A vonaton zötykölődök már vagy két órája, már szinte sajog minden porcikám. Sosem szerettem az efféle utazási módokat. De most nem volt másra pénzem és hely sem volt sehol. Nekem pedig muszáj volt mihamarabb eltűnni Amerikából. A munkahelyemről meghatározatlan időre eljöttem szabadságra. Nem tudtam volna mit mondani. Így az jutott csak eszembe, hogy fontos dolgom van Angliába, ami nem tűr halasztást. Az igazi okot senkinek sem mertem volna bevallani. Sőt még azt sem tudom, hogy anyának, hogyan fogom elmondani. Egyáltalán az sem biztosa, hogy beszélek róla. Nagyon félek, el sem tudom mennyire. Felkönyökölök az ablakra és elmerülök a csodálatos tájban. Gyönyörű. Még sosem jártam Angliában, de a látvány már most lenyűgözött. Azt hiszem nagyon jól fogom érezni itt magam. Ez a táj valami mesés. A káprázatos ligetek, a meseszép erdők és mezők. Mintha tündérországban járnék. A falvak meg a házak olyan érdekesek, olyan furcsák, hogy nem tudom megmagyarázni de valahogyan rabul ejtenek. Egyszerűen nagyon szép ez az egész. Most már értem anyám mért akart inkább ide visszajönni. Gondolataimból visszatérve megérintem a nyakamban levő medált, majd másik kezemmel a hasamat. Majd a pocakomban növekvő magzat felé intézem szavaimat. Hhh- sóhajtok egy hatalmasat - Édes kicsi kincsem. Apád nem hagyott mást számomra csak téged és ezt a láncot.-bámulok újra ki az ablakon - de megígérem mindennél jobban szeretni foglak téged.- Majd újra Anglia táját kezdem el figyelni. Már nem sok lehet hátra, hogy megérkezzek az új életemhez. Hirtelen belém hasit a félelem. Eszembe jut az a borzalmas nap, amikor teljesen megváltozott az életem. Amikor szinte 180 fokos fordulatot vett ez az egész. Mintha csak tegnap lett volna. Pedig már egy jó két hét eltelt azóta, de az én elmém nem felejti el sosem és nem is engedik, hogy elfejtsem. Nem tudom mi történt volna ha nem érkezik vagy érkeznek meg a segítőim. Azt sem tudom ki vagy kik voltak, de megmentették az életemet. Majdnem úrrá lesz rajtam a kétségbeesés és akkor a vonat berobog...
***
Micsoda hatalmas kastély. Csak úgy ámulok bámulok rajta, fejem a magasba emelve fürkészi a mennyezetet. Életemben nem láttam még ilyen helyet. Az Ilvermory ennél sokkal kisebb és másabb. Káprázatos. Talán az előcsarnokban lehet, vagy fogalmam sincs, hogy hol. Hallom a festmények és a szobrok suttogását, ahogyan tovább adják egymásnak, hogy egy idegen kószál a kastélyban. De egy kicsit sem figyelek rájuk valahogyan jobban érdekel engem ennek az épületnek a kinézete. Olyan titokzatos és különleges. Én biztosan büszke lettem volna arra, hogy Roxfortba járok és már megértem anyámat. Elképesztő. - Miben segíthetek önnek szép hölgyem? -térit vissza a valóságba egy érces, búgó hang. -Oh. Elnézést. Natalie Mendes vagyok. - mutatkozom be az illetőnek. Elképzelésem sincs kilehet, de biztosan nem egy diák, annál idősebbnek tűnik. Nevem hallatára kikerekedik a szeme és elakad a szava, így inkább gyorsan a tárgyra térek. - Viviana Mendes professzort keresem. Esetleg tudna segíteni nekem, hogy merre találom? - kérdezek rá udvariasan. - Hogyne hölgyem. - udvariaskodik. Majd egy képhez megy beszélni vele. - Kövesse az a portrét. Ő majd elvezeti hozzá. - fordul vissza és rámutat egy illetőre. Bólintok és megköszönöm a segítségét. Huh. Egyre jobban közeledik az idő, hogy szembe kerüljek anyámmal. Kissé izgulók, magam se tudom, hogy miért. Szinte remegnek a porcikáim. A portré alak mindenféle lépcsőkön és folyósokon vezet végig és közben még folyamatosan beszél is. Ám én egyetlen szavára sem tudok figyelni, sokkal másabb gondolatokkal van elfoglalva az agyam. Mégsem akarok udvariatlannak tűnni, így néha-néha egy aha-val, vagy perszével jutalmazom mondókáját. - Itt is vagyunk - mutat egy ajtóra a portré. Hát megérkeztem. Itt vagyok. Csak most jut eszembe, hogy nem is szóltam anyának arról, hogy idejövök. Itt fogok dolgozni egy kis ideig. Szembe állok az ajtóval és csak bámulom azt. Erőt kell vennem magamon, hogy bekopogjak, hogy tudjam leplezni mindazt amit átéltem az utóbbi idő alatt. Majd végre némi habozás után bekopogok. Ha engedélyt kapok a belépésre akkor félszegen de belépek. - Szia anya! -köszönök rá egy mosoly keretében. A két bőröndöt a kezemből pedig leteszem a földre. - Tudom nem szóltam, hogy érkezem. Ne haragudj. - mondom gyorsan hozzá téve. Remélem nem okoztam gondot az ideérkezésemmel.
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 7:04 pm
Anya & Lánya
Ma is egy átlagos hétköznap délutánnak néztem elébe. Legalábbis így hittem. Teljesen szokványos nap a Roxfortban. Délelőtt és kora délután órák. Aztán dolgozatok javítása. Nem túl izgalmas feladat, bár egyes tanulók mindig meg tudnak lepni. Vagy negatív vagy pozitív irányba. Sajnos az előbbi volt gyakoribb. Két kupac dolgozat javítása közt átnézem a napi postám. Remek, néhány szaklap. Egy levél egy egyetemi kollégámtól, semmi rendkívüli. Talán csak annyi, hogy már napok óta nem kaptam levelet Natalie lányomtól. Máskor gyakrabban ír. De talán csak nagyon elfoglalt a munkahelyén. Nem lenne meglepő. Elvégre karácsonykor még boldogan mesélt, semmi baj sem volt. Mégsem tudok elhessegetni egy fura megérzést, ahogy a kis fadobozkára nézek, amiben a lányaim leveleit tartom. Talán itt lenne az ideje egy sétának. Épp a trófeaterem előtt haladnék el, amikor zajok ütik meg a fülem. Épp elég ahhoz, hogy megnézzem a forrást. Sikerül rajtakapni két másodévest, ahogy épp wc papírral dekorálják ki a termet. Vajon, hogy gondolták ezt, és mért? Biztos valami ostoba fogadás, vagy hasonló van a dolog mögött. Na sebaj lesz idejük magyarázatot találni, amíg visszaérek velük az irodámig. Ennek a mókának itt a vége. Megvárom, míg szigorú utasításomnak megfelelően összeszedik a szétgurított wc-papírt, és feltakarítanak maguk után. Aztán egyértelművé teszem, hogy most bizony komoly fejmosás vár rájuk az irodámban. Gyerekek. Minden napra találnak valamit, ami nem engedi, hogy unalomba fulladjon egyetlen egy nap is. Szóval sikeresen terelem be a két csínytevőt végül az irodámba. Éppen elkezdeném faggatni őket, hogy mégis milyen felindulásból agyalták ki, és fogtak bele ebbe csínybe a trófeaterembe, amikor kopognak az ajtón. - Tessék! - szólok ki, biztos megint Richard szeretne egy kis potya sütit. Vagy Rodney szülői tanácsokat Miss Accipiterrel kapcsolatban, vagy párban jöttek mindkettőért. Nem mondanám, hogy a legjobbkor, de nem is fogom elküldeni őket. Amikor azonban kinyílik az ajtó, és felismerem a belépőt meglepettség sugárzik az arcomról. Ugyanakkor öröm, és boldogság is, hogy láthatom. - Szia Natalie! Hogy hogy ilyen váratlanul? Hogy utaztál? Várj egy pillanat. - szinte pillanatok alatt termek ott a lányom mellett, és ölelem át, szinte meg is feledkezve a kis bajkeverőkről, akik most szintén meglepetten pislognak. Amikor azonban egy pillanatra mégis rájuk terelődik a pillantásom, a vonásaim újra megkeményednek, felvéve a szigorú tanerőt. - Levonok 10-10 pontot! Még egyszer eszükbe se jusson ilyesmi, különben nem ússzák meg ilyen könnyen! - intek az ajtó felé, hogy most elmehetnek. Szinte hálás tekintettel az érkezőre iszkolnak ki az irodából. Minden bizonnyal neki köszönhetik, hogy ezt most ennyivel megúszták. Ahogy a diákok távoznak, kedves mosollyal fordulok a lányom felé. - Gyere ülj le, mesélj, hogyhogy meglátogattál? Meddig maradsz? Éhes vagy? Ettél már? Hozzak valamit? - csupa anyás kérdés, ahogy boldogan terelem be az irodámba a szoba oldalán lévő kényelmes kanapéra. Kedves, meleg mosolyom egy pillanatra se lankad. Hiszen olyan keveset találkozunk, mióta itt tanítok. Érthető hát, hogy mennyire örülök neki. Mellesleg az iroda meleg, hangulatos, egyszerű eleganciáról árulkodik. Vannak könyvespolcok, és világos nagy ablakszárnyak, szobanövények, mahagóni íróasztal, néhány tájképet ábrázoló festmény, és néhány bekeretezett fotó, melyeken Natalie és ikertestvére különböző életkorokban mosolyognak, némelyiken együtt apjukkal, és anyjukkal. Ettől lesz igazán személyes és meghitt hangulatú a szoba.
Vendég
Pént. Ápr. 10, 2020 5:31 pm
Natalie & Viviana
Miközben a szabadkozásomat mondom ki, anyám hirtelen hozzám rohan és megölel. Kissé váratlanul ért, de azért jól esik gy én is visszaölelem őt. Csak most veszem észre, hogy a szobában más is van rajtunk kívül, mégpedig pár diák. Ha jól sejtem és jól ismerem anyámat akkor ezek vagy büntető munkán vannak itt vagy valami rossz fát tettek a tűzre. Az ellentmondást nem tűrő szavakból azt hisze inkább az utóbbi. Gyorsan le is von tőlük 10-10 pontot. Szemlátomást nagyon örülnek a diákok a megjelenésemnek, ahogy elhaladnak mellettem hálás pillantásokat vetnek felém. Átérzem a helyzetüket, egy párszor azért én is voltam "perzsán". Nem volt éppen kellemes. Hhhh. De most valami még nagyobb bajban vagyok, ám erről nem beszélhetnék anyámnak. Hogy is mondhatnám el, teljesen kiakadna és talán olyasmit csinálna, amit sosem képzeltem volna róla. Hogy ez mi, azt még nem tudom csak sejtem. Anyám kedvesen rám mosolyog, miután a diákok távoztak. Én megpróbálom viszonozni ezt a mosolyt némi bűntudattal az arcomon. Leülök melléje a székre, egy tincset a fülem mögé rakok és gondterhelten válaszolok a kérdésére. - Anya, anya! - állítom le egy kicsit Egyszerre annyi kérdést rakott fel, hogy nem is tudom melyikre válaszoljak. - Nyugi! Mindent elmesélek. - majdnem mindet. Némi részletet kifogok hagyni a mesémből, bármennyire is szeretném elmondani, most még nincs itt az ideje úgy érzem. - Hogy egyszerre válaszoljak a két kérdésedre mondjuk úgy hosszabb ideig maradok itt, mint gondolnád. - mondom egyszerűen - Egy időre segítői állás ajánlatot kaptam a Roxforti gyengélkedőre. - fogok neki a mesélésnek, miközben élénken figyelem anyám minden egyes reakcióját. - Csak, hogy tudd eleinte haboztam, hogy elfogadjam-e, de aztán bizonyos okokból az igen mellett döntöttem. - teszem hozzá, mielőtt kitérne arra, hogy miért hagytam ott az állásomat Amerika egyik legnevesebb varázsló kórházában egy iskolai gyengélkedő kedvéért. Nem akarok magyarázkodni. Bár tudom, hogy kérdéseket fog feltenni ezzel kapcsolatban. Nem fogadja majd csak így el a döntésemet. - Nagyon kérlek, ne keress magyarázatokat rá és ne is kérdezz csak fogadd el a döntésemet. - kérlelem kedvesen, bár úgy érzem sokat nem érek el vele. Talán csak egy darabig hallgattatom el anyámat ezzel. Ismerem nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. - Vagy nem is örülsz nekem? - kérdezek rá egy anya számára igencsak bántó kérdéssel. De tudom, hogy ezzel nagyobb hatást gyakorolhatok rá. Így most saját érdekből megteszem. - Inkább hozz nekem valamit kérlek, mert azt hiszem rögtön éhen meg szomjan halok. - jegyzem meg kicsit viccelődő hangnemben. Közben körbepillantok a szobájában. Kellemese, hangulatos. Pont ilyenek képzeltem, ez őt mutatja. - Nagyon kellemesen berendezted. - dicsérem meg neki is. - Olyan...olyan te vagy. - fejezem ki magyarázás nélkül. - Egyébként te hogy vagy? Milyen az élet itt? Láttam a diákok pont olyanok, mint otthon. - utalok nevetve az itt lévő diákokra.
Vendég
Vas. Ápr. 12, 2020 12:00 am
Anya & Lánya
Késsé váratlanul ért Natalie betoppanása. De ő az én kicsi lányom, és egyszerűen boldog, és hálás vagyok minden pillanatért, amit vele tölthetek. Főleg, mivel az elmúlt időben erre olyan ritkán volt alkalmunk. Legutóbb Karácsonykor láttam. Szóval ma még a csínytevő diákoknak is szerencséjük van. Kíváncsian hallgatom a szavait, miközben a kis asztalkára valahonnan egy tál sütemény kerül. Talán túl sok kérdést raktam fel egyszerre, de mégiscsak meglátogatott a kislányom, aminek biztos oka van. A szavaiból és az arckifejezéséből már azt is kiérzem, hogy igen komoly okai lehetnek. Natalie sosem tudta jól elrejteni az érzéseit. - Felnőtt nő vagy. Képes vagy döntéseket hozni a tanácsaim nélkül is. Én pedig roppant büszke vagyok az én felnőtt medimágus kislányomra. Ez pedig egy nagyon jó hely. Az újrakezdésekhez is. Meglátod. - honnan tudom, hogy Natalie-nak most egy újrakezdésre van szüksége? Nevezzük anyai megérzésnek. Ismerem a lányaim. Biztos fontos és súlyos okai lehetnek annak, hogy egy neves magán klinikát otthagyjon egy középiskolai gyengélkedőért. Ahogy annak is, hogy nem akar ezekről beszélni. Hisz kéri is, hogy ne faggassam. De hát mégis az anyja vagyok. Talán erre tekintettel nem nagy bűn a kíváncsiság. - Ugye tudod, hogy bármikor bármit elmondhatsz nekem. - mosolygok rá kedvesen, biztatóan. Hátha. De nem. Sőt olyasmit mond, amire azért összeszalad egy pillanatra a szemöldököm. - Már hogy ne örülnék? Ne beszélj butaságokat. A kislányom vagy, és nagyon szeretlek, és ezen az égvilágon semmi sem változtathat. - kissé tartok is a pillanattól, amikor Natalie összefut Richarddal, és a többi kollégával, akik esélyesen elfecseghetik neki, hogy mennyire szeretem hangoztatni, hogy mennyire is büszke vagyok a gyönyörű, okos, felnőtt lányaimra. De ha egyszer ez az igazság, akkor nincs mit tenni. Éppen csak magának Natalie-nak és a nővérének nem ismételtem el ezt elégszer. Főként az elmúlt időben. Tudom, hogy mennyire nehezen fogadták el mindketten, hogy úgy döntöttem, haza költözöm Angliába. De nem kicsik már. Meg kell érteniük az én érzéseimet is. Egyszerűen nem voltam képes tovább ott maradni. Most azonban nem is rólam van szó, hanem Natalie-ról. Ahogy meghallom, hogy éhes máris megyek, hogy kerítsek néhány szendvicset, rántott húst valami körettel. Talán kicsit el is túlzom a mennyiséget, de a jelen pillanatban a legkevésbé sem számít. A házimanók pedig még nálam is jobb szakácsok, szóval a legnagyobb gondoskodással, és figyelemmel rakom le az ételt elé, hogy neki láthasson. - Egy pohár vörösbort? - mondhattam volna teát is. Még van a húgomtól kapott különleges teakeverékből. De talán, ha érzi, hogy felnőttként kezelem, akkor könnyebben megnyílik majd, és elmondja, hogy mi is nyomja a lelkét. Mert valami biztosan. Látom a tekintetén. Nem tudom, mi lehet a baj, de valami van itt. Több, mint amit az elmúlt pár mondatában megemlített. - Köszönöm. - mosolyodom el, ahogy megdicséri a szoba berendezését. Bár talán akkor is ezt mondaná, ha nem tetszene neki, csak hogy ne bántson meg. - Általában véve szeretek tanár lenni. A diákok pedig csak gyerekek. Kis és nagy kamaszok. Kis és nagy problémákkal. Van ami a világ minden táján ugyanaz. - mesélem egy kis mosollyal. Nem is volt olyan rég, hogy az én Natalie-m is csak ilyen kiskamasz volt. Talán még emlékszik rá, milyenek voltak azok az idők. Néha azt kívánom bár még mindig csak kis kamaszok lennének. Természetesen az időt még én sem forgathatom vissza persze.
