Nem hiszem el. Nem, nem és nem. Hol van a nyakkendőm? Hol van az ingem? Hol van a cipőm? Nem tudom hova tettem. Délután négy óra, három óra van vissza a bál kezdetéig, én pedig már azt sem tudom, hogy hol áll az eszem. Nem azért, mert nem találok semmit. Vagyis igen, azért mert nem találok semmit, azért mert Héloise Brugiére mondott nekem igent az idei karácsonyi bálra, és azért, mert negyed órával ezelőtt a kezemben volt minden olyan ruhám, amelyet most nem találok. Két eshetőség van a ma estére. Az egyik az, hogy vagy megtalálom, és van fél órám összekészülődni, vagy pedig az, hogy Luise itt fog hagyni, és mehetek szégyenszemre egyedül a bálba. Hm. Igen, utóbbi helyzet valószínűleg megtörténne. Mert amúgy fingom nincsen, hogy miért őt hívtam meg a bálra. Miért nem volt eszem, és kerestem fel Emily McLaggent, vagy bárki mást az évfolyamról, miért hittem azt, hogy jó ötletnek tűnhet azzal a lánnyal elmenni bálra, aki múltkor a fél klubhelyiség előtt mondta azt, hogy egy patkánnyal előbb menne el bálba, mint velem? Nem tudom. Mindenesetre most mégis velem készül jönni, úgyhogy ideje lesz átváltoztatnom magam valami nagy és szőrős rágcsálóvá. Vagyis megtenném, ha a huszonnyolcadik szoba áttúrásra kezembe nem akadna végre az átkozott cipő – nyakkendő – ing trió. Azt hiszem, megmenekültem attól, hogy szégyenszemre kelljen egyedül baktatnom a bálra, amit ugye… Nos, amit ugye nem akarnék, egyáltalán nem. Így már dísztalárban,egyik vállamon a szövetkabátomban battyogok le a klubhelyiségbe, ahol már elég nagy fennforgás van a készülődés, a veszekedő, vagy éppen nevetgélő párok miatt. Egy cigarettát tűzök ajkaim közé, és nekidőlök a falnak, úgy várom a francia lányt, hogy végre ideérjen. Apropó, cigaretta. Pár hónapja próbáltam ki, éppen az egyik vereségünk után, amit a Griffendéltől szenvedtünk el. Pár perc kotorászás után előhalászom öngyújtómat, és a rosszalló pillantásoktól odébb vonulva, a helyiség sarkában, szinte egyből a lépcső mellett megállok, és rágyújtok. Egy ideig az alsó fokokat kémlelem, hátha meglátom az ismerős fürtöket, azonban egyelőre nem akar érkezni. Idegesen toppantok egyet a cipőm orrával. - Na mi lenni, Brugiére, ilyenkor ki akarni másik órává változtat? – fújom ki idegesen a füstöt. Még mindig sehol. Azt mondta, hogy legkésőbb háromnegyed négyre álljak készen, hogy el tudjunk indulni időben a bálra. Négy óra van, és Ms. Pontosság még sehol nincs. Őt fogom átváltoztatni, ha nem érni ide negyedórán belül. Mikor az ötödik lány sétál el mellettem, már kénytelen vagyok egyet leszólítani, akiben felfedezni vélem Héloise egyik barátnőjét. – Bocs, nem tudni hol van Héloise? Várni rá már elég rég, ha meglát, mondd neki, siessen kérlek. – csak fejcsóválás és sűrű bocsánatkérések fogadják szavaimat. Remek. És még nekem mondják, hogy érjek ide időben, vagy különben nem fognak megvárni. Azt hiszem, megint jó estének fogunk elébe nézni, ha végig fogjuk veszekedni az egészet. Mondhatnám, hogy csak a szokásos? Persze, mindenféle rossz érzés nélkül. Mert tényleg erről van szó. Már éppen készülnék arra, hogy kimenjek a klubhelyiségből, és egyenesen a nagyterem felé vegyem az irányt, amikor valaki a nevemen szólít. Ismerős a hang. Megpördülök a tengelyem körül, és felszaladnak a szemöldökeim. Odalépek elé, rápillantok, de szemeim nem árasztanak magukból boldogságot. Inkább csak üresen pillantok a barna szempárba, ami annyiszor nézett vissza ugyanígy rám. Hát, a sor most rajtam van. - Úgy látni, a pontos érkezés nem lenni neked erősség, Brugiére. – nyújtom a kezem felé, így ha elfogadja, az ajtó felé fordulok. – Hogy is mondani? „Ha ’e nhem éhrni idhőbe’ idhe’, én ’áloztatni ’éged ’atkány” – próbálom utánozni az akcentusát. Mondjuk elég vicces lehet, hogy az én hibás kiejtésemmel, orosz akcentusommal megpróbálom utánozni az ő francia akcentusát. Megindulok a klubhelyiség kijárata felé, hogy legalább haladjunk is a nagyteremhez. Úgy érzem, elég rövid ideig fog tartani mindkettőnknek a mai bál.
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 12:49 pm
*Persze, hogy most kell neki irtózatos mértékű fejfájást produkálnia. Persze… mikor máskor, ha nem a bál délutánján. Tudja, hogy azt mondta Ziggynek, hogy háromnegyed négyre legyen készen, hogy el tudjanak indulni – bár tény, hogy a stílusos késés sem áll túl messze tőlük, de azért mégiscsak, nem kéne elkésni a bálról. Erre tessék, most lehet, hogy pont miatta fognak elkésni, mert sikeresen elaludt, most meg sietősen keresgéli össze a ruháit. Nem, ő, meg a rendszer – legyen az bármiféle rendszer – egyáltalán nem nevezhetőek jó barátoknak. Sőt, semmiféle barátnak nem nevezhetőek, ami azt illeti.* ~ A fenébe is, nem igaz, hogy most kellett elaludni! Hülye fejfájás!~*morgolódik készülés közben, aztán valahogy csak megembereli magát, és sikerül előhalásznia az előzőleg előkészített, most mégis eltüntetett estélyit, majd egy grimasz és hatalmas sóhaj kíséretében sietősen magára is kapja azt. Hiába, nem igazán érzi magát komfortosan ilyesmi ruhákban, rá leginkább a farmer-póló összeállítás a jellemző, vagy valami hasonlóan lezser. A bálon viszont mégsem lehet farmerben és pólóban megjelenni, nem igaz? Vagyis, meg lehet, de ezt még egy olyan lázadó személyiség is bunkóságnak véli, mint Luise. Elvégre egy évben egyszer igazán kibírja, hogy jól kell kinéznie. A jó kinézettel nem is lesz probléma, legalábbis szerinte, meg a tükör szerint – az már más kérdés, hogy a partnere mit fog szólni hozzá. Előre tart az estétől, mert valószínűleg megint végigvitatkozzák az estét, azt meg nem igazán szeretné… de hátha nem lesz semmi galiba. Viszont ez már most meghiúsul, hiszen órájára pillantva, nagyra nyílt szemekkel konstatálja, hogy negyed öt.* -Na tessék, ennyit a pontosságról. Gratulálok, Héloise!*veregeti meg saját vállát, majd sietős léptekkel elhagyja a szobáját, hogy ne várakoztassa tovább a valószínűleg már így is elég ideges Ziggyt. Megérzése ezúttal sem hagyja cserben, hiszen a fiú nem bírja kihagyni a szokásos, elmaradhatatlan beszólást, miszerint Héloise nem a pontosságáról híres. Azt azonban a fiúnak is tudnia kell, hogy ha a lányok fél négyet mondanak, akkor általában négyre, de leginkább negyed ötre gondolnak… nem? Vagy mégsem? Nos, ezt Héloise-nál a szokásosnál is nehezebben lehet megállapítani.* -Ha-ha, nagyon vicces vagy!*fojt el egy aprócska mosolyt, amit a patkányos fenyegetés felemlegetése és az akcentus együttesen váltott ki nála, majd úgy dönt, hogy nem akarja veszekedéssel kezdeni az estét, ezért inkább megfogja a fiú felé nyújtott kezét, és elindulnak kifelé a klubhelyiségből, s nagyon reméli, hogy a fiú semmi olyat nem akar mondani, ami újabb vitára adhatna okot – akkor ugyanis a leányzót se kell félteni, ezt mindketten jól tudják.*
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 2:46 pm
Amikor azt gondoltam, hogy a ma este gördülékenyen fog menni, akkor lehet, hogy túlzottan optimista voltam. Elvégre Héloise Brugiére-ről és rólam van szó, akkor igazából mi is mehetne olajozottan? Mindig történik velünk valami. Attól a pillanattól kezdve, hogy elsőben belelökött a tóba, vagy kigáncsolt a folyosón órák közötti szünetben, vagy éppen felpofozott egy beszólás miatt még idén év elején… Nos ezek a pillanatok teszik igazán teljessé a barátságunkat. Vagy nem is tudom, azt a viszonyt, ami kettőnk között van. Mert ez bizony egy örökös kérdés, hogy éppen hányadán is állunk a dolgainkkal. Észrevehetően néha vibrál közöttünk a levegő, néha pedig lángol. Előbbit értem arra, hogy valamilyen szintű vonzalom meglehet bennünk, utóbbit pedig arra, hogy… Hogy igazából heteket is képesek vagyunk végig veszekedni, amíg egy társaságban vagyunk. És tény, napjaink jelentős részét töltjük egy társaságban, azt hiszem. Most mégis, ahogyan meglátom a lépcső alján abban a fekete ruhában, pislognom kell párat, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, és rendezni tudjam az arcomat. Mert a szám tátva maradt, ahogy elkalandoztam rajta. Mikor lett belőle ennyire… Hogy is kéne fogalmazzak, ennyire más lány? Nyilván a hétköznapokban felhúzott ruhái sem állnak neki rosszul, félreértés ne essék, de azért egészen máshogy tud festeni mindenki egy estélyiben, mint egy farmer-póló-kabát kombóban. - Azta, te nézni ki… Wow, nagyon jó. – halk beszédemből kiveheti, hogy bizony egy: zavarban vagyok, kettő: nem tudni, hogy most magamnak mondtam-e, vagy neki. De azért nem mondtam annyira halkan, hogy ő ne értse, így ha jók a fülei – és ebben nem kételkedem – akkor bizony hallhatja, hogy megdicsértem a mai szettjét. Ahogy lefelé lépkedünk a nagyterem felé, csak néha pillantok rá. Nyilván idegesít, hogy ennyit késett, és nagyon küzdök vele, hogy ne tegyek valami csípős megjegyzést pontatlanságára. Egyelőre nem is fogok, így egyelőre szó nélkül, de már mosolyogva lépek be Luise-val a nagyterembe. Egy angol keringő elejébe csöppenünk, így fel is veszem a kezdőállást, bár kezemet a szőkeség dereka helyett a csípőjére csúsztatom, és kezdek bele a táncba. Hétköznapjaimmal ellentétben magabiztosan vezetek, könnyedén, mintha nem is az a csávó lennék, aki néha még a saját árnyékától is megijed. Hát még a lányoktól. Figyelek arra is, ami körülöttünk történik, így gyorsan elirányítom magunkat egy sarokba, ahol nincsenek annyian. Közelebb is húzom magamhoz Héloise-t, hogy jobban értse mondandómat. - Én nem is tudni, hogy te táncolni ilyen jó. Köszönöm. – a füléhez hajolok, hogy meg is hallja, amit mondok neki. Amikor vége a táncnak, kezét ajkaimhoz emelem, és egy lágy csókot lehelek rá, majd felpillantok szemeibe. Azt hiszem, elég jól titkoltam eddig, hogy képes vagyok ilyenekre is. – Menjünk, szerezni valami frissítő. – válaszát meg sem várva húzom magammal az egyik asztalhoz, és egy pohár töklevet nyomok a kezébe. Belekortyolok, majd pár pillanatig csendben vagyok. Csendben nézek egy darabig a ruhájára, annak is a közepére – nem, nem a dekoltázsára – és csak nem hagy nyugodni a késése. Pedig megfogadtam, hogy a mai estén nem fogok vele veszekedni. Úgy néz ki eddig tartott. - Azért, néha lehetni pontosabb is. – forgatom meg a szemeimet, és sóhajtok egy nagyot, miközben nekidőlök az asztalnak. Várom az orkánt, amit rám fog zúdítani. Megszoktam már, hogy mindig veszekszünk, mit nekem egy a karácsonyi bálon is.
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 3:37 pm
*Nem is érti, hogy lehetett bármiféle kételye azzal szemben, hogy a fiú hogyan fogja fogadni a nem kis mértékben kellemetlennek minősíthető viseletet – de a szépségért szenvedni kell, ugyebár. De úgy érzi, megérte a szenvedés, mert a lépcső aljánál várakozó fiú tátott szája, és döbbent, kissé csodálkozó arckifejezése minden szónál többet mond… csak az a probléma, hogy ezt meg Luise nem tudja hová tenni magában. Mégis miért néz rá a másik ilyen… furán? Nem igazán szokott így nézni rá Ziggy, vagy ha néha igen, akkor valószínűleg eltévesztette a házszámot, most viszont.. most nem van, pontosabban nincs senki, akivel összetéveszthette volna Héloiset, úgyhogy a lány szépen el is pirul a fürkésző pillantások hatására.* -Te… te sem festesz valami rosszul!*nyögi ki nagy nehezen, pirulások közepette. Nem tudja, mi van vele, hiszen gyakorlatilag az első roxfortos napjuk óta ismerik egymást a fiúval, rengeteg mindent megéltek együtt, de mégis, fogalma sincs, hogy hogyan is tudná defíniálni a Ziggyvel való kapcsolatát. De valami van, az kétségtelen, és nem ártana, ha kiderítenék, mégis mi az a valami… lehetőleg minél hamarabb. A nagyterembe érve már szólt a zene, és néhány táncoló pár is a parketten volt már, így ők is beálltak a sorba, habár Héloise egyáltalán nem biztos a tánctudásában… sőt. Abban sem biztos, hogy egyáltalán van neki olyanja, hogy tánctudás. Úgyhogy egyelőre úgy dönt, hogy rábízza magát a fiúra, aki a tánc végeztével talán udvariasságból ugyan, de megdícsérte a lány tánctudását, aki erre csak zavartan legyint egyet, mondván, hogy ugyanmár, annyira azért biztos nem volt jó.* -Most komolyan, Ziggy! Már megint? Miért kell ezt most?*kérdezi egyet fújva, szemeit forgatva, ezzel próbálja kifejezni rosszallását partnere irányába, de nem biztos benne, hogy a másik veszi a jeleket, úgyhogy úgy dönt, inkább hagyja.* -Rendben van, majd megpróbálok pontosabb lenni, jó? Te meg próbálj kevesebbet okoskodni. Megegyeztünk?*érdeklődik immár mosolyogva, s mintegy békeajánlatként odanyújtja kezét a fiúnak, majd kíváncsian várja a reakciót.*
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 9:40 pm
Nem sűrűn láttam még Héloise-t így kiöltözve. Vagyis hülye vagyok, hát egyszer sem láttam. Oké, a farmer-póló kombó nem nézett ki rajta soha sem rosszul, mert a tinédzserkor jó hatással van rá is, és ott kezd el kerekedni, ahol egy ilyen idős lánynak már kerekednie kell, ez tény. A másik meg az, hogy én gondolatban az államat azóta is a földön hordozom, csak kívül ezt nem mutatom. Mert valljuk be, egy tizennégy éves srácra jó hatással van, ha akár a barátját látja ilyen szerelésben. Ha még a barátnőm lenne, akkor nyilván megint másik helyzet elé nézünk, de ez a forgatókönyv eddig még meg sem fordult a fejemben, és nem hiszem, hogy a mai estén ez megtörténne. Vagy akár a későbbiekben. Vagy ebben az életben. Vagy nem tudom. Nem tudom, mikor kezdtek el érdekelni a lányok, de azt tudom, hogy amióta érdekelnek, többször van olyan időszakom, hogy a legyet is megdugnám röptében. Azt hiszem, hogy a mai estén elég rosszul jön ki ez a helyzet, de valljuk be: nem tudok mit tenni ez ellen, és nem is akarok egyelőre. - Oh, hát én… Én köszönni Neked. – mosolyodom el zavartan, és a földet kezdem el fixírozni. Könnyen zavarba lehet hozni, még akkor is, hogyha éppen Luise teszi. Ezen az estén azt hiszem mindent egy kicsit könnyebben lehet velem tenni. A kezdeti bosszússágom elmúlt már, és ezt átvette a jókedvem, ami annak köszönhető, hogy bál van. Meg annak is, hogy valakivel végre el is tudtam jönni. Ez az első olyan karácsonyi bál, ahol van partnerem, és nem is akármilyen. Tudom, hogy nem éppen a legrózsásabb a viszonyunk a francia ciklonnal, de a mai estét egyáltalán nem terveztem úgy, hogy megmutassuk az egész iskolának, miért is beszélnek rólunk dolgokat a hátunk mögött. Mert bizony beszélnek. Hogy mi tulajdonképpen együtt vagyunk. Vagy azt hogy ha nem vagyunk együtt, akkor miért nem vagyunk, ha még nem jöttünk össze, akkor mikor jövünk már, meg amúgy is a Yanovich akkora egy balfasz, a Brugiére egy jó csaj. Mindenki tudja, hogy ennek az iskolának még ott is van szeme, ahol nem kéne, füle meg aztán mindenhol van. És pont azokon a helyeken van belőle kettő, ahol egyébként rohadtul nem kéne legyen. Mint a fürdőben, amikor éppen Luise-ről beszélgettem az egyik háztársammal, és azt ecseteltem, hogy mennyire jó a feneke. Is. Biztos hogy hallotta, mert elég érdekesen pillantott rám a szünet előtti utolsó órán. - Miért most? Miért mikor, ha nem most? Most lenni mi együtt, végre gondolni azt hogy mi tölt el pár boldog óra, amikor nem veszekedni, erre te meg… Te meg elkésni. Megint. – csak nem tudok leállni. Pedig azt hittem, hogy már megnyugodtam. Bizonyára Luise is azt hitte, és ez egy olyan helyzet, ahol ketten tévedtünk. Ismét. Mikor tanulom már meg befogni a pofámat, ha róla van szó. Ha ő van itt. Ha ő csak érintőlegesen van jelen az életem bármely részében. Franc essen már beléd Ziggy Yanovich. - Jó, lenni így. Ma este nem veszeked egymás, se te, se én. – fogom meg a kezét, egy féloldalas mosollyal, majd egy utolsót kortyolok a töklevemből, leteszem az asztalra, és a tánctér felé húzom. Lassabb szám következik, és ahogy a fejem körbe forgatom látom, hogy körülöttünk mindenki összesimulva táncol. Óvatosan teszek Héloise felé egy lépést, és közelebb húzom magamhoz. Testünk összesimul, és egész közelről látom így a szemeit. Egyelőre állom a pillantását, és táncolok a zenére. Úgy néz ki, ez már megint egy ilyen este lesz. - Örülök, hogy végül elfogadni meghívás, és jönni velem ma. Jól érezni magam. - suttogom bele a fülébe, miközben kezem a csípőjére csúszik. Őszintén nem tudom, hogy mi történik a fejemben. Mi történik körülöttem. Mi történik velem. Hangomból hallhatja, hogy ellágyulva, kedvesen beszélek hozzá. Nyoma sincs bennem az előbb látható bosszúságnak.
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 10:21 pm
*Nem igazán érti, mi történik vele, még pontosabban velük. Egyik pillanatban ölik egymást, a másikban meg már szinte átfordulnak a másik végletbe. Tényleg csak szinte? Hát… néha egyáltalán nem biztos benne, hogy ez csak szinte, legalábbis a maga részéről nem merné biztosra mondani… de erről persze még véletlenül se kérdezi meg a fiút. Hogyisne, hogy a végén még kinevettesse magát? Köszöni, abból nem kér, ennyi önérzete neki is van. Viszont valami furcsára lesz figyelmes a fiún.* -Na, táncsak nem elpirultál? Hm? Mi történt?*ugratja a másikat, közben persze nagyon reméli, hogy az nem veszi komolyan, és nem sértődik meg, mert akkor tényleg naagyon jó estének néznek elébe. De ezt nem hagyhatta ki, ahhoz túl keveset látja Ziggyt fülig vörösen, hogy kihagyja ezt a ziccert. Bár valószínűleg meglesz érte a jutalma vagy büntetése – attól függ, honnan nézzük-, de úgy érzi, megéri. Ugyanakkor azt sem bánná, ha magát sikerülne helyrepofoznia érzelmek terén, hiszen róla sem lehet elmondani, hogy túl következetes lenne. Nem tudja hová tenni magában a fiút, bármennyire is szeretné, nem megy neki, viszont úgy érzi, ez valamilyen szinten kölcsönös. Olyan ez, mintha valami fura táncot járnának, aminek a korreográfiáját csak ők ketten ismerik. Ha az egyik közeledik egy lépést, akkor a másik legalább kettőt hátrál. S fordítva. A kissé felháborodott válaszra, miszerint Ziggy úgy gondolta, végre együtt vannak pár boldog órát, erre Luise megint elkésik csak sóhajtani tud. Számtalanszor átrágták már magukat a témán, számtalanszor össze is vesztek miatta, de úgy látszik, még mindig nem volt elég. -Azok nem is mi lennénk, ha nem veszekednénk. Nem igaz? *nem, megint nem tudja, mikor kell befognia a száját. Sose tudja. Emiatt aztán valószínűleg megint kirobban a vita, mint ahogy szinte mindig az ő hibájából van a szájharc… de azért csak egyetértően, mosolyogva bólint egyet, hogy jó, ő is így gondolja. Kezét a fiú kezében nyugtatja, ami furcsa mód még jól is esik neki… arról persze fogalma sincs, hogy társa hogy vélekedik ezzel kapcsolatban – de nem úgy néz ki, mint akinek olyan kellemetlen lenne a lány közelsége. Akkor ugyanis már rég elengedte volna a kezet, ezzel szemben Ziggy nemhogy nem engedi el, de újabb táncra invitálja, és közelebb húzza magához.* -Én is jól érzem magam!*vallja be szintén suttogva, piros arcát a fiú vállán nyugtatva. Nem akarja elkiabálni, elhamarkodottan ítélni, de úgy érzi, most jól érzi magát. Kérdés persze, hogy meddig? Mert hát, ha róluk van szó, akkor gyakorlatilag percek alatt változhat a helyzet.
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 10:57 pm
Fölösleges lenne tovább ragozni, hogy közöttünk megvan a kémia. Mert ezt a nyilvánvaló tényt az is látja, akinek kinyomták mindkét szemét, ólmot öntöttek a fülébe, jól tökön rúgták, és a végén leöntötték egy kanna benzinnel, majd alá is gyújtottak. Szóval igen, többször is hallottam már, hogy ’Te Yanovich, miért nem mozdulsz rá a francicára?’ meg ehhez hasonló dolgokat. Nem tudom. Egyik pillanatban azonnal megtenném, a másikban meg meghátrálnék, hogy köszönöm szépen, én ebből nem kérek. És vannak olyan napok, amikor az utóbbira gondolok, most éppen az előbbi jár a fejemben. Végül is mit veszíthetnék? Hát, azt hiszem egy barátságot tuti, ha nem működne a dolog, meg még… Még ki tudja mit. Bár, ki tudja mit hoz az élet? - Én elpirul? Nem, én nem, nem tudni olyat. Csak szimplán örül, hogy te mond nekem én jól néz ki. – kuncogok zavartan. Valóban nem pirultam el, de továbbra is látszik rajtam, hogy egyrészt nagyon tetszik, amit mondott nekem, másrészt pedig nem tudom ezt az egészet hova tenni. És nem sokat segít rajta Héloise, ez egyszer biztos. – De egyébként akarni is kérdez: miért velem jöttél végül ide? Gondolom annyi srác szeret volna téged meghív táncol, mégis én vagyok itt. Milyen furcsa játékot űzni velem? – pillantok Luise-ra egy rövid ideig összeszűkített szemekkel – de mosolyogva – így gondolhatja azt, hogy ez nem dorgálás. Inkább csak csipkelődés. Bár az utóbbiból is voltak már hatalmas vitáink, így néha már magam sem tudom, hogy melyik mondatom mit vált ki belőle. Vagy magamból. Biztos a kamaszkor teszi, ezzel nyugtattam magam már hetek óta. Hónapok óta. - Ne haragudni, én próbálni nem beszól állandóan. Főleg ma, ennek kéne szólni együttlét, szeretet, nem csesztet téged mind alkalom. – sóhajtok fel, és biggyesztem le az ajkaimat. Bocsánat kérően végig simítok arcán, azonban egyből el is húzom a kezem, mikor rájövök, hogy most mit is csináltam. Egy pillanatig csak álldogálok, egyik lábamról a másikra állva, aztán a tánc megmentőként szolgál a saját helyzetemet nézve. Így legalább nem kell magyarázkodnom a hülyeségem miatt, amit az előbb csináltam. – De neked lenni igazad. Figyelj, én kérni tőled bocsánat, amiért múltkor kiütni téged. Leütöttek seprűvel együtt, én meg nem is láttam semmit. – sóhajtok fel. Általában így járok igen. Néha padlót fogok, máskor lelátót, és be kell vallani, hogy ebből van a legtöbb. Olyat még nem csináltam, hogy direkt száguldottam volna bele a közönségbe, de azt mondják, hogy egyszer mindent el kell kezdeni. Hát nem tudom, azt mikor kéne. - Örülök, hogy te is így gondolni Luise. – idejét sem tudom, mikor szólítottam így. Az utóbbi időben csak a vezetéknevén hívtam, és kevesebbszer a keresztnevén. Végig simítok egyik kezemmel a haján, miközben már a második számra lassúzunk. Véget nem érő kör ez, lassú szám után lassú. Valahogy jobban simulunk most egymáshoz mint előtte. Engem pedig ez felbátorít, így az a kezem, amit a csípőjén pihetettem, most a fenekére siklik. Nem markolok bele, csak ott pihentetem. Legalább öt percig. – Basszus, én kérni bocsánat. – csúsztatom vissza a csípőjére kalandozni vágyó tenyeremet. A következőkben pedig prezentálja ajkam azt, hogy mi miért veszekszünk mindig. – Tényleg igazuk volt. – harapom el a mondat végét, mikor rájövök, hogy mit ejtettem ki a számon. Ezért még megüthetem a bokámat a mai este folyamán.
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 11:38 pm
~Persze, persze… én meg Anglia királynője vagyok…~*ezt muszáj volt megjegyeznie gondolatban, de hangosan inkább nem mond semmit. Úgy dönt, ráhagyja társára, hogy nem, nem pirult el, csak örül a bóknak. Aha… paradicsom színűen. Minden világos. A következő pillanatban azonban visszanyal az a bizonyos fagylalt, mert most a lányon a sor a villámgyors paradicsommá változásban és krákogásban, köhögésben– pedig még csak nem is metamorfmágus, és nem is beteg.* -Ami azt illeti, nem. Nem igazán sokan hívtak el, és… és egyiket se ismerem annyira és olyan rég, mint téged.*egy pillanatig mélyen a fiú szemeibe fúrja sajátjait, s nagyon reméli, hogy a másik megérti a néma mondanivalóját. Megbízik benne, még akkor is, ha szinte biztos, hogy ott kő kövön nem marad, ahol ők ketten ott vannak. Reméli, megérti, és nem feszegeti tovább a kérdést, mert még saját magának se biztos, hogy be merné vallani a valódi okot, hogy miért mondott igent Ziggy meghívására, amivel kissé saját magát is meglepte. Fogalma sincs, a másik hogy reagál az elhangzottakra, viszont azt nagyon nem szeretné, hogy megint problémázzanak egy sort… legalább emiatt ne. Hacsak… talán féltékeny? Nem tudja, de erre az eshetőségre talán életében először gondol Luise.* - Nyugalom, nem haragszom! Próbálkozol, de ez nem lehet könnyű, főleg úgy, hogy mióta ismerjük egymást, ezt csinálod.*feleli egy apró, megértő mosollyal, és egyösztönös, alig észrevehető, vagy esetleg észrevehetetlenül apró mozdulattal megpróbál belesimulni arcával Ziggy simogatásába... de a fiú túl hamar elveszi a kezét Héloise arcáról. A lány megpróbálja nem mutatni csalódottságát, de ez nem biztos, hogy túl jól sikerül neki, mert nem igazán szokta, meg szereti megjátszani magát. Hiába, nem lenne jó színésznő. A múltkori kviddics baleset felemlegetése miatt elhúzza a száját, ahogy visszaemlékszik a történtekre, de nem szól semmit. Elvégre a mai este a szórakozásé és az örömöké, nem igaz? Valószínűleg ez a kis jelzés is elég a társának, hogy rövidre zárják a témát. Ezután egy ideig csendben lassúznak tovább, majd… nem tudja, min lepődik meg jobban. Azon, hogy Ziggy Luisénak szólította, azon, hogy a fiú kezét egyik pillanatról a másikra a csípője helyett a fenekén érezte, vagy azon az elharapott mondaton, miszerint tényleg igazuk volt. Az első kettőt csak meglepetten konstatálja magában, de egyelőre nem szól semmit, a harmadik azonban annyira megdöbbenti, hogy nem bírja szó nélkül hagyni.* -Na jó, akkor most… mi van? Kinek volt igaza, és miben? Miről van szó? Miről maradtam le már megint? Mit titkolsz, Ziggy?*úgy érzi, ebből még bajok lehetnek, de muszáj volt rákérdeznie, különben nem bírt volna nyugodni egész este… és még így se biztos, hogy sikerül neki.*
Vendég
Szer. Márc. 25, 2020 12:40 pm
Nem gondoltam volna pár héttel ez előtt, amikor megint összevesztünk Héloise-val valamin. Mert igazából annyit tudunk veszekedni, hogy én már nem is jegyzem igazán ezt. Néha egy-egy emlékezetesebb veszekedésünk megmarad a fejemben, azonban a napi kettő, három vitát nem szoktam megjegyezni. És annak ellenére, hogy ennyit veszekszünk, még nem igazán emlékszem olyan időszakra itt a Roxfortban, amikor huzamosabb ideig ne beszéltünk volna egymással. Pedig azért voltak elég durva csörtéink, és akkor is maximum két napig tartott a mosolyszünet. És erre már nagyon régen volt példa, azt hiszem. Csak megemelem a szemöldököm, amikor köhögni kezd, és csodálkozva pillantok rá. - Valami rosszat mond esetleg én? Nem akarni, vagy ha csak fulladozni, akkor jelezni valahogy, és ráütök hátad, vagy valami ilyesmi. – azért a csodálkozó pillantásom átvált aggódóba, nehogy még a végén itt megfulladjon nekem. Nem lennék képes elszámolni a lelkiismeretemmel, ha valami baja esne. Amellett, hogy az lenne az én formám, hogy végre elhívtam egy lányt a karácsonyi bálra, aztán itt meghal a kezeim között. Biztos, hogy odafent nagyon utálhat valaki engem. Isten, Merlin, Sátán, vagy akárki, nem ártottam én nektek semmi rosszat sem. - Oh értem. Minden esetre, örülni, hogy te igent mondani. Remél, nem bánod meg hogy eljönni velem. Igyekezni nagyon. – majd még egyszer odanyúlok, hogy megsimítsam az arcát. Észrevettem, hogy nem volt ellenére, ezért most megtettem még egyszer. Egek. Mit művelek, miért nem térek észhez, és hagyom ezeket a félreérthető jeleket a francba. Nem kéne belemennem ebbe a játékba, mert ki tudja, hogy mi történik akkor, ha ezt megteszem. Valószínűleg semmi jó, vagy éppen semmi rossz. Nem tudom, hogy melyik felé tendál éppen a hangulatom, de ha minden áron választani kéne, akkor inkább a középút felé. Élvezném is, és nem is élvezném. Hiszen tönkre tenném azt a barátságot, ami köztünk van, de valahol azért élvezném azt is, ha nem csak az lenne. Mi történik velem? Nem firtatom tovább a kviddicses témát, látom Ő sem akarja. Azonban az, amit az előbb műveltem, arra valószínűleg nincsenek megfelelő szavak. A belső Ziggy éppen bordán rugdossa a külső, padlón fekvő és könyörgő énjét, amiért megint nem tudta tartani a pofáját. Hogy a fenébe fogom ezt most megmagyarázni? Egyáltalán kimagyarázni. Mi a fene történik velem? Miért teszek olyan dolgokat, amiket nem kéne? Mivel tudom ezt magyarázni? Annyi kérdés merült fel bennem az utóbbi pár hétben, és szinte egyre sem találok válaszokat. Nem azért, mert nem akarok. Azért, mert nem tudok. - Öh, ezt lenne hosszú megmagyaráz. Lenni lényeg az, hogy a fiúk említeni nekem múltkor, hogy neked lenni jó… Fenék. – nyelek egy nagyot. Valahogy most nem találom meg olyan könnyen a szemkontaktust. Hátrébb lépek tőle, és a földet kezdem fixírozni. Igen, hivatalosan is elbasztam a mai estét. Gratulálhatok magamnak. – Figyelj Luise. Én sajnálni. Nem akarni téged megbánt. Vagy nem tudni, néha nem tudni mit miért teszek. – sóhajtok fel. – Gyere, igyunk még egy. Szükségem lesz valami erősebb. – és ha beleegyezik, akkor elindulok az asztal felé, ahol hosszas kutatás után találok mézbort, és öntök magamnak egy fél pohárral. Egyelőre nem többel, mert a legutóbbi estém után nem akarom túlzásba vinni. – Én sajnálom ez az egész. – belenézek a szemeibe, és egy másik pohár mézbort felé nyújtok, hogy legalább ketten igyunk ebben a hülye helyzetben.
Vendég
Szer. Márc. 25, 2020 3:23 pm
Héloise &Ziggy
*Miután nagy nehezen befejezte a köhögést és fulladozást megnyugtatja a fiút, hogy nem, nem szándékozik megfulladni, ne aggódjon… illetve amiatt se, hogy valami rosszat mondott volna. Vagyis… mondott, persze, eddigi ismeretségük során megszámlálhatatlanul sok rosszat mondott már, de most nem erről van szó. Igyekszik nem mutatni, hogy jól esik neki a másik érintése, de saját maga előtt nem tudja tagadni, titkolni, hogy igenis örül neki.* ~A francba is, Luise, térj észhez, hallod?! Ne csináld ezt, mert még baj lehet belőle, méghozzá nem is kicsi!~*korholja magát gondolatban a számára is érthetetlen viselkedéséért. Végtére is, ezer éve ismerik egymást, rengeteg helyzeten túlvannak már együtt, és mégis… ennél kevésbé még soha nem volt önmaga. Zavarja a kialakult helyzet, de leginkább az, hogy nem érti, mi történik vele, mi történik benne. Úgy viselkedik, mint egy szerelmes fruska. Az meg kizárt, nem igaz? Nem, ezt még ő is elég nehezen tudja elképzelni, pedig elég élénk fantáziával rendelkezik – még élénkebbel, mint a hajszíne. Ami azért nagy szó.* -Nhem éhrdekelni, ’ogy ez lenni ’osszú megmagyaráz, érteni? Te most szépen megmagyaráz, ’ogy mégis mi a… hogy mi lenni? Nhekem lenni jó fenék? Mégis honnan tudni?*Na tessék… most nagyon nem szereti magát, sőt. Gyakorlatilag egyenesen utálja. Egyrészt ha dühös, akkor gyakran felerősödik a kissé amúgy is meglévő akcentusa, másrészt meg még Ziggy akcentusán is gúnyolódott az imént, amit még ő is érez, hogy nagyon nem helyénvaló. Elvégre barátok lennének, vagy mi… bár, ebben már ő sem biztos.* -Nem, te ne haragudj! Nem akartalak bántani, csak azért ez hirtelen ért, tudod? Egyébként meg… ki mondja, hogy jó a fenekem? És szerinted…? *az utóbbi két mondatot csak suttogva meri kimondani, ismételten nagy pirulások közepette. Közben persze gondolatban egyre inkább megpróbál eltűnni a helyszínről, hogy ilyeneket mond, pedig még nem is ivott, csak egy töklevet. Mivel úgy gondolja, hogy az ivásra vonatkozó problémát orvosolni kell, ezért követi Ziggyt az asztalhoz, és elveszi tőle a felé nyújtott mézboros poharat. Igen, ehhez a beszélgetéshez határozottan elkél a folyékony bátorítás. Egy darabig csendben iszogatják a mézsöreiket, majd hirtelen ötlettől vezérelve partneréhez fordul.* -Figyelj! Lehet, hogy ezt a beszélgetést nem itt kellene megejteni, nem gondolod? Túl… túl sokan vannak. Van kedved sétálni egyet?*biccent egyet az ajtó felé, jelezve a fiúnak a szándékát. Majd, ha a másik beleegyezik, akkor elindul a nagyterem ajtaja felé. Nem tudja, mit hoz még az este, de úgy érzi, minél kevesebb ember hallja őket, annál jobb. Mindenkinek.*
Azért megnyugtató, hogy nem mondtam semmi rosszat. Legalább most, ha már az eddig eltöltött cirka egy órán belül elég szarul álltam abban az arányban, hogy mennyi olyan dolgot mondtam neki, ami rossz lehet. Mert biztos, hogy két bók között csak bántani tudom, vagy éppen meglepni, és nem a jó oldalról. Sokat gondolkoztam azon is, hogy vajon szerelmes vagyok? Nem, annak azért nem mondanám magam, sokkal inkább úgy fogalmaznék, ha most kéne megmondanom felé az érzéseimet, hogy: rohadj meg Brugiére, de azért gyere ide, mert mégsem. És eközött a két állapot között állandóan egyensúlyozni elég nehéz dolog, tekintve, hogy sokszor nem is vagyok ura annak, amit mondok. Meg annak sem, amit teszek. Az egyik pillanatban szeretnék hozzá közelebb lenni, a másikban pedig azt kívánom, hogy el se jöttem volna vele ide, és akkor legalább lenne egy nyugodt estém. Király, ugye? Szerintem is. Szeretem az akcentusát. Szeretem, hogy néha még mindig úgy beszél, hogy hallani rajta a francia származását. Eléggé vonzó tud lenni, ha valaki francia akcentussal beszél. És ő nagyon sokáig beszélt úgy, de bánatomra már kezdi levetkőzni ezt. Bárcsak azt is levetkőzné, és vele együtt én is, hogy állandóan veszekszünk. Sokkal-sokkal nyugodtabb életünk lenne, ha nem marnánk állandóan egymást. - Ó igen? Képzeld, én beszélni srácok fürdés közben. Tudod, mi beszélni dolgokról, néha beleférni lányok is. Csak nem akarni eddig megmondani neked, mert tudni, hogy ez lenni nagyon-nagyon prosztó dolog. – vágom csípőre a kezeimet a replikázásban. Hevesebb módon reagálok, mint kéne, és nem tudom miért. Ilyen kis szarságon már nem is szoktunk hevesen vitatkozni, most meg őt is sikerült felhúznom. És mellé a szemöldökömet is, amikor suttogva megkérdezni, hogy vajon tényleg jó segge van-e. Hát, most mi a francot mondjak? Ha igent mondok, akkor nem tudom mi lesz, ha nem válaszolok, akkor szomorú lesz, ha pedig azt mondom, hogy nem akkor meg hazudok. Nagyszerű helyzet. - Én erre most nem mondani semmit. Azt hinni vagy annyira értelmes, hogy reakciómból kitalálni a választ rá. – suttogom vissza a fülébe némi éllel a hangomban. Azért ennyire nem szőke, ismerem. Tudom, hogy tud úgy viselkedni, amilyen hajszíne van, de az esetek többségében azért mellőzi azt a viselkedést. - Jó, menjünk beszélgetni. – egyezek bele. Megragadom a kabátom, és hanyagul feldobom vállára. Ahogy kilépünk a Nagyteremből arcomra kiül az a komor kifejezés, amit nem sűrűn láthat sem Ő, sem más az arcomon. Ha valaki megkérdezné, hogy vajon Ziggy Yanovich orosz származású, azt mondanám, hogy nem. Viszont ha most valaki rápillant az ábrázatomra, tisztán látszik, hogy honnan is érkeztem. Csendben baktatok az udvar felé, miközben szórakozottan játszom Héloise kezével. Ahogy kiérünk, előveszek egy szál cigarettát a zsebemből és rágyújtok. Csendben pöfékelek egy ideig, aztán csak akkor szólalok meg, mikor – se szó, se beszéd – a lány hátára terítem kabátomat. - Mi lenni ez egész? Mi történni velünk? – fújom ki talán kicsit nagyobb elánnal a füstöt, mint kéne. A szőkeség felé nyújtom a doboz cigit, hátha rá akar gyújtani – Miért nem tudni te meg én úgy szórakoz, mint régen? Elegem lenni ebből az egészből! – dobbantok egy nagyobbat cipőmmel, majd egy jókora kortyot iszom a mézborból. Kis ideig csendben cigizek. Elméláztam azon, hogy mennyire nincs kedvem veszekedni. Táncolni szeretnék, és jól szeretném végre érezni magam karácsonykor. - Figyelj Luise. Én csak szeretni veled sokat táncolni és érezni jól magam. -
Vendég
Csüt. Márc. 26, 2020 7:11 pm
Héloise &Ziggy
*~Na, ezt most jól megcsináltad, Brugiére, gratulálok!~*Nem gyakran hívja magát a vezetéknevén, még gondolatban sem, csak ha valami nagyon nincs rendben. És most valami nagyon nincs rendben, ezt még a hülye is észreveszi. Ha másról nem, hát Ziggy felhúzott szemöldökeiről, amelyeket a lány kérdése ugrasztott ki a helyükről… A visszavágásra, miszerint Héloise van annyira értelmes, hogy kitalálja a választ a fiú reakciójából Luise se mond semmit, csak dacosan állja a másik tekintetét, mert igen, tudja a választ. Sajnos, vagy szerencsére. Ezt még nem igazán döntötte el magában. A sétálásra vonatkozó ajánlatát szerencsére elfogadja a másik, így meg tudják beszélni a problémáikat, lehetőleg négyszemközt, és nem rondít bele senki. Mert náluk soha nem lehet tudni, hogy éppen mi lesz az aktuális vitájuk végkimenetele. Ahogy kiérnek a Nagyteremből a fiú arca mintha egyik pillanatról a másikra komorodna meg. Luise szeretne végigsimítani rajta, eltörölni róla a gond okozta felhőket, ráncokat, de nem akar semmi hülyeséget csinálni, így is elég bonyolult a helyzetük. Úgyhogy nem tesz semmi meggondolatlanságot, inkább csak szótlanul sétálnak ki az épületből, közben Ziggy szórakozottan piszkálgatja a lány kezét, mintha gondolatban egészen máshol járna – s talán így is van. Héloise-t nem igazán zavarja társa érintése, sőt, az igazság az, hogy egészen meg tudná szokni, de ezt inkább nem adja Ziggy tudtára. Legalábbis egyelőre nem. A figyelmességből hátára terített kabátot mosolyogva fogadja, hiszen tényleg elég hideg van idekint, ő meg botor módon elfelejtette felvenni a sajátját indulás előtt. A felé nyújtott cigarettásdobozt azonban egy apró kézmozdulattal elhárítja, hiszen nem dohányzik, és nem most szándékozik elkezdeni. Már egyáltalán ha valamikor is szándékában állna.* -Bárcsak tudnám, Ziggy! Bárcsak tudnám!*feleli sóhajtva a fiú kifakadására, hiszen ő sem tudja a választ. Kicsit meglepődik és megijed, mikor azt hallja, hogy elege van az egészből a másiknak, de inkább nem kérdez rá, hogy mire gondol pontosan az „egész” alatt? Kettejükre? Vagy az állandó veszekedéseikre? Mert utóbbiból már a szőkeségnek is kezd elege lenni, nem is kicsit. Abban ő maga is egyetért a kissé dühös fiúval, hogy nincs kedve veszekedni… sem karácsonykor, sem máskor… de ők ketten olyanok, mint a tűz és víz. Az ellentétek viszont vonzzák egymást – legalábbis a legtöbb esetben. Kérdés, hogy az ő esetük hová tartozik?* - Táncolni szeretnél? Rendben van, akkor táncoljunk!*Válaszolja halkan, szinte suttogva, hiszen a hirtelen jött érzelmek és hangulatváltozás, na meg az elég ritkán fogyasztott mézbor megtették együttes hatását, és kissé feloldódott. Emiatt aztán inkább nem akar mondani semmit, mert fél, hogy valami nagy ostobaság szalad ki a száján. Még nincsenek olyan messze a tánctértől, hogy ne lehessen hallani a bentről kiszűrődő zenét, így aztán nyugodtan megpróbálkozhatnak kint a táncolással, és az együtt töltött időt is kiélvezhetik, hiszen elég ritka az, hogy úgy vannak egy helyen, hogy nem akarják leharapni egymás fejét. Sőt. A szőke hajfürtökkel rendelkező leányzó ehelyett kissé bátortalanul ugyan, de átkarolja a fiút, akit ez valószínűleg meglep, hiszen nem mindennapos ez náluk, de remélhetőleg nem löki el magától Luiset. Ha ez így történik, akkor Luise Ziggy vállára hajtja fejét, és csendben, legalábbis remélhetőleg egy kis ideig, amíg összeszedi a gondolatait csendben ringatóznak a kiszűrődő zenére. Abba meg inkább bele se akar gondolni, hogy mi van, ha a fiú úgy dönt, inkább visszamegy a Nagyterembe, vagy a klubhelyiségbe, és egyedül tölti az este hátralévő részét. Végtére is, akkor miért hívta volna el magával Héloiset?*
❂ Megjegyzés:Dobj meg bagollyal, ha valami nem okés :'D ❂ Complicated ❂
Vendég
Pént. Márc. 27, 2020 9:51 pm
- Egyébként én el is felejteni mond, hogy nagyon szeretni akcentusod. – suttogom, szinte csak magamnak. Nagyon régen nem hallottam már így beszélni, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire dögös az, ha egy nőnek francia akcentusa van. A francia nők amúgy is jól néznek ki, elég csak megnézni a színésznőiket. Meg bármilyen nőiket. Nem mondhatni, hogy nem vagyok benne éppen a tinédzserkorban, mert attól, hogy még a legyet is röptében… Nos igen. Azt hiszem nyakig benne vagyok, és nem csak a pubertásban, hanem a szarban is. Ennek tetejében néha még keverek rajta egyet-kettőt, csak úgy a biztonság kedvéért, hogy tuti jól érezzem magam azokban a helyzetekben, amikbe keverem magam. Mert bár nem biztos, hogy ez a pletyka megy a Roxfortban, de mintha hallottam volna azt is a hátam mögött, hogy „Itt van a Yanovich, aki bármikor képes magát beégetni.”. Nos igen, ezt elég gyakran teszem meg, mindenesetre ma még – talán – nem sikerült semmivel sem vágni magam alatt annyira a fát, hogy az rám is dőljön. Mármint tényleg. - Nem tudom, hogy mi történni körülöttünk. Egyik pillanatban beszélgetni, másik pillanat veszeked, aztán utána viselkedni úgy mintha mi járni, pedig nem, és nem tudni melyik lenne a helyes út. – szívok egy újabb nagy slukkot a cigiből, és megint beletúrok a hajamba. Hátamat a falnak vetem, és a velem szemben álló Luise tekintetébe fúrom a sajátomat. Nem tudom, hogy most a ’húzz innen’ vagy a ’csókolj meg’ olvasható ki belőle, valószínűleg mindkettő, és egymás után látszik szemeimben. Egyiket sem kötöm az orrára, inkább csak szívok még egy slukkot a cigimből, és csukott szemmel, lassan fújom ki a füstöt. – És annyi mindent érezni egyszerre, hogy attól félek egyszer én fel fogok robban, mert nem tudni, hogy melyik pillanatban mire gondolni. Egyik pillanatban az, hogy bárcsak soha többet nem beszélni mi, másik pillanatban pedig azt, hogy szeretném, ha te lenni minél közelebb. Elegem lenni ebből már kurvára! – fújtatok egy újabbat. Úgy érzem, lassan kezd ürülni a sérelmekkel teli csupor, ami bennem lakozik. Vagyis na, azért mindig lehet egy újabb adag, ki tudja éppen mi fog a következő pillanatban felidegesíteni. De az ígéret, amit magamnak tettem úgy néz ki, újra megszegődik. És ismét általam. Hogy is volt az, amikor megfogadtam magamban, hogy legalább ezen az estén nem fogok összeveszni, veszekedi, összeszólalkozni, vagy esetleg olyan szót váltani, ami nem kedves Héloise-val? Hát Ziggy Yanovich, ezt sem sikerült végrehajtanod. - Félretéve minden, az utóbbi időben lenni ez kettőnk legjobb programja. – bólintva egyezek bele, hogy a kiszűrődő zenében együtt táncoljunk. Átkarolom lágyan derekát, és ringatózni kezdek én is vele együtt. Szótlanul, nagyokat sóhajtozva. Miért kell ezt csinálnunk folyton? Miért nem lehet úgy csinálni, mint bármelyik normális pár. Baráti pár, akik eljönnek szórakozni, önfeledten, esetleg meginni egy-két pohárkával, és az este végéig mosolyogva táncolni? Sokáig várok, mielőtt egy picit elhúzódnék tőle, és szemeibe pillantva megkérdezném. - Figyelj Luise. Nem menni be mi? – intek fejemmel a nagyterem irányába. Szemeim most boldogságtól csillognak, bár arcomon nyoma sem látszik érzelmeimnek. – Bent lenni sokkal jobb, úgy hallani, hogy esetleg lehet kérni zene, akkor lenne egy meglepetés neked. – szórakozottan játszom egyik hajtincsével, miközben beszélek hozzá. Ha beleegyezik, hogy menjünk be, akkor felajánlom neki kezem, és ha elfogadja, akkor összekulcsolom ujjainkat, és a kastélyba lépve már sugárzó mosollyal megyek oldalamon a szőkeséggel ismét a nagyterem felé. Nos, ha nem egyezik bele, akkor kénytelen leszek kint álldogálni vele. Viszont ha mégis, akkor beérve felpillantok a mennyezetre, ahol éppen esik a hó, és temérdek fagyöngy kezd nőni a semmiből. A zene ismét lassú, így én a kezemet nyújtom a lánynak, hogy menjünk táncolni. Ha elfogadja, kicsit határozottabban csúsztatom csípőjére és hátára a kezem, hogy vezessem tánc közben. - Nézd, mennyezet lenni legalább annyira szép, mint te ma este. – kuncogok fel halkan, miközben kezem ismét a fenekére siklik, hogy közelebb tudjak hozzá simulni. Mit művelek már megint?
Vendég
Pént. Márc. 27, 2020 10:23 pm
-N’hagyon szépen köszönni nheked!*Nem, ez most nem a bántásról szól, egyszerűen csak elengedte magát, és úgy döntött, végre szórakozik egy kicsit. Mi tagadás, rá is fér, mindkettejükre. Úgyhogy talán most nem lesz semmi probléma abból, hogy megint nem bír magával, és beszéli a hülyeségeit. Szokásosan.* -Szerintem nem azt kéne tudni, hogy körülöttünk mi történik. Sokkal fontosabb, hogy bennünk, meg köztünk mi történik. Nem gondolod? A helyes út pedig… én sem tudom, de talán majd együtt rájövünk.*Többet nem mond. Nem azért, mert nem akar, hanem mert nem tud. Illetve pontosabban azért, mert nem tudja, mit mondhat. Látja Ziggy szemeiben az érzelmek gyors változását, viszont azt nem, hogy éppen melyik a leghangsúlyosabb… rákérdezni viszont nem mer, mert fél, hogy még megütheti vele a bokáját. Kérdőn kissé felfelé húzza szemöldökét, mikor a fiú ahhoz a részhez ér, hogy vagy azt akarja, hogy Luise ne legyen a közelében, vagy azt, hogy minél közelebb legyen hozzá. A lány pedig nem tud mit tenni, így aztán inkább csak magában bólint egyet, mintegy igazat adva társának. Mert igen, valahogy vele is pontosan ez a helyzet. És sajnos egyáltalán nem mondható könnyűnek. Sóhajtva belemegy, hogy bent folytassák a megkezdett beszélgetést, mert hát mi tagadás, nem igazán tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé a hidegben ácsorgás. Úgyhogy hagyja magát rábeszélni, és megfogja Ziggy kezét, aki erre összekulcsolja ujjait a lányéval, így indulnak meg visszafelé, a Nagyteremhez. Aki erre csak mosolyogni tud – valahogy lepleznie kell a zavarát, de nem igazán tudja kezelni a helyzetet. Meg a bókokat se. Amit sikeresen be is mutat a társának, aki valószínűleg nem tudja mire vélni a szőkeség hirtelen bekövetkező hangulatváltozását. Hát, pedig jobb lesz, ha hozzászokik – ki tudja, mennyit kap még belőle a jövőben?* -K… köszönni szépen! De… mi fene lenni veled, velünk, Ziggy Yanovich? Te mondani előbb, hogy mi egyszer beszélget, aztán veszekszik, majd úgy vagyunk, mint egy pár, pedig nem… de most akkor mi lenni? Tessék szépen megmondani! Hallod?*vonja kérdőre a másikat, immár tánc közben, viszont ahogy egyre jobban belelovalta magát a szóváltásba, úgy nem vette észre, hogy feje egyre közelebb került a fiúéhoz… nem tudja, mi lesz ebből, mert egyikük sem az a visszahúzódó típus, de… vagy összeütköznek, és lehet, hogy a gyengélkedőn kötnek ki, keményfejűek lévén, vagy… ki tudja? Még az is lehet, hogy jól is elsülhet, ez az egész, elvégre kettőn áll a vásár, és a lány a lehető legritkábban fúj visszavonulót – most sem tervez ilyesmit.*
Vendég
Pént. Márc. 27, 2020 11:24 pm
Nem is merek belegondolni abba, hogy mi lenne akkor, ha mi esetleg közelebbről is megismernénk egymást. Mármint így is elég ideje nyúzzuk már a másik agyát, de ha kapcsolatban lennénk, egész más lenne a leányzó fekvése. Már csak azért is, mert akkor valószínűleg minden egyes nap találkoznánk, együtt töltenénk relatíve sok időt, és teljesen átalakulhatna kettőnk között a kapcsolat. Hogy milyen mértékben, és minőségben, azt valószínűleg csak az idő tudná eldönteni, de akkor sem érzem azt, hogy ez kifizetődő lenne. Egyszer. Másszor pedig azt, hogy nekünk ez a sorsunk, hogy végtére is egymás mellett kössünk ki. Ki tudja? Ez olyan nehéz dolog. - De most tényleg, kicsit azért sajnálni, hogy te megtanulni rendesen angolul, szeretni francia akcentus. Emlékezni, mikor én találkozni szüleiddel, apukád is milyen szépen beszélni akcentussal. – mosolyodom el a végére. Tényleg van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy vonzódom az akcentushoz. Még akkor is, ha akár férfiról van szó. Én meg nem igazán beszélem az angolt, és emiatt kicsit szégyellem is magam, hogy öt év alatt nem sikerült megtanulni, csak ilyen szinten. Mindenki másnak megy, én pedig szenvedek vele. Bár ez lehet attól is van, hogy éppen nem volt sosem jó angol tanárom, és én meg sosem voltam fogékony erre a nyelvre. - De érteni, hogy nem tudom hova tenni saját magam? Egyszer érezni azt, hogy mennyire jó lenni minden, aztán pedig… Aztán pedig azt, hogy mennyire utálni minden, és mindenki, csak egyedül akarni lenni mindenhol, és nem érteni, hogy mi történni velem. – az utolsó szavakat talán halkabban mondom, mint szerettem volna, de nem tudom, hogy ebben a helyzetben helyes-e így megnyílnom. Nem azért, mert nem beszélünk meg mindenféle dolgot Luise-val, hanem azért, mert ennek nem itt van a helye. És nem is úgy gondolom, hogy karácsonykor veszekedni kéne, vagy boldogtalan gondolatokról beszélni. Mert bármennyire is nem szeretem ezt az ünnepet, azért mindig megvan a maga hangulata. Hogy tisztelettel és szeretettel beszélünk egymással, és nem hagyjuk, hogy a negatív gondolataink egymás közé férkőzzenek. Nos, azt hiszem, hogy ez most nem sikerült. Ellenben felpaprikázni engem a következő monológgal eléggé. Arcomra először értetlenség, majd düh ül ki, gesztusaimból pedig látszik, hogy a szőkeség ezúttal átlépett egy bizonyos határt. Nem a végsőt, inkább csak a kezdőlökést adta meg amúgy is paprikás hangulatomnak. - Ó, szóval te azt mondani, hogy én nem tudok dönteni? – fojtott hangon ugyan, de némi éllel hangomban teszem fel a kérdést. Már fel sem tűnik, hogy a tánctéren belül egy elég frekventált helyen vitatkozunk, így most rengetegen láthatják azt, hogy éppen marjuk egymást. Csodálatos. – Helyette jönni itt nekem a rossz beszédem, meg ’khioktátni engem áról, hogyán is khéne vhiselkedni’. – egyre hevesebb reakcióm közepette észre sem veszem, hogy egyre közelebb kerül arcom Héloise arcához. Nem véletlenül vettem elő azt a részt, amit ő sem szeret igazán. Tudom, hogy ezzel fel tudom cincálni az idegeit. - Hát tudni meg Brugérie, sokszor el sem tudni viselni téged. Elegem lenni belőled, és nem tudom ho… - magam sem tudom, hogy a következő jelenet hogy történhetett meg éppen egy vita kellős közepén. Egyre közelebb került ajkam az ő ajkaihoz, és a heves veszekedés közepette már észre sem vettem, hogy leheletét az arcomon érzem. Lenéztem ajkaira, aztán a szemeibe vissza, végül megint az ajkaira, és a következő pillanatban megcsókoltam. Nem tudom miért tettem, azt sem, hogy mennyire lehettem béna. De valami földöntúli érzés kerített hatalmába a csók közben. Egyszerre éreztem nagyon boldognak magam, utáltam őt is, és saját magamat is, amiért ennek kellett történnie. Boldog voltam. És nem voltam. Igazán érett viselkedés. Hosszú percek után húzódtam el tőle végül, és akkor sem tudtam mit csinálni, csak a földet fixírozni jó ideig. – Ne haragudj. – nyögöm ki végül, és most állok ott, mint egy fadarab, ami arra vár, hogy valaki odébb dobja őt.
Vendég
Pént. Márc. 27, 2020 11:57 pm
* Hirtelen tele lett a feje olyan gondolatokkal, érzelmekkel, amikkel nem igazán tud mit kezdeni. Egyik pillanatban azt mondják neki, hogy sokszor el sem tudják viselni, és elegük van belőle, a másikban meg megcsókolják... és még bocsánatot is kérnek miatta... hát ez teljes mértékben érthetetlen számára. - Haragudni? Eszednél vagy? Ha valamiért is haragszom, akkor az az, hogy azt mondtad, hogy el sem tudsz viselni, és hogy eleged van belőlem, nem az utána következő!* szidja le kissé tompa hangon a fiút. Nem érti a hirtelen kialakult helyzetet. Hogy lett a veszekedésből, az egymás kölcsönös kiutálásából egyik pillanatról a másikra csókolózás? Fogalma sincs róla, de gyaníthatóan tettestársa is hasonló cipőben van. Egy ideig még gondolkodni sem nagyon tud, majd miután felfogja, hogy mi is történt az imént pár pillanatig csak vigyorogni tud - amit ő maga sem nagyon tud hová tenni-, majd erőt vesz magán, és megpróbálja előhalászni a komoly énjét... ami valljuk be, elég nehéz művelet számára, most meg aztán pláne. De végül győz a komolyság és az empátia, minek következtében a szőke leányzó igen hamar gondolkodóba esik, amiből a fiú csak annyit észlelhet, hogy üveges szemekkel bámul a semmibe. Nem tudni, merre jár, de egy biztos: nem a táncparketten. Sokkal inkább az emlékei közt. Igen. Emlékszik, hogy a fiú már találkozott a szüleivel... évekkel ezelőtt ugyan, de megismerkedtek egymással. Ezzel ellentétben Héloise még nem találkozott a fiú családjával, sőt... leginkább megpróbálják kerülni a témát, hiszen annyit azért tud, hogy nem épp a legrózsásabb a viszony Ziggy és a családja között. Ez persze az ő szüleit nem akadályozta meg abban, hogy kérdezgessék róla, de miután kiderült, hogy barátja nem igazán szeret beszélni a felmenőiről, szerencsére leszálltak a témáról. Sőt: a lány legnagyobb megdöbbenésére biztosították róla a fiút, hogy majd ők lesznek a családja, ha az igazival bajok vannak. Tudtak valamit? Lehet... de ezzel a kérdéssel akkor még nem igazán foglalkozott egyikük sem.* - Persze, hogy értem! De... azt tudod, hogy nem vagy egyedül... ugye? Ha más nem is, én mindig itt leszek melletted... és ha máshogy nem is biztos, hogy tudok segíteni, de meghallgatlak! Nem tudom, mi történik veled, viszont bármi is az, nem kell egyedül végigcsinálnod, ezt biztosan állíthatom! Viszont.... most mégis mi lesz velünk? Méginkább mi van velünk?*érdeklődik halkan, szinte suttogva, szemeivel a másik arcát pásztázva, majd belefúrja őket a fiúéba, hátha onnan ki tudja olvasni a választ... már persze ha Ziggy úgy gondolná, hogy erre nem akar, vagy éppenséggel nem tud válaszolni, kezével pedig még mindig a társáéba kapaszkodik, de most egészen máshogy, mint néhány perccel ezelőtt. Nem tud semmit, nem ért semmit... csak annyit, hogy tisztázniuk kell a helyzetet és az érzéseiket egymás iránt, méghozzá sürgősen.*
Vendég
Hétf. Márc. 30, 2020 12:31 am
Nem tudom, hogy mi történhetett velem. Nem szoktam ilyen hevesen kifejezni érzelmeimet, meg úgy egyáltalán, nem szoktam én ilyet csinálni. Mármint csókolózni. Ez volt életem első csókja, és valószínűleg rohadtul béna voltam benne, és fogalmam sincsen arról, hogy mi jöhet még. Mit érzek? Mit kéne érezzek? Annyira kesze-kusza minden. Annyira nem tudom, hogy mi a helyes. Csak végre egyszer jól szeretném magam érezni. Végre. Egyszer. - Én nem úgy gondolni… Csak ahj, nem tudni az utóbbi időben mit érezni irántad. Sokszor gondolni azt, hogy én érezni többet… És nem, mert azt sem tudom eldönteni, hogy mi lenni velem. Mi lenni velünk. Sajnálom, nem akartalak megcsókol csak így mindenféle…. – elharapom a mondatom végét, mert ismét túl közel vannak egymáshoz ajkaink. De ezúttal nem csókolom meg, ha esetleg Luise mégis tenne valamit, nem fogom ellökni. Olyannyira nem tudom, hogy mi történik velem, hogy már kezd nem érdekelni. Kezd nem érdekelni, ha elrontom ezt a barátságot, kezd nem érdekelni, ha tönkremegy ez a barátság, és az sem érdekel, hogy mi lesz velem ezután. Sürgősen össze kéne kapnom magam, mert nem ez az a hely, ahol depressziózni akarok. Vagyis kint az udvaron igen, de arra egyelőre nem gondoltam, hogy itt hagyom a velem szemben álló szőkeséget. Nem, az nem az én stílusom lenne. Vagy igen? Magam sem tudom már, hogy mit várhatnék el bizonyos helyzetekben. Néha képes vagyok úgy cselekedni, mint egy érettebb ember, néha pedig olyan gyerekes vagyok, hogy a húgom is azt kérdezi, hogy biztos 14 vagyok-e, nem csak 4. Soha nem szerettem a családomról beszélni. Nem azért, mert szégyelleném, hanem azért, mert rossz emlékeket idéznek fel bennem. Az is, ha szóba kerül apám, az is ha szóba kerülnek a testvéreim. Vagyis inkább csak egy, a bátyámról soha nem beszéltem szívesen, még Héloise sem tud róla semmit. Bár ha rákérdezett volna, neki azért elmondtam volna bizonyos dolgokat, mint azt, hogy bár ő is varázsló, engem mindig lenézett és utált, vagy hogy megvert, éveken keresztül, szinte félholtra, addig amíg csak azért könyörögtem neki, hogy csak öljön meg, nem számít már semmi. Szívesen beszélnék ezekről, de nem tudok. Nem léptem át még ezt a gátat magamban. Nem tudom, hogy mikor fogom. - De épp ez az, én nem akarni mást ezzel terhelni! Mindenkinek meglenni saját problémája, én meg ezt megoldani egymagam. Nem kelleni segítség, nem kelleni szánakozás, nem kelleni pátyolgatás. Nem. – rázom meg a fejemet a végére, és se szó, se beszéd, elindulok a pulthoz. Azért félúton visszafordulok, hogy Luise-re pillantsak. – Jönni velem? Kéne inni valami. – ha jön velem, akkor leülök az egyik padra. Kezét a kezembe veszem, és felpillantok rá. – Én nem tudni mi lenni velünk. Ma csak akarni jól érezni magam. De ezt is elbaszni, mint minden mást. Csak táncolni szeret, veled. Mindegy mi történni, ez ma maradni itt a bálon. – megsimítom az arcát, hogy érezze, komolyan gondolom szavaimat, viszont egyáltalán nem bántásként szánom. – Most viszont. Szeretni én bocsánat kér tőled az előbbiért. – odahajolok hozzá, és újra megcsókolom. Sokkal lágyabban, szinte már bocsánatot kérve azért, hogy ismét megteszem. De nem érdekel most semmi, jól akarom érezni magam. És ha most így akarom jól érezni magam, hát akkor így is fogom. Fene egye meg. - Ezt már olyan rég meg akarni tenni. – suttogom még szinte az ajkai közé, mikor éppen elhúzódom tőle. A hátam mögé nyúlok, majd töklevet töltök magamnak is, és Luisénak is. Felpattanok a padról, ahol eddig ültünk, és a kezemet nyújtom neki. – No, akkor jönni táncol? – mosolygok rá féloldalasan. Hátha erre nem tud nemet mondani.
Vendég
Hétf. Márc. 30, 2020 10:14 am
~Szóval nem tudja, mit érez irántam... hát remek! Tényleg, nagyszerű! Azt legalább tudja, hogy saját maga iránt, meg úgy általánosságban mit érez? Az a hihetetlenül nagy probléma, hogy fogalmam sincs~ *Még jó, hogy társa nem lát bele a fejébe, mert az előbbinél is nagyobb veszekedés lenne belőle, az meg nem hiányzik. Sem nekik, sem a bálozóknak. Bár az is tény, hogy az iskolában nem szoktak, de nem is kell messzire mennie egy-egy szaftosabb pletykához, mert hát itt a falnak is füle, meg néha szeme is van. Több, mint amennyinek normál esetben lennie kéne. Most meg aztán még balga módon alapot is adtak az amúgyis elég gyorsan szárnyra kapó pletykáknak, úgyhogy már csak idő kérdése, hogy mikor hallanak vissza valamit erről az estéről és kettejükről.* - Mindenféle micsoda?? És ha nem akartál megcsókolni, akkor mégis miért tetted? Véletlen, mi? Nem akarattal akartad?*lovalja bele magát újból a dologba, aminek persze meg is lesz az eredménye, ismételten egyre közelebb kerülnek egymáshoz ajkaik, ám most Luise nem áll le. Nem tud, vagy nem akar leállni, nem tudja, de igazából mindegy is, a végeredmény ugyanaz, ajkai találkoznak a fiúéval, aki nem löki el magától a lányt. Fogalma sincs, mi mehet végbe a vele szemben állóban, de azt sejti, hogy neki sem lehet most könnyű a helyzet, hiszen Luise is az érzései rendezésével vesződik épp - csak remélhetőleg nem veszik észre rajta az érzelmek dulakodását.* - Ne legyél hülye, Ziggy Yanovich! Nem akarsz másokat terhelni, mert mindenkinek megvan a maga problémája, a tiedet meg megoldod egyedül? Hát nem látod? Most komolyan, tényleg nem látod? Hugrabugosként alapjáraton látnod kéne az ilyet, de ismerlek, és a barátodként is csak azt tudom mondani, hogy itt vagyok, segítek, és magasról teszek rá, hogy épp nem akarsz terhelni másokat! Mert igen, mindenkinek megvan a maga problémája, de nem mindenki tud egyedül elbánni vele! Néha segítségre szorulunk - te is, én is, mindenki -, de ez nem, még véletlenül sem alamizsna, meg sajnálat, pátyolgatás, sem semmi más, amit gondolsz. Értsd már meg végre, hogy van, kire számíts!*a hirtelen jött szóáradattól kissé kifulladva bólint egyet és elindul a fiú után, aki, amint leültek kezébe veszi Luise kezét. Ő pedig, immár valamennyivel nyugodtabban hagyja is ezt. Ő sem tudja hová tenni az érzéseit, nem tudja, mi van velük, viszont azt érzi, hogy veszélyes terepen mozognak.* - Nem, nem basztál el mindent, ezt verd ki abból a konok fejedből, de gyorsan! Még nincs vége az estének, jól érezhetjük magunkat!*A fiú utolsó mondatára inkább nem reagál, mert fél, hogy valami nagy hülyeség hagyná el a száját, azzal meg csak rontana a helyzeten. Már épp kérdésre nyitná száját, miszerint miért is kér bocsánatot, mikor Ziggy ismét megcsókolja őt, ezzel persze sikeresen beszédképtelenné téve a szőke leányzót.* ~Ha meg akartad tenni, akkor miért nem tetted meg eddig? Mire vártál?~*Ezt persze nem kérdezi meg hangosan, mert feltehetőleg társa nem tudna rá válaszolni, legalábbis érdemleges választ nem nagyon tudna rá adni, akkor meg minek jártassa a száját? Helyette inkább úgy dönt, hogy egy újabb csókkal válaszol a fiú vallomására. Ezt persze valószínűleg megbánja majd, de most nem gondolkodik, az agyának az a része valahol útközben kikapcsolt, és csak az égiek a megmondhatói, hogy mikor dönt úgy, hogy visszakapcsol a normális állapotába. Nem igazán érti Ziggy hirtelen váltását. Táncolni? Most? Nem biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet lenne, de nincs mit tenni, a fiú úgy tűnik, elszánta magát, hogy ma este azértis táncolni fognak, hát inkább belemegy a játékba, és egy apró mosollyal megfogja társa kezét, hogy elvegyüljenek a táncoló párok között.*
Vendég
Kedd Márc. 31, 2020 11:59 pm
- Ez lenni életem első csókja. – suttogom neki, hogy értse is, miről beszélek. Ha ez nem nagy dolog, hogy életem első csókját én kezdeményeztem egy karácsonyi bálon, egy olyan lánnyal, aki a legjobb barátom. Vagy hát, nem tudom, hogy most micsoda igazán. Most lehet, hogy még nem a barátnőm, de lassan az lesz, lehet, hogy még nem a barátnőm, de nem lesz az. Nem tudom, mi történik körülöttem. Tinédzser vagyok, a kurva életbe, nem is akarom tudni, hogy mi történik körülöttem. – De, de akarattal tenni, csak erre tudni gondol az elmúlt pár hétben. Persze, hogy akarattal tenni Luise, véletlenül nem tenni. – replikázok neki vissza, de időm már nincsen elkezdeni a következő mondatot, mert ezúttal ő csókol meg. Közelebb húzom magamhoz, és egyik kezemmel újra a fenekét fogom, míg másikkal tartom. Ugyan nem látom, de érzem magunkon a diákok égető tekintetét. Ebből fog születni holnap a jó kis pletyka, ez lesz végül az a helyzet, miután azt fogjuk hallgatni mindketten, hogy mi mennyire egymásra találtunk a bálon. Nagyszerű, más sem hiányzik az életemből, minthogy pletykáljanak rólam. Mert ugyan eddig is összesúgtak a hátam mögött – nem, nem a nőügyeim miatt, azok eddig nem voltak igazán – hanem néha a kviddics meccseken nyújtott teljesítményem miatt, néha pedig azért, mert orosz vagyok, és nem igazán hinném, hogy sokan szeretik az oroszokat. Engem sem szerethet mindenki, ezzel tisztában vagyok, bár okot azért nem adtam eddig senkinek arra, hogy máshogy gondolja ezt. - Hol lenni így másik akaratának figyelembevétele? – nevetek fel szórakozottan, reagálva az elég hosszú monológjára. Bár engem sem kell félteni, de valahogy mindig kedveltem Luiseban azt, hogy akkor is megmondja a véleményét, ha éppen mást megbánt vele, vagy úgy gondolja, hogy a másik rosszul gondolkozik, és észhez kell téríteni. Valószínűleg ezért kedveltem már elsősként is. Akkor is, amikor belelökött a tóba. Akkor is, amikor fellökött a Tiltott rengeteg szélén. Akkor is, amikor én löktem őt bele egy pocsolyába, amikor meghúztam a haját kifelé a tanteremből. – De én érteni te miről beszélni. És bár néha napján a hátam közepére sem kívánni emberek, azért a nap végén örülni, hogy lenni olyan ember mellettem, mint Te. – válaszolom neki mosolyogva. Még akkor is, ha az előző szavaimat ütöm ezzel. – Hálás lenni, hogy megismerni téged. – simítom meg az arcát. Nagyot kortyolok a töklevemből, ahogy ülök a padon, és a kezét fogom. - De, ha megint valamit elcseszni, akkor pofozz fel légy szíves. – nevetek fel halkan. Tudom, hogy nem tenné meg. Vagyis, hát… Ki tudja, lehet hogy megtenné, ha egyszer olyat csinálok. Aztán újra csókolózunk. A mai estén már nem tudom hányadszorra, nem is számolni akarom, csak jól érezni magam. Valószínűleg már eljutottam oda, hogy jól is érzem magam. Ezért csókolom először félősebben, aztán mikor elhúzódok, csak elmosolyodok, és a szemeibe nézek. - Eddig észre sem venni, hogy neked lenni… - nem tudom elmondani, mit akarok, mert most Luise csókol meg engem. Nem lepődök már meg, határozottan csókolok vissza, egyik kezemet a fejéhez csúsztatva. Beletúrok a hajába, és egy jó darabig nem is húzódok el tőle. Csak akkor, amikor táncolni megyünk. - Nem hinni soha, hogy egyszer idáig is eljutni mi ketten. – mosolyodok el tánc közben. Füleimet ismerős taktusok ütik meg és szélesebbre húzódik mosolyom, ahogy Luise szemeibe pillantok. – Emlékezni erre a dal? Mikor megtanítani neked táncot egy hónapja, és ígérni, hogy lenni meglepetés. Most itt lenni. – kezdek bele a lépésekbe, és körbe pillantok, hogy mások is így tesznek-e. Igen, így tesznek. Ha vége van a számnak, egy csókot lehelek a lány kezére, és közelebb húzom magamhoz. – Örülni, hogy veled történni meg első csókom. – sóhajtok egyet, és megsimítom az arcát.
Vendég
Szer. Ápr. 01, 2020 10:48 am
To: Ziggy
Most kezdődik a galiba...
*Hirtelen szóhoz sem jut a fiú elsuttogott vallomását követően, csak pislogni tud. Azt viszont nem igazán mer, mert nem akarja megbántani Ziggyt, ha esetleg a pislogásból arra következtetne, hogy valami nincs rendben. Sem Héloisezal, sem kettejük között, sem... sem semmivel. Ezért inkább nem mond és nem tesz semmit sem, csak ül, talán a szokottnál is fegyelmezettebb arckifejezéssel, figyelve, hogy nehogy valami olyat mondjon, ami végleg elronthatja az estét. Meg úgy egyáltalán mindent. Viszont sajnálatos módon hozza a formáját, és csak nem bírja csukva tartani azt a néha iszonyatos méreteket öltő száját.* - Nekem is... *Egyszerre félős, szégyenkező, és kissé nyugodt a hangja. Fél és valamilyen szinten szégyenli magát, hiszen a korabeli lányok nagy többsége már túl van az első csókon, és még ki tudja, mi minden máson is, ő pedig, hát... még csak most. De sosem volt az a fajta, aki elsieti a dolgokat. Mármint persze, van, hogy hirtelen felindulásból, hirtelen döntés alapján tesz vagy nem tesz meg valamit, de fontos dolgokban nem szokott elhamarkodottan dönteni. Most meg elég fontos dologról van szó, ezért aztán fél, hogy mit szól hozzá társa. Meg kéne már tanulnia elengedni magát végre.* - Na, azért!*Dönti Ziggy vállára a fejét megnyugodva, egy elégedett sóhaj kíséretében. Sejti ő, hogy a másik most nem igazán tudja hová tenni magában a dolgokat, ezzel nincs egyedül, mert hát, mi tagadás, Luise is elég hadilábon áll az érzelmeivel. Pontosabban az érzelmei felismerésével. De semmi baj, eleget ittak már mindketten, talán ráfogható a mézborra az előbbi. Is. A kérdésre, miszerint hol van mások akaratának figyelembevétele, először nem szól semmit, megpróbál nem rögtön válaszolni, de ez, őt ismerve, nem biztos, hogy sikeres vállalkozásnak bizonyul.* - Akarhatsz hülyeségeket csinálni, meg mondani, meg akarhatsz normális is lenni. Vagy legalábbis úgy tenni, mint aki normális.*pontosít rögtön. Ez a kezdetek óta állandó harc köztük... és még mindig nem dőlt el, hogy melyikük a normálisabb. Bár... ha azt se tudják, mitől normális a normális, akkor úgy nehéz lesz a küzdelem.* - Szóval: akarhatsz hülyeségeket csinálni, meg mondani, meg akarhatsz normális is lenni. Vagy legalábbis úgy tenni, mint aki normális. Én viszont az utóbbi lehetőséget javaslom. Tessék, itt van mások akaratának figyelembevétele.*Pislog fel egy gyors vigyorral Ziggy arcát fürkészve, még mindig a fiú vállán pihentetve fejét. Nem tudja, mennyire lépte át azt a bizonyos határt, nem tudja, mennyire fognak összeveszni, hiszen náluk ez könnyen jön, és sosem lehet tudni, éppen mi a kiváltó ok. Azt viszont tudja, hogy társa érti, mire akar kilyukadni a szőkeség, így több szót nem is fecsérel a dologra.* - Felpofozni? Ugyan, biztos ki tudunk találni valami kevésbé bántó módszert.*feleli suttogva, majd, mielőtt még meggondolhatná magát ajkai ismét megtalálják a mellette ülő fiúéit.* ~Mi a fene? Luise, mégis mit művelsz? Nagyon ügyes... és akkor ilyen ígéret után majd biztos nem fog elcseszni semmit, ugye? Nem, ezt te sem gondolhatod komolyan, hisz ismered! Csakazértis alapon szinte biztos, hogy csinál valamit, amit nem kéne... hjajj!~*Igen, ezt most ügyesen megcsinálta, de erre most inkább gondolni sem nagyon akar, ezt majd elrendezik a bál után. Lesz rá elég idejük... csak a gyorsan szárnyra kapó pletykákat kell figyelmen kívül hagyniuk, és akkor minden rendben lesz. Na persze, mintha az olyan könnyen menne.* - Nekem lenni micsoda?*érdeklődik kíváncsian, bár kissé értetlenkedve, mert fogalma sincs, hogy a fiú mit akar mondani, de őszintén szólva nem is nagyon hagyja neki befejezni a mondatot, hogy kiderüljön. Miután nagy nehezen elhúzódnak egymástól, és elindulnak táncolni, Ziggy mosolya szélesebbre húzódik, amit a lány nem igazán tud mire vélni, de hamarosan ő is rájön a nagy jókedv okára. Igen, már emlékszik. Emlékszik, hogy körülbelül egy hónapja mennyit szerencsétlenkedtek tánctanulás címszó alatt, mert a lánynak sehogyan sem akartak a fejébe menni a lépések. Jobban mondva, a lábába. Viszont szinte ugyanannyit nevettek is, mint amennyit szerencsétlenkedtek. Ha nem többet. Igenlően bólint egyet, és az ő mosolya is kiszélesedik, ahogy felismeri a feléjük kúszó dallamot, majd hagyja, hogy a fiú vezessen. Nem, ő még mindig nem az a táncoslábú valaki, de tény, hogy sokkal jobb a helyzet ezen a téren, mint egy hónapja.* - Én is örülök. Első, és még ki tudja, hányadik...*na, megint ingoványos talajra érkeztek, mert nem tudja tartani a száját... és nem, ezt már nem tudja az italra fogni, ennyit azért nem ivott. Úgyhogy úgy dönt, hogy még mielőtt még nagyobb galibát okoz, ideje visszavonulót fújni.* - Figyelj! Elfáradtam... szerintem visszamegyek a klubhelyiségbe. De Te maradhatsz, ha szeretnél. Viszont... van kedved valamikor sétálni egyet, és beszélgetni? Akár csak itt, a Roxfort területén, akár Roxmortsban, ahol neked jó.*nem tudja, mi lesz ennek a végkimenetele, viszont valamikor tényleg rendezniük kell a kettejük között kialakult helyzetet, és lehetőleg kettesben, mert nem, nagyon nem szeretné, ha esetleg pár kíváncsi diáktársuk megzavarná őket, lesz épp elég zavaró tényező rajtuk kívül is. Még mindig Ziggy kezét fogva kérdőn figyeli a másikat, hogy beleegyezik-e. Ha igen, akkor tényleg elhagyja a Nagytermet, mert épp elég dolgot kell helyretennie magában, ha azonban társa úgy gondolja, hogy nem, Luisenak még korántsincs itt az ideje, hogy lelépjen, akkor egy kelletlen sóhajjal marad partnere mellett. Végtére is, talán nem olyan rossz a helyzet, mint amilyen összevisszának jelenleg tűnik.*
Én nem tudom, hogy mi sodort ebbe a helyzetbe. Talán az, hogy kamaszodom, és ezzel együtt jár egy ilyen statikus állandóan visszatérő döntésképtelenség. Hol ide csapódom, hol oda csapódom, és nagyon nem akarok egyik helyre sem állni. Szívesen állnék középen, mindentől távol, de valószínűleg akkor is úgy döntenék, hogy nekem ez nem kell, és elsétálok máshova. Teljesen rám jellemző tulajdonság, menekülni a problémák elől, belefutni újabba és újabba, aztán onnan is menekülni. És üdv a véget nem érő körök örök versenyében. Ziggy Yanovich életében. Szebbet rendező sem írhatna. - Azta! Nem is gondolni, hogy neked ez lenni első. – csodálkozás nem ül ki az arcomra, inkább elismerő pillantásokkal méltatom Luise-t, hogy első csókhoz képest meglepően úgy csinálta, mintha legalább a tizenötödik lett volna. Vagyis na, hogy szoktak tizenöt csók után smárolni emberek? Vagy az első után? Fene tudja igazából, nincs is erre jó magyarázat. A miénkre pedig talán még ésszerű magyarázat sincs, nemhogy jó magyarázat. Nehéz ez. Nagyon nehéz. A lány megjegyzésére csak halkan felkuncogok, és megsimítom fejét. Nem tudom, hogyan jutottunk el odáig, hogy egy ártatlan felkérésből most itt álljunk úgy, mint egy pár, mikor igazából nem is vagyunk egy pár. Azt hiszem lesz mit megbeszélni, mielőtt elmennénk karácsonyi szünetre, és nekem egyelőre fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Kivétel egyetlen egy ötlettől, amit igazából… Nos, hát legyen ez még a jövő zenéje. - Persze, én ezt tökre érteni. – bólogatok nagyokat arra, hogy ő figyelembe veszi mások akaratát. Persze, Héloise Brugiére mindig figyelembe vette az én akaratomat. Meg más akaratát is, csak aztán azt mondta hogy jó, engem nem érdekel, akkor is az lesz, amit én akarok. És az esetek többségében bizony az is lett. Senki ne mondja előre, hogy én nem szóltam. Mert én szóltam. - De én általában viselked normálisan, tényleg. Csak most lenni összezavarodva, hogy nem tudni mit akarni. Vagyis egészen pontosan ma estig nem tudni, hogy mit akarni. – vakarom meg a fejemet, és elnevetem magam. Néha jól esne egy pofon. Vagy kettő is. De egy atyai. Vagy nem tudom, egy ilyen kijózanító, adja bárki is, hogy tudjam mit akarjak. Mert Merlin lássa lelkem, én sokszor nem tudom mit akarok. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, ahol dönthettem volna másképp. Dönthettem volna ma úgy is, hogy nem csókolom meg. Hogy nem kezdek el veszekedni. Hogy nem akarok jönni. Persze nyilván nem így döntöttem, és ennek nyilván meglett a jó, meg a rossz vonzata is. A jó az, hogy végre, életemben először csókolóztam. A rossz meg… Nos kavartam még egyet abban a kondérban, amiben nyakig ülök. És ráadásul szarban. Hát miben másban ülnék? De pofon helyett egy újabb csókot kapok, és ebben az örökké ide-oda billegő kis szaros helyzetben érzem magam a legjobban. Azért mert csókot kapok mikor pofont érdemelnék. Vajon lesz ez így fordítva is? Biztos. Tuti, magamat ismerve alig heteken belül előjön a mindent elrontó énem, és akkor megint ott leszek majd, ahol elkezdtem ezt az egészet. - Neked lenni nagyon szép szem. – pillantok bele gyönyörű íriszeibe, és húzom mosolyra ajkaimat. Tudok én mondani igazán szép bókokat is, ha nagyon akarok, és most mondtam is. Arról nem is beszélve, hogy el is mentünk táncolni. A mi dalunkra. Merlinre… Nem is realizáltam magamban, hogy nekünk volt olyanunk, hogy közös dal. Hát basszus, most már van. Kellemes. Ahogy a tánc is az volt egyébként, nem is rontottam el annyira a lépéseket, még Luise lábára sem léptem. - Nem tudni. De én sem érezni, hogy a mai az utolsó volt. – halkabban mondom, mint először akartam, de így is érteni fogja. Hosszabb monológjára, mint hogy elfáradt, igazából nem tudok mit mondani. Nem akarok. Én is elfáradtam, így csak némán bólintok. Megfogom a kezét, összekulcsolom a sajátommal, és elindulok vele a klubhelyiségbe. Egy jó darabig nem is szólok hozzá semmit, csak csendben lépkedem. Követem a csempéket. Amikor belépünk a klubhelyiségbe, akkor sem szólalok meg, csak mikor a hálókörleteket elválasztó lépcsőkhöz érünk - Azt hiszem, már tudom mit akarni Luise. – suttogom, és közelebb hajolok hozzá, hogy egy újabb csókot adjak neki. Hát, azt hiszem ezt mondhatjuk úgy, hogy mától együtt vagyunk, igaz? - Álmodni szépeket. – mosolygok rá, még egy utolsó puszit adok a homlokára, és már csak a távolodó sziluettemet láthatja, hogy még egy pillantásra visszaforduljak, elmosolyodjak és eltűnjek a lépcsők felé vezető úton.
