Nem, általában nem szokott ilyen szerencsétlenül végződni egy edzésem se. Mondom, általában. De mint tudjuk, kivételek mindig vannak. Kivétel erősíti a szabályt. Ezért is van az, hogy most a gyengélkedő felé bicegek, miután sikeresen belerepültem a lelátóba, mert a gondolataim mindenfelé voltak, csak éppen a pályán, a többiekkel nem. És halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mi a frász terelhette el ennyire a gondolataimat, hogy pont most kellett belecsapódnom abba a nyavalyás lelátóba. Persze, tudom, mindenki mást könnyebb hibáztatni, mint saját magamat. Ezzel én is tisztában vagyok. Csakhogy nálam ez pont fordítva működik, legalábbis az esetek 99 százalékában. A maradék egy százalékban aztán rámjön a hoppáré, és úgy viselkedek, mint egyébként az emberek többsége: mást hibáztatok. Ez van, ezt kell szeretni. Vagy nem, de elfogadni mindenképp ildomos lenne. Még nekem is… de azért nagyon küzdök vele, hogy sikerüljön. Becsületszavamra. Csak ne egyedül kellene eljutnom a kviddicspályáról a gyengélkedőig, a fene egye meg! Legszívesebben szóltam volna Ziggynek, vagy valamelyik másik csapattársamnak, hogy segítsenek eljutni a pontból b-be. De neem, nem, Héloise Brugiére van annyira fafejű, hogy egyedül szenved, csak hogy ne zavarja a többieket. Hát, úgy kell nekem. Szerencsére lassan célba érek, már csak pár lépés a gyengélkedőig, így már nem sokáig kell sántikálnom. Ha odabent van valaki, márpedig szinte biztos, hogy van valaki, akkor csak rá kell néznie a lábamra, egészen biztosan tudni fogja, mit tegyen vele, hiszen ez egy elég gyakori baleset. Meg úgy egyáltalán: baleset, és mint olyan, gyakran megtörténik, és viszonylag könnyen gyógyítható. Úgyhogy már csak azt remélem, hogy hamar elrendezik a sérülésemet, mert a nővérnek se szeretnék a terhére lenni. Tudom, hogy ez a dolga, de mégis… én már csak ilyen vagyok.
Azt hiszem egyelőre egyetlen pillanatát sem bánom annak, hogy eljöttem Amerika egyik legnevesebb varázsló klinikájáról. Itt is nagyon jól érzem magamat és elég sokféle nyavalyát és betegséget, sérülést kell kezelnem. Sőt talán többet is, a diákok sokkal több sérülést eltudnak szenvedni az átlag boszorkányoknál és varázslóknál. Hogy miért azt nem tudnám megmagyarázni. Talán sokkal vakmerőbbek és kevésbé ismernek félelmet, talán még nem is találkoztak vele és ezért. Mindegy is. Pont ettől szép ez az egész. Most is épp az egyik betegnek a sérüléseit próbálom helyrehozni, ami mérges szömörcétől lett. Hogy hogyan szerezte azt még nekem se merte elárulni. De szinte biztos vagyok benne, hogy rosszban sántikált. Na de nem az én feladatom ezt kérdőre vonni szerencsére. Nekem csak helyre kell hozni ezt. Szegény elég rondán néz ki, tiszta piros mindenhol. Azt meg már inkább el sem képzelem mennyire viszkethet. Egy általam készített újfajta krémmel kenegetem be a bőrét mindenhol. Erről a kenőcsről még Amerikában tanultam. Ez sokkal hatékonyabb és gyorsabban gyógyítja a viszketegséget és pirosságot, mint más varázskészítmények. A páciensem kissé felszisszen. Tudom, hogy nagyon csipi és eléggé kellemetlen is. Ám ki kell bírnia csak így gyógyulhat meg. Ezt tudja ő is. Na meg ha rosszban sántikált, akkor pláne elviselheti ezt. Ha végeztem vele egy másik beteghez megyek. Egy elsős kislány. Szerencsétlen elég rosszul járt. Leeset valahonnan és eltörött a csontja, valamelyik elsős barátja meg megpróbálta vissza hegeszteni vagy micsoda. Ám nem sok sikerrel. Szegény most kar nélkül ücsörög itt. Igaz már könyökig visszanőtt, igaz még nem olyan szép a látvány. Szerencsére már ezt is elég jól tudjuk kezelni. - Ne félj. Még pár nap és teljesen rendben leszel. - próbálom megnyugtatni szegénykét. De ő csak pityereg és elfordítja a fejét, mikor kezelni kezdem a karját. Hallom, hogy néha felszisszent fájdalmában mire én kedvesen megsimogatom arcát. Próbálok minél kíméletesebb lenni vele. Nem szeretem mikor szenved valaki. Ezért is választottam ezt a szakmát, hogy segíthessek a rászorulókon, azokon akiknek szüksége van rám. Nagyot sóhajtok, amint végeztem az utolsó pácienssel is. A kis asztalkához lépjek amire kipakoltam a legelején a szükséges eszközöket, el kell pakolnom most őket. Hallom, amint valaki betámolyog a terembe, megfordulok, hogy lássam. Egy bicegő lány az. Elég rosszul néz ki a bokája. De egyedül jött ide? Gyorsan oda szaladok, hogy lesegítsem az egyik szabad ágyra. - Szia. Dr. Mendes vagyok. - mutatkozom be neki kedvesen. - Elég rosszul néz ki. - figyelem a bokáját - Mi történt? - hajolok le, hogy megérintsem a fájó testrészét. Kissé kék meg zöld, meg ahogy látom meg is van enyhén dagadva. - Azt hiszem nem törött el. - magyarázom neki az első észrevételemet. - Ez fáj? - teszek körkörös mozdulatokat a bokájával. - És ez? - hajlítom be a lábujjait. Minden azért szükséges, hogy pontosabb képet alkothassak a sérülésről.
Vendég
Hétf. Ápr. 06, 2020 11:23 am
To: Natalie
Balesetből barátság?
Sikeresen elszenvedtem magam a gyengélkedőre... mindezt úgy, hogy meglepő módon egyszer sem estem össze, vagy mentem neki valakinek. Furcsa, az én ismeretemben meg aztán mindenképp. De legalább nem okoztam felesleges ijedtségeket, meg bonyodalmakat, ez is valami, nem igaz? Mindig meg kell látni a dolgok jó oldalát… mert igen, mindennek van, csak legfeljebb elfelejtjük. Meg azt is, hogy hogyan is kell a pozitívumokat szemlélni. Mert sajnos néha egyáltalán nem egyszerű feladat. Nem akarom feleslegesen terhelni a fájós bokámat, viszont nem vagyok biztos benne, hogy le lehet-e ülnöm, így kissé szenvedve ugyan, de állva várom meg, amíg rám kerül a sor. Közben kíváncsian szemlélem az orvos ténykedéseit a betegek közül. Úgy érzem, jó kezekbe kerülök, ha végre rám is jut egy kis ideje, hiszen még az én avatatlan szemeimmel is jól látszik, érti a dolgát, és jól bánik a betegekkel. Kis idő múltán rám kerül a sor, és a még ismeretlen doktornő lesegít az egyik ágyra – amit, őszintén szólva, egyáltalán nem bánok. Sőt, egyenesen megkönnyebbülök tőle, amit a halk sóhajomat hallva ő is észlelhet. -Üdv! Héloise Brugiére vagyok, de hívjon csak Luisenak, a legtöbben így hívnak! Mutatkozom be én is, hiszen így diktálja az illem. Ezután inkább nem szólok semmit, csak a lélekzetvételeimre koncentrálok, a fogaimon keresztül szívva a levegőt. Mert mi tagadás, azért nem a legfájdalommentesebb vizsgálat, ami létezik. Persze az is tény, hogy aki a gyengélkedőn köt ki, az nem is várhat fájdalommentességet, mert nagy valószínűséggel már eleve is fáj valamije. Ha meg nem, akkor csak azért, mert eszméletlen – annak a szerencsétlennek majd később fog fájni mindene. Szerencsére kezdem megszokni Dr. Mendes ténykedését a bokám körül, így végre el tudom mondani, hogy mégis mi is történt tulajdonképpen. -Nem igazán tudom, valószínűleg nem teljesen figyeltem edzés közben, és belerepültem a lelátókba. Sajnálom! Torzul az arcom egy kissé fájdalmas grimaszba, miközben a fiatal doktornő a sérülésemet veszi szemügyre. Nem mondok semmit, de az arckifejezésemből kivehető, hogy igenis fáj… de ki kell bírnom, tudom, hogy szükséges ahhoz, hogy segítsen, és minél hamarabb lábra álljak, és folytathassam a gyakorlást. Viszont az jó jel, hogy nem tört el, mert azt jelenti, hogy hamarabb gyógyulok. De ahhoz meg az kell, hogy meg tudjak maradni a hátsómon, legalább egy kis ideig… ami, sajnálatos módon, nekem elég gyakran nem sikerül. Nem baj, talán majd most. Sosem lehet tudni, nem igaz?
Látom megkönnyebbülését az arcán, amikor lesegítem őt az ágyra. Mintha egy egész követ vettem volna le a válláról. Szegény lány biztosan nagyon elfáradt mire elért idáig. De miért nem segített neki senki? Nem értem. Igazán felsegíthették volna őt a Gyengélkedőre. - Szia Héloise. - szólítom most már meg a nevén, majd én is bemutatkozom neki. A bokáját veszem szemügyre. Nem néz túlságosan jól ki. le is hajolok hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem azt. Vizsgálat közben mindenfelé próbálom fordítani a bokáját. Úgy látom nem tört el, szerencséjére. Észreveszem, hogy nagyon fájhat neki, hisz néhol felszisszent, így inkább abbahagyom a vizsgálgatást. Azt valahogyan sejtettem, hogy kviddics edzés közben mehetett ez ki, hiszen ilyen sérülést leginkább abban a sportban lehet szerezni. Hát most ezzel a lábbal egy jó hétig biztosan nem fog tudni edzeni sejtéseim szerint. De persze sosem lehet tudni kinek milyen a szervezet és milyen ütemben gyógyul, valamint hogyan reagál a szervezete a gyógynövényekből készített szerekre. - Azt hiszem egy hétig biztosan pihenni fogsz ezzel. - mondom a kis hölgynek csupán, hogy felkészítsem a legrosszabbra. - De ez persze attól függ, hogy a szervezeted milyen gyorsan épül fel. Meg hogy hogyan reagál a kenőcsre, amit most elfogok készíteni neked. - kelek fel mellőle - Várj itt egy picit. Feküdj le az ágyra addig. - mondom kedvesen neki. Egy kicsit kisietek a kis gyógyszeres asztalhoz ahonnan leemelek egy lilás színű, közepesen folyékony löttyöt. Majd vissza megyek a lányhoz. - Ez segíteni fog, hogy gyorsabban helyrejöjjön. Bekenem vele a bokádat, befáslizom és már mehetsz is. - mondom mosolyogva, mintha csak ennyi lenne az egész. - Persze nem egészen a saját lábadon, adok egy járóbotot és azzal. meg a kenőcsöt is odaadom. Ezzel kend be a lábad minden este. - magyarázom neki pontosan és figyelmesen. Ha pedig lefeküdt akkor oda megyek hozzá, hogy az említett fáslizást megcsináljam. Közben egy kis beszélgetésbe elegyedek a lánnyal, hogy ne legyen annyira zavarba és e féljen. - Hányad éves vagy? - kérdezek rá - Mióta kviddicsezel?-közben pedig óvatosan bekenegetem a lány lábát. Egy kicsi hideget érezhet, meg némi csípős érzést, de egyébként nem valami veszélyes és fájdalmas kezelés ez. - Biztosan nagyon ügyes lehetsz. - kedveskedem kicsit - Én valahogy sose tudtam kviddicsezni. - folytatom tovább a beszélgetést.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 11:08 am
To: Natalie
Balesetből barátság?
Azáltal, hogy a doktornő lesegít az ágyra a lábamról lekerül a terhelés. Ezzel pedig a fájdalom megszűnik, mintha elvágták volna. Nekem legalábbis így érződik ez az egész, pedig tudom, hogy még semmi nem javult, csak nem helyezek nyomást a sérült bokámra, így nem érzem. Ennyi egészségügyi, orvosi ismeretem még nekem is van, pedig nem vagyok a téma nagymestere. De szerencsére nem is kell túl sokat tudnom róla. Doktor Mendes, illetve Natalie ügyködésével viszont tényleg változott a helyzet, valamivel jobb lett. A kenőcs, meg a fáslizás említésére csak bólintok, jelezve, hogy értem. Nincs vele semmi gond, abból semmi probléma nem lehet, ha hagyom tenni a dolgát az orvosnőnek. Az ezt követő "azt hiszem, legalább egy hétig biztosan pihenni fogsz ezzel" kijelentés hallatán viszont megintcsak egy fájdalmas grimasszal reagálok. A doktornő még nem ismer, nem tudhatja, hogy nekem az, hogy akár öt percig is egy helyben kell maradnom kész büntetés. És ha nem lenne elég az, hogy nem mozoghatok, még hozzájön az is, hogy játszani sem leszek képes egy hétig. De azt még nekem is be kell látnom, hogy ilyen lábbal nehezen tudnék seprűre ülni. Na persze ez nem jelenti azt, hogy feladom... próbálkozni attól még lehet, nem igaz? - Ajj... nem lehetne valahogy felgyorsítani a gyógyulási folyamatot? Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne próbálkozzak meg a lehetetlennel, és menjek edzeni a csapattal... de én is nagyon jól tudom, hogy muszáj leszek azt tenni, amit mondtak. A gyógyulásért mindent. Miközben elkezdi kenegetni és fáslizni a bokámat Natalie kérdésekkel kezd bombázni. Igazából először nem nagyon tudom hová tenni az egészet, de biztos csak nyugtatni próbál, hogy ne legyek annyira ideges, és könnyebben tudjon dolgozni. De nem is igazán zavar, annak ellenére, hogy nem szoktam megnyílni idegeneknek - legalábbis rögtön biztosan nem. Viszont szerencsére nem a legbensőbb dolgaimra kérdez rá - na, akkor azt hiszem nagy csöndben kellene tennie a dolgát, vagy megpróbálnám elterelni a témát, fogalmam sincs.-, úgyhogy azt hiszem, semmi rossz nem származhat abból, ha válaszolok a kérdéseire. Arról nem is beszélve, hogy az udvariasság is ezt kívánja. - Ötödéves vagyok, de csak két éve játszom. Repülni addig is szerettem, viszont csak harmadik óta pusztítom a többiek idegeit az edzéseken és meccseken. Na jó, ez csak vicc volt... legalábbis azt hiszem. Egyébként valahogy mindig valami magányos farkas-típusnak éreztem magam, bár azért vannak barátaim. Akik elég gyakran próbálják elkerülni, hogy így járjak, mint most... hát, jelentem, jelenleg nem igazán jártak sikerrel. Mutatok sérült lábamra egy halvány mosollyal. Arra, hogy Doktor Mendes - Natalie. Hú, ezt még szoknom kell, úgy érzem... - sosem tudott jól játszani csak kissé kíváncsian, értetlenkedve felhúzom egyik szemöldökömet. Az hogy lehet? Pedig könnyű. Persze, mondom ezt én, de nem mindenkinek megy ez ilyen egyértelműen... sőt, van, akinek egyáltalán nem megy. De nem hinném, hogy egy kis segítséggel nem működhetne a dolog... ~Állj le, Luise, még mielőtt valami hülyeséget mondasz...~ Hát, ezzel azt hiszem, már elkéstem, mert még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit mondok, illetve hogy egyáltalán mondjak-e valamit, már nyitottam is a számat. - Megtaníthatlak, ha van kedved! Nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre tűnhet. Azt hiszem, tényleg meg kéne tanulnom végre, hogy mikor kell csukva tartani a számat. Nem, ez sajnos még mindig nem megy. Nem baj, egyszer talán sikerül is magamban tartanom a gondolataimat.
