Lady stardust sang his songs of darkness and dismay - Yule Ball

Karácsony. Az év azon időszaka, amikor mindenki szereti egymást. Mindenkinek van egy kedves szava a másikhoz, mindenki azt hiszi, hogy ajándékokkal elhalmozhatja a másikat, és attól az elfelejti minden sérelmét, vagy éppen rossz érzéseit. Szerintem a karácsony túl van fújva. Mármint igen, szép időszak, meg esik a hó, ráadásul hideg van, amit én kifejezetten szeretek. Meg szeretem jól érezni magam, még ha nem is gondolná rólam rengeteg ember. Bár azt sem gondolták a háztársaim, hogy valaha bevesznek a kviddics csapatba, és már második óta bent vagyok. Akkora népszerűségét még nem éreztem ennek a ténynek, mint idén a karácsonyi bál előtt. Legalább négyen kérdezték meg, hogy elmegyek-e velük, én pedig egy Rebecca nevű vörös hajú lánynak igent mondtam. Mondjuk ezt az első adandó alkalommal megbántam, ugyanis minden egyes nap azzal traktált, hogy próbált nekem hajviseleti, öltözködési, és helyes nyelvhasználati tanácsokat osztogatni. Nem sikerült, mert saját magam választottam ki dísztaláromat. Ennek ellenére sem mondtam neki azt, hogy rendben, akkor nem jövök vele, hanem csendben hallgattam. Már lefelé sétálunk a lépcsőn. Ő belém karolva, én pedig szigorúan, egyenesen előre nézve. Ritkán látható az arcomon a ’tipik orosz’ kifejezés, és csak kivételes alkalmakkor öltöm magamra. Ezek az alkalmak pedig az, hogy kifejezetten rosszul érzem magam a bőrömben, és nagyon nem akarok itt lenni. De ha egyszer megígértem, és igent mondtam, már nem akartam visszakozni.
Az első kettő táncot még letáncolom a párommal, majd némi frissítőért indulok kettőnknek. Két pohár töklével a kezemben pislogok a táncparkett kellős közepén konstatálva, hogy a vörös hajzuhatag éppen az egyik háztársammal táncol. Így megvonom a vállam, és elindulok a padok felé, amikor a terem félreeső sarkában egy ismerős arcot pillantok meg. Szemeim ugyan boldogan felcsillannak, arcomon továbbra is a komor kifejezés ül.
- Carnelian! – pattanok le mellé, meg sem kérdezve, hogy amúgy szabad-e, vagy zavarja-e, hogy leülök mellé, engem meg momentán nem is érdekel. Hátamat az asztalnak vetem, nagyot fújtatok, szétgombolom dísztaláromat, majd pillantásomat a mellettem üldögélő Mardekáros lányra emelem. Továbbra sem látszódik semmi érzelem az arcomon, szemeimből azonban kiolvashatja, ha belepillant, hogy örülök a találkozásnak. – Jó téged látni! Kérni sütőtöklé? Tetszeni a buli? – próbálok valami mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán akar menni. Újabbat fújtatok. Ez már inkább az a féle megoldás, amikor a feszültségemet próbálom kiadni magamból. Egyelőre működik, ugyanis arcomon már nem látszik az a mogorva kifejezés, amit egészen idáig magamra öltöttem. Ha a lány elfogadta a sütőtöklevet, akkor egy kicsit közelebb csusszanok hozzá – révén hogy elég messze ültem le tőle – és pillantásomat az övébe emelem. Meg kell mondani, hogy nagyon csinosan öltözött fel. Alapból sem csúnya teremtés, egyáltalán nem, de most valahogy van benne valami furcsán különleges.
- Nincs kedved kint beszélget kicsit? Elszívnék cigaretta, most valahogy nem lenni kedv táncolni. – vonom meg a vállam, és ha igent mondott, akkor a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem. Már ha elfogadja. Aztán pedig ha beleegyezett abba, hogy elinduljunk kifelé, jelzem, hogy én már készen állok arra, hogy legalább az udvarig kimenjünk. Bosszúsan topogok a cipőmmel, és bíbelődök kabátom cipzárjával.

Sztoikus nyugalommal ülök egy félreeső helyen a bál alatt. Rajtam közelről sincs olyan puccos báli estélyi vagy habos-babos-babafos. Szeretem a hosszú ruhákat, de egyszerűen hányingerem volt mindentől amiket a kirakatokban láttam. Miért nem lehet egyszerű fekete egybe ruhát kapni sehol?? Miért kell rá valami flitter vagy csillám vagy fodor??? Még ha csipke lenne azt mondom rendben! Az tökéletesen passzolna az elvárásaimhoz.
Így végül úgy döntök, egy egyszerű elegáns szettet választok csak.
Hosszú fekete, magas derekú bársony nadrág, szalagövvel a saját anyagából, egyszerű fehér blúz, mélyen kigombolva, minden nélkül alatta. A vállamra pedig egy a nadrághoz tartozó, hosszú, elegáns, női bársonytalár simul. Nem bújtam bele egyenlőre de azért, hogy ne csússzon le a vállaimról, egy láncos dísz csatt gondoskodik. Hozzá illő nehezebb, több darabból álló nyakláncot választottam, ami egyébként tökéletesen elvonja a figyelmet a csupaszon kivillanó mellkasomról. Fülbevaló nélkül a hajamat gondosan és elegánsan fésült alsó kontyba rendeztem. Nem volt célom, hogy bárkinek is tetszek. Persze amiért nem szoknyában voltam, többen is hülye dolgokat kezdtek el susmusolni rólam, de... annyira nem érdekel már ez sem.

A karácsony nekem az a dolog, amit majdnem annyira utálok, mintha meg kellene aláznom magamat.
Bár lassan ott tartok, hogy már ez sem érdekel.
Sosem volt hagyomány a karácsonyt ünnepelnünk. Fúj undorító mugliktól átvett gusztustalan alakoskodás... És hasonlók voltak a vélemények róla.
Pontosan ugyanolyan szürke, unalmas nap volt az is mint a többi amikor az az állat nem ivott és nem vert meg egyikünket sem... A házunk egyáltalán nem volt feldíszítve. Egyáltalán nem volt fánk sem. Sosem járta át a házunkat a friss gyanta és fenyő illata és az a jellegzetes fahéjas-narancsos-szegfűszeges illat. És a legkevésbé járta át a szeretet, az összetartás és a béke a családunkat. És nem azért, mert ne engedhetnénk meg magunknak.
Miután megvoltak a rutinkörök vacsoránál apánkkal meg anyánkkal, mint minden nap és mindenki ment aludni, csak akkor mertem a húgom szobájába átlógni és emlékszem mindig hajnalig fent voltunk, de szigorúan az előtt vissza kellett kommandóznom, hogy apánk elindult volna munkába.
A Roxfort óta, nem járunk haza karácsonyonként a húgommal. Se egyetlen szünetben amikor egyébként haza lehetne menni.

Egyetlen bálra sem hívtak el eddig. És a mostanit is sikerül elcsesznem. Ziggy Yanovich elhívott. Én meg felcsesztem magamat azon, hogy "szerinted ilyen lábbal hogy a halálba táncolnék???" És egyértelműen megtagadtam tőle mindenféle további próbálkozást.
Azóta meg a fejemet a falba verném szívem szerint. Miért nem tudtam vele szépen közölni, hogy srác. Szar a lábam. Mehetünk persze, de táncolni nem fogunk tudni... Ha csak nem akarod, hogy mindenki rajtunk nevessen. Vagyis rajtad, mert az én hírnevemen már aztán semmi nem ronthat!

És most mégis... Itt ülök egyedül, a húgom nélkül... Ziggy Yanovich nélkül... és valahol a szívem szakad meg. És közben mégsem. Mert már semmi sem érdekel. Lehunyom a szememet és el is határozom, hogy ha valaki leül mellém és véletlen szóba áll velem, az illetővel fogom tölteni az estét!

És ekkor a semmiből elő bukkan Ziggy! A szemeim kipattannak de az arcomon nincs meglepettség. Pedig lehetne!
Nézek a srácra a jellegzetesen halott tekintetemmel, a félárbocra engedett szemhéjaim és hosszú pilláim alól. Valami pedig megindítja az arcizmaimat mert a srácra mosolygok. Bár nem olyan élénken, de azért mosoly mosollyal. - Igen kérek. Köszi!- elfogadom a sütőtöklevet. És amikor mellém ül rápillantok, a poharaink száját össze koccintom. - A Karácsonyra!~ mondom, úgy téve, mintha érteném, vagy lenne tapasztalatom az ünnep lényegével kapcsolatban. De aztán hamar kijavítom magamat. - Erre az elbaszott Karácsonyra!~ Látom te is élvezed. - mondom miközben a számhoz emelem a poharam és gyakorlatilag afölött vigyorgok rá, úgy, hogy abból levehető, együtt érzek vele. Én is rooohadtttul éééélvezeeeem....
Az ő számára egyébként meglepően ki lehetek öltözve, és mindezt olyan könnyed magabiztossággal viselem, mintha így születtem volna. És annak ellenére is, hogy egy kosztümnadrág van rajtam szoknya helyett, van valami hanyag női elegancia az egész lényemben.
Arra, hogy dobbantana a partyról csak felcsillannak eddig fátyolos szemeim és már állok is fel. - Mehetünk! - bele bújok a kabátkámba, ami eddig is a vállamon volt, egy fekete, nagy, meleg kasmírsálat tekerek a nyakam köré, hanyagul a vállaimig leengedve az anyagot és már mehetünk is.

- Nem is tudtam, hogy dohányzol. Mióta? - teszem fel az első szembeszökő kérdést. Mert számomra ez teljesen új információ Ziggyről. Aztán ha válaszolt és már kint vagyunk még hozzá teszem kissé szájhúzva.
- Ne haragudj, hogy úgy elhajtottalak amikor elhívtál. - oldalt pillantok, majd vissza, nem szeretek és nem is szokásom általában bocsánatot kérni. Szusszantok kicsit
- Elsőre úgy hangzott, mintha gúnyolódnál velem, hogy táncolni hívtál. De.. - vállat vonok - Te legalább nem vetted figyelembe a gikszert a lábammal. - vagyis lefordítva; pont úgy állt hozzám, mintha teljesen normális lennék. Csak én nem értettem elsőre, mert számomra az a normális, hogy mindenki megszól, gúnyolódik vagy sajnál miatta... De olyan, hogy valakinek ne tűnjön fel, még nem volt.