*Az évszakhoz képest is hideg, szeles, ködös reggelre ébredhettek a Roxfort lakói. Már persze ha nem olyan koránkelők, mint Luise. Vagyis vagy koránkelők, vagy esetleg le sem feküdtek… ki tudja? Minden lehet. De egy biztos, Luise már hajnalok hajnalán ébren fekszik az ágyában és a plafont bámulva próbálja meg helyretenni a tegnap este okozta káoszt a gondolatai között – eddig sajnos sikertelennek bizonyul mindenfajta próbálkozása erre vonatkozólag. Hiába, túl sok minden történt előző éjjel. Túl sok váratlan minden, amire még csak gondolni sem mert volna, hogy egyszer megtörténik. Erre tessék, megtörtént. Ezek után lassan már nem csodálkozik semmin sem – mondjuk eddig sem kellett volna, mert hát végtére is varázslóiskolában van, a varázsvilágban pedig minden megtörténhet. Minden is. Meg mindennek az ellenkezője is. Az ember sosem lehet biztos semmiben – és a semmi alatt sajnálatos módon a saját érzései is értendőek. Pedig azokban azért csak illene bíznia az embernek. Hosszú gondolkodás után úgy dönt, hogy nem bír tétlenül feküdni, túl sok gondolat kergeti egymást a fejében, amit tisztáznia kéne. Egyrészt magával, másrészt pedig az illetékes „bűntársával”… már ha bűnnek lehet nevezni a bálon történteket. Egy pillanatra felötlik benne, hogy szólni kellene a fiúnak, hogy beszéljenek, de korán reggel lévén nem akarja felverni álmából, úgyhogy amilyen halkan csak tud felöltözik, összeszedi magát, és a bagolyház felé veszi az útját, hogy egy bagollyal tudassa a fiúval, az udvaron megtalálja, ha beszélni szeretne. Nem az udvar az elsődleges úticélja, úgyhogy simán lehet, hogy később máshol kötnek ki, lehetőleg valami melegebb helyen, de egyelőre ki kell szellőztetnie a fejét, ahhoz pedig a séta egy tökéletes megoldásnak tűnik. Persze, ehhez nem feltétlenül kell elbaktatnia a bagolyházhoz, ráadásul nem a hajnali hidegben, de hát ő leginkább az érzelmi alapú döntéseiről híres, meg arról, hogy a gondolkodása, hát, igen gyakran kikapcsol, szóval ezen semmi csodálnivaló nincs, hogy ahelyett, hogy a klubhelyiségben hagyna egy levelet Ziggynek, hogy hol keresse, elmegy egészen a szárnyasok lakhelyéig, és onnan küld levelet. Nagyon logikus, tényleg. Azért reméli, a fiú megkapja a levelet, és találkoznak az udvaron, hogy megbeszéljék a dolgaikat… mert bizony lenne mit megbeszélniük. Annyi, hogy a lány sem tudja, egyáltalán mivel kéne kezdeniük. Ha azonban sikertelenül végződik „akciója”, akkor visszasétál a klubhelyiségbe, és ott fognak beszélgetni… habár ott nagyobb eséllyel botlanak bele ismerősbe. Annyi baj legyen, valószínűleg már az egész iskolában tudnak róluk, szóval egy ember már nem oszt, nem szoroz.*
Kopp-kopp. Kopp-kopp. Másik oldalamra fordulok, az ágyban, de az az istenverte kopogás még mindig nem akar elhallgatni. Kopp-kopp. Franc essen bele. Feltápászkodom, és odasétálok az ablakhoz, hogy megnézzem mi a kopogás okozója. Vagyis hogy éppen kinek akarja megzavarni édes álmát a kopogás. Beengedem a baglyot – jól láthatóan kis példány – ami a fejem körül kezd repkedni, és rá is pottyant egy levelet, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozik, én pedig kezembe veszem a levelet, és amikor meglátom a szépen ívelt betűket, egyből megtudom, hogy kitől származik a kérés, hogy találkozzunk, lehetőleg az udvaron, mert ő ott lesz valahol. Én pedig azért megpróbálok valami tempót is magamra erőltetni az öltözés-zuhanyzás-fogmosás háromszögben, csak hogy ne várassam meg Luisét annyira. Mert nem mondom, kibírtam volna egy nap gondolkozási időt a bálon történtek után, de üsse kő, annyira azért még sincs ellenemre a mai találkozás. Legalább kiszellőztetem a fejemet, ha már tegnap sikerült mindenféle gondolkodás nélkül elaludni. Mi sem lenne rám alkalmasabb, minthogy egyszer közel kerülök egy lányhoz – és egyébként ő a legjobb barátom, vagy mi a szösz, erre ez történik. Ziggy Yanovich, te vagy az évtized balfasza. Sokáig gondolkoztam, hogy vajon a süveg miért oszthatott engem a Hugrabugba. Hát, tulajdonképpen már tudom a választ. Vagyis tudtam már régóta, csak újra és újra elgondolkoztam, hogy az én szerencsémre alapíthattak volna egy külön házat. Nem is tudom valami tökre releváns névvel: „Balfaszoknak”, vagy „orosz idiótáknak”. Nem tudom melyik lenne a helyénvalóbb, de ha a kettőt kereszteznénk, akkor talán megkapnánk rá a választ. Talán. Kilépek a kapun, ami az udvarra vezet, és az első dolgom az, hogy rágyújtsak egy cigarettára. Megállok egy pillanatra és élvezem, ahogy a füst átjárja a tüdőmet. Azt hiszem kell a mai első nikotinlöket a testemnek. Nem azért, mert máshogy nem tudnám elviselni Luisét, sokkal inkább magamról van itt szó. Hogy magamat nem tudom elviselni, és állandó problémáim vannak bizonyos dolgaimmal. A döntésképtelenségemmel, a csapongó természetemmel, meg úgy olyan dolgokkal, amivel egy átlagos tinédzser rendelkezik. Nem voltam ennél több, és valószínűleg nem is leszek. Átlagos tinédzsernek lenni amúgyis a világ legszarabb dolga, ezt higgye el nekem mindenki. - Merlin verje meg, Héloise, meddig keresselek még? – bosszankodom, mikor már jó negyed órája kutyagolok a birtokon, aztán egyszer csak meglátom a szőke-rózsaszín hajat, és a hozzá tartozó lányt. Arcom bátortalan, ám szélesebb mosolyra kúszik, ahogy a háta mögé lopózok, és oldalaiba bökve ölelem meg. Csak úgy, mint régen. Mikor nem voltak a dolgok kesze-kuszák köztünk, és nem történt meg a tegnapi. De meddig tudom így tartani ezt a helyzetet? Vagy meddig akarom? - Hát hellóka. – bontakozok ki az ölelésből, majd egy bátortalan puszit adok ajkai sarkába. Azt hiszem, ezt megint nem kellett volna, de ennél többet egyelőre nem mondok neki. Láthatja arcomon, hogy örülök annak, hogy látom, és jó kedvem van ma.
Úgy tűnik, a repdeső tollcsomó, amit rövidebben bagolynak neveznek célbaért a levelemmel, mert körülbelül fél-háromnegyed órája sétálgathattam, mikor megtalált Ziggy. Ezt is csak onnan tudom, hogy a régi, megszokott, játékos módon ölelt át, az oldalaimba bökve. Ez a mi jelünk, senki más nem ismeri rajtunk kívül, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Úgyhogy biztos voltam benne, hogy az érkezett meg, akire vártam. - Szia! Mi a helyzet, jól aludtál? Viszonzom a köszönését mosolyogva, mikor elhúzódunk egymástól. Úgy döntök, az előbbi puszit nem teszem szóvá, hiszen egyelőre fogalmam sincs, hányadán is állunk egymással, és nem akartam bonyolítani a dolgokat. Meg elrontani se, ha már itt járunk. Kissé felhúzott szemöldökkel, értetlenkedve nézek végig ruházatán, hiszen tetőtől talpig feketét húzott magára. Illetve majdnem, a cipője kivételével. - Mi az, csak nem temetésre készülsz? Vagy engem akarsz eltenni láb alól? Mit csináltam? Próbálom nem magamra venni a szinte tiszta fekete ruházatát, és inkább humorral ütöm el a kérdés komolyságát. Mert hát arra még csak véletlenül sem szeretnék gondolni, hogy tegnap valamit nem jól csináltam, vagy esetleg mondtam valami olyat, amit nem kellett volna. Márpedig minden esély megvan rá. És amíg nem tisztázzuk, hogy akkor most mi is a helyzet kettőnk között, addig nem akarok semmi olyat sem mondani, ami kétes kimenetelű lehet. - Na és, mit csináljunk? Van valami ötleted? Mármint... üljünk be valahová, vagy sétáljunk, vagy mi legyen? Nem akarok bent kuksolni a klubhelyiségben, de ha nagyon nincs más lehetőség, akkor muszáj lesz. Azért remélem, kitalálunk valamit, ami mind a kettőnknek működhet.
words ❖ ❖ note: Bocsi, ez most rövid lett :'D :3 ❖
Vendég
Szer. Ápr. 08, 2020 9:26 am
Luise × Ziggy
Az, hogy tegnap olyan dolgok történtek a bálon amire nem számítottam – és borítékolhatom hogy Luise sem igazán – merőben átrendezheti a kapcsolatunkat. Vagyis na, fölösleges feltételes módban beszélni ilyen dolgokról, át is fogja rendezni. Mert ha két ember ilyen közel kerül egymáshoz, akkor onnan két út van. Vagy belevágunk, vagy pedig azt mondjuk hogy jó, akkor ez ennyi volt, és akkor sérül mindkét oldalról a kapcsolat. Nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy hányadán is állok a dolgaimmal. Eddig annyira boldog életem volt, én voltam a kis különc orosz csávó, akit igazából mindenki békén hagyott, és valljuk be: szartak is a fejemre rendesen, amit egyébként sokszor megköszöntem, hiszen ki akar más hülye dolgaival foglalkozni, mikor az embernek saját magának is van éppen elég problémája? De az idei évtől más lett nagyjából minden. Már két éve vagyok a kviddics csapat tagja – senki ne kérdezze meg miért válogattak be egy tizenkét éves gyereket akkor – és ennek vannak pozitív hatásai. Legalább észrevesznek a lányok a folyosón. Főleg olyan mutatványok után mikor katapultálok a seprűről a saját, vagy az ellenfél szurkolótáborába. Nyilván nem direkt. Meg van, amikor nyilván direkt. Mint múltkor a Griffendélesek közé. Ha ők nem játszanak tisztán, nekem miért kéne? Szóval igen, a negatív dolog meg az, hogy már észrevesznek az emberek, és jó lenne csak úgy elfutni ezek elől az érzések elől, meg néha a kviddics elől, meg hát… Úgy minden elől. Elfutni az elől, hogy nekem itt most dönteni kéne arról, hogyan is tovább Luise és köztem, elfutni az elől, hogy esetleg ne sikerüljön ez a párkapcsolat köztünk – mert valljuk be, ennél közelebb nem is lennénk most ahhoz – és csak úgy összességében: elfutni, soha vissza nem nézni, és… Csak úgy eltűnni. Néha ezt is szeretném. - Valami hülye tollas izé felkelteni, de amúgy igen, egész jól. – vigyorodok el szélesen, és oldalba bökdösöm a szőkeséget. Mindig szerettem vele csipkelődni, és amikor nem veszekedtünk, akkor általában szívtuk egymás vérét, puszta szeretetből. Szerettem Héloise-t, na sokáig úgy gondoltam hogy nem úgy szerettem. Mert sokáig tényleg csak barátként szerettem, az utóbbi időben pedig annyira össze vagyok zavarodva, hogy már azt sem tudom hányadán állok a saját érzéseimmel. - Téged csak akkor tenni láb alól Luise, ha még egyszer be merni jönni a szobámba, és tenni rendet. A tudtom nélkül. – nevetek fel. Boldogan, csilingelően, ahogy az utóbbi időben egyre ritkábban tettem a fejem felett sűrűsödő felhők miatt. Kevés ember mellett éreztem az utóbbi időben önfeledten jól magam. A szőke ciklon az, aki mellett inkább többet igen, mint nem. De a hülye érzéseimért és a rossz lelkiállapotomért senki mást nem hibáztathatok, csak magamat. - Hát, ha nem fázni, akkor mi lemehetni esetleg tópartra sétál. – vonom meg a vállamat hetykén, és pillantok a zöldesbarna szemekbe. Ösztönösen megindulnak ajkaim az övéi felé, de félúton megállok, mert azért mégsem lehet ezt így csinálni. Vagy igen? - Szóval én már akarni veled beszél, a tegnapról. – hogy biztosítsam, ez nem az a rossz hangulatú beszélgetés lesz, elindulok a tópart felé, de előtte kézen fogom a lányt, és összekulcsolom kezeinket. Lesz mit megbeszélni odafelé.
- Az a hülye tollas izé lenni Egon, a baglyom! Néha tényleg hülye, de te meg nem m'hondani rá ilyeneket, é'hrteni? De rendben van, legközelebb majd v'halami kevésbé f'hárasztó módot keresek, j'hó lesz így? Pislogok rá játékosan. Nem, egyáltalán nem haragszom rá, amiért lehülyézte a tollas levélhordómat, mert van, hogy tényleg elég tökkelütötten tud viselkedni szegény... mint ahogy a jelek szerint most is. Viszont az mégsem járja, hogy neki áll feljebb, hogy mit keresett nála az állat... szerintem inkább örüljön, hogy nem csipkedte meg. Velem rendszeresen ezt csinálja. Na meg annak is örüljön, hogy nem én mentem be és keltettem fel... mert akkor tényleg el lennék téve láb alól. Már ahogy Ziggy szavaiból ki tudtam következtetni. - Akkor örülj, hogy csak Egon repült be a szobádba, hogy felkeltsen, és nem én mentem, hogy rendet rakjak! Egyébként meg ha megcsinálnád, akkor nem kellene nekem ügyeskednem! Na! Vigyorgok rá kissé diadalittasan, és egy puszit nyomok ajkaira békítőleg. Tudom, hogy valószínűleg nem is haragszik rám, vagy ha mégis, hát úgysem tart sokáig. Az ilyesmi nálunk könnyen jön, könnyen megy, egy-két napnál tovább ritkán tart. Na meg nem akarok én neki rosszat, csak van, amikor a rendetlenség bántja a szememet... annak ellenére, hogy én sem a nagy rendszeretetemről vagyok híres. De van, ami még nálam is kiveri a biztosítékot, és akkor már muszáj tennem valamit. Ilyen volt a legutolsó alkalom is, amikor rendet tettem...hát, elég sok helyen. Valahogy ki kellett élnem az idegességemet, és mégsem mehetek le állandóan kviddicsezni, akárhányszor valami bajom van, mert akkor szinte mindig a pályán lennék. Viszont a jóból is megárt a sok, úgyhogy inkább mégsem. A javaslatra, hogy menjünk le a tópartra sétálni felcsillanak szemeim. Mindig szerettem a vizet, és a tóparton valahogy nyugodt voltam. Hogy miért, arról fogalmam sincs. De most jól is fog jönni ez a nyugodtság, úgyhogy boldogan rábólintok az ötletre, ezzel együtt pedig megragadom a felém nyújtott kezet, és összekulcsolom ujjaimat a fiúéval. Még mindig fogalmam sincs, hogy hányadán is állunk egymással, de az biztos, hogy ez jó érzés, úgyhogy mindent el fogok követni, hogy ne csesszem el... vagy legalábbis ne végleg. Csak az a baj, hogy az én ismeretemben valószínűleg szinte biztos, hogy bekerül valami nem várt dolog az egyenletbe, aztán megnézhetjük magunkat. - Na és, miről szeretnél beszélni? Valamiféle sejtésem van a dologról, de úgy döntök, inkább hagyom, hogy Ziggy mondja el, amit szeretne, addig nekem is lesz időm összeszedni a gondolataimat, amik jelenleg eléggé összevissza hevernek valahol az agyam mélyén. Hát, ez nem lesz egyszerű, azt már most érzem, de ha túl akarunk lépni ezen a bizonytalanságon, akkor muszáj lesz megbeszélnünk. Ez még rendben is lenne, viszont egyáltalán nem segít a gondolkodásban, hogy magam mellett érzem a háztársamat, aki nem mellesleg a legjobb barátom, na meg... tegnap óta ki tudja, micsodák is vagyunk egymásnak. Nem tudom, de egyelőre nem is akarok erre gondolni, mert úgyis hamarosan kiderül, hányadán is állunk tulajdonképpen egymással, meg az érzelmeinkkel.
words ❖ ❖ note:A következő szerintem már mehet a tópartra :3 ❖
Vendég
Vas. Ápr. 12, 2020 12:17 am
Luise × Ziggy
Az a tollas izé ennél jobban nem is hasonlíthatna a gazdájára igazából. Sőt! Persze aranyos, meg minden, szerintem biztos szorult Luise személyiségéből is belőle elég rendesen, de azon sosem tudtam túltenni magam, hogy olyan hiperaktív, mint a franc. Állandóan össze-vissza kering az ember feje fölött és csak akkor tudod elkapni, ha utána nyúlsz. És olyankor meg mindig szétcsipked. Valószínűleg ők ketten túl sok időt töltöttek el azzal, hogy nyáron leveleket küldözgettek nekem, és Egon állandóan azt csinálta, hogy addig csipkedte a kezem, amíg nem emeltem a pennámat meg, hogy visszaírjak a gazdájának- - Persze, mert Egon lenni olyan, mint te! Tuti nevelni otthon, hogy csesztetni engem addig, ameddig nem írni vissza. – bár amióta vettem magamnak egy okostelefont, azóta igazából azon szoktunk beszélni Luiséval, és be kell ismerni, hogy a mugliknak egész jó kütyüjeik vannak. Szeretem például azt, hogy nyáron bárhova megyek, tudok zenét hallgatni, bármikor. És még milyen jó zenéket, ez az egészben a legjobb dolog. Felnevetek a következő szavaira. Igen, Héloise tipikusan az az ember, aki még anyám helyett is anyám akar lenni, pedig van még tíz éve biztosan, ha nem több, hogy legyen egy saját gyereke. És már most rajtam gyakorolja ezeket a szarságokat, amiknek néha örülök, néha pedig inkább könyörgöm, hogy „nem Luise, nem tenni rendet helyettem, hagyni engem békén, miért lenni ez jó neked, nem lenni az anyám…” – és még folytathatnám a sort biztos ezer, meg ezer ilyen mondattal. Bár nem mintha bánnám ezeket a dolgokat, azt aláírom. - Persze, de minek takarítani én bármit is, meg rendet rakni, mikor ott vagy Te, aki ezt mindig megcsinálni nekem. – húzom széles vigyorra az arcomat. - Arról pedig nem is beszélni, hogy ezért cserébe én mindig elmenni veled futni, sőt kiirtani a hülye pókjaid a sarokból, mert valaki ugye nagyon félni tőle. – kuncogok. A kétségeimnek egyelőre nyoma sincsen, elmulasztotta a lánnyal együtt töltött idő. Valamilyen fura bogár csíphetett meg mindkettőnket, mert képesek voltunk egymás társaságában eltölteni huzamosabb időt már úgy, hogy még egyáltalán nem is vesztünk össze. Azt hiszem, ez a teljesítmény megsüvegelendő mindkettőnk részéről. Azon, hogy a puszit most a számra kapom, nem lepődöm meg annyira, mint vártam volna. Rövidebb hatásszünet kell ugyan, de viszonozni is tudom még, mielőtt gyorsan elhúzná a fejét. Egy pillanatig zavartan tekintek magam elé, de a következő pillantásom már egyenesen a szemei felé irányul, és itt már újra ugyanúgy mosolyognak íriszeim, ahogy előtte is tették. Ahogy előtte én magam is tettem. Nem sétálunk ugyan sok ideje, de éppen eléggé szótlanul, hogy tudjam, éppen ideje lenne már valamit kinyögni. Mentségemre Luise éppen akkor kérdezi, hogy miről akarok beszélni vele. Tényleg, miről is akarok? - Kettőnkről. – pillantok rá hosszú hallgatás után. - Ami a bálon történni tegnap, az nagyon fura lenni. Fura, mert te lenni az egyik legjobb barát, mi beszélni olyan sok mindenről, szinte jobban ismerni engem, mint bárki ezen földön. – húzom halvány mosolyra az ajkaimat, ahogy felé pillantok. - És én nem tudni, az utóbbi időkben érezni valamit irántad. Nem tudom megmondani, hogy mi lenni ez, de én nem akarni csak a barátod lenni. – állok meg, mikor már odaértünk a tóparthoz. Közelebb húzom magamhoz a szőkeséget. Közel hajolok hozzá, és egy lágy csókot adok neki. Szinte félve attól, hogy mit hoz a következő tíz perc. A következő egy hét, hónap, és a következő egy év. Mert valóban félek, de nem csak attól, hogy most kockára tesszük a barátságunkat. Félek attól, hogy az életem nem fog rendeződni, és ez hatással lehet rám. Hogy vajon mekkora hatással lehet majd rám. Elképesztő, ilyenkor is csak erre tudok gondolni. - De ugyanakkor azt sem tudni, hogy mi fog történni velem. Ha nem rendeződni életem, én nem akarni, hogy te egy ilyen roncs mellett lenni… – sóhajtok fel, és biggyesztem le ajkaimat. - …néha csak azt gondolni, hogy jobb lenne ha bele sem kezdeni ebbe egész, miközben az összes porcikám üvölt azért, hogy még egyszer megtenni ezt. – hajolok oda, ezúttal egy rövidebb, de annál szenvedélyesebb csókra. Egyik kezem a hajához ér, a másik pedig derekát fonja át. - És kezdem azt hinni, hogy megőrülni ettől kettősségtől. – lépek egy fél lépést hátrébb, ám még mindig nem engedtem el. Igen, kezdek megőrülni.
- Persze! Biztos cs'hak arra l'henni időm, 'ogy Egont t'hanítsam, 'ogy khelleni cs'hesztetni Téged! Biztos! És kész... mintha áttört volna valami gát elnevetem magam. Innen aztán láthatja Ziggy is, hogy nem komoly a dolog, csak hülyéskedek, mint ahogy eddig is tettem, elég gyakran. Bár tény, hogy vékony a határ a poénkodás és a sértegetés,illetve a kegyetlen igazság között, és nagyon könnyű átlépni azt, én azért igyekszem a helyén kezelni a dolgokat. Vagyis a határon egyensúlyozni. És Merlin a tanúm rá, egyáltalán nem könnyű dolog. Nehéz, és mint minden nehéz dolog ez is fárasztó. Egy idő után biztos. A rendrakásra vonatkozó megjegyzését megpróbálom szó nélkül hagyni, csak az arcomon átsuhanó különféle érzelmek viszonylag gyors váltakozása mutathatja a fiúnak, hogy éppen mi is a helyzet lelki szinten. Egy szóval kifejezve: káosz. Csodás. Mintha nem lenne így is épp elég kusza ez az egész, most még a nyakunkba kaptunk a tegnap estével valami olyat, amit nem biztos, hogy rendes körülmények között megtettünk volna. Hát, most már késő bánat. Nem azt kell nézni, mi történt, hanem hogy hogy hozzunk ki belőle valami olyat, amiben egyikünk sem szenved. Vagy ha esetleg mégis - mert olyan nincs, hogy akarva-akaratlanul is ne bántsuk meg a másikat, bármennyire is igyekszünk elkerülni -, akkor a lehető legkevesebbet szenvedjen. A bőrömből azonban nekem sem sikerül kibújnom, úgyhogy csak nem tudom szó nélkül hagyni a kialakult helyzetet. Na igen, ezen még dolgoznom kell. - Azért takarítok, mert Te nem teszed meg! Ne merj engem valami pajzsnak használni, Ziggy Yanovich, mert különben tényleg rádküldöm Egont! Azt meg nem akarod, ugyebár! Na, ez aztán a halálos fenyegetés! Hú! Most aztán tényleg naagyon félhet, látszik is rajta. Na jó, viccet félretéve egyébként sem bántanám, eleget gyepáljuk mi egymást verbálisan, nem hiányzik még az is, hogy fizikai síkra terelődjön a dolog. Ha kék-zöld foltokat szeretne szerezni magának, ahhoz nem kellek én... elég, ha belerepül valamelyik lelátóba edzés, vagy valamelyik meccs közben, és el is van intézve. Volt gond, nincs gond. Ezt persze nem mondom el neki, mert még a végén sikerül kieszközölnöm egy újabb csatát, amire most nagyon nincs szükségem, meg hangulatom se igazán. Most? Pontosítok: sose. - A pókokat meg tessék békénhagyni, illetve izé, a pókokkal. Nem tehetek róla, utálom őket... körülbelül annyira, mint Te Egont meg a takarítást együttvéve. Csak hogy legyen viszonyítási alapod! Teszem hozzá vigyorogva. Na igen, ilyen a mi formánk, állandóan húzzuk egymást, de szerencsére nem mindig lesz belőle vérremenő vita. Még csak az kéne. Annyira belelovaltam magam a szócsatába, hogy csak valamivel később veszem észre, hogy nem is veszekszünk. Fura, ennyi időt nem gyakran sikerül úgy eltöltenünk egy helyen, hogy ne legyen belőle legalább egy kisebb összezördülés. Most mégis sikerül. Lehet, hogy csak jó kimenetele lesz a tegnapinak? Sose lehet tudni. Amint végre sikerül kinyögnie, hogy mégis miről is szeretne beszélni velem, a sejtéseim beigazolódni látszanak, így csak bólintok egyet, jelezve, hogy értem, de nem szakítom félbe, hagyom, hogy egyben végigmondja. Nem könnyű a helyzet, neki sem az, nem akarom még jobban megnehezíteni a dolgát. - Igen, ami a bálon történt, az tényleg nagyon fura volt. És ez még elég enyhe kifejezés. Én is érzek irántad valamit, de megpróbálom, megpróbáltam elnyomnni magamban. Pontosan azért, mert barátok vagyunk, és nem lenne helyes, ha... vagy mégis? Már én magam sem tudom. Nem tudom, hogy mit érzek, nem tudom, hogy mit akarok... nem tudok semmit. Illetve de, azt tudom, hogy nem szeretnélek megbántani. De te is nagyon jól tudod, hogy velem nem könnyű az élet. Barátokként is állandóan marjuk egymást, miből gondolod, hogy... ha közelebb kerülnénk egymáshoz, akkor más lenne a helyzet? Hogy jobb lenne? Eddig jutottam a gondolataim kifejtésében, de ezt is csak egy viszonylag nagy levegővétel utáni gyors elhadarással tudtam elmondani mielőtt ajkaink találkoztak volna, és mindaz, ami eddig világosnak, rendezettnek tűnt, most újra összevisszaságba torkollott. Nagyszerű, tényleg. Így hogy gondolkodjon értelmesen, összeszedetten az ember lánya? A legjobb az egészben az, hogy jelen pillanatban nem is akarok értelmesen, összeszedetten gondolkozni. Meg úgy egyáltalán gondolkozni sem áll szándékomban. Azért, miután nagy nehezen szétváltunk még befejezem a megkezdett gondolatsort, bár nagyon nincs ínyemre a dolog, de jobb, ha most tisztázzuk. - Na jó, akkor most tisztázzunk valamit, jó? Nem vagy roncs! Érted? Tudom, hogy néha, na jó, viszonylag gyakran olyan gondolataid vannak, amik nemhogy egy, de két embernek is soknak bizonyulnának. De tudd, hogy nem kell egyedül cipelned a terheket! Én itt vagyok. Itt voltam, itt vagyok, és itt is leszek melletted. Számíthatsz rám! Tényleg. Ha barátként, hát barátként, de ha én is úgy érzem, hogy nem tudok, nem akarok csak a barátod lenni. Ha el tudod fogadni, hogy nehéz lesz, hogy egy nagy koloncot veszel a nyakadba velem, akkor rendben, próbáljuk meg! Már persze, ha egyre gondolunk! Na, mit mondasz? Muszáj. Muszáj rákérdeznem, muszáj tudnom, hogy ért-e, és hogy tényleg arra gondol, amire gondolok, hogy gondol. Mert ha nem, akkor már bukott az egész, és teljesen elbeszéltünk egymás mellett... egy kapcsolat pedig csak őszinteségre alapulhat, nem igaz? Ismét megkeresem ajkaimmal az övét, majd szótlanul hozzábújok, úgy ölelem, ezzel is némán jelezve, hogy itt vagyok neki, semmi gond nem lesz. Valahogy túljutunk ezen is, ahogy eddig mindenen.
Valószínűleg teljesen megőrültem erre az évre. Harmadikban még tökre átlagos gyerek voltam, nem is futottam annyira a csajok után, elvoltam a saját magam világában, a kviddiccsel, Poppyval, a kedvenc tantárgyaimmal, meg azzal hogy a húgomat pesztráljam. Ez az érzés viszont idénre teljesen felborult. Mondhatnám azt is, hogy valaki jól kibaszott velem odafent, de mivel én egy úri orosz csávó vagyok, ilyen csúnya szót még ki sem ejtenék az ajkaimon. Dehogynem. Felnevetek arra, amit Luise mond. Igazából őszintén. Boldogan. - Ó igen, én mindig tudni, hogy te ezt csinálni! – nevetem el magam röviden. - Aztán elképzelni, ahogy te állni korbáccsal, meg egy csipet bagolykaja, és mondani Egonnak, hogy „rh’endben lenni Eghon, most akkor csh’ipkedni Ziggy képe!” – ugyan megnyugszom és már nem nevetek, ajkaimat mégis játékos-gonosz mosolyra húzom. Ritkán van mostanában olyan alkalom, amikor ennyire őszintén el tudunk beszélgetni egymással, anélkül hogy a másik torkának ugranánk minden olyan második szóért, amit valamelyikünk félreért vagy éppen szándékosan mondjuk úgy, hogy az fájjon valamelyikünknek. - Ó, de hát nem lenni anyám Luise! – emelem meg a kezem szabadkozóan. Arcomról a vigyor nem tűnt sehova, éppen ellenkezőleg, még mindig ott csücsül, ahogy előveszem újra játékos-piszkálódós énem. - Különben is, még a végén tizenhét évesen is takarítani te rám, és később pedig ebből következni hogy már be akarni jutni én saját életem, ahol majd biztos azt akarni csinálni, hogy ott is állandóan takarítani. – mert egyébként simán kinézem belőle, hogy miután elvégeztük a Roxfortot, azután is átjárna hozzám takarítani. Amit azért már biztosan bánnék egy kicsit. Vagyis nagyon, hiszen nem akarom Luisét rabszolgának használni, így is állandóan rosszul érzem magam, amikor helyettem takarít. Pedig én mindig azt mondom neki hogy megoldom, hát akkor miért nem képes most is hinni nekem? Miért? - Na hé-hé, én nem utálni Egon! Téged is szoktalak nevezni hátad mögött rigolyás vén banyának, de attól még téged sem utálni! – nevetem el magam újból. És hogy ebből mi igaz? Hát nagyjából minden, bár Luise se nem rigolyás, vénnek egyáltalán nem mondható és banyának meg főleg nem, mert nagyon szép adottságokkal áldotta meg a természet. Pillantásomból láthatja, hogy bizony egyáltalán nem gondolom komolyan a dolgot, sőt! Rég volt az, amikor ennyire oldott hangulatban tudtunk egymással beszélgetni. Meg kell becsülni az ilyet. - Nézd Luise… Szerintem veled lenni nem szörnyű az élet, sőt. Én nagyon-nagyon szeretni téged, szeretni eddig is mint barát és most úgy érezni, hogy szeretni máshogy is. De addig, ameddig nem tudni egymással mi kommunikál úgy, hogy… úgy hogy mint két olyan ember akik nem csak marni egymást… – miután elválnak egymástól ajkaink, újra csendben maradok, hogy Luisét hallgassam. Mindig elámulok, mennyire könnyen beszél. Mennyire szépen, mindenféle rossz érzés nélkül. Engem pedig néha a hányinger kerülget, hogy nem tudok normálisan megszólalni egy olyan országban egy olyan nyelven, amit azért nagyon sokan beszélnek rajtam kívül ugyebár. - …de, de az vagyok Luise és ezt te is tudni. Próbálni meg mi ketten, adjunk magunknak egy kis idő és meglátjuk mi jönni ki belőle. – pillantok rá mosolyogva, viszonzom a csókját és amikor eltávolodok tőle, akkor újra a szemeibe pillantok. - Szóval akkor innentől kezdve mi járni, vagy valami ilyesmi de egyet ígérni meg nekem: hogy nem fogni változtatni se te, se én önmagunkon. Ha tényleg kibírni együtt, akkor úgy bírni ki, ahogy vagyunk. – húzom szélesebb vigyorra ajkaimat. Végülis igazam van. Ha már belekezdünk valamibe, akkor azért ne fogjuk vissza az alaptermészetünket, nem? Egy bátrabb puszit nyomok ajkaira, hogy nyomatékot adjak szavaimnak, majd tovább indulok, le egészen a partra. Egy meredekebb részen megyek már lejjebb, mikor visszafordulok, és úgy nyújtom a kezem a lány felé - Na akkor mi lesz, jönni utánam? -
Vendég
Szer. Ápr. 15, 2020 10:22 pm
To: Ziggy
A gondolkodásból csak bajok lesznek...
- Merlin szakállára! Te csak ne képzelj el ilyeneket, hallod? Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy Egont csesztessem azzal, hogy téged csesztessen! És nem, még véletlenül sincs korbácsom! Tudom, hogy élénk a fantáziád, és nem tudod kikapcsolni, de akkor legalább takarékra kapcsolhatnád! Jó? Mert a végén még nem Egon fogja csipkedni a képed, hanem én! Így ni! Mutatom be a gyakorlatban, hogy hogyan is gondoltam tulajdonképpen azt a bizonyos arccsipkedést. Persze igyekszem nem túl erősen belecsípni a fiú arcába, mert hát azért mégiscsak na… egyébként sem szokásom bántani a másikat, a tegnapi után meg aztán pláne. Viszont… szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy totálisan feleslegesen jártatom a számat… már megint. - Nem, nem vagyok az anyád. De ha nem takarítasz magad után, akkor kénytelen vagyok én megcsinálni helyetted. Szóval vagy megembereled magad, és megcsinálod, vagy továbbra is én csinálom. Uff, én beszéltem! Teszem hozzá vigyorogva, ami aztán Ziggy következő mondata után majdhogynem rögtön le is lohadt onnan. Hát ilyen egészen egyszerűen nincs. - Hogy mit mondtál? Te hívni engem a hátam mögött rigolyás vén banyának?? Mégis mi a seprűről lepotyogó, sistergős kertitörpe ütött beléd? Kikérem magamnak, nem is vagyok y vén banya! Nem vicces. Nem, ez minden, csak viccesnek nem mondható, hiába is vigyorog azzal az orosz fejével… ezt még visszakapja. Még nem tudom, hogy hogyan, de még visszakapja. Egyelőre azonban ezt félreteszem magamban, és igyekszem arra figyelni, amit most próbál megértetni velem. - Persze! Nem akarom, hogy állandóan marjuk egymást, és persze, megpróbálhatjuk, ki tudja, mi lesz belőle? De ha meg sem próbáljuk, akkor sosem tudjuk meg, nem igaz? És megígérem, hogy nem fogok megváltozni csak azért, mert együtt vagyunk. Adok egy gyors puszit a szájára, majd mosolyogva próbálok lépést tartani nagylábú barátommal, de szerencsére félúton megáll és bevár. Egy viszonylag meredek szakaszon megyünk lefelé, ami menet közben adott egy jó ötletet. Ezért aztán bólintok egyet, megfogom a kezét, és úgy megyünk tovább, de ahogy a víz közvetlen közelébe érünk mintegy véletlenül lökök rajta egyet… így, ha elég erősre sikeredett a próbálkozásom, na meg váratlanul érte Ziggyt, akkor várhatóan belecsobban a tóba, én pedig vigyorogva szemlélem a csuromvíz barátomat, csak hogy aztán kisegíthessem a vízből… vagy én is melléjussak, mint ahogy első roxfortos napunkon is. Na igen, ilyen a mi formánk. - Ne haragudj, de ezt nem lehetett kihagyni! És te mondtad, hogy azért ne változzunk meg, mert összejöttünk, szóval… Próbálom meg kimagyarázni magam a slamasztikából, és remélhetőleg sikerül is, végülis így se tart sokáig a sértődöttség… mindig hamar békültünk.
Soha nem gondoltam volna azt, hogy én egy különleges csávó vagyok. Igazából semmi extrát nem csinálok, átlagosan jó jegyeim vannak, mindenből úgy teljesítek, ahogy azt én elvárom saját magamtól és próbálom egyengetni a saját életemet. Más kérdés, hogy nem éppen a legjobb módon, de mit várhatn az ember egy tinédzsertől? Mit várhatna egy tinédzser saját magától igazából? Valószínűleg azt, hogy neki van a legnagyobb farka, arra az összes csajt fel tudja fűzni, de nem ám a vele egyidőseket, hát basszus, az túl snassz. Milyen kár, hogy igazából én sosem futottam az idősebb csajok után, a másik dologról meg nem akarok beszélni, mert… mert az az én saját titkom na. Próbálok elhajolni Luise csipkedése elől és sikerül is, de sajnos nem időben. Az első három még célba talál, én pedig ugyan kissé kevesebb mosollyal és az arcomat dörzsölve, de már távolabb pillantok szemeibe. - Hé-hé-hé Héloise! – durcás arcot vágok, de nem tart sokáig. Elnevetem magam, éppen csak rövid ideig, hogy aztán újra rendbe szedve arcizmaimat, dörzsölve fájós pofámat folytassam. - Tudni, hogy ezzel most háborút indítani igaz? Mert ha eddig nem jönni volna rá, mert lenni elég szőke… – itt két ujjammal megkopogtatom kobakját - …akkor én most mondani neked, hogy ezzel te aláírni minimum egy hónapnyi bosszúhadjárat. Az orosz tél eljönni érted. – bár szemeim arról árulkodnak, hogy szándékaim nem komolyak és viccelek, hanglejtésemből másra gondolhat. Komolyan soha nem bántanám. Ahogy igazából a bátyámon és az apámon kívül senkit. Őket nagyon gyűlölöm, de ha arra kerülne a sor, sem tudnék nekik ártani. Nem azért, mert nem lennék képes rá… vagyis egyrészt igen azért, mert a saját vérem, másrészt pedig azért mert gyenge lennék hozzájuk képest. Elhessegetem ezen gondokat egy fejrázással, hogy tudjak végre az újdonsült barátnőmre… de furcsa szó… koncentrálni. - De már ezerszer elmondani, hogy én meg fogom csinálni idővel, csak hagyni nekem időt hozzá, meg mondjuk ne úgy csinálni állandóan, hogy meg sem várni, hogy én megtegyem, hanem… – harapom el a mondatom végét. Igazából nem is éri meg folytatni, azért mert egyáltalán nem szükséges ennek nagyobb feneket keríteni, mint amekkora már így is van neki. Ami viszont a következőt illeti… széles mosolyra húzom ajkaimat a reakciójára. Pontosan erre számítottam. - Dehogynem Héloise Brugiére, te lenni tényleg egy vén banya, aki lenni még rigolyás is. – elnevetem magam. Érdekes, erre talán máshogy reagált. Valahol tényleg komolyabb területet érinthettem azzal, hogy annak neveztem… nos ami tényleg az, hiszen eléggé úgy tud viselkedni eléggé sok alkalommal. Vagy valami ilyesmi. Igazából nem is rigolyásként viselkedik, csak elfelejti, hogy még fiatal és túl komoly akar lenni. Nem szabad sosem túl komolynak lenni, másképpen eltűnik a varázslat az életből. És ha a varázslat eltűnik, akkor igazából mi értelme van ennek az egésznek? Mi értelme lehet ennek az egésznek? Seprűről lepotyogó, sistergős kertitörpe… hihetetlen, nagyon kreatív, tényleg. - Esküszöm azért lenni ilyen, mert… hát nézni meg, most is azt mondtad hogy én ne merészelni… csak azok tagadják, akik már félnek bevall, hogy igenis elérni azt a kor. – vigyorgok rá, miközben igazából bólogatással jelzem, hogy a következő mondandójával egyet értek. Egyet tudok érteni, mert nem kéne egymást állandóan marni, veszekedni, pálcát rántani egymásra. Volt már arra példa és utána nagyon bántam, hogy odáig elmerészkedtem, de akkor azt tartottam helyesnek. Ma már ezt nem tenném. Nem-nem. - Rendben, legyen! – bólintok szélesen mosolyogva. - De egyezni meg mindketten, ha úgy érezzük, hogy ez nem menni kettőnk között, és menni a barátság rovására, akkor inkább abbahagyni. Csak addig lenni együtt, amíg jól érezni magunk egymás mellett. – persze ez teljesen hangozhat úgy, mintha máris kibúvót keresnék a kapcsolatunk alól, ami igazán el sem kezdődött még, de nem erről van szó. Fontos nekem Luise barátsága, fontos az, hogy ne legyenek egymásról kellemetlen érzéseink, vagy élményeink. Addig szeretném ezt a kapcsolatot csinálni, amíg nem érzem úgy, hogy tönkre menne benne a kettőnk barátsága és nem elsősorban önmagunk. A kezemet is nyújtom felé, és ha elfogadta, akkor röviden az ajkaira tapasztom az enyémet, hogy végre ne csak álljunk egy helyben, mert egészen kezdek már átfagyni. Aztán azonban ami következőre ér, egyszerre vicces és nem vicces. Vicces, mert öt éve is ugyanígy estünk bele a tóba, de akkor legalább őt is rántottam magammal. Most nem teszem meg, de sűrű orosz káromkodások közepette kászálódok ki a tóból. Ruhámból, hajamból csöpög a víz, én pedig egyenesen Luise felé veszem az irányt. Ha odaértem hozzá, se szó, se beszéd ölembe veszem, és elindulok vele a tó felé. - Azt hiszed megúszni? Ó nem, biztos nem fogod megúszni, meg a moy chlen, eto – utalok arra a nemesebbikre, ami a két lábam között van. Ha odaértem a parthoz ölemben a lánnyal, egy jó nagyot lendítek rajta, hogy csobbanjon a vízbe ő is. Legalább nem egyedül leszek vizes. Meg nem egyedül fogok mellette feküdni tüdőgyulladással a gyengélkedőn. Utána megyek a vízbe és mindegy, hogy fekszik, ül, vagy áll éppen odahajolok hozzá és megcsókolom. Szenvedélyesen. Talán úgy még, mint eddig soha. Beletúrok a hajába, szorosabban húzom magamhoz, hogy testünk összesimuljon. Most egészen nem fázom. Csak egy kicsit. - Wow! Még mindig annyira élvezni ezt az egész. – persze, hogy élvezem, hát amióta tegnap életemben először csókolóztam, igazából másra sem tudok gondolni. Nem is akarok? Ja, nem is akarok. Felkászálódom a vízből, és ha Luise is beleegyezik, kézen fogva kihúzom onnan, hogy egy gyors bűbájjal megszárítsam magunkat. Leülök az egyik fatörzsre, ajkaim közé egy cigarettát rakok, hogy rá tudjak gyújtani, és percekig némán, cigizgetve figyelem a szőkeséget.
- Te m'heg n'hem jönni rá id'hőben, hogy n'hem bánt'hani a szőkéket, mert fenéken lenni b'hillentve. Na! Van, ami sosem változik... még mindig nem tudom, mikor kell csöndben maradnom. Az a baj, hogy elég sok esélyt látok rá, hogy Ziggy mellett soha nem is fogom tudni, hiszen már első naptól kezdve ezt játszuk. Folyamatosan rákontrázunk a másikra, még ha akaratlanul is. - A bosszúhadjáratodat meg tartogasd a kviddicsmeccsekre, szükség lesz rá! Teszem hozzá vigyorogva, remélve, hogy sikerül elterelni a figyelmét az ellenem indított hadjáratról... semmi kedvem harcolászni vele. Meg értelme sincs. - Persze! Te már ezerszer elmondani, hogy idővel megcsinálni, de mikor lesz idő? Téged ismerve a fene se tudja megmondani. Úgyhogy ha nem akarod, hogy megegyen a kosz, de takarítani se akarni, akkor elfogadni, hogy én bizony takarítani. Ha meg mégse fogadni el, akkor így járni. Kontrázok rá heves gesztikulációval, úgyhogy szegénynek eléggé figyelnie kell, hogy ne csapjam le véletlenül a nagy hadonászás közben. Aha, persze... egészen véletlenül. Egészen addig, amíg rá nem kezd a "rigolyás vén banya" okoskodásra. Na, ekkor már nagyon kellett vigyázni, hogy tényleg ne bántsam. - Naa, akkor most tessék abbafejezni, még mielőtt tényleg rádküldöm Egont! Egyébként meg... néha a barátság se megy nekünk, úgyhogy ez így érdekes lesz... de egy próbát megér. Pislogok rá mosolyogva. Nem tudom hová tenni a helyzetet, de egy biztos, valami határozottan megváltozott közöttünk... és az a valami nem tegnap kezdődött. A próbálkozásom sikerrel jár, és Ziggy sűrű, számomra érthetetlen káromkodások közepette gyorsan a vízben találja magát... de legnagyobb meglepetésemre nem ránt magával. Ehelyett kimászik a vízből, majd felkap, és beledob a tóba... mert ez sokkal jobb megoldás, tényleg. - A jó édes... Merlin térdkalácsára, ezt még visszakapod, Ziggy! Mondanám én tovább is, de sikeresen elhallgattat a kissé váratlanul érkező csókjával. - Mit? A csókolózást, vagy az engem csesztetést? Vaagy egyszerre a kettőt? Fürkészem kíváncsian, de most valahogy nem bánom, egész jó kedvem van. Plusz, ha megfázunk, a kkor ő is jön velem a gyengélkedőre... affene, ebbe bele se gondoltam, hogy akkor ott is mondhatja a szokásos agymenéseit. Azért szerencsére nem annyira rossz a helyzet. Úgy látszik, ő sem nagyon szeretné a gyengélkedőn tölteni az elkövetkező pár napot, úgyhogy kezemnél fogva felhúz a tóból, és együtt kibattyogunk a vízből, hogy aztán egy varázslattal megszárítsa ruháinkat. Legalább erre is van esze... most megnyugodtam. Legszívesebben rászólnék, hogy tegye már el azt a cigit, de alig pár perce kaptam meg, hogy rigolyás vén banya vagyok, ez meg túl élénken él bennem, úgyhogy inkább nem szólok semmit, csak egy rosszalló pillantással és fejcsóválással adom barátom tudtára nemtetszésemet. Aki persze valószínűleg érti, de nem érdekli különösebben... mert ezt így szoktuk, valahogy az ilyesmi dolgaimra tesz. Méghozzá nagy ívben és magasról. Nagyszerű. - És most mi lesz? Velünk? Igen, tudom, hihetetlenül hülye kérdés, de eddig soha nem volt még kapcsolatom, nem tudom, mik a játékszabályok, vagy vannak - e egyáltalán olyanok... na meg túlbonyolítani se szeretném, de magamat ismerve valószínűleg akaratomon kívül is sikerül ilyesmit csinálnom. Mert nem is én lennék, ha nem történne valami olyan, ami keresztülhúzhatná az egész eddigi számításaimat, terveimet.
Csak elnevetem magam Héloise szavaira. Eszembe juttatja azokat az időket, amikor én még fele ennyi angol szót sem tudtam, ő pedig pont így beszélte a nyelvet, ahogy most. Akcentussal. Az élet hozhat furcsa helyzeteket. Hogy mennyire, azt bizonyítja az is, hogy mi éppen olyanokból lettünk barátok, akik fújtak egymásra és most barátból lettünk olyanok akik… nos igen, akik éppen nemhogy nem fújnak egymásra, hanem már össze is jöttek. Vagy mi a tosz. - Jó-jó, én felfog, én megért, én abbahagyni! – emelem fel megadóan a kezeimet, de arcomon azért ott bujkál a játékos mosoly, ami azt hivatott mondani, hogy korántsem fogytam még ki abból, hogy egy-egy oda nem illő megjegyzéssel kihozzam a sodrából Luisét. Mert valóban, nem lehetünk mások, mint amilyenek valójában vagyunk. Ő mindig egy francia tyúk marad, én pedig ugyanaz a kétbalkezes orosz idióta, aki mindig is voltam. Nem hinném, hogy az évek alatt bármennyit is változtam volna. Inkább csak… inkább csak egész egyszerűen megnyúltam. Komolyságnak és felnövésnek kérem itt nyoma sincsen, azt keressék egy másik orosz csávónál. - Én nem is érteni, hogy miért mondod ezt. Lenni nagyon sportszerű játékos és cseppet sem veszíteni el fejemet, főleg nem akkor amikor mások ércelődni származásom. – nevetek fel halkan. Nem az első esetként fordult elő az sem, ha éppen beküldtem egy gurkót az ellenfél szurkolótáborába, célzottan egy embernek szánva a gesztust, amiért szájára vette a húgomat. Elnevetem magam a következő mondataira. Tény, hogy állandóan szalad körülöttem minden, mert sosem tudok mindenre elég időt szánni. Soha. - Egy zseniális író mondani egyszer: mi dönteni el, hogy mit kezdünk az idővel, ami nekünk rendelkezésre áll. Hát én igenis szeretni csak sétálni a szabadban, ülni a seprűn, téged csesztetni, veled csókolózni, a húgomat ugratni. De ha egy valamit nem szeretni, és lenni tőle herót állandóan, hát az biztos hogy a rendrakás! – közben azért el-elhajolok Luise kezei elől, de mikor abbahagyja a heves magyarázást, elkapom az egyiket és megsimítom. Nem tudom hogy kell viselkedni ilyen szituációkban, soha nem kerültem közel senkihez, de végül is azért vagyunk fiatalok ugyebár, hogy éljünk, tapasztaljunk és… egek, ez úgy hangzott mintha annyira bölcs lennék tizennégy éves koromra. Dehogyis, a fenét, csak a nyáron kezembe akadt anyám „hogyan bánjunk a kamaszokkal?” könyve, pedig nem én vagyok az első ebből az állatfajból, akit lát. - Pedig mi határozottan fejlődni ilyen szempontból, tényleg. Két éve még egy lyukas garast sem adni arra, hogy nekünk lenni egymáshoz akár egyetlen egy kedves szó is… de legyen, vágjunk bele! – azért nem így szokott menni, hogy az emberek megbeszélik, hogy együtt legyenek, igaz? Vagy de, csak ez már olyan felnőttes dolog? Hát igazából a fene sem tudja. Bár mondjuk időm nincs ezen gondolkozni annyira sok, hiszen a tóban landolok, de legalább utána a szőkeséget is beledobhatom, hogy másodpercekkel később én már rajta feküdjek és úgy csókoljam. Wow, a tinédzserkor annyira csapott csak pofán, amennyire nem gondoltam volna, hogy egy magamfajta szerencsétlenséget pofán csaphat. - Ó, én várni azt a pillanat, amikor Te ugyanezt megcsinálni velem! Emellett pedig… – nyelek egyet, de azért bátorságot veszek magamon és kimondom. - Szóval ha már úgy érezni, hogy ez az egész nem megy közöttünk… a kapcsolat és inkább a barátságunk rovására menne, akkor majd hagyni abba hogy… hogy nem tudom Luise, én csak nem akarni elveszíteni a barátságod sem. Meg téged sem. – A mondandóm végét már szárazon címzem neki, a tó partján. Fura egy helyzet, mert bár be kell vallani, tetszik nekem Luise, mégis félek. Félek attól, hogy mi lesz akkor, ha el fogjuk cseszni a barátságunkat, ha esetleg nem úgy működnének a dolgok kettőnk között. Félek attól is, hogy majd ha megismeri a családomat, nem fog szeretni, ha majd megismer engem – úgy mint barátját – nem fog szeretni és természetesen attól is félek, hogy mikor fogom azt mondani neki, hogy jobb lesz ez az egész neki nélkülem. Mert képes vagyok baromságokat csinálni, képes vagyok ledönteni olyan biztos falakat, amiket azért építettem fel, hogy ne legyek annyira egyedül. Hogy azokra felmászhassanak, majd átérjenek rajtuk az emberek, akiket szeretnék közel tudni magamhoz. Képes vagyok időzített bombaként viselkedni, aki időnként fel-felrobban majd egy replay gombbal visszajátssza az egészet és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Elvégre erről szól az élet nem? Szeretünk-elengedünk-újratanulunk majd ezt tesszük fel egy soha véget nem érő bakelitlemezre. Egek, tényleg nem kellett volna olvasnom anyámnak a könyvét. Abban voltak ilyen egetrengető baromságok. - Hát… mi lenni? Az élet menni ugyanúgy tovább, csak mi… innentől kezdve lenni egy pár. Mármint én nem akarni bujkálni a folyosók, én felvállalni, hogy mi együtt vagyunk. Például… nyáron eljöhetni hozzám. Megismerni a családom. – Tényleg abba kéne hagynom annak a könyvnek az olvasását. Az a szomorú, hogy elloptam anyámtól, hogy legalább ebből megismerjem magam. De a hülye latin szavakon meg a péniszt és a vaginát ábrázoló képeken kívül igazából semmilyen hülye magyarázat nem maradt meg bennem. Ennek a gondolatára, vagyis inkább az utóbbinak a gondolatára valami furcsa érzés kezd tobzódni bennem, de inkább megrázom a fejemet, mélyet szívok a cigarettámból és úgy pillantok Luiséra. Kinyújtom a kezem és ha odajön, akkor úgy, ahogy vagyok – ültömben – az ölembe húzom és ajkaimat az övére tapasztom. Hosszan, szenvedélyesen. Szabad kezemmel tartom, de cigarettámat eldobom a másikból, azzal pedig a hajába túrok. - Én… olyan fura lenni ez az egész. Mármint furán lenni jó. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer mi ezt csinálni. És most már úgy gondolni, hogy készen állni arra, hogy végre valakit… bemutatni otthon. – simítok ki egy tincset az arcából, miközben egy puszit nyomok ajkaira. Létezik földön túli boldogság? Biztosan. Megtaláltam? Nem tudom. Nem is érdekel, inkább ennek a pillanatnak akarok most élni. Elfelejteni minden szarságot, ami velem történt eddig.
- Na azért! Adom beleegyezésemet egy bólintás kíséretében a kijelentésére, miszerint felfogta és abbahagyja a vérem szívását. De azért én sem most estem le a seprűről – még átvitt értelemben sem -, jobb, ha nem ringatja magát abba a hitbe, hogy én most ezt itt igen gyorsan elfelejtem. Hát, ha ezt hiszi, akkor bizony nagyon téved azzal a makacs orosz fejével. Jobban belegondolva… igazán furcsa helyzeteket tud produkálni az élet. De komolyan. Ha elsőroxfortos évünk első napján, mikor egy fülkébe kerültünk, majd belöktem a tóba, hogy aztán maga után húzzon azt mondta volna valaki, hogy mi ketten három évvel később egy párt alkotunk majd, akkor… valószínűleg képen röhögtem volna, és totál idiótának tartottam volna. Igen, még békés hugrabugosként is. Az már más kérdés, hogy akkor még fogalmam sem volt róla, hogy végül a négy ház melyikében kötök ki, hogy aztán a következő hét év során a háztársaim, és a többi ház tagjainak agyára menjek. Igen, ez nekem nagyon megy… akaratlanul is. Apa mondta egyszer régen, hogy „kislányom, csoda, hogy nem hagyod el a fejedet”. Hát, akkor most innen is üzenném, apa, hogy abban nincs, és soha nem is volt semmiféle csoda – a csodát akkor még csak hallomásból, meg anyától ismertem, de közvetlen tapasztalatom sajnos még nem volt vele. Bezzeg most, néhány évvel később, nap mint nap tapasztalom, és bár mára már természetesnek tartom magam körül a varázs dolgokat, azért néha még mindig rácsodálkozom bizonyos dolgokra. Legtöbbször olyanokra, amikre egyébként egyáltalán nem kellene, mert a muglivilágban is ugyanúgy megtalálhatóak. Mint például a szerelem érzése. Igen, furcsa, hogy ilyen „egyszerű” dolgot, érzést tartok bonyolultnak, de ha mélyebbre ásunk benne, akkor el kell ismerni, hogy tényleg elég bonyolult tud lenni. Több időm viszont nem volt ilyenekről elmélkedni, mert Ziggy méltatlankodni kezd, hogy nem érti, hogy mondhattam azt, amit, mert ő aztán tényleg sportszerű játékos. Ahha… világos. Ha más nem is, az irónia nagyon szépen a fejébe ment. Éljen, nagyon tudok neki örülni. - Na jó, elég legyen már! Tudod mit? Majd teszek róla, hogy tényleg sportszerű játékos legyél! Nem lehet úgy játszani, hogy akárhányszor piszkálódnak az orosz származásoddal, vagy a húgoddal mindig belerepülsz valamelyik lelátóba. Merlin szakállára, terelő lennél, vagy mi a szösz! Neked a gurkókat kell figyelni, nem azt, hogy ki mit mond. Érted? Én meg most azt mondom, hogy Ziggy Yanovich, megyünk edzeni! És ne merészeld az előbbi „nem azt kell figyelned, hogy ki mit mond” kijelentésemet ellenem használni! Megértetted? Muszáj volt hozzátennem a végére, mert ismerem. Tudom, hogy minden létező kiskaput megtalál, hogy aztán minden lelkiismeretfurdalás és szívfájdalom nélkül használja is. Vagy, ha esetleg vagyok olyan mázlista, és nem talál kiskaput, akkor csinál. Mert ne adj’ Merlin, hogy Ziggy Yanovich valamit megússzon, vagy egyáltalán szó nélkül hagyjon. Áááá, az ki van zárva, mert nem tudom. A következő szavai hallatán viszont enyhül a szigorú arckifejezésem, muszáj elnevetnem magam. Nem igaz, tényleg mindent felhasznál, csak hogy bizonyíthassa az igazát. - Nem tudom, ki mondhatott ilyet, de egy biztos. Az a zseniális író nem találkozott veled, meg a rendfóbiáddal! Fogalmam sincs, hogy egyáltalán van-e ilyen kifejezés, hogy rendfóbia, de ha eddig nem volt, hát… jelentem, alkottam egy új kifejezést. Ami egyébként tökéletesen illik Ziggy és a rend viszonyára. Akkor is, ha ő egyáltalán nem így gondolja. Márpedig biztos, hogy a fiú nem így gondolja. - Én megcsinálni veled ugyanmit? Egyébként pedig Te nem aggódni annyit, mert lenni rigolyás vén… nemtudommi! Szóval nyugalom, nem fogsz elveszíteni. Sem engem, sem a barátságunkat. Biztosítom mosolyogva. Nem értem, hogy tud ennyit aggodalmaskodni… néha úgy érzem, kettőnk közül én vagyok az érettebb. Aztán persze kiderül, hogy nem, ez egyáltalán nem igaz, egyikünk gyerekesebb, mint a másikunk. De mikor legyünk ilyenek, ha nem a kamaszkor kellős közepén? Ráadásul én sem vagyok teljesen biztos magunkban, magamban… de talán nem lesz baj. Mindketten tapasztalatlanok vagyunk, úgyhogy ha elcsesszük, akkor együtt csesszük el. Szívesen töltöm az időmet a fiú társaságában, nem mondom, hogy nem. Még akkor is, ha legtöbbször egymás idegeire megyünk… meg sosem lehet tudni, hogy melyikünk mikor tipor bele a másik lelkébe, mindezt úgy, hogy nagyon jól ismerjük a másikat, tehát tudjuk, melyikünknek mi fáj a legjobban. A fene a barátságba. Viszont a barátság sem készíthet fel minket olyasmikre, mint amit ezután hallottam Ziggytől. Örülök, hogy nem volt a kezem ügyében valami ital, mert valószínűleg az most vagy a fiún, vagy a földön kötött volna ki… meg az én légcsövemben, hogy fulladozhassak. Éljen. - Örülök, hogy úgy gondolod, hogy most végre úgy gondolod, készen állsz rá, hogy valakit bemutass otthon, de miért is mondod ezt el nekem? Vagy… várj! Ugye nem azt akarod mondani, hogy én vagyok a valaki? Nem… nem túl gyors ez egy kicsit? Mármint… érted! ~Bravó, Luise… most megmutattad, hogy tényleg a szőke az eredeti hajszíned! Gratula!~ Fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből… hogy mikor fordultunk át egyik végletből a másikba… de hogy itt még gondok lesznek, az biztos.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egyszer itt fogok állni a tóparton Luiséval és csókolózni fogunk. Nem azért, mert ennyire nem lenne képzelőerőm, de ha valaki tényleg azt mondja nekem, hogy ’Te Ziggy, te ezt fogod csinálni’, akkor biztos hogy körbe röhögöm és megmondom neki, hogy szórakozzon a tudja mijével, engem meg hagyjon békén az ilyen hülye tévképzeteivel. Aztán tényleg így történt, én pedig senkit nem röhöghetek ki azért, mert tényleg nem mondott ilyet. Számomra egy kicsit hihetetlen ez az egész még és néha tényleg sokszor kell pislognom ahhoz, hogy ezt az egészet elhiggyem. Aztán mint ilyenkor mindig, Luise csacsogása visszaránt a földre és őszintén elnevetem magam a kijelentésén. - Én helyesbíteni, az akárhányszor csak kétszer fordulni elő, az egyik volt a saját akaratomból, a másik pedig azért, mert Lestrange nagyobbat taszítani rajtam, és én voltam tehetetlen. – emelem meg a kezeimet védekezésképpen. Mert tényleg így történt és nyugodtan lehetek Pilátus ebben az esetben, moshatom kezeimet, hogy ’bocsánat, nem volt ám szándékos’. Persze, a zöldek szurkolótábora, ahogy addig, ez után sem hitt nekem, az már viszont nem az én problémám azt hiszem. - De, majd én elmenni most edzeni. Meg a nagy fene, az. Azt hiszem te fordítva ülni meg hippogriff ebben az esetben Luise. – vigyorodom el. És ha ez még nem lenne elég, kékjeimből világosan látszik, hogy nem, ez most biztos nem a legalkalmasabb időpont arra, hogy én holmi edzéseket folytassak. Pusztán azért, mert a tegnap este után valószínűleg lefordulnék a seprűről, amennyire kialvatlan vagyok és nem köszönné meg a csapat, ha valamilyen hülye indok miatt kidőlnék mondjuk hetekre. Hónapokra. - Meg amúgy is, szerintem Murphy elég jól kikupálni engem az évek során és én lenni extrém jó terelő. Azt nem mondhatni, hogy a gurkóim nem találnak célt meccseken! – vigyorodok el. Lehet, hogy túlságosan is elbíztam magam, de azt tuti nem lehet rám mondani, hogy szar játékos lennék. Elég sokat dolgoztam és fektettem be a kviddicsbe, szóval igenis Héloise Brugiére, nekem aztán nem kell kioktatás a sportemberi mentalitásról, én elég jól rendelkezem azzal! - És különben is… nem azt kell figyelni, hogy ki mit mondani, nem? – teszem hozzá a végére, már csak azért is hogy rákontrázzak arra, amit mondott. Van amit nem lehet kinőni na, az pedig az, hogy mindig az enyém kell legyen az utolsó szó. Legalábbis a mi kapcsolatunkban igen, mert egyébként én egy egész szótlan gyerek is tudok lenni, aki inkább nem szólal meg akár hosszú percekig és hagyja, hogy más mondja ki helyette a dolgokat, másé legyen az utolsó szó, valamint igen… más tegyen meg olyan dolgokat, amiket ő akarna megtenni. - Pedig aki mondani ezt, az írni Gyűrűk Ura, szóval ő lenni legzseniálisabb író a földön, én csak követni az ő utasítás. És hé! Nem nekem lenni rendfóbia, a rendnek lenni Ziggy-fóbia! – teszem szét a kezeimet, mintegy ’látod, ez van’ módon, de mindeközben valami pimasz vigyor kúszik az ajkaimra. Hogy én mennyire élvezem ezt a dolgot és ha tudnád, hogy még mennyi, de mennyi ilyen van a tarsolyomban. Egek. - Hát mondjuk te megcsinálni velem… ezt. – húzom magamhoz, hogy egy újabb csókkal jelezzem, mennyire, de mennyire össze vagyok még zavarodva mindig. Egyik kezem a fenekére siklik, míg másikkal a hajába túrok. Hosszú pillanatok után engedem csak el, hogy aztán őszintén elmosolyodjak kijelentésére. - Rendben. Akkor megegyezni? – nyújtom felé a kezemet, majd ha elfogadta, akkor felpillantok rá. Egy darabig csendben vagyok, amíg elmélázom azon, hogy jutottunk egy, illetve inkább másfél nap alatt odáig, hogy barátok voltunk, aztán most… úgy néz ki, hogy összejöttünk és még inkább afelé tendál ez az egész, hogy tényleg komolyan is akarjuk gondolni ezt az egészet. Ha viszont elcsesszük, akkor vajon kinek a számlája lesz hosszabb ebben a vacsorában? Garantáltan az enyém, hiszen kettőnk közül én vagyok és mindig is én voltam a nehezebb eset. - Hát ki lenne más? – vigyorodok el. - December van Luise, a nyár még messze lenni innen, odáig már nem lenni elhamarkodott ez az egész. – nyomok egy puszit az ajkaira, és fürkészem őt tekintettemmel - Vagy te gondolni korainak? -
Vendég
Szomb. Május 09, 2020 7:02 pm
To: Ziggy
A gondolkodásból csak bajok lesznek...
- Ok'hé, r'hendben, érteni... de akkor is! Az lenni még mindig eggyel több, mint amennyinek kellene lennie! És ne... eszedbe ne jutni, hogy visszaszólj, mert te is tudni, 'ogy ig'hazam lenni! Ugye vagy ugye? Igen, tisztában vagyok vele, hogy néha nekem is elég nagy szám van. De hogy máshogy érvényesüljön egy visszahúzódó hugrabugos, aki rádadásul félig francia, esetleg orosz? Megértem Ziggyt, amiért védi az anyanyelvét, a származását, a testvérét, ezért még veszekedni, sőt, verekedni is hajlandó... tényleg, megértem. De azt már ne várja se ő, se senki más, hogy szó nélkül hagyom, hogy nekem mondja az okosságait... neem, az még véletlenül sem én lennék. És ezt ő maga is nagyon jól tudja. Vagy... legalábbis remélem, hogy tisztában van vele. Ha mégsem, hát, akkor most majd megtudja. - Én nem ülni sehogyan sem hipogriff... de szívesen kipróbálni! Csillannak fel szemeim a hipogrifflovaglás hallatán. Sokmindent próbáltam már, mióta a Roxfortba kerültem, de ehhez még nem volt szerencsém. Hangsúlyozom: még. Magamat ismerve előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy ezt is kipipálhassam a képzeletbeli bakancslistámon. Na meg magamat ismerve előbb-utóbb ráveszem a nagyokos orosz barátomat is, hogy jöjjön velem. Mert ugyebár egyedül nem olyan jó buli. - Jól van, jól van, akkor majd megyünk edzeni később. Csak nyugalom, még a végén valami hülyeséget csinálsz a nagy idegességedben, aztán én is kikapok, pedig nem is csináltam semmit... Pislogok aranyos kiskutyaszemekkel, és igyekszem nem elnevetni magam. És szó ami szó, nagyon kell igyekeznem. Mindaddig, amíg egy jól irányzott visszaszólással elintézi a jókedvemet... au! - Hé, ez most övön aluli volt! Ne fordítsd ellenem az én szavaimat, jó? Ez nem ér! Nem, ez tényleg nem ér, és most szerencséje van a nagyszájúnak, hogy már nem vagyunk olyan közel a vízhez... nem tudom újra megfürdetni. Fenébe is, kezd nagyon szemtelen lenni. Mondjuk tény, hogy engem sem kell félteni, úgyhogy egy bosszús sóhajtással le is zárom a kérdést. Több szót úgyse nagyon érdemes vesztegetni rá, mert különben megint jól összeveszünk. De azért az ezt követő eszmefuttatásán tényleg nevetnem kell... nem igaz, miket ki nem talál néha. - Ne már... nyelvújító lettél, vagy mi a golymók? Ziggyfóbia? Olyan nem is létezik, te lükepók! Rázom a fejem értetlenül, mégis vigyorogva, mert ezt nem lehet fapofával végighallgatni... olyan nem létezik. - Hát... fogalmam sincs. Bárki másra is gondolhattál volna, szóval ne csodálkozz az értetlenségemen. De oké, igazad van... december van, nyárig nem lesz elhamarkodott ez az egész. ~Már persze ha kibírjuk együtt nyárig... és a mi ismeretünkben gyakorlatilag percenként változhat a helyzet~ - Na jó... ha nem akarsz gyakorolni, akkor mit csináljunk? Menjünk valamerre, ha nem akarunk megfázni. Teszem hozzá gyors témaváltás gyanánt, és még mindig mosolyogva figyelem Ziggyt... hátha neki lesz valami jó ötlete.
Sosem gondolkoztam igazán. Mármint igazán úgy, hogy mi lesz akkor, ha majd nekem lesz egy komoly barátnőm és nekem meg kell tenni bizonyos dolgokat. És most nem arra gondolok, hogy le kell vele feküdni, mert jézusom, a Pornhub – ami amúgy egy csodás mugli találmány, ajánlom mindenkinek tanulmányozásra – tökre mást mutat, legalábbis tavaly nyáron ezt olvastam az interneten. Nem, én arra gondoltam, a bizonyos dolgok alatt, minthogy normálisan viselkedni. Felbecsülhetetlen. Kár, hogy én ezt a legritkább esetekben tudom csak elővenni egyébként. - Jó egyébként tényleg, lenni neked igazad, talán én túlreagálni azt a berepülést és lenni sportszerűtlen. Ezzel pedig megszegni eskümet, amit neked tettem tavaly. Emlékezni, mikor azt mondtam, hogy többet nem fog előfordul mert ha igen, akkor te kapni egy csoki? Hát, azt hinni most én jön neked egy csokival. – tedd össze a két kezed Héloise Brugiére, mert éppen ebben a pillanatban ismertem el, hogy nyertél. Meg tulajdonképpen azt is, hogy igazad van és valljuk be, erre nem sok példa volt a közösen eltöltött négy évünk alatt, igaz? Egyszer mindent el kell kezdeni, szól a mondás és mikor kezdjem el, ha nem most? Zseniális vagyok, esküszöm. - Akkor lenni neked jó hírem, ugyanis nekünk otthon… vagyis nem otthon, de van egy hétvégi birtok nekünk, azon lenni nekünk hippogriff és én már ülni rajta, szóval te könnyen tudsz majd lovagolni. Azon is. – szerintem nem vagyok teljesen normális és lehet hogy túltoltam a pornhubot a telefonomon, csak aztán töröltem az előzményeket. Nem a fejemből, hanem a telefonomból, de ki gondolta volna, hogy a fejemben megmarad a kamaszodással együtt a másik testének felfedezése. És garantáltan elkezdtem a tegnapi karácsonyi bálon, azt a tapintást azóta sem tudom elfelejteni. Talán úgy beleégett a kezembe mint még semmi más és nem mondanám, hogy a gondolataim reggel nem kalandoztak olyan dolgok felé, amik… nem éppen egy ilyen beszélgetésbe valóak, de ezt a titkot meghagyjuk a jótékony képzelet szüleményének. - Bár az élet lenni a legjobb ülve seprűn, de hinni nekem, én tudni most ezer és ezer olyan másik program, ami lenni romantikusabb. Mondjuk a kentaurvadászat! Mármint nem szó szerint, csak lesni őket. Ugyan, én nem bántani téged, ha erre gondolni. – nevetem el magam a végén, aztán pedig igyekszem megnyugtatni őt, hogy nem fogok még egy ujjal sem hozzáérni, sőt. Bár lehet, hogy én értettem félre egyébként a helyzetet és teljesen másra gondolt, de még mindig nem értem meg úgy a nyelvet, ahogy akarnám, azt hiszem. - Pedig úgy olvasni egyszer, hogy szerelemben és háborúban lenni szabad mindennek. Akkor most melyik lenni köztünk? – nevetem el magam és adok egy gyors puszit ajkainak sarkába. - Mert ha lenni háború, akkor abban a pillanatban dobni én be téged tó, aztán hagyni csak ott, hogy csöpögj, mint egy ázott… őőőő… krup! – bár nehéz szülés volt és nem tartozik életem legjobb beszólásai közé, becsületemre legyen mondva, megpróbáltam csipkelődni. Viszont reakcióimból láthatja, hogy nem gondolom komolyan a tóba hajítást, még meg is csipkedem az oldalát lágyan, hogy éreztessem vele jókedvemet. - Na látod, eskü lenni jó majd. Anyám örülni majd neked, meglát! – vigyorodok el szélesen és hirtelen ötlettől vezérelve kezdem el húzni a tiltott rengeteg felé. - Gyere, menjünk kentaur les, a rengetegben ilyenkor nagyon sokan vannak és távolból nézhetjük őket, akkor nem is bántanak. – indulok el vele a rengeteg felé. Még egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húzom, hogy egy hosszabb csókot váltsunk, majd gyorsan tovább is megyek, hogy ne fázzunk meg. - Egyébként alig várni, hogy odaadjam neked a karácsonyi ajándék, szerintem te fogni imád azt! – váltok csevegőbb hangnemre, amíg elérjük a rengeteg szélét, ahol megállok. - Na merre menjünk mi, jobb vagy bal? -
Vendég
Vas. Jún. 21, 2020 9:57 am
To: Ziggy
A gondolkodásból csak bajok lesznek...
Őszintén szólva halvány lila, meg úgy összességében semmilyen színű segédfogalmam sincs arra vonatkozólag, hogy mégis mi a fészekalja golymók történik most velem. Meg velünk. Meg köztünk. Meg úgy egyáltalán. De nem, még véletlenül sem fogom megkérdezni Ziggyt, mert hát hogy néz már az ki? Nem, az nem én lennék. Örülök, hogy végre elismeri, hogy igazam van, viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem mondott el mindent, ami ezzel kapcsolatban a fejében található. Ilyenkor bánom, hogy nem vagyok legilimentor, bár... nem biztos, hogy olyan jó dolog lenne mindent hallani, ami abban a nagyokos fejében van. Mindent is. Jaj! Még belegondolni is rossz. - N'hem eml'ékhezni, de 'a te m'ondhani, akkor b'hiztos úgy lenni. Egyezek bele, ezzel gyorsan le is zárva a témát. Tényleg fogalmam sincs, milyen ígéretet emleget, meg milyen csokit, de ha ő attól érzi boldognak magát, hogy emlékszik rá, meg én rábólintok, akkor legyen neki, ezen semmi nem múlik. Legfeljebb igyekszem nem túl furán nézni rá. Mondjuk esetünkben az is kérdés, mi számít furának. A hippoggriffezést ugyan csak viccnek szántam, és fogalmam sem volt róla, hogy Ziggyéknek tényleg van egy ló-sas hibrid állatuk. Tényleg, ez még álmomban sem jutott volna eszembe, pedig akkor még a normálisnál is agyamentebb dolgokkal találom szembe magam. Na jó, azért a barátom célozgatásánál semmi nem furább, az tény. - Most komolyan! Mi lenne, ha a fölös energiáidat valami másba fektetnéd? Mondjuk tanulásba? És... és... és mi az, hogy "azon is"? Hogy a hippogriff lovagoljon meg téged, Ziggy Yanovich! Vagyis ne, mert még fájni fog szegény állatnak! Tudom... tudom, hogy nagyon kedves tudok lenni, de ha egyszer nem tudok semmi mást mondani? Értem, hogy fiú, meg azt is, hogy kamasz, és ilyenkor mindent és mindenkit is, de nekem ne célozgasson, mert nem lesz mivel célozgatnia. Uff, én beszéltem. Meg tátogtam, illetve azt még most is csinálom, mert még mindig nem sikerült magamhoz térnem a hipoggriffes utalás hallatán. - Mi lenne, ha összeraknánk a kettőt, és seprűvel mennénk kentaurvadászatra? Akkor mindkettőnknek igaza lenne. Na, mit mondasz? Nem, ha egyszer a seprű a téma, akkor azt nem engedem el egykönnyen, még a hippogriffért vagy kentaurért sem. Mi az hogy! Mondjuk azt azért nem bánnám, ha közben nem bombázna mindenféle rögtön eldöntendő kérdéssel meg problémával, mert annyira még nekem sem forog gyorsan az agyam, mint szeretném. Furcsán pislogok a fiúra, tekintetemből látszik, hogy ha megpróbálja, amit az imént emlegetett, akkor ő lesz a következő, aki ázni fog. Azt pedig az előző ázása után nem feltétlenül szeretné, legalábbis szerintem. - Egyelőre fogalmam sincs. Talán mindkettő. De ha beledobsz a tóba, hogy ázott cruposat játszak, akkor Merlinre mondom, te is jössz velem! Ezt nem úszod meg! Vigyorgok rá kissé sunyin, mert bár látom én, hogy nem gondolja komolyan, azért még nem árt, ha odafigyel magára, mert a végén tényleg ismételten a vízben találja magát. Nem, nem terveztem, hogy én akarom hordani a nadrágot kettőnk közül, de ha egyszer nem bír magával, akkor le kell törni a szarvait. Azt pedig csak így lehet. Már ha lehet egyáltalán. Ez még számomra is kérdéses. Nem kerüli el a figyelmemet az a "majd" szócska... alapjáraton sem vagyok oda azért, ha valaki azt mondja, hogy majd, de ha ráadásul ez Ziggy szájából hangzik el, akkor abból előreláthatóan újabb galiba lesz, amit nem árt mihamarabb megakadályozni. Meg az édesanyja említését is megpróbálom figyelmen kívül hagyni... egyelőre túl kényes kérdés, amit jobb nem firtatni. Ráérünk még vele. - Nem, nem majd leszel jó... ha te azt mondod, majd, akkor abból vagy beláthatatlan időn belül lesz valami, vagy sosem. Úgyhogy nem majd, hanem most! Pislogok rá pimasz arckifejezéssel. Hiába, na, egymás húzása a lételemünk, ez már első nap kiderült. Ezt a jó szokásunkat pedig azóta is szinte folyamatosan gyakoroljuk, a ház - és diáktársaink nagy örömére. Viszonzom a csókot, majd vigyorogva megrázom a fejem. Javíthatatlan... ezt még én is látom. Meg azt is, hogy nagyon úgy tűnik, ebből ma már nem lesz repkedés, jobb lesz, ha lemondok róla, de gyorsan. Hagyom magam, így viszonylag gyorsan eljutunk a Tiltott Rengeteghez, a széléhez közel azonban megtorpanok, mikor Ziggy valami karácsonyi ajándékot kezd el emlegetni. - Mi? Karácsonyi ajándék? Akarom én tudni, mi az? Bukik ki a számon a kérdés, még mielőtt átgondolhatnám, hogy mégis mit is akarok mondani, vagy kérdezni. Remélem, nem bántom meg vele, de nem egyszerű a kapcsolatunk, és jelenleg fogalmam sincs, mit is várhatok... meg várhatok-e bármi is egyáltalán. De hamarosan úgyis kiderül. Egy ideig mérlegelem, hogy merre kéne mennünk, de mivel nekem mindkét úgy egyformának tűnök, így pár perc csendes gondolkodás után rábökök ujjammal a baloldali ösvényre. - Arra!
A szerelem egy nagyon érdekes dolog. Szerelmes lennék? Ha magamnak teszem fel a kérdésre a választ azt mondom, hogy igen. Ha más teszi fel, azt mondom, hogy igen, de mégis… egészen eddig nem voltunk képesek normálisan viselkedni egymással, de ami a legrosszabb az egészben és egyben a legjobb is: átalakult ez valami furcsa egymást kerülgető helyzetté, ami nem tudom meddig, vagy hova fog eszkalálódni, de higgye el nekem mindenki: azért élvezem, nem is kevéssé. Sőt. - Igen Luise, mert amit én mondani, az lenni mindig úgy! Nekem lenni mindig-mindig igazam! – húzom pimasz vigyorra ajkaimat és ha reagált is valamit a megjegyzésemre, úgy igyekszem legalább az egyik szót belé fojtani egy szájra puszival. Tisztára olyan, mint anyám és a mugli romantikus filmjei, amin legalább tizenötször elsírja magát. Másfél óra alatt. - Hé, a fölös energiáimnak lenni jobb hely máshol! – csúszik az egyik kezem fenekére, aztán újra a pimasz mosoly veszi át arcomon a helyet. - Mondjuk itt. És igen, azon is. Lenni ezer más dolog, amin lehet lovagol, például lenni nekünk ló is, nem kell mindjárt rosszra gondolni. – ó, dehogynem kell. Azt gondolod, hogy ez a pillantás amúgy ártatlan? Annyira ártatlan, amennyire én is az vagyok. Vagy éppen a gondolataim. - Hé, engem az ne lovagolni meg, Hippogriff lenni nagy is, meg egyébként is! – teszem csípőre a kezeimet, de önkéntelenül is mosolyra húzódik ajkam, ahogyan végig pillantok a velem szemben álló lányon. Talán ha nem lenne ilyen hideg orosz szívem, azt mondanám, hogy halálosan szerelmes vagyok. De mivel hideg orosz szívem van, a halálosant lehagyom a listáról, azt más által akarom elérni. Már a halált, természetesen. - Nem-nem, felejteni el! Én nem ül seprűre, mert tököm odafagyni nyélhez Brugiére, nem elmondani már ezerszer? – a mondandómból akár kiveheti, hogy a tartalom bántó, de ennek pont az ellentettje igaz: inkább csipkelődő. Játékosan, kedvesen. Talán van már benne valami cukiság is, de a cukormáz annyira nem az én stílusom, nekem annál sokkal hűvösebb természetem van alapból, minthogy gügyögjek, vagy éppen idétlenebbnél idétlenebb beceneveket adjak. Nem, annyira nem is én lennék. - Na, én lenni sokkal erősebb Luise, meg sem tudni mozdítani, ha én nem akar. – nevetek fel halkan, hogy egy tincset játékosan elsimítsak az arcából. Oldalba is bököm egyszer, hogy érezze a törődést, meg másodszorra is azért, mert így legalább közelebb tudom húzni hozzám, hogy egy csókot adjak neki. Rövidet, csak hogy végre induljunk a dolgunkra. - Hát miért mondani én most? Dehogy mondani! Elrontani meglepetés, na gyere! – nem tudom megállni, hogy ne adjak neki még egy gyors csókot, hogy aztán el is induljunk a Tiltott Rengeteg felé. Felsóhajtok, mikor odaérünk elé, mert tisztán emlékeztem, hogy erre volt a csapás és nem kell sokat kutyagolni befelé, de úgy látom hosszú délutánnak nézünk elébe, hogyha meg akarjuk találni a kentaurokat. - Ó, semmiség, lenni semmiség. – legyintek pimasz mosollyal, majd kézen fogom az arra kijelentése után, hogy ellovagoljunk a naplementébe, egy csodás kentaurlesre.
zene
Vendég
Hétf. Júl. 13, 2020 5:42 pm
To: Ziggy
A gondolkodásból csak bajok lesznek...
- Nh'em, n'eked lenni agymentséged, meg nagy szájad, de mindig igazad... na, az éppen nem lenni. Kivéve, ha te nem lenni anyám. Ami elég bizarr lenne, szóval maradjunk annyiban, hogy nem, neked egyáltalán nem mindig lenni igazad. Esetleg néha. Vagy szinte soha. Vagy... na jó, néha tényleg lenni igazad. De a néha nem most lenni. Nem... Na igen... csak hozom a formámat. Nem is én lennék, ha nem szólnék be valami okosat... vagy épp kevésbé okosat. De nálunk ez már megszokott, gyakorlatilag mióta ismerjük egymást ezt csináljuk. Szóval... fogalmam sincs, hogy mi a fene üthetett belénk, hogy megpróbáljuk együtt. Lehet, túl sokat ittunk... vagy a fene se tudja. Mondjuk illene tudni, mert mégiscsak tegnapról van szó, de... mindegy. A fölös energiái ledolgozására vonatkozó célozgatására csak megforgatom a szemeimet... hihetetlen! De tényleg, teljességgel hihetetlen. Jó, annyira nem, lévén kamasz, meg... Ziggyről van szó, de azért mégis. Úgyhogy egyelőre csak hallgatom, hogy mit is hoz fel a védelmére, hogy miért is ne úgy legyen, ahogy javasoltam, addig meg csendben hallgatok. - Hát... annál nagyobb biztos nem lenni hipogriff, mint amekkora neked lenni... a fejeddel együtt! Remélem, elég halkan mondtam ahhoz, hogy ne hallja meg, de nem tudok mit tenni, csak kibukott belőlem, visszaszívni meg már bárhogy is szeretném, nem tudom. Hát, így jártam. - Szerintem nem kell féltened az ékszereidet a seprűtől, a hipogriff már elintézte, így látatlanban is. Vigyorgok rá pimaszul, mert tudom, hogy úgyse bántana. Na nem azért, mert lányokat nem bántunk... az valószínűleg nem állítaná meg. Nem, sokkal inkább azért, mert végre alakul valami, amit még én se igazán tudok hová tenni. Viszont jól érzem magam és ez azért sokat számít. Fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből, vagy meddig fog tartani... de most valahogy nem is igazán akarok ilyesmire gondolni, még a végén elrontanám a jókedvemet. Arra, hogy ő sokkal erősebb annál, minthogy én csak úgy megmozdítsam kénytelen vagyok felnevetni. - Te, meg az a fene nagy egód! Muszáj mindig mindenféle okosságokat magyaráznod? Inkább gyakorolj, hogy ne repülj a lelátóba! Valószínűleg úgyse teszi, amit mondok neki, de mindegy, én azért megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne mondhassa senki, hogy meg se próbálok segíteni rajta... vagy neki. Attól függ, honnan nézzük. Az ajándék említésére megintcsak furcsálló arckifejezéssel figyelem Ziggyt... nem tudom, mit akar adni ajándékba, de ha ennyire emlegeti, akkor kezdek félni. Valószínűleg okkal. - Semmiség, mi? Ha semmiség, akkor akár el is mondhatod! Pislogok fel rá kíváncsian, hátha ettől megenyhül, és elmondja... de valószínűleg tényleg hiába próbálkozom, úgyhogy egy idő feladom. Helyette inkább egyre beljebb sétálunk kézen fogva az erdőbe... azért remélem, hogy nem megyünk túlságosan a sűrűjébe, mert a végén még nem találunk ki, mielőtt lemegy a nap... aztán szerencsétlenkedhetünk. De legalább nem veszítjük egymást szem elől, az is valami.
