I don't wanna let you go // Rosie & Dash

Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy egyből Rosiehoz akarjak rohanni, amint hazaértem. Attól függetlenül is minden vágyam az, hogy láthassam őt, hogy végül úgy döntött, hogy nem engem választ, hanem egy másik életet, habár még mindig elképzelésem sincs róla, hogy miért döntött volna így, mikor tudtommal neki is az volt az álma, ami nekem. Viszont az is tény, hogy hiába vártam rá, nagyon sokáig, végül soha nem jelent meg, nekem pedig el kellett indulnom, mert kötött az idő. Próbáltam őt elfelejteni és kiverni a fejemből, de képtelen voltam rá, akármennyi idő is telt el, amíg nem találkozhattam vele. Az éjszaka közepén értem haza, és kellett pár nap amíg sikerült minden fontosabb dolgot elintéznem, ami feltétlenül szükséges volt. De ez a kevés idő is elég volt ahhoz, hogy sok mindent halljak, ami egyáltalán nem tetszett. Annyira nem, hogy azt hittem, hogy a végén valakit meg fogok ölni, egy olyan valakit, akit mindig is szerettem, akire felnéztem, és akivel egészen eddig teljesen jó volt a kapcsolatom.
Az egyetlen hátránya annak, ha ilyen nagy családban nő fel az ember, hogy még a legkisebb hír sem marad titokban. Hamar, nagyon hamar a fülembe jutott, hogy Julian eljegyezte Rosiet, ő pedig igent mondott. Az én Rosiem! Egyszerűen fel sem tudom fogni ép ésszel.

Ezért is született meg bennem az az elhatározás, hogy beszélnem kell vele, mert képtelen vagyok felfogni azt, hogy ez az egész igaz lehet. Nem, ez nem történhet meg. Biztos, hogy ez az egész csak félreértés, és Chris csak előrehozott áprilisi tréfaként mondta ezt nekem. Ugyanilyen hamar sikerült kiderítenem azt is, hogy jelenleg Rosie hol tartózkodhat, és továbbra is próbálva tagadni a tényeket, egyből Julian háza felé vettem az irányt. A terveim között nem szerepel az is, hogy vele beszéljek, mert félő, hogy abból verekedés lenne, ezért első körben csak Rosieval próbálok meg beszélni, így igyekeztem olyan időpontban felbukkanni a házuk környékén, amikor Ian biztos hogy mással van épp elfoglalva. De nem is az ajtón tervezek bemenni, hanem egyenesen a hálószoba ablaka felé veszem az irányt. Mindig is ez volt a módi nálunk Rosieval, minden egyes alkalommal amikor ki akartam egy kicsit szöktetni a szülői házból, egyből az ablakához mentem és a mi kis külön titkos jelzésünkkel tudattam vele, hogy itt vagyok és ideje ellógni. Ez alkalommal viszont ez is más lesz. Mikor odaérek a házhoz, kell pár pillanat, hogy lenyugtassam az érzelmeimet annyira, hogy minden óvatosságot mellőzve, a kis kódunkat használva bekopogjak az ablakon. Csak remélni merem, hogy éppen a szobában tartózkodik, mert ha nem, akkor sokkal drasztikusabb módokhoz kell majd folyamodnom, ami nem feltétlenül lenne jó, főleg nem ebben a háborús hangulatban, ami köztem és a bátyám között kialakulni látszik.

A tükör elég állva felkötöm a hajamat és eléggé szomorú az, hogy mi néz velem szembe a tükörből, sóhajtok egyet. Eléggé megviselt az utóbbi idő és eléggé le is fogytam, igaz most már jóval többet eszek, de még mindig nem nyertem vissza az alakomat. Tudom, hogy Julian-nek is rosszul esik ez az egész, de én tényleg próbálok megtenni minden tőlem telhetőt. Ha Aliza nem szólja el magát, akkor nem tudnám, hogy Ő itthon van és ha pedig ő látna most, biztosan hogy kitérne a hitéből is. Nagy valószínűséggel fel sem ismerne vagy csak elborzadna a látványtól, nem tudom, de már nem is kéne ennek érdekelnie. Még is, mióta tudom, hogy itt van, azt hittem, hogy legalábbis egyszer felkeres... hogy majd talán láthatom őt, de nem hibáztatom. Évek óta nem láttam őt és azóta a bátyja menyasszonya lettem, és ő is sokat változott azóta.
Már csak azt hallom, hogy bevágja maga után az ajtót, miután közöltem vele, hogy nem szeretnék vele menni most este arra az estélyre, se kedvem, se erőm nem volt hozzá. A szokásos módon csak megsértődött és inkább elment egyedül, de... ha ennyire nem tetszik neki semmi, amit csinálok, akkor miért nem egy olyan lánnyal van, aki olyan, mint amilyet elképzelt? A húgom minden bizonnyal kérdés nélkül futott volna vele arra az estélyre, hogy mellette lehessen és leshesse minden kívánságát. Elindultam a dolgozószobámba, ami igazából az én kis festőműhelyem volt és nekiálltam festeni. Egy ideje már csak fekete-fehér festményeim voltak, de most valahogy... újra a színekhez nyúltam és egy darabig csak csendben néztem a vászont, végül pedig csak elkezdtem a képet.
Talán túlságosan is belemerültem a festésbe és a színek használatába, talán túl sok nem létező érzést vittem bele, de lassan csak elkészült a festmény, de azonnal újba is kezdtem, ezt pedig odalebegtettem a többi közé. Talán akarva, talán akaratlanul, de elkezdtem énekelni a régi közös zenénket, amit még együtt írtunk... ez volt az az a zene, amit mindig csak egymásnak énekeltünk. Hiányzik.

Természetesen semmi sem működik olyan egyszerűen, mint ahogy az ember elképzeli. Miért is működne? Kicsit bosszúsan meredek az ablakra, de nem vagyok az a fajta, aki az első próbálkozás után feladná a dolgokat, és ez most sincs így. Elő veszem a pálcámat és viszonylag egyszerűen, de megszüntetem a biztonsági bűbájokat. Túl jól ismerem már Iant és Rosiet is, hogy tudjam, hogy miket használnak, és hogyan tudom azokat megtörni. Amint ezzel a tevékenységgel végeztem halkan kinyitom az ablakot, majd egy könnyed mozdulattal már bent is vagyok a háló szobában. Kicsit fintorgok látva a hatalmas rendet és azt, hogy minden milliméterre pontosan helyezkedik el: egyértelműen látszódik a bátyám ízlése, aki mindig is különbözött ebben tőlem, mint ahogy oly sok mindenben eddig. Már épp kezdenék attól tartani, hogy Rosie nincs itthon, és minden belső hangos tiltakozás ellenére is meg kell majd várnom, amíg hazaér, amikor nem olyan messze meghallom a hangját. Még ennyi idő távollét után is szinte simogatja a lelkemet a hangja, főleg mivel egy nagyon is ismerős számot hallhatok tőle. Egy apró szomorkás mosoly tűnik fel az arcomon, de aztán hamar elterelem a gondolataimat a régi szép emlékektől, hiszen beszélnem kell a lánnyal. Ráadásul sürgősen.

Csendben megyek oda a dolgozószobához, és ugyanilyen halkan is nyitom ki az ajtót, mert nem akarom őt megzavarni, sem halálra ijeszteni. Kicsit megdöbbent az elém táruló látvány: nem arra számítottam, hogy ennyire csont és bőr lesz, ahogy az sem kifejezetten megnyugtató, hogy olyan sápadt, mintha most jött volna ki a Szent Mungóból. Nem szakítom félbe az énekét, egészen addig türelmesen várok, amíg be nem fejezi, csak utána merészkedek beljebb a szobába.
- Már ezer éve nem hallottam ezt a dalt. – Jegyzem meg halkan, miközben közelebb megyek hozzá, és habár minden porcikám azt kiabálja, hogy öleljem át és csókoljam meg, de végül nem teszem. Hiszen a bátyám menyasszonya, akármennyire is nem akarom elfogadni magamban ezt a tényt.
- Szia. – Köszöntöm a tőlem egyáltalán nem megszokott halvány mosollyal, ami csak nyomokban tartalmazza a régi Dash-féle mosolyt, amit mindig csak neki tartogattam. Igaz, én nem nézek ki annyira… nyomorultul, mint amilyen jelen állapotban ő, de én mindig is könnyebben rejtettem el a környezetem elől a valódi érzéseimet. Így teszek most is. Hiába fortyog bennem a düh és a szomorúság, egyelőre nem akarok semmit sem rázúdítani, főleg úgy nem, hogy így… így látom. Szörnyen hiányzott, de nem tudom meg nem történtté tenni, azt ami a múltban volt.

Butaság lenne azt mondani, hogy jól vagyok, elég csak rám nézni, de én tényleg próbálkozom, megteszek mindent, hogy mindenkinek megfeleljek. Mi mást tehetnék? Nekem már úgyis mindegy. Julian mellettem volt a legnehezebb időkben, akkor is, amikor senki más nem akart velem lenni, hálás vagyok neki, hálás vagyok a sok segítségért, amit tőle kaptam, ezért is van ez a gyűrű az ujjamon. Talán ő is tudja, hogy nem vagyok szerelmes és soha nem is leszek többet szerelmes, már... már egyszer voltam és soha nem hittem volna, hogy valami ennyire letud majd vinni a padlóra.
Jól ment a festés, nem mondhatom, hogy még csak cseppet sem élvezem, de nem olyan, mint amilyennek lennie kéne... nem ezt szerettem volna csinálni. A szüleim miatt mégis belementem, hogy festő legyek, most mégsem szólnak hozzám, mintha soha nem is lettem volna a gyerekük. Ha egyszer nekem lesz gyerekem, akkor biztosan szeretni fogom, bármilyen is legyen ő, hiszen ezt a természetes, egy szülő a gyermekéért él, bármit tehet, sose szabadna elfelejtenie szeretni. Sóhajtok egy mélyet.
Akaratlanul is azt a zenét éneklem és fel sem tűnik, hogy hirtelen mennyi színt festek a festményre, lassan már egy éve, hogy nem használtam azokat a színeket. Végül pedig a szám végére érek és... képzelődöm, mintha az ő hangját hallottam volna. Lassan megfordulok, de csak szép lassan és talán olyan arcot vágok, mint aki kísértetet lát. Velem ellentétben ő alig változott vagy ha szabad ezt mondani, még jóképűbb férfi lett belőle. Ebben az egy évben megtanultam bezárni a szívemet, így nem lesz nehéz előtte se megjátszanom magam. Halvány mosolyra húzom az ajkaimat. - Szia Dashiell. - mondom ki könnyedén a nevét, majd felállok a székemből és a szemibe nézek. - Régen találkoztunk, remélem, hogy jól megy a zenélés. Megmondom őszintén nem igazán követtem a pályafutásodat, de biztosan rengeteg rajongótok lehet. - könnyedén megy a csevegés, mindig is könnyedén ment. Mutatok lefelé a konyhára. - Megkínálhatlak valamivel? Nem vagy esetleg éhes? Isteni vacsorát dobtam össze. - kérdezem tőle barátságosan.

Majdhogynem megszakad a szívem, hogy így kell látnom. Mikor észrevesz, arra számítok, hogy dühös lesz. Hogy kiabálni fog velem, hogy lehord a sárga földig, hogy kidob az ajtón és közli majd velem, hogy soha többet nem akar látni. Végül is régebben így volt… mindig mikor veszekedtünk akkor ez volt a forgatókönyv. Azt tudom kezelni. Ezt a fajta közönyös, semmitmondó, udvarias viselkedést viszont nem, olyan mintha nem is Rosie állna előttem, hanem egy köteleken rángatott báb, aki azt mondja, amit mindenki vár tőle. Nagyon nehezen állom meg, hogy ne kezdjem el rázni, hogy ébredjen fel ebből a zombi állapotból, de tartok tőle, hogy ha hozzáérnék onnan nem lenne megállás, és egészen másképpen alakulnának a dolgok, mint amiért eredetileg jöttem. Ha ugyan belemenne… de már csak azért is érdemes lenne ezt megpróbálnom, hogy valamilyen reakciót kicsaljak belőle. Olyan reakciót, ami normális és emberi.
- Ja. Jól megy. – Őszintén jelenleg minden mást magasról leszarok, rajta kívül, pedig a zene az életem. Kezd egyre jobban felidegesíteni ezzel… bár még próbálom elfojtani magamban a magamban fortyogó dühöt, de egyre nehezebben megy.

-Nem, rohadtul nem vagyok éhes! – Fakadok ki a kérdése után, habár tényleg nem akartam. Kell pár pillanat, amíg veszek pár mély levegőt, hogy összeszedjem magam annyira, hogy normálisan tudjak hozzászólni.
-Beszélnünk kell. Erről az… erről az egészről. – Mutatok körbe indulatosan, értve ezt a házra, Ianra, rá, meg az egész kicseszett szituációra.
-Mi történt veled? Miért lettél ennyire… ennyire más? Miért mentél bele azzal a barommal az eljegyzésbe? Megőrültél?! – Kezd megint felmenni bennem a pumpa, de újra próbálom magam lenyugtatni. Nehéz úgy, amikor így látom őt. Nehéz, mert érzem, hogy a régi Rosiet elveszítettem. Nehéz, mert tudom, hogy ez részben az én hibám, amiért nem kutattam fel őt és rángattam magammal, amikor nem jött el a megbeszélt találkozónkra. Nehéz, mert utálom magam, hogy miattam is vált ilyenné.