelenül vigyorogva. Eléggé otthonosan mozog a konyhában, így az, hogy a segítségemre van szüksége eléggé nyilvánvaló hülyeségnek tűnik. És az, hogy mikor kezdtem el tegezni újra..? Hogy mikor mosódtak össze az olyan nyilvánvaló határok? Hogy mikor éreztem azt a villámütésszerű vágyat? Talán mind abban a pillanatban, mikor kezem csupasz bőréhez ért.
Hogy mikor lettem ilyen? Talán magam sem tudom a választ. Világéletemben hajszoltam a nőket, futottam az élvezetek után és soha nem értem be annyival, amennyim volt. Persze ez nem csak a csajozási szokásaimra volt igaz, hanem jobbára mindenre is. A tanulmányaimra, az autóimra, a lakásomra, a munkámra… ezért is van az, hogy mindenhol antik tárgyak vannak kiállítva, amerre a szem ellát. És bár ezeknek a dolgoknak a funkciójuk már nem él, az értékük viszont annyival több. Említettem már, hogy engem választottak kétszer a legjobb átoktörőnek? Egyszer Angliában, egyszer pedig Olaszországban. És hogy miért is vagyok tényleg ilyen? Azért mert félig olasz vagyok basszameg. Soha nem mondtam, hogy valamelyik rokonom nem volt ilyen. Az apám is minimum ennyire idióta volt mint én, a nagybátyám pedig engem kétszer leköröz. A nőkben természetesen, mert őt sem kellett attól félteni, hogy valami idióta szakmát válasszon magának. Így lett az öreg mindenes az olasz kviddics válogatottnál, ahol egyébként a húgom is játszik. Mert ő köszönte szépen, az olasz nemzeti csapatot választotta. Le sem tagadhatná a származását. Talán ezért is bírom ennyire Ninát, mert nyomokban rá emlékeztet. Annyi különbséggel, hogy a húgom megpróbál a normális úton tartani. - A legszerencsésebb az lenne, ha ezeket a göncöket… – bökök a felső ruházatára - …átcserélnéd ugyanis felgyulladhat, szétszakadhat, sáros lehet. – sorolom az okokat eleinte ügyet sem vetve a kérdésére. Pedig ha tudnád Antonina, hogy milyen gondolatok fordultak meg a fejemben ennek hallatára. Ó, az az édes tiltott gyümölcs. Ha le akarnám írni valaha egy könyvben ezt a történetet, biztos hogy nem a Biblia címet adnám neki. A végén még bestseller lenne a muglik között, és azzal a tudattal már biztos nem tudnék elszámolni magamban, hogy még abban a világban is otthagyom a lábam nyomát valahogyan. - De talán eljön az az időszak is, mikor erre kerül a sor. – húzom ajkaim pimasz, féloldalas mosolyra. Emlékeztet a Ninával való kapcsolatom egy olyan kalandra, ami aztán soha nem teljesült be igazán, pedig mennyi minden lehetett volna belőle. Az olasz nők olyan hatással vannak rám, amilyennel más eddig nem tudott lenni. Talán ez a furcsa vonzódás nem csak annak szól, hogy ők igazán tudják mi kell nekem, hanem annak is, hogy van egy olyan furcsa-megmagyarázhatatlan vibe – mugli szó, esküszöm az Instagramon láttam, ami egy zseniális találmányuk a kis varázstalan drágáknak – körülöttük, aminek az ember nem igazán tud ellenállni. Még az a közöny, amivel nyugtázza az általam készített ebédet… abban is van valami olyan kibaszottul megnyerő dolog, amit csak az tud igazán megfogalmazni, aki találkozott egy ilyen nővel. - Ha gondos háziasszonyra lenne szükségem, már rég felfogadtam volna egy latino nőcit, aki egész nap miniszoknyában illegeti magát itthon, mio caro. – forgatom meg a szemeimet. Pillantásomból látszik, hogy bizony egyáltalán nem így gondolom. Nem, Giuliano Morgannek nem kell holmi gondos háziasszony, amúgy sem engedném főzni a nőket, ha csak nincsenek otthon az olasz konyhában. Az angol kosztot meg hagyjuk, mert a gyomrom kettőt fordul mikor meglátom valahol a ham&eggs nevű baromságot. - Kötény? – szalad fel a szemöldököm, és vigyorom szélesedik. Ugyan, nekem nem kell kötény, hát kurva jó szakács vagyok. Most bizonyítottam is. - Amúgy pedig ott van felakasztva. – mutatok az egyik szekrény felé, amit ha kinyit, talál legalább egy tucat kötényt. Van mindenféle, de a leginkább szembetűnő darab az, amin én magam vagyok sokszorosítva, miközben kacsintok és előre mutatok. Csak felhorkantok arra a mondatára, hogy az ő ruhája még tiszta. Ja, még. Mert még nem kezdtünk el edzeni. Vagy éppen mást csinálni. Megrázom a fejem, ahogy elhessegetem a gondolatot a fejemből. - Az a szósz ki… – megakad mondanivalóm és a kezem is, ahogy a baleset irányába mutatok, mikor a hűvös kezek bőrömhöz érnek. Szinte mintha sokkolót nyomnának a nyakamhoz. Ajkaim elnyílnak, és úgy pillantok le a közöttünk már eléggé kevés távolságra. Picit talán közelebb is lépek. Az a kéz érintése talán már nem is olyan hideg rajtam. A visszakozás csökken, ahogy a józan eszem ajtaját átrúgja egy olyan dolog, aminek nagyon nem kéne most felforgatnia mindent a fejemben. Elvégre ő mégis csak egy diákom. Egy diákom, aki még nem nagykorú. Egy verítékcsepp gördül végig mellkasomon, és ráfolyik Nina kezére. Kezeim átfonódnak a derekán, ahogy közelebb húzom magamhoz és végül utatengedve a fejemben tomboló szörnynek, ajkaira egy nagyon gyors csókot nyomva mondom a következőket. - ..folyt ott. – húzódok el szinte azonnal és reflexszerűen indulok a pult másik végéhez, hogy egyetlen intésemre egy pohár bourbön lebegjen felém. Belekortyolok, nekidőlök a pultra, és szemeimet a lányra helyezzem. Egy cigarettára gyújtok, hogy tomboló indulataimat és vágyaimat féken tudjam tartani. Nehéz menet lesz. És még csak az ebédkészítésnél tartunk.
Szemeimet forgatva horkanok fel. Na persze, mi a szarért lenne sáros? Csak nem sárcsatát tervezett, professzor úr? Különben is, ha meg felgyullad, akkor nem tökéletesen mindegy, hogy mit veszek fel? - Csak akad itt valamilyen rossz pólója a professzor úrnak, mert azt hiszem én a koszolható ruhákat otthon felejtettem - biggyesztem le ajkaimat teátrálisan. Őszintén szólva annyira nem izgat a fölsőm sorsa, de hát ha már ennyire szeretnéd, én leveszem ám… a múltkor is megtettem, csak egy kis whisky kellett hozzá, úgy bizony! Az utolsó kis mondatra csak tükörképként kerül az én arcomra is az a szemtelen mosoly. Az a mosoly, ami mögött ott bújik a vágy, az akarás, a mindent uralni és megkaparintani vágyó nő mosolya. És az a kamaszos szertelenség is, ami körülleng. Mert hát Morgan, te is voltál fiatal, ne tagadd! Hamar bent találom magam a házban, nappaliban és pillantásommal simogatom végig a berendezést, elsüppedek a kanapén, de hát a magányom nem tarthat sokáig, mert micsoda meglepetés, Morgan prof máris felbukkan. A latino nőci gondolatára felkacagok és megrázom a fejem. Na igen, ebbe a házban pont egy olyan nőt tudnék elképzelni, aki valami újság lapjairól lelépve egy - alig takaró - köténykében áll a tűzhely előtt, de valójában egy kávén kívül mást nem tud főzni. Pillantásom a mutatott irányba vándorol, majd persze vissza az előttem álló profra, mert hát ugyan megmutatta hol találom a konyhai védőfelszerelést, de még mindig útban van. Ezért aztán hiába mondana bármit is, úgy tűnik, az érintésem beléfojtja a szót. Hm. Na erre azért nem számítottam. Ha eddig jól is palástolta, hogy hatással vagyok rá, most határozottan lebukott. Félig felvont szemöldökkel pillantok a kékjeibe, ahogy ajkaim ravasz mosolyra húzódnak. Megkövül a pillanat, a kezem a hasadon felejtem, te pedig a szavakat a szádban. Talán csak nem arra vársz, hogy az ajkaimmal csalogassam elő, amit mondani akarsz? És úgy tűnik igen. Épphogy csak megrezzenek a derekam köré fonódó karokra, a bőröm libabőrös lesz, mert hát.. nem tudom feltűnt-e de a pólóm nem olyan hosszú, így bizony szabadon hagy egy sávot a bőrömből. Pont annyit, hogy érezzelek. És aztán villámcsapás, és ismét beleborzongok. Már-már követelőzve nyúlnék utánad, húznám vissza az arcod, egy újabb és jóval hosszabb csókra, mikor belém hasít a felismerés. Elhúzódsz, és én is ellépek, hogy a kötények között turkáljak. Torkomat megköszörülöm majd nyelek egyet. Mert egy olyan nyugtalanító gondolat ütött tanyát a fejemben, ami eddig elő sem került, mert nem volt számára tér. - Hah, sejthettem volna, hogy ilyenekkel vagy tele - horkanok fel könnyednek szánt hangon, de az előbbi izgalom még nem múlt el belőle. Diadalittas vigyorral emelem ki azt a kötényt, ami Morgan profot ábrázolja, hogy gyors mozdulatokkal fel is vegyem. - Na, hogy festek? - illegetem magam egy kicsit, könnyeden, bolondosan, csak olyan.. ninásan. Mert hogyan máshogy csinálnám? Közben pedig a feszítő izgalom, a kérdés, a szorongás egyre gyűlik a mellkasomban. Mert ez nem a Bacchus. Nincsenek biztonsági őrök, nincsenek szabályok és nincsen… nincs Nico. Ha valami történik, és én segítségért kiáltok, ki felel majd? Mi a garancia, hogy biztonságban vagyok? Nincs… semmi nincs. És ugyan a veszély izgalma körbelengi az egész találkozót, itt a semmi közepén egy halvány kicsi félelem igenis motoszkál bennem. Mert kiszolgáltatott lettem. Te, Giuliano Morgan bármit megtehetsz velem. És ettől egyszerre félek és vágyom rá. Kiráz a hideg, megrázom a fejem, majd elindulok a szósz felé. Gyorsan feltörlöm, csak olyan egyszerű, mugli módon, majd hátat fordítva a pultnak felhúzódom rá, lábaimat lóbálva. - Szóval, mi a baj ezzel a szósszal? - kérdezem fejemet félrebillentve, majd ujjammal belenyúlok, hogy aztán lassan lenyalogatva róla ízleljem meg azt a híresen kifolyt szószt, miközben zöldjeim csakis a bourbon és füst keretében figyelő kékeket fürkészik.
Hogy lehet valaki rám ilyen hatással? Az első alkalomtól kezdve ezt kérdezem. Magamban százszor lejátszottam az esti őrjáratomat, minduntalan végig mentem azokon a pontokon, ahol nekem igazából fülön kellett volna ragadni – nyilván képletesen – és megmondani neki, hogy „rendben kisasszony, akkor magam most visszamegy szépen a hálókörletébe”. De nem tettem. Nem tettem és ezt a pillanatot azóta átkozom és áldom egyszerre. Átkozom, mert a bennem lévő feszültség, az a férfi aki tudja, hogy igazából alig kell mozdítania a kisujját azért, hogy nőt szerezzen magának, egy tizenöt éves bige bűvkörébe került. És áldom, mert a bennem lévő feszültség, az a férfi aki tudja, hogy tényleg alig kell mozdítania a kisujját azért, hogy behálózzon egy nőt… egy tizenöt éves olasz bigét talált meg. Ilyenkor mindig elgondolkozok azon, hogy vajon mi vihetett arra a késztetésre, hogy belemenjek a játékába? Talán az első óra, mikor annyira zavarba ejtően függesztette rám a tekintetét? Nem tudom. De Te, kedves Antonina tudod, hogy minden okkal történt igaz? Mert esetedben semmi sincs véletlen, ebben annyira biztos vagyok, mint a levágott bal kezemben. - Ó, mio caro… nekem nincsenek rossz pólóim. – húzom mosolyra ajkaimat. Hangom el van áztatva szarkazmussal. Csöpög belőle, ahogyan belőlem is az elfojtott indulat, a vágy, hogy megszerezzelek magamnak. Hogy csak az enyém legyél, legalább egy fél órára. Egy estére. Egy egész életre. Szép álmok, de a valóság olyan gyorsan csap arcul, hogy szinte időm sincs felriadni. Mégis fel kell. Olyan ez, mint egy örökké sóvárgó narkós naplóbejegyzései. Amikor megfogadod, hogy többet a büdös életben nem szúrod be. Aztán amint letetted a tollat és kezedbe vetted a tűt, betoltad a felhevített heroint az ereidbe, a fejedre csapsz, hogy „baszdmeg, én óriási hülye vagyok… de majd holnap.”. Valahogy én is így érzem magam. Szeretem és gyűlölöm magam egyszerre azért, amit Antonina Traversi tesz velem. Állandóan viaskodom. Viaskodom az érzéseimmel, a bennem lévő vadállattal, akinek vörös tekintete előtt csak egy dolog lebegne. És nem hiszem, hogy a legjobb kapuőr erre az alkohol. Nem gondolnám, hogy a whiskey, amit azután kezdtem inni, hogy megcsókoltalak Téged jó hatással lenne rám. Nem gondolnám, hogy az, amit most művelsz, jó hatással lenne rám. Hagyd már abba, a picsába is! Hagyd abba, és takarodj innen! Milyen egyszerű lenne ezeket mondani. Egyszerű lenne és megoldaná minden gondomat. Ugyanakkor egy hatalmas fegyvert adna a kezedbe. Amellett, ami már most benne van. Az, hogy én mit tettem veled. Hogy mit akarok tenni veled. Te pedig látszólag olyan könnyedén veszed fel a beszélgetés fonalát onnan, ahol a csók előtt abbamaradt. Te átkozott olasz lotyó. - És még nem láttad azokat az alsóneműket, amiket szintén ezek díszítenek. – egy féloldalas pimasz mosoly. Egy slukk cigaretta, és egy egészen apró korty bourbon. Ennyiből áll most Giuliano Morgan. Leszámítva azt az egyetlen, igazán apró dolgot, amit úgy hívnak: vágy. Tombol kékjeimben az elfojtott kéj minden egyes gondolata. Az, ahogyan a konyhapulton vagyunk, te ott fekszel, én állok, rajtunk nincsen semmi ruha, a csípőm pedig ütemesen előre-hátra mozog, miközben egyik kezem a nyakadra kúszik… mégsem mozdulok egyelőre innen. Ugyanúgy, ugyanolyan távol vagyok tőled. Elfojtott indulataim árulkodnak. Ahogy megváltozik a testbeszédem. Ahogy ajkaim elnyílnak minden egyes slukk előtt, mikor végig mérlek. Ahogyan a cigarettát a számba veszem. Ahogyan a pohárból iszom. Téged nézlek csak. - Egészen affasciante tetszik lenni, Ms. Traversi. – mélyül el hangom. Lehet a cigarettától, hirtelen. Lehet a vágytól, amit testem táplál. Mellkasomon megszaporodtak a verítékcseppek, a légzésem is hevül, ahogyan elrugaszkodom a pulttól. Vészesen közel állok meg Ninához. Szinte az ajkaiba suttogom a választ, annyira. De esélyt sem hagyok, hogy elvegyen tőlem egy csókot. - Úgy, ha nem vigyázunk, el fogjuk baszni az egészet. – lépek odébb, hogy megkeverjem és mintha mi sem történt volna, folytassam az ebéd készítését. Korgó gyomrom bár csak félig alibi vágyaim elfojtására, eszméletlenül jól jön. Egy ideig csak csendben, énekelgetve és fütyörészve készítem az ebédet. Intek egyet jobb kezemmel, hogy az ebédlőasztalon valami teríték is legyen. Meg egy bor. Ha odapillantasz szemeddel, látod: olasz. Vörös, testes. Majdnem mint én. Csak nem vörös a hajam, hanem… fekete. Újabb intésemre a két étel odalebeg a tányérokhoz, és szépen beleereszkedik. Odafordulok Ninához, kékjeim pedig hívogatóan váltakoznak az asztal, és közte. A kezemet nyújtom. Elfogadod? Ha igen, hát már veled szemben ülök. Igyekszem úgy enni, ahogy egy jól nevelt aranyvérűhöz illik. Mégis, alig bírom levenni rólad a szemeimet. Már szinte éget a pillantásom, ahogyan végig nézek rajta. Már magam előtt látom a testét, ruha nélkül,
Már korábban is mondták, hogy ne játssz a tűzzel Nina, mert megégeted magad. És én égni akartam, vágytam és körmökkel téptem fel a lelkem, hogy lássam mi van alatta. Mert valahol lennie kellett ennek a vörös ködnek, ennek az ereimben tomboló, sosem szűnő vágynak, amivel nyúltam és akartam. És amivel aztán eltaszítottam. Mindent és mindenkit. Felhorkanok és elmenekülök a kék pillantás elől. Mert ugyanarról árulkodik, mint ami bennem tombol. Arról, hogy csak megragadnám a - cseppet sem rossz - fölsőjénél fogva, hogy berángassam a házba, és hagynám, hogy minden egyes szobában, az asztalon, a kanapén, a konyha kövén, a hálóban… De ez nem a Bacchus, nem csaphatom elé a számlát a végén, hogy csókolomennyilesz. Így igyekszem lépéseimet könnyeden tartani, ahogy beljebb merészkedek a házba, és elengedni, hagyni, hogy a feszítő érzések láthatatlanul kisurranjanak belőlem. De nem teszik, mert éppolyan kétségbeesetten kapaszkodnak belém, mint én a maradék józanságomba. Miért? Miért érzem azt, hogy itt nekem kéne észnél lennem? Azért, mert Te annyira férfi vagy? És éppen ezért nem nekem kéne… mert én csak egy nő vagyok. Hidd el, ha bármi balul sül el, én mosom kezeimet. Pilátus leszek, aki ártatlan arccal pillog majd. Hiszen fogalma sem volt, mibe keveredik.. te pedig égni fogsz. Úgy fogsz égni, ahogy én akarok.
- Ha gondolod, máris felpróbálom őket - forgatom meg a szemeimet vigyorogva. Neeeeem hiszem el, hogy komolyan lennének ilyen alsóneműi, azért ennyire nem lehet nárcisztikus. Bár lehet, hogy ezeket ajándékozza a nőinek emlékbe. Nyelvem végigszánt a fölső ajkamon, és a mosoly, az a csillogó mosoly még mindig ott virít. Ártatlannak is gondolhatnád, de kételkedem benne, hogy igazán át tudlak verni. Beleborzongok abba a pillantásba. Pedig egyáltalán nem ismeretlen, és pont ezért is érzem meztelennek magam. Mert ez a kék tekintet vetkőztet. Tudnod kellene, ha te kérnéd, csak a kötényt tartanám magamon… Elfordítom a fejem, mégis tudom, hogy a pillantás követ. Hogy kiszárad a száj, meglódul a vér, és izzad a tenyér. Biológia. Tiszta biológia, mégis annyival több. Kopp, kopp, kopp. A lábam dobol, ahogy lelóg a pultról és most olyan, mintha újra ott lennénk a tanteremben, nem? Emlékszel még? Az ital, a nevetés, a vágy. Már ott is jelen voltunk. Hiába kapnék az ajkaid után, kitérsz előlem. Miért? Miért csinálod, hiszen te is akarod! Tudom és le sem tagadhatod, akkor miért nem adod meg magad neki. Erre való a vágy, élj már egy kicsit Giuliano Morgan! - Már pedig ezt egyikünk sem akarja, igaz? Elbaszni az egészet - billentem oldalra a fejemet és a hangom meglepően higgadt. Olyan, mintha nem dobolna a szívem a mellem alatt eszeveszett gyorsasággal. Mert hát nem akarjuk elbaszni… maximum meg.
Felkacagok, lecsusszanok a pultról, és leveszem a kötényt. Nem, nem fogadom el a kezedet, ilyen erős, független nő vagyok, vagy mi. És nem tudom mi történne, ha hozzád érnék. Talán már nem engednél el. Vajon ez félelem? Nem hinném. Csak játék. Ez is csak egy játék, mint annyi minden más. Belekortyolok a borba, és jólesően csúszik le a torkomon. Tudod, nemcsak az íze miatt szeretem a vörösbort, hanem azért is, mert általában erősebb mint a fehér. És fejbe vág, és kilazít, és olyan testes és a színe… gyönyörű és végtelenül szexi. Ráadásul a vörösség miatt az arcomba szökik a vér és enyhe pír tarkítja, miközben az evőeszközért nyúlok. Elszakítom a zöld pillantásomat kékjeidtől, hogy az ételre koncentráljak. Igyekszem nem türelmetlenül nyitni ajkaimat az újabb és újabb falatokra, lassan rágni, és újabbakat kortyolni a vörösborból. Vörös, vörös, vörös… mint a vágy, mint a köd, ami egyre jobban elborít. Kezemben a pohárral egyensúlyozva dőlök hátra, jóleső elégedettséggel. Hogy jóllaktam-e? Bizonyos értelemben igen. Egy másikban csak marcangol a késztetés. Mert sosem elég, és sosem lesz elég. Nem véletlenül az a munkám, ami. - Alig várom, hogy megtudjam milyen mocskos kis gyakorlatokat eszeltél ki nekem - vigyorodom el szemtelenül pillantva rá a pohár pereme fölött. Ha most legilimentor lennék mennyivel többet láthatnék… mennyivel részletesebb képet kaphatnék. Egy hirtelen mozdulattal iszom ki a pohár maradékát, hogy roppant illetlenül töltsem újra teli magamnak. Újabb korty, majd felállok és az asztalt megkerülve támaszkodom meg melletted. - Mert abban biztos vagyok, hogy felkészültségnek nem leszel híján - vonom fel fél szemöldökömet, hogy ajkaimat ismét megnedvesítsem. Szaporábban szedem a levegőt, és már el is képzelem, amint itt, lesöpörve minden maradékot… a tányérok csörömpölve hullanának a földre. Ismét kortyolok. Basszameg, tedd már meg, mert megőrülök. Itt és most.
Valeriatól mindig azt hallgattam, hogy engem a nők fognak tönkretenni. De ezt nem az utóbbi öt évben mondta nekem. Legalább húsz éve ezt szajkózza nekem. És hogy igaza van? Teljes mértékben. Sosem tagadtam, hogy rabja vagyok a női nemnek. A hosszú lábaknak, a ringó csípőknek, az igéző mosolyoknak és az elbűvölő szemeknek. A hideg is végigfut a hátamon, ahogy belegondolok abba, hogy Te, Antonina Traversi, ezekkel mind rendelkezel. Méghozzá nem is akármilyen tekintetben. És még mindig csak tizenöt éves vagy. Oly törékeny, mégis annyira csábító. Pedofil lennék? Nem, továbbra sem. Csak itt áll előttem egy olyan lány, aki tudja, hogyan szedje ki belőlem azt, amit meg akarok vele tenni. Tudja, hogy mi kell nekem és mitől veszítem el az eszem. Ennyire gyenge lennék? Bizonyos szempontból igen, hiszen ki tudna sokáig ellenállni egy ilyen helyzetnek? Mutasson nekem bárki egy férfit, aki azt mondja, hogy nem, én nem tenném meg akkor, ha kettesben maradnék egy nővel, aki ennyire… a felét nyújtja az én felemnek. Amit én adok. Amit én adnék. Mert kétség sem fér hozzá, hogy elképzeltem, abban a pillanatban elképzeltem meztelen tested. Már az autó tetején is. Aztán a konyhapulton. Aztán az ágyamban. A nyakam is belefeszül, ahogy koncentrálok arra, hogy a mindent elborító állatot, a bennem rejlő ösztönlényt, aki letépne rólad mindent, hogy aztán felfektessen a konyhapultra – őt visszafogjam. Őt, aki miatt annyi, de annyi szar dolog ért az életem során. Hogy a farkammal gondolkodnék? Igen, valamilyen szinten igen. - Azt hiszem azzal várnunk kell egy keveset mio caro, de ígérem megmutatom neked. Biztos csodásan fog állni rajtad. – ugyan megpróbálok valami piszkálódós, esetleg vicces élt csempészni a hangomba, de Te Nina, tudhatod, hogy itt már csak az elfojtott vágyak adják tónusom rekedtes mélységét. Az, ahogyan zöldjeidbe pillantok és ugyanazt látom tükröződni bennük, ahogy én nézek rád. Könyörgöm, már csak azért könyörgöm hogy valami történjen. Hogy történjen, vagy ne történjen, már mindegy. De nem tudok így létezni. Megőrjít a tudat, hogy csak egyetlen egyet kéne lépnem. Még a karomat sem kell kinyújtanom. Elég megmozdítani az egyik ujjam és te úgy nyögdécselsz alattam, ahogy én akarom, mikor először érintem oda… De nem teszem. Nem teszem, mert te a diákom vagy. És lefogadom, hogy olvasol a gondolataimban. Legyél legilimentor, vagy ne legyél az. Az arcomra van írva minden, a mozdulataim, ahogy darabossá válnak, mindegyikben ott van az, hogy én most nyúlok feléd. Most nyúlok feléd hogy magamhoz húzzalak és megcsókoljalak. De még mindig nem teszem. Csak ajkaidhoz suttogok. Újra. Azonban jóval közelebb és most el sem húzom a fejemet. A labda a te feleden pattog, csak rád vár, hogy egy hatalmasat beleverj, és úgy szálljon vissza az én térfelemre. - Ó, nem. Tudod nem járnék úgy, mint korábban. Nem figyeltem eléggé oda, és azóta nincs bal kezem. Ha most még a kaját is elbasznám, tuti nem élném túl. – nem tudtad. Nem mondtam el, de valószínűleg rohadtul nem érdekel, hogy csak fél kezem van. Igazad van, engem sem érdekelne, de továbbra is ott maradok ajkaid közelében. Ahogy beszélek, a tiéd s az enyém összeér. Össze, de tényleg csak pillanatokra. Na mi lesz már? Tedd már meg! De ha nem, ha igen, egyszer enni kell. Nem fogadod el a kezem. Nem akarod ideadni egy ilyen embernek, igaz? Helyes, én sem tenném. Ne bízz senkiben, ez a legjobb lecke, amit valaha megtanultam az emberektől. Akkor legalább nem kell nagyot koppannod, mikor otthagynak téged a szarban. Ahogy belekortyolok a borba, azt hiszem hogy lenyugszom. Pedig olaj a tűzre. Ahogy tekintetem egy pillanatra elködösödik, még enni is elfelejtek. Elfelejtek, mert minden percben és másodpercben arra gondolok hogy mi ketten itt és most… minden tányért leverve, hogy összetörjön a kövön, miközben én éppen veszem le Rólad a felsődet. De aztán ha darabos mozdulatokkal is ugyan, de végül eljut az étel ajkaimig. Szótlanul eszem. Így neveltek. Gondolataim egész másfelé terelődnek. Vissza diákéveimhez az akadémiára, mikor rajtakaptak az egyik tanárnővel. Életem legjobb és legkínosabb élménye volt. A barátaim azt hitték jó vicc benyitni a kollégiumi szobába. Azóta sem hevertem ki ezt az esetet. Pedig életem egyik legjobb nője volt, esküszöm én. - Nem biztos, hogy mi ketten most egyre gondolunk. – csak ennyi? Kérdezhetnéd. Nem, dehogyis, mondanám. - De hamarosan megtudod. – villannak meg kékjeim. Hogy milyen gyakorlatok? Hogy mennyire hamarosan? Kit érdekel, csak add magad ide nekem. Azonnal és most. Felpillantok rád. Tudom, hogy miért jöttél. Tudod, hogy meg fogod kapni. Csak idők kérdése? Nem. Vagy de. Az biztos, hogy a pillanat, amely elszáll mialatt felállok, karba veszi a maradék józan eszem, ahogy beletúrok a hajamba, magamhoz vonlak és megízlelem ajkaidat. Birtoklóan. Úgy, ahogy várhattad volna. Az egész azt hinnéd nem tart akár fél percig sem. Pedig legalább öt percig így állunk. Egybefonódva, mintha egy szerelmespár lennénk. Ahogy elhúzódom tőled, ismét a bourbon és a cigarettám füstjébe burkolózom. Nem sokáig, ugyanis esélyt sem adva indulok el a közlekedő felé. Az ajtóból visszapillantok Rád. - Na mi lesz? – emelem meg szemöldököm. Mintha mi sem történt volna, igaz? Pedig kékjeimben látod, hogy ennek nem így kellett volna lennie. A tányérok nem landoltak csörömpölve. Viszont rajtad már nincs fölső. Hogy mikor tüntettem el rólad? Magam sem tudom. De most mégis a lépcsők felé tekintek.
Vajon ha bedobom a Bacchusban azt a tequliát akkor is ilyen oldottan szálltam volna be a kocsiba? Akkor is eljöttem volna idáig? Azt hiszem ez nem kérdés, de hangulatom azóta hatalmasat fordult és ugyan felötlik bennem még mindig az aggodalmas szorítás, hogy nem itt lenne a helyem a vörös köd vágya mögött már csak élvezni akarom a hétvégét. És azt akarom, hogy élvezz te is! Az ajkaimon még mindig mosoly játszik, de a gyomrom belerándul abba a hangba. Abba a rekedtes, vágyakat elfojtani akaró mondatba. - Egészen biztosan - épphogy felnyögve suttogom csak a választ. Hiszen mindketten tudjuk, hogy sokkal inkább az az érdekes, ami a ruhák alatt van. Ami puha bőrünkön jelenik meg. Az a tiltottság, a játék. Még akkor is, ha nem történik semmi. Ha minden csak a fejünkben játszódik le… akkor is tudjuk. Te is tudod, nem igaz? Hogy vágysz rá(m), és utálod magad ezért… Próbálsz felülemelkedni rajta, de én nem vagyok vak. Látom, ahogy megbicsaklik a mozdulat, ahogy a szemeiddel téped le rólam a ruhát, mert a kezeddel nem teheted meg. Érzem a leheletét az ajkaimon, és beleborzongok. Minden energiámra szükségem van, hogy arra koncentráljak amit mond, nem pedig arra, ahogyan ezt teszi. Mégis… legalább egy pillanat kell, mire felfogom a szavainak értelmét. Elkerekedő tekintetem a bal karjára kapom, ahogy egy egészen kicsit hátrahúzódok. Hogy mi?! Szóval ezért akar annyira segíteni? Talán a saját hibáitól félt? Ne aggódjon prof, az én munkám közel sem olyan veszélyes, én másfajta izgalmakat hajszolok. Ujjaim kinyúlnak, hogy végigsimítsák az említett végtagot. A bal karját egészen a vállától az utolsó ujja hegyéig. Közben arcom ismét visszafordítom, ahogy belesuttogok az ajkaiba. Mert egy pillanatra elért, és éreztem azokat a forró, puha ajkakat. De még csak csóknak se lehetne nevezni, nem igaz? - Nem tudtam - kivételesen mintha komoly lenne a mondandóm. Talán előfordul, hogy van ami megérint, van amit bánok, van olyan dolog, ami így meg tud lepni? Úgy tűnik igen. - Sajnálom. Zöld tekintetem a tiedbe fúrom egyre közelebb és közelebb húzódva. Remélem tudod, hogy ezt komolyan mondtam. Hogy nem tudok róla sokat és nem fogok kérdezni. Majd elmondod, ha szeretnéd, de azért a kíváncsiság ott csillog a szemeimben. - A kaja szent és sérthetetlen, ne rontsd el - elvigyorodok, aztán fogaim közé veszem az alsó ajkát épp csak egy leheletnyit harapva rá. Nem említetem még, hogy éhes vagyok? És ezzel a korábbi komolyságot ismét elfújta a vágy játéka.
Végül megtörik a varázs, és elhúzódsz, mert enni kell. Mintha akkora nagy erőfeszítésre készülnénk. Vagy így van? Remélem nem azzal fogod kezdeni, hogy fussam körbe a házat, mert akkor még most az arcodba borítom inkább a kaját ahogy távozom. Másféle mozgásformákról természetesen egyeztethetünk is akár… És egy kicsit azt hinném, hogy fellélegezhetünk, hogy köztünk van egy asztal és így nem feszít majd annyira az akarás, a mohó mindenre egyszerre vágyó kéj. De nem segít a bor, mert elbódít, mert még felelőtlenebbé tesz és ahogy telek meg úgy leszek egyre éhesebb. Hát mik ezek a paradox vonalak, amik közé próbáljuk bepréselni önmagunk érzéseit? Megrázom a fejem. Hiszen látom a szemeiben, pontosan tudom, hogy egyre gondoltunk, hogy mindkettőnk agyában csörömpölnek a földre hulló tányérok. Hogy a bor vöröse lebeg előttünk, ahogy… És ott támaszkodom melletted és nézlek. Szaporán emelkedik a mellkasom és próbálok, próbálok másfelé pillantani, csinálni valamit, bármit, ami lehűt. De nem tudom, mert a tiltott gyümölcs ízét már a számban ízlelem. Még akkor is, ha itt minden érzelmet kilúgoztak, hogy csak a kedvenc bűnöm maradjon. A kéjes vágy. Magasabb vagy nálam, ez mégsem akadályoz meg abban, hogy hozzád simulva karjaimat nyakad köré fonjam. Jobb kezem ujjai beletúrnak a hajadba, ahogy tincseidre rámarkolva húzlak közelebb, bele a feledésbe, a hosszú megálló pillanatba, mintha valami elcsépelt tinifilmben lennénk. Mert érzed te is, hogy mennyire klisések vagyunk? És elhúzódsz. Tudom, hogy vöröslő ajkaim felduzzadtak, de csak beszívom a bourbon és cigarettafüst levegőjét. Mert ez már hozzád tartozik és érzem, ahogy gerincem mentén megráz a remegés. Feltűnhetne az is, hogy hidegebb van, hogy valami megváltozott de csak az ereimben lüktető vér van és a vörösbor száguldva forrósítja fel a bőröm. Aztán magamra nézek és megvillanó szemekkel rád. Elismerően biccentek mert… ismét megleptél. De vajon mit csináltál volna, ha nem vagyok rendesen felöltözve és épp egy melltartóval rövidebb a mai ruhatáram? Nem mondhatod, hogy nem vetted volna észre, hiszen az iskolában is előfordul néha, nem igaz? Szerencséd van Giuliano Morgan, mert be sem mertem volna szállni abba a kocsiba fehérnemű nélkül. Iszom egy kortyot a borból, hogy aztán pohárral a kezemben induljak meg feléd. - Köszönöm a segítséget, már kezdett melegem lenni - a hangom alig remeg meg, ahogy kiejtem a szavakat. De a pimasz vigyor ott virít az arcomon és legalább olyan szemtelen, mint ahogy te szoktad mosolyra húzni szádat. Tanulok, mester, hát nem látod? Magabiztosan húzom ki magam és követlek, a jobb mellem fölött láthatóvá válik immár a hold alakú tetoválásom is (valahogy így). Egyre többet és többet fedezhetsz fel belőlem. Félrebillentett fejjel állok meg mellette és igyekszem elkapni a pillantását, de az a lépcsőkre szegeződik. Hát jó, ha így, akkor így. Egy hirtelen indíttatástól kezdve ellépek melletted ha hagyod és megindulok felfelé a lépcsőkön. Előre nézek és ugyan nem láthatod, de mosolygok, kezemben a pohárral, amiben a gyönyörű vörös csillog miközben tudom, hogy a kékjeid nem tudnak szabadulni alakomtól ahogy minden egyes lépcsőfokkal feljebb kerülök.
Azt hiszem, tipikusan egy olyan embernek mutatom magam, aki megismételhetetlen. Mert Giuliano Morgan tényleg egy megismételhetetlen senkiházi barom. Aki rámászik egy diáklányra, aztán pedig megpróbálja magának bemagyarázni, hogy nem csak ő a vétkes. Hát ebben az esetben csak én vagyok a vétkes, de ez ne zavarjon meg senkit, engem sem fog. Azt hiszem nem vagyok normális. Vagyis nem gondolom, hogy normálisnak lenni felér egy ilyen dologgal. Igaza volt az ex-feleségemnek is, mikor azt mondta, hogy én soha nem fogok családot alapítani, mert a farkam túlságosan elvitte az eszemet. Vagy mondjuk úgy, megsemmisítette. Rekedtes hangom Nina csak a kezdet. Még nem kell minden izmomat megfeszítenem, hogy ne teperjelek le. De te pontosan jól tudod ezt igaz? Hiszen átlátsz rajtam, olyan könnyen, akár egy átlátszó menyasszonyi fátylon. Tudod, hogy mit tettél velem és biztos vagyok benne, hogy ezt élvezed. Valahol, jó mélyen én is élvezem. Azt nem akarom, hogy az a mélység a felszínre kerüljön, hiszen akkor nagy bajban leszek. - Bár a meztelenség sem állna… máshogy. – majdnem kérdő a hangsúly rekedtes mondatom végén. De most már leplezni sem tudom a bennem lévő elfojtott vágyakat. És nem is akarom, hogy őszinte legyek. Semmit nem teszek még, semmi olyat, ami miatt bajba kerülhetnénk. De a baj szemeim előtt már nem bajként jelenik meg. Éppen ellenkezőleg. Érzem, hogy közöttünk valami más van. Nem tudom megmagyarázni és Merlin a tanúm, hogy a kavargó gondolataim, valamint a gyomrom pokla próbál visszarántani a valóságba, de én felejteni akarok. Felejteni azt, aki vagyok, csak egy pillanatig, egy egészen apró időszakig. Mindazt a szart, amin átmentem, életemnek azon pontjait, aminek köszönhetően darabokra hullott és újra kellett kanalazzam magam a pokolból vissza a földre. Megjártam már és nem gondolnám azt, hogy újra meg akarom. De ha én itt most megfektetlek és annak híre megy… akkor azt hiszem újra vezekelnem kell. Akarom én ezt? Kurvára. Beleborzongok, ahogyan végigsimítod bal kezemet. Azt, ami tulajdonképpen nem az enyém – és bár csak könyék alatt nem – de érzem. Ahogy azt is, hogy tulajdonképpen nem akartam ezt elmondani. De az igazság az, hogy féltelek. Féltelek attól, hogy a mágiád egyszer ártani fog neked. Nekem nem az ártott, a saját hülyeségem miatt vagyok félnyomorék, de ha akkor jobban tudtam volna… talán most nem lennék itt. Hálásnak kéne lennem az életemért. Miért nem vagyok akkor az? - Ugyan… tudom, hogy nem érdekel igazából, csak szeretek fecsegni. – zárom rövidre. Talán hangomból eltűnik most a rekedtség, hiszen beengedtelek egy olyan körbe, amibe nem sok ember tartozik. Aztán pedig már el is tűntél, még egy utolsót harapva az ajkamba én pedig dünnyögve ugyan és téged figurázva, de nem sokkal később követlek.
Tudod, hogy nem szeretem a gondolatbűnözést. Ha már kísértjük a sorsunkat, hát csináljuk rendesen. De mégis valami visszatart. Mégsem vagyok ott már az ebéd elején, hogy a tányérokat leverjem, téged az asztalra fektesselek és átéljük mindazt, amit akarunk mindketten. Hogy miért? Talán mert félek. Talán mert félek attól, hogy mit szabadítanánk el. A saját bőrömet azonban sokkal jobban féltem, mint a tiédet. Mert ez vagyok én, egy önző, tapló olasz faszkalap. Tudom, hogy szereted, tudom hogy ha nem lennék olasz, talán nem is lennék ekkora hatással rád. De én élvezem, hogy ilyen hatással vagyok rád és azt is élvezem – bár ne tenném – amit Te művelsz velem. Mint egy rohadt szar romantikus mugli filmben, tényleg. Itt ülünk az asztal két oldalán, lopva ugyan, de egymásra pillantunk, hogy mindketten realizáljuk, nagyon nem a kaján jár most az agyunk. Persze mi máson is járhatna egyébként, mit is csinálhatnánk mást. Azt, amit egyébként közvetlen azután művelünk, hogy befejeztük az ebédet. Fogalmam sincs, mi vezérelt arra, hogy megcsókoljalak és arra sem, hogy levegyem a felsődet, de már biztosan tudom hogy elindultunk valamerre, amiből először biztos nem gyakorlás lesz. Talán kezem a csók közben még el is indul a fehérnemű felé, azonban inkább megáll valahol alatta. Mégsem lesz belőle több. Sőt, inkább elindulok előre, mintha tudnám mit csinálok. Mintha ott lenne fent a gyakorlás. Mármint odafent más gyakorlás jön és tudod te is jól, meg tudom ezt én is jól. - Szívesen Ms. Traversi, bármiben állok szolgálatára. – hangom rekedtes ismét, mosolyom féloldalas, pimasz. Azonban kékjeim villanása nem tudja elrejteni azt a felfedezést, hogy ugyanúgy nézel vissza rám, ahogyan én Rád. Elismerésem Nina, tanultál valamit tőlem. Csak csendben követlek, egészen addig, amíg el nem megyek melletted, elfordulok hirtelen jobbra és egy hosszú folyosó végén benyitok a szobámba. Kisebb lakosztály, de legalább elég nagy egyébként. Ha belépsz, előre engedlek, hogy becsukjam magunk mögött az ajtót. Hosszú ideig csak nézlek. Talán van tíz perc is. A falnak dőlve, dohányozva. Pedig majd megöl a vágy. Elindulok feléd. Nem szólok semmit. Csak magamhoz vonlak és ismét megcsókollak. De most sokáig. Már szinte közel húzlak magamhoz. Az ágyra is löklek. De megállok, és csak úgy, az ágy fölött egy szál cigarettára gyújtok. - És most? – nyomom el a csikket, hogy föléd másszak. Nem tudom, nem tudom mit tehetnénk. - A középső szekrényben találod meg az arcképemmel díszített holmikat. – mutatok felé, de nem mozdulok onnan, ahol vagyok.
zene
Vendég
Pént. Aug. 14, 2020 7:32 pm
legyen 16+
way down we go
Tudnom kellett volna ott és akkor, mikor beszálltam a kocsiba, hogy ennek semmiképpen sem lehet semleges kimenetele. Mert az, ahogyan a közöttünk feszülő vágy szétfeszíti a gondatlanul ledobált határokat, afelől semmi kétségem nincs. Mert provokálsz és én válaszként replikázok. A rekedtes hangod, amiket és ahogy mondod... Felnevetek, könnyedséget színlelek, majd komolyságot. A hiányzó kar, az odasikló tekintet, amit követ a kéz. Összeérünk, eltávolodunk, vétkezünk majd megbánást színlelünk. De mintha egy láthatatlan ezüstfonál közénk húzódva nem engedné, hogy igazán elszakadjunk. Mert mindketten érezzük, hogyan húz, hogyan követeli magának azt a kielégülést, amire titokban (vagy nem is annyira titokban) mindketten várunk. Nem is tudom hogy lehetséges ez. Ennyire, de ennyire kívánni valakit. Az érett, édes alma tiltott íze. Amiben nincs meg az a felületes savanyúság, mint a túl fiatal gyümölcsben, abban a gyümölcsben, ami korban hozzám illene.
Vajon itt lett volna az a pont, ahol még meg tudunk állni? Itt kellett volna kijelenteni, hogy eddig és ne tovább? Ugyan, ismerhetsz már annyira, hogy én nem fogom ezt mondani. Nem tudhatod, honnan is tudhatnád, hogy nem ez lesz az első alkalom, hogy egy nálam idősebbel... hogy ott a Bacchus, hogy... mit tennél ha tudnád? Megpróbálnál megakadályozni? Vagy csak kihasználnád? Szeretném azt mondani, hogy jóllaktam, hogy köszönöm az ebédet... de nem, éhes vagyok és akarok. Mindig és mindig többet akarok. Belőled, az életből, mindenből. Hogy aztán mikor már nem bírok többet a markomba kaparintani és minden széthullik, akkor majd kétségbeesve kapkodjak. De mégis... nem bírom nem ezt tenni. Tükörképedként mosolyodom el én is. Szemtelenül, ahogy ellibbenve melletted megindulok felfelé a lépcsőn. Aztán hagyom, hogy ellépj mellettem, és követlek a folyosó végén a szobába. Átlépem a küszöböt, és teljesen elnyel a szoba. Körbelépdelek, igyekszem megnézni mindent. Az ablakot, a szekrényeket, a berendezést. Kezemben a pohár, amiből csak fogy a bor, miközben körbetáncolom a szobát, hogy aztán koppanva tegyem le egy vízszintes felületre a poharat. Majd magam körül megpördülök, hogy aztán szembe találjam magam veled. Nem tudom meddig néztél csak némán. Nem tudom mikor indultál el felém, hogy ajkaim újra rátaláljanak a tiedre. Mohón, éhesen, kapkodva. Úgy, mint aki attól fél, nincs ideje. Hirtelen és fiatalon.
Az ágyra dőlve elnyújtózom, úgy nézek fel rád, még mindig azzal a pimasz mosollyal ajkaimon. - És most? - visszhangzom a szavaidat, miközben tekintetem gyorsan jár a testeden. Felkönyökölök és jobb kezemet kinyújtva szedem ki a ujjaid közül a cigarettát, hogy aztán beleslukkoljak és már vissza is adjam. Lassan fújom ki a füstöt, ahogy elgondolkodva pillantok a szekrény felé, amire mutattál. - Elengedhetetlen védőfelszerelés a gyakorláshoz? - nevetek fel megcsóválva a fejemet, a fekete tincseim szállnak az arcom körül. Kipirultam, tudom, hogy a vörösbor felkúszott a fejembe, és kicsit el is tompít, de még nem annyira, hogy ne érzékeljem a világot magam körül. Csak pont annyira bódít el, hogy felerősítse azt a kellemes bizsergést. Nem mozdulok az ágyról és ujjaimmal körberajzolom Liano meztelen felsőtestét. Lassan húzva végig rajta az ujjam hegyét, hogy aztán beakasztva azt a nadrág szélébe inkább közelebb húzzam magamhoz még egy csókra. - Tanár úr, most mutasson valami cseszettül hasznos varázslatot. Mit kell tenni ilyen helyzetben? - suttogom bele ajkaiba, miközben ártatlanul pislogok párat elkerekedő zöldjeimet az ő szemeibe fúrva.
