Finite Incantatem



 
Finite Incantatem
◇◈ We've all got both light and dark inside us ◈◇
Canon
és
keresett
karakterek

A holló meg a róka

Anonymous



A holló meg a róka Empty
Vendég
Hétf. Márc. 23, 2020 12:40 am
Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei.
A jóslástan nekem amolyan hobbi óra. Ha valami érdekeset veszünk figyelek, ha nem nem. Nem szoktam hangoskodni, sem olyasmit csinálni, amivel megzavarom az órát. Ha nem figyelek, az az én felelősségem.
Ha viszont valaki nem képes a pofáját befogni, tökmindegy hogy figyeltem vagy nem, rá szoktam szólni az illetőre, és alternatívaként még "kedvesen" meg is jegyzem néha, hogy "levelezve nem menne?!". Igyekszem kulturált maradni. Mostanában a türelmem sem a régi.
Az egyetlen dolog, ami miatt most épp nyugodt vagyok, az az, hogy Ajatar itt terpeszkedik a nyakamban. Előző órán alaposan meg lett dolgoztatva, így most leginkább csak nyomja a vállam és szundikál.
Azon szórakoztatom magamat, mert bevallom egy rettenet unalmas részt veszünk épp, hogy hallgatom mit "motyog" álmában. Epic fail amikor ott tartasz, hogy a kígyód holdkóros állapotán szórakoztatod sivár kis lelkivilágodat, de... valamivel muszáj.
Az alap tankönyvbe bele rejtettem egy másikat, amit szintén itt szoktunk forgatni néha, lehetne gyakrabban... A könyv szimbolisztikával foglalkozik. Olyan szuperül sikerül kizárnom a világot magam körül, mintha én magam se lennék itt épp az órán. A szimbólumokat memorizálom és már rakom össze belőlük a legközelebbi festményemet. Egy teljes történetet el lehet mesélni csak szimbólumokkal. Akkor térek vissza az életbe, amikor rádöbbenek, hogy elfelejtettem levegőt is venni, így telibe sikerül ásítanom a mennyezetet, ahol valamin megakad a tekintetem. Vagyis... valamivel össze akad a tekintetem. Pillanatra minden cucc a zsigereimbe fagy és csak szemezek azzal a szempárral... Hamar eltűnik a szemem elől egy darabig még nézem a helyét, aztán inkább egy hidegrázással vissza térek a könyvhöz. Sajnos többször is végigfutkos a hideg mert lépten nyomon a gondolataim közé kúszik, hogy reggel az alvásparalízisemnél ugyanilyen szemeket láttam... Az állkapcsomat össze szorítom, és igyekszem nyugodt maradni, akkor is ha a reggelből vissza maradt félelmet olyan erővel érzem, hogy zsibbadni kezdenek tőle a csuklóim... Tehetetlenség... Gyűlölöm.. Rettegek a tehetetlenségtől!
Kívülről annyi látszik csak leginkább, hogy kicsit fészkelődöm meg a kezeimet ökölbe szorítottam.
Ekkor megérzem Ajatar orrát az arccsontom és a fülem körül. Beszél hozzám. Nem válaszolok neki. A szimbolisztikás könyvet szugerálom, nem akarok felnézni, tovább beszél. A következő pillanatban pedig elillan minden félelmem és félhangosan, mélyen, röviden felnevetek. Az ilyen "kifakadásaim" általában pont úgy szoktak hangzani, mintha minimum egy hisztérikus síróroham készülne követni.
Ha netán furcsán nézne rám mindenki gyorsan össze improvizálok valamit.
- Bocsánat, csak nagyon.. groteszknek találtam a történetet szegény páráról. Elég.. szerencsétlen halált halt. - mondom mintha tudnám miről beszélek. Valami jósnak az életéről volt szó meg a haláláról. Ennyi szivárgott be.
Aztán ha már senki nem figyel, Ajatarnak csak nagyon halkan annyit sziszegek oda "Értékelem, hogy meg akarsz nyugtatni, de ne mesélj több viccet az órákon!" Persze ez a gondolataim között tisztán cseng némi áthallással a párszaszóból. Igyekszem az óra végéig csendben lapítva kihúzni és nem keresni azt a hátborzongató szempárt!
Óra végén a legtöbben kimenekülnek a teremből, mintha minimum az életük múlna rajta, bevallom, nekem is az volt a tervem, hogy átpogózom magamat a "tömegen", de valamelyiknek sikerül meglöknie, mire az egész táskám kiborul. Csúcs!... - Persze! Ajatart nem akartad lelökni? Pöcsfej! - szólok utána és kedvem lenne kecskévé változtatni, de nem teszem... Nem akkor amikor a tanárnő láthatja... Szusszantva kezdem összelapátolni a cuccaimat. Tekercsek, könyvek, füzetek, kis alakú a verseknek, nagy alakú a rajzaimnak tolltartó, egy hosszúkás üvegcsében, kötegre való különböző méretű fém, vágott rostironhegy a mártogatós fajtából és még pár dolog...
Amikor az ironhegyes üvegcsét fogom kézbe, valamiért hatalmába kerít az az érzés, amikor valamit nagyon szívesen megtennék, zsigerből jönne a mozdulat, például, hogy lelökjek valakit a lépcsőn... Vagy mondjuk földhöz csapjam ezt az üveget, de.. valamiért, talán az emberi felem miatt, mégsem teszek meg ilyesmiket.
Mérhetetlen düh van bennem, pedig nyugodt szoktam lenni. És ez kikészít. A düh egyenes út a tehetetlenséghez.. Vagy a tehetetlenség egyenes út a dühöz? De miért érzek így?! Ott maradtam leguggolva a cuccaimért, állam a térdemen, egyik kezemmel a táskámat tartom, a másikkal szorongatom azt a szart és halott tekintettel csak nézek magam elé.
Szedd már össze magad Gaunt! Ha ez a húgod fülébe jut megint rád fog szállni!...
Vissza az elejére Go down
 Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:

Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: