Szerető családom

Drága Anya!

Mivel az előző levelemre nem kaptam választ – talán túlságosan lefoglal a minisztériumi munkád, és nem jut időd olyan apróságokra, mint például levelet írni a gyerekednek, nem tudom -, így bátorkodtam útnak indítani egy újabb baglyot az előző tollas küldönc után. Lehet, hogy most úgy gondolod, hogy túl sokat engedek meg magamnak, illetve hogy olyan hangnemet használok, amit nemhogy az anyámmal, mint magánemberrel szemben, de egy főosztályvezetővel szemben aztán egészen biztosan nem illik megütnöm. Lehet, hogy igazad van, nem tudom. Azt tudom, hogy ki kell állnom a jogaim mellett. Nem is tudom, kitől tanultam ezt. Ja de, várj! Már emlékszem! Tőled. Ez pedig két dolgot jelent. Először is azt, hogy jó tanár voltál és vagy, valamint jó szülő is, bármennyire is ritkán látunk a rengeteg munkád miatt. Másodszor pedig azt jelenti, hogy jogom van elmondani a véleményemet, érzéseimet. Sőt, ez úgyszólván nemcsak hogy jogom, hanem gyermeki kötelességem is, a te szavajárásoddal élve. Örülsz? Azért rám is ragad valami kis jómodor, meg kötelességtudat, ha nem is túl sok. Bár, utóbbiból azért lényegesen több, azt hiszem.
Mindegy is, nem azért írok neked, hogy a nevelésről beszéljünk. Sokkal fontosabb oka van – legalábbis számomra fontos. S mint ilyen, tudom, hogy te is szíveden viseled majd, ha megtudod, miről is van szó tulajdonképpen. Úgy érzem, kezd kicsúszni a talaj a lábam alól, leginkább érzelmileg. Tudod, hogy az érzésekkel mindig hadilábon álltam, sosem tudtam rendesen kifejezni őket. Ez  sajnos még mindig nem változott semmit sem. Pedig igyekszem, tényleg! Jó lenne, ha itt lennél és segítenél, ahogy eddig is tetted. Hiányzol te is, és Apa is. Szeretlek Titeket! Ne aggódj, vigyázok Hugora helyettetek is!

Szerető lányod,
Rose

Kelt: Roxfort, 2020. 04. 07.

//Azt hiszem, nem igazán kell hozzátennem semmit sem, minden lényeges információt megtalálsz Rose és az anyukája kapcsolatáról, de ha mégis kimaradt valami, vagy pontosítanál, akkor dobj meg egy bagollyal, és megbeszéljük. Gyere, nagyon várlak, és szerintem nemcsak én, hanem egy bizonyos fiú is, úgyhogy várhatóan családi bonyodalmakból sem lesz hiány... //

Drága Apa!

Sokáig gondolkoztam, hogy vegyem-e, vehetem-e egyáltalán a bátorságot, hogy írjak neked. Aztán úgy döntöttem, hogy veszteni nem veszthetek semmit, így hát tollat ragadtam, és most itt áll az eredménye. Bár, leginkább a zavarodottságom eredményét láthatod, de igazából lényegtelen, minek is nevezzük. Ugyan Anyának is küldtem egy baglyot a Minisztériumba, de nem vagyok biztos benne, hogy választ is kapok levelemre, így kénytelen vagyok téged zavarni, vállalva, hogy esetleg belerondítok valami hihetetlenül fontos kísérletezés kellős közepébe, amit George bácsival végeztek. Ne haragudj, tudom, milyen fontos neked az üzlet, nem akartalak megbántani. De tényleg. Tudod, milyen vagyok: ha idegeskedek, akkor általában igyekszem humorral elütni a dolog élét, komolyságát. Ezt, ha nem tévedek, tőled örököltem. A te legnagyobb örömödre - és Anya legnagyobb bosszúságára. Emlékszel, hányszor hangzott fel a kérdés, még gyermekkoromban, hogy: „Rose Granger - Weasley, miért pont ezt kellett örökölnöd az apádtól?” ? Hát... a rossz hír az, hogy azóta sem tudtam rá elfogadható, vagy legalább értelmes választ találni. Másrészt meg, hát... fogalmam sincs. De ez is egy válaszlehetőség, nem igaz? Akkor viszont vehetjük úgy, hogy mégis találtam egy elfogadható választ. Éljen.
De hogy miért is írok neked tulajdonképpen? Nos, még mindig gondolkozom rajta, hogy jó ötlet – e a tudtodra adnom, de idővel úgyis kiderül, megtudnád, úgyhogy nem látom át, miért is kellene titkolóznom, meg rejtegetnem a helyzetet… mert nem csináltam semmit. Semmi rosszat, úgy értem, de jelenlegi állapotában tényleg egy nagy semmi a helyzet. Már ha a „nagy semmi” alatt káoszt értünk, persze. Nem tudom, hogy álltál érzelmek terén ilyen idősen, mint én, de azok alapján, amiket néha a családban hallok, el tudom képzelni. Viszont emiatt te is el tudod képzelni, én mit élhetek át jelenleg – és könnyedén is ki tudod következtetni, hogy mi is a tulajdonképpeni „nagy gondom”, ami miatt tollat és papírt ragadtam ma, ráadásul rögtön kettőt, és anyának is üzentem. Valószínűleg kitaláltad már, hogy mi a helyzet, de ha nem, annyi baj legyen… egyelőre nem homályosítalak fel, majd ha eljön az ideje, akkor mindent elmondok. Vagy elmondunk. Ez még majd eldől addig. Tudom, hogy most megfordul a fejedben, hogy mégis miért írok, ha nem bírok kinyögni egy egyértelmű mondatot sem. Igaz? Az a helyzet, hogy direkt nem írom le egyértelműen. Mert ismerlek, és tudom, hogy túlságosan féltesz. Félted anyát, Hugot, engem, valamint bárkit, aki a családunk tagja, vagy bármelyikünknek is fontos. Ezt egyfelől megértem, másfelől viszont… azt kell mondjam, igaza van anyának: néha túlzásba viszed a védelmezést. Tudjuk, hogy szeretsz minket, és csak jót akarsz, és mi is nagyon szeretünk, de… lassanként mi is felnövünk Hugoval, anya pedig már most is felnőtt nő, képes magára vigyázni. Ha máshogy nem, hát majd előadja a házimanók jogairól szóló beszédét védekezésként. Na jó, ez persze csak vicc volt. El ne mondd neki, mind tudjuk, hogy szívügye a téma. Ne aggódj, vigyázok magamra, és természetesen Hugora is! Ha hamarabb találkoznál anyával, mint ahogy megkapja a levelemet, esetleg válaszolna rá, akkor mondd meg neki, hogy puszilom! Szeretlek titeket!

Szerető lányod,
Rose

Kelt: Roxfort, 2020. 04. 07.

// Ugyanaz érvényes rá is, mint Hermione esetében. Ha kérdés merülne fel, vagy bármi más probléma lenne, nyugodtan lehet zargatni Gyere, nagyon várlak *-* //