Én komolyan nem tudom, hogy mit gondolhattam. Teljesen elment az eszem, amikor megbeszéltem magammal, ugyan kivel mással, hogy kellene valahol bűbájtant gyakorolnom. Nem azért, mert annyira szar lennék belőle, vagy valami ilyesmi, de a kedvenc tantárgyára az embernek sosem lehet elég ideje. Vagyis igazából mindenkinek arra van ideje, amire akar szánni, én úgy döntöttem, hogy ez a bűbájtan lesz, és nem, ennek egyáltalán semmilyen köze nincs ahhoz, hogy a professzor, aki tartja iszonyatosan jól néz ki. A legkevesebb köze sincs hozzá. Így esett meg, hogy egy hatalmas hátitáskával felszerelkezve baktattam a birtokon keresztül a Szellemszállás felé. Az illegális, piálós bulik helyszíne, a mendemondák birtoka az egyik kedvenc helyem a Roxfortban. Már csak a környéke is, hiszen kellemes kirándulóhely, ha az ember fiának elege van az életéből, az iskolából, a barátaiból, vagy éppen a lányokból. Vagy csak gyakorolni szeretne. Vagy egyedül lenni. Na én ezek miatt elég sűrűn látott vendége vagyok a málló vakolatok birodalmának. Egy hosszabb bottal megérintem a fúriafűz göcsörtjét, hogy ne kelljen fájdalmas csapásokat elviselnem, vagy éppen ne kelljen a fűz besegítsen az alagútba, ami vezet a szálláshoz. Nem mondom, hogy nem történt meg jónéhány alkalommal, amikor lassabb voltam, vagy akkor, amikor a figyelmemet elterelte valami más. Olyan sokszor szokott előfordulni, de az első akadályt könnyedén veszem, és tíz perc múlva már fel is egyenesedhetek, ahogy belépek a koszos ház alsó szintjére. Jó mély levegőt veszek, aminek következtében hármat tüsszentek egymás után. Akkor azt hiszem egy takarítás, vagy valami hasonló rá fog férni a szintekre. Remek, azt a bűbájt még nem gyakoroltam. Mármint pont azt, ami csak úgy eltünteti a koszt. Épp itt lesz az ideje. Ahogy feljebb mászok, a lépcsők hangos nyikorgással adják tudtomra, hogy mennyire elegük is lehet abból, hogy itt kell álljanak. Hát, néha megértem. Néha nekem is elegem van belőle. Elegem van abból, hogy varázslónak születtem, és emiatt széthullott a családom. Máskor pedig éppen ellenkezőleg gondolom, örülök annak, hogy annak születtem, aminek. Ahogy elhagyom az utolsó lépcsőfokot, kifújom magam. Beletúrok a hajamba, ajkaim közé egy cigarettát biggyesztek, belépek az egyik szobába, és leülök a fal tövébe. Némi kotorászás után megtalálom az öngyújtót, és nagyokat szívva eregetem a füstöt csendben. Amíg nem ugyanazt a nyikorgó hangot hallom a lépcsőkről, amit az előbb az én lábam is kiadott. Felegyenesedek az ajtó mögött, pálcámat a kezembe veszem, és kilépek az ajtó mögül, hogy fogadjam azt az embert, aki ezen a délelőttön szintén úgy döntött, hogy meglátogatja a Szellemszállást. - Sz… Szia. – nyelek egy nagyot, ahogy meglátom a szőke fürtöket, a hozzá tartozó arcot, az érdeklődően csillogó szemeket. – Te mit csinálni itt? Jönni te is gyakorol Szellemszáll? Követni engem? – próbálok viccelni, és még egy nevetést is sikerül kipréselnem magamból. Kerülöm végig Emily tekintetét, és nem azért, mert félnék tőle, hanem azért, mert zavarban vagyok. Lábam a padlón dobog, egyik kezemben a pálcám, a másikban a már nem füstölgő cigarettacsikk. Vicces látványt nyújthatok, nem tagadom, és most ráadásul még zavarban is vagyok.
Vendég
Szomb. Márc. 07, 2020 9:10 am
Ziggy & Emily
Ez a nap szebb nem is lehetett volna, egészen addig, még a fúriafűz közelébe nem mentem. Amúgy teljesen elterveztem, hogy ma csak kalandozok, pihenek kicsit, a többiekkel fogok lógni, valami csajos dolgokat csinálunk, esetleg pasikat nézegetünk. Mint minden normális tinédzser lány. Még ha nem is tudjuk, milyen pontosan az a "normális". Felkaptam valami egyszerű ruhát, amit a szekrényem legközelebbi pontján találtam, majd még a találkozó előtt egy kis sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem és amúgy is minden nap valamerre másfelé szoktam menni, mert szeretek a természetben kinn lenni. Úgy az esetek 90%-ban amúgy a vadőrháznál kötök ki, az állatok karámjainál, ez is jól mutatja az érdeklődésemet a varázslények és minden egyéb állat iránt is. Ma viszont nem sikerült odáig eljutnom, hiszen a fúriafűz mellett elsétálva egy kicsit óvatlan voltam és az elkapott, majd szerencsére sikerült megkapaszkodnom egy ágában, ami körbe-körbe kezdett el forogni velem. Hangosan felsikoltottam, de utána szinte levegőt sem tudtam venni, a pálcámat sem tudtam használni. Körülnéztem - már amennyire bírtam a forgástól - és valahogy ekkor tűnt fel a fa tövében lévő kis lyuk, ami a jelenlegi legkisebb rossz eshetőséget takarta. Amikor a közelébe értem, váratlanul engedtem el az ágat, és a fúriafűz nagy sebességgel lendített bele abba, majd gurultam még vagy egy méret előre. Fejemhez nyúltam mert hirtelen megfájdult, és néhány perc múlva, jajgatások közepette, sikerült feltápászkodnom. Ekkor tudatosul bennem, hogy a lyuk valójában valami alagút szerűség lehet, de az biztos, hogy én most vissza a fűz felé nem megyek... úgyhogy felfedezési vágytól és fájdalomtól fűtve elindultam előre. Csak mentem és mentem, pálcámat is előszedtem, hogy némi fényt nyújtson ebben a sötétben. Furcsa, mert talán félnem kellene, de valamiért úgy érzem, hogy nincs mitől. Aztán egyszer csak egy lépcső feljáróhoz érek, de ha már eddig eljöttem, muszáj megnéznem, hogy hová vezet. A nyikorgások, reccsenések miatt bizonytalanul léptem mindig egyel feljebb. Ha most beszakadna, biztosan itt veszteném életemet és élhetnék szellemként egyedül ebben a poros, piszkos, nedves alagútban, és már soha nem tudhatnám meg, hogy hová vezet a vége. A gondolattól is elborzadok, na azt már nem! Kicsit gyorsabbra veszem a tempómat, és a bejáratot átlépve, egy romos, poros, elhagyatott házba érkezem. Pillanatokkal később pedig rájövök, hogy nem is vagyok egyedül. Nem nyújthatok valami bizalomgerjesztő látványt, a ruhám piszkos és szakadt itt-ott, a fűz rendesen megtépázta. Arcomon földfolt, de én nem jövök zavarba, most még nem, csak felvont szemöldökkel tekintek a fiúra. - Ez a szellemszállás? - Kérdezem meglepetten teljesen figyelmen kívül hagyva Ziggy kérdéseit, hát erre aztán nem gondoltam volna! Ki tudja, hány ilyen hely van még itt a környéken, amiről nem tudhatunk amúgy? Végignézek Ziggy-n, aki amúgy igen vicces látványt nyújt így elsőre, nem is tudom, mit mondhatnék... - Mindjárt felgyújtod az egész helyet velünk együtt. - Célzok a szájában lévő cigicsikkre, majd kicsit odébb lépek, körülnézek. A szoba másik felén összedőlt dolgok vannak, az ablak bedeszkázva, de mégis kicsit besüt rajta a nap. Minden csupa por és kosz, de valahol azért örülök, mert régebben is mindig be akartam jönni erre a helyre... csak hát ugye tilos. - Gyakorolni? Mégis mit tudsz itt, ebben a romos épületben gyakorolni? - Most eszmélek csak rá, hogy mit kérdezett tőlem az előbb. Amúgy egyszerűen nem tudom megszokni, hogy így töri az angolt, bár megértem, de szörnyen bántja a fülem... - Az angolt? - Mosolyodom el végül kicsit pimaszul.
Amikor elterveztem, hogy gyakorolni fogok, én igazából arra gondoltam, hogy viszek magammal egy rakat könyvet, cigarettát, meg kaját, és ott leszek mondjuk reggel kilenctől este hétig. Csak a bűbájtan, az átváltoztatástan, a rúnaismeret meg én. Annyira jó édesnégyesnek hangzik, hogy már csak a gondolatától is buja gondolatok fogalmazódtak meg bennem. A három kedvenc tantárgyamról van szó, és ezeknél az órákon igyekszem magam minél jobban odatenni, nem csak azért, hogy sok pontot szerezzek a házmnak, hanem azért, hogy én legyek az évfolyamon ezekből a tantárgyakból a legjobb. Ami igazából bűbájtanon már úgy érzem, hogy sikerült is, de mindig azt mondom, hogy bizony van hova fejlődni, és mindig van mit tanulni. Már ki is gondoltam a cigarettám közben, hogy először milyen bűbájokat fogok gyakorolni, amikor lépteket hallottam, és megjelent Emily McLaggen a szellemszálláson. Nem mondom, hogy meglepődtem, inkább csak furcsállottam, hogy pont Ő az, aki ide akart nézni. Soha nem hallottam senkitől, hogy azt tervezi, hogy ide jöjjön. Bár ha hallottam volna, sem tettem volna semmit, hiszen legendásan be vagyok szarva a közelében. Ez legtöbbször abban minősül, hogy igazából egy szót nem vagyok hajlandó szólni, vagy ha igen, akkor vagy az történik, hogy valami égbekiáltó baromságot mondok, vagy pedig az, hogy meg sem hallja azt, amit éppen mondtam. Így igazából az utóbbi időben nem is törődtem azzal, hogy felhívjam magamra a figyelmet, úgy voltam vele, hogy az bizony jön magától is. Nos, a legutóbbi kviddics meccsen ez csak annyira sikerült, hogy egyenesen a lába mellé küldtem az egyik gurkót, majd nem sokkal később én is mellé csapódtam, mert a Mardekár terelője engem talált el. Mondhatom szép bemutatkozás volt. Azért mondjuk a csapatban sem dicsértek meg, de én is ostoroztam magam annyira, hogy miért Emilyt vette célba az a gurkó. Elvégre nem küld az ember fia egy mérges labdát amellé, aki szimpatikus neki, ugye? Na ugye. A kérdésére elmosolyodok zavartan. Nem tudom, hogy miért reagálok így minden esetben, amikor ott van a közelemben. Egész egyszerűen olyan hülyének, és balfasznak érzem magam mellette, hogy képes vagyok hülyeségeket mondani, vagy csinálni. Bár most igyekszem összeszedni magam, és komolyan válaszolni a kérdésre. - Igen, ez Szellemszállás. – bólintok, majd körbepillantok. A cigarettacsikket elejtem a számból, hogy egy újabbat tűzzek ajkaim közé, és rágyújtsak. Sokkal kisebbeket slukkolva pihentetem a tekintetem valahol Emily lábainál. Matatok a zsebemben egy kicsit, majd a kinyitott cigarettás dobozt felé nyújtom. – Kérsz egy szálat? – ügyelve arra, hogy ezt most tökéletes angol kiejtéssel kérdezzem tőle. – Lehet, hogy én gyújtani fel helyet egyedül, de te lenni itt. Akkor már én nem vagyok egyedül a bajban, így vihetjük el balhé ketten. – kuncogok fel halkan mondandóm végén. A megjegyzésére elmosolyodok. Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bunkóságnak szánta-e, vagy csak éppen viccelt. Nem szeretem, ha mások azzal bunkóznak, hogy nem tanultam meg rendesen angolul. Ez éppen annyira kellemetlen nekem is, mint azoknak, akik esetleg nem értik mondanivalómat, vagy csak szeretnek cukkolni amiatt, hogy vannak bizonyos hiányosságaim. - Én helyet felgyújtani? – vonom fel a szemöldökömet. – Nem, én nem gyújtani, olyan sosem csinálni semmivel, főleg nem függöny, vagy valami ilyesmi – csóválom a fejem mosolyogva. Korábban felgyújtottam a szobámban a függönyt, a szobatársaim nagyon örültek neki. Aztán persze helyrehoztam, de utána nem tettem zsebre, amit tőlük kaptam. Nem azért, mert leszidtak volna, hanem halálba szekáltak miatta. Az angolos beszólásra egy pillanatra elmosolyodok, aztán hátamat a falnak vetem és nagyot sóhajtok. - Persze, én tanulni itt angol. Tanár nélkül. – forgatom a szemeimet. – Ahhoz kellene tanár is. Amúgy gyakorolni bűbájtan, átváltoztatás, rúnaismeret. De gyakorolni egyedül olyan rossz, lenne kedved velem, vagy esetleg szeretnél csinálni valami más? Én tudok varázsol tea semmiből, gyümölcsös, lenni nagyon finom. – mosolyodok el a végére kedvesen. Megpróbálok ügyelni arra, hogy jó legyen a kiejtésem, és jól használjam a szavakat, de nem mindig sikerül. Mondandóm végére visszatérek Emily arcára, és most megtalálom a szemeit is. Egy darabig állom is a tekintetét, majd elkapom szemeimet, és láthatóan zavarba jövök.
Vendég
Szomb. Márc. 14, 2020 3:00 pm
Ziggy & Emily
Nem mondhatnám, hogy túl sok jót tudok mondani erről a fiúról. Az első alkalommal majdnem agyonütött egy gurkóval, a második alkalommal pedig olyan hirtelen jött belém, hogy azt hittem, eltörött valamim, na meg utána nem mondjam mennyi ideig kellett a jegyzeteimet ismét rendszereznem, mert hát persze azok bánták a legjobban. Na de ennek most épp nincs túl sok jelentősége, hiszen mondhatjuk eltévedtem... bár ha nagyon akartam volna, simán visszafordulok a fúriafűzhöz - na még mit nem! -, de én inkább az előre utat választottam. Elsőre pedig nem is számítottam Ziggytől túl sok mondandóra, mert eddig akárhány alkalommal futottunk össze, mindig csak hebegés, habogás jött, én pedig értelmetlen lila fejjel - szó szerint hajjal - mentem tovább a dolgomra és nem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Összevont szemöldökkel tekintek felé amikor a cigisdobozt nyújtja, és határozottan rázom meg rá a fejemet, na még mit nem! - Na még mit nem! Nem értem, mi a jó ebben a füstben, büdös. - Fintorodom el, és összefűzöm a karomat magam előtt, majd kicsit gúnyosan felnevetek, miközben azt mondja nekem, majd ketten visszük el a balhét. - Egy úriember biztosan magára vállalná a dolgot, én pedig amúgy is csak eltévedtem. - Jegyzem meg aprón, tekintetemben pimaszsággal, de szinte mindig ilyen, legalábbis a szüleim már kiskorom óta ezt mondják. Kicsit odébb sétálok, még fedezem fel a helyzet, a padló viszont nem túl biztatóan nyikorog alattam, mintha bármikor be tudna szakadni, így végül úgy döntök, nem messze Ziggytől megállok. - Ezek szerint már gyújtottál fel függönyt... hm, igazi vandál vagy. Onnan már nincs messze a következő lépés. - Ezt most valóban nem piszkálódásból mondom, csupán poénosan, viccelődve, egy kicsit őszintébb mosollyal, mert hát amúgy jó kedvem van, csak nem hittem, hogy pont ő lesz majd itt, a semmi közepén. Kicsit lehet, hogy kellemetlen volt az angolos beszólásom, pedig egyébként nem akartam vele megbántani... remélem tényleg nem is vette nagyon magára. Mondjuk a mondandóját hallva nem hinném. Végig őt figyelem és ahogy egyszercsak sikerül elkapni a tekintetét, ott megállok, rá is csodálkozom, de ő hamar zavarba jön és már megint a földet pásztázza. Nem is értem... - Nem harapok. - Jegyzem meg először, majd mielőtt még bármit tudna mondani, folytatom. - Bűbájtan, átváltoztatástan, rúnaismeret? Az első kettőt még értem, itt lehet, de a rúnaismeretet, hogy? - Vonom fel ismét a szemöldököm, és közelebb lépek hozzá, majd egy kis idő elteltével, az egyik viszonylag stabilnak tűnő asztalra ugrom fel, nem érdekelve, hogy az poros, még utána ujjammal a porban rajzolni is kezdek. - Na, hol van már az a tea? - Kis idő elteltével tekintek ismét fel rá, ezzel elfogadva a felkérést, még úgy is, ha azt sem tudom, hogyan fogunk itt gyakorolni. Még a végén magunkra robbantjuk a helyet komolyan...
Azt hiszem az elmúlt két évem azzal telt, hogy folyamatosan lejárattam magam Emily McLaggen előtt. És csak azért kettő, mert az első három évben nem is igazán beszélgettünk. Aztán két éve valami megváltozott. Elkezdtem keresni a társaságát, csak a probléma az volt, hogy nem igazán találtam meg. Néha pár szót beszélgettünk, aztán mindig elment. És még őt sem okolhattam ezért, hiszen Ő mindig kedvesen és aranyosan közeledett felém. Vagyis úgy gondoltam, aztán kiderült, hogy bizony én alig szóltam hozzá valamit. Eleinte azért, mert akkor még ennyire sem tudtam angolul, utána pedig azért, mert zavarban voltam. De csak az utóbbi időben kezdtem rájönni, hogy miért. Valamilyen szinten bejön. Azokat a szőke tincseket vadászom mindig a folyosón. Nem szó szerint, azért odáig sosem jutott el a dolog, hogy én zaklatnám, vagy valami ilyesmi, de az első emberek között ő van, akit szoktam keresni tekintetemmel a nagyteremben, a kviddicspályán, a birtokon, igazából bárhol, ahol csak felbukkanok, és ő is ott van. - Hát jó, én nem erőltet semmit. – vonom meg a vállam, amikor elutasítja a cigimet. – Bocsánat, ha zavarni téged füst, akkor amíg te itt vagy, én nem gyújtok rá. – feltűnhet neki, hogy egy picit lassabban, és megfontoltan beszélek. Ez azért van, mert nem akarok rossz kiejtéssel mondani dolgokat. Persze ez abban a pillanatban el fog tűnni, ahogy jobban belelendülök a beszélgetésbe. - Hát, Oroszországban mondani férfiakra azt hogy… Hogy… Őőőő… - pillantok el a szoba egyik sarkába, amíg keresem az angol megfelelőjét a női nemi szervnek. – киска. – bököm ki végül oroszul, amire majd biztos nagy kérdő tekinteteket fogok kapni, de ha rákérdez később, és eszembe jut a szó, akkor meg fogom válaszolni. – Meg van olyan férfiak, akikre mondják, hogy lenni állat, vedelni sok vodka, ütni feleség, elhagyni feleség. – az utolsó két szót már nem akartam kimondani. Látszott is rajtam, hiszen a végén egyből sűrűn kezdtem pislogni, és a legtávolabbi pontot pásztázni, hogy ne engedjek teret könnyeimnek. Amikor megemlíti, hogy gyújtottam már fel függönyt, csak bólintok, és elnevetem magam. Igaz, hogy akkor nem volt olyan vicces, mert még elsőben történt, és sem én, sem a szobatársaim nem tudtuk, hogyan lehet a pálcánkból vízsugarat elővarázsolni, ezért csak összevissza csapkodtunk velük, így még több ágyra ment át a tűz, végül pedig az egész körletet ki kellett üríteni. – Te emlékezni arra, mikor körletet kiürít tűz miatt? Na, az volt én, meg szobatársak idióta akció. – csóválom meg a fejem. Tényleg én vagyok a két lábon járó szerencsétlenség. Ha egy valamihez értek a korábban felsorolt tárgyakon kívül, akkor az a repülés. Nem azért vagyok a Hugrabug terelője, mert egy legendás balfasz vagyok a seprűn. Éppen ellenkezőleg. Piszkosul jól tudok repülni, fürge vagyok, gyors, általában pontos… De ha valamit ki kell emelnem, az bizony az esetlenség. Az egyik legrosszabb tulajdonságom. - Hát rúnaismeret lehet gyakorolni könyvből. Hoztam kettőt, lenni egy csomó fordításom, de azt inkább majd csinálni meg egyedül, helyette inkább beszélget veled. – jövök zavarba ismét a mondandóm végére. Ha Emily eddig csodálkozott, hogy mennyire nem a szokásos Ziggy Yanovich áll vele szemben, akkor most csalódnia kell. Azért még mindig lakozik itt a jó öreg mindentől-zavarba-jövök-de-főleg-attól-ami-Emily-McLaggen Yanovich. Nyelek egy nagyot, majd folytatom a mondandómat. – Gondolni rá, ha már itt vagy, gyakorolhat velem Bűbájtan, meg Átváltoztatástan. – ipllantok rá mosolyogva, majd halkan, szinte suttogva mondom. – És esetleg tanítani angol, hogy máskor tudni veled beszélget. – nem nézek rá egészen addig, amíg befejezem a mondandómat. Onnantól sem igazán, a képzeletemből ismét hangja szakít ki. Összerezzenek, de aztán felpattanok az egyik ágyra, amiből porfelhő jön, ahogy testsúlyom ráhelyezem. - Persze, csinálni, bocsánat csak elkalandoz. – veszem elő a kabátom zsebéből a pálcámat. Egy rövid koncentrálás után két nyolcast formáló kört írok le a levegőben, majd egy keverőmozdulatot teszek, és orosz nyelven mormogok valamit a végén. Ahogy eldugom a pálcát a farzsebembe, és leszállok az ágyról, egy kisebb tálca, és két csésze ereszkedik le. Az egyiken a mugli ikon, David Bowie van, a másikon pedig macik. Utóbbit nyújtom oda Emilynek. – Tessék, remélem ízleni fog.
Vendég
Vas. Márc. 15, 2020 9:21 am
Ziggy & Emily
Soha nem gondoltam rá másként, mint Ziggy-re a fura srácra. Lehet, hogy ez általánosítás volt részemről, de egyszerűen annak ellenére, hogy egy évfolyamba és egy házba járunk, soha nem tudtunk két szónál többet beszélni egymással. Pedig én nem vagyok az a fajta csaj, aki elutasítóan, mogorván bánik másokkal, szeretek barátkozni, de valahogy a Ziggy-vel kapcsolatos helyzeteink egészen máshogy alakultak. Tényleg, a történtek nem vetettek túl jó fényt arra, hogy rendesen megismerkedjünk... de talán ez a helyzet most megadja ennek a módját is. Nem tudom. - Nem zavar a füst, csak ne fújd rám. - Nem akarom neki megtiltani vagy ilyesmi, ha neki ez jó, hát felőlem csinálhatja, csak tényleg ne fújja felém, mert megfulladok! Viszont az nagyon tetszik, hogy kicsit próbál megfontoltabban szólni hozzám, értelmesebb mondatokat képezve, bár egyébként is megértem mit akar mondani, de persze azért jobb a fülemnek, ha szebben beszél. Na meg nem utolsó az sem, hogy már elértük azt, hogy két szónál többet mondjunk egymásnak, micsoda haladás! Persze pontosan úgy reagálok az orosz mondandójára, ahogy azt ő gondolja, nagy szemekkel, ám kissé érdektelen tekintettel lesek felé, mert ebből nem tudom összerakni azt, hogy mit is akart ezzel mondani. - Nem értem, mit szeretnél most ezzel. Sajnos az orosz tudásom kimerül annyiban, hogy 'da' - Jegyzem meg egy apró mosollyal, de végül összevont szemöldökkel figyelem őt tovább, ahogy a következő mondandója után hirtelen megváltozik a tekintete. Nem tudom, most rákérdezzek e erre, vagy inkább csak hagyjam elsiklani a dolgot, a beszélgetést tovább... végül csak próbálom oldani a feszültséget. - Te nem a másodikba tartozol, az biztos. De a vodkát szereted? - Közel sem ismerjük egymást annyira, hogy beleüssem az orromat a magánéletébe és hát valljuk be annyira nem is érdekel. Persze, érdekes, hogy ő nem itt született, külföldről érkezett meg ilyesmi... de majd úgyis ha akarja akkor erről később beszélgetünk. Én sem szívesen osztanám meg a magánéletemet egy idegennel, ha belegondolok. Először csak kicsit furcsán nézek, de végül vele együtt nevetem el magam amikor visszaemlékszem a kiürítéses dologra. - Elsőben, emlékszem. Arra is, hogy bazira fáztam az udvaron a pizsamámba. Meg, hogy az egyik fiúnak nyuszis mamusza volt. - Kicsit megváltozik az arckifejezésem, kicsit lágyabban tekintek már Ziggy felé, most ez a nosztalgia jókedvre derített, és hát volt még néhány ilyen gikszer az évek alatt, amikre tudnánk emlékezni. Szerintem ez addig így lesz, ameddig ide járunk, mindig történik valami izgalmas. Aztán felülök az asztalra és már javában egy igazi festményt rajzolok a porba - nem igazán tudok rajzolni, szóval nagyjából óvodás szinten -, amikor rátérünk arra, hogy ő valójában mit is keres itt. - A rúnaismeret nem a kedvencem és nem is értek hozzá, szóval, akkor inkább választom helyette azt, hogy tanítalak angolul. - Jó a fülem, nem számít, hogy halkan mondja, inkább amúgy is arra koncentrálok, hogy mennyire zavarba tud jönni, pedig nem mondok vagy csinálok semmi olyat, amitől ez valójában indokolt lenne. Persze próbálok azért úgy tenni, mintha nem venném észre, hátha ez segít rajta... de megmosolyogtat, mert olyan kis esetlennek tűnik, de ettől valahogy most érdekesebb is. Végig figyelem, miközben az ágyra fekszik, majd a teát varázsolja. Én ilyet nem tudok, de ez tök menő, akármit is mondott közben. Leszállok az asztalról és közelebb lépek hozzá, aztán pedig átveszem a macis bögrét, tiszta cuki. - Aranyos. - Nevetem el magam, majd beleszagolok a csészébe. Jó illata van. - Erre engem is megtaníthatnál majd, néha jól jönne egy ilyen ige. - Főleg, hogy kifejezetten lusta is tudok lenni. Na nem mintha a Nagyteremben nem kapnék meg mindent amit csak szeretnék... de vannak pillanatok, amikor az ember csak úgy megkívánja. Kicsit megmelegítem a kezemet a meleg bögrével, utána pedig óvatosan kortyolok bele egyet. - Hm, ez tényleg jó. - Ízlelgetem még kicsit. - Szóval, mit szeretnél gyakorolni Bűbájtanból és Átváltoztatástanból?
Pedig én esküszöm próbálkoztam azzal, hogy felfigyeljen rám Emily. És rendszerint ez meg is történt, azonban egészen nyakatekert módon. Volt, amikor magamra borítottam egy kelésfőzetet bájitaltanon, egyszer véletlenül átváltoztattam a saját kezem egy kutyalábbá, valamint sikerült már saját magamra kábítóátkot küldenem. Valljuk be, ezek nem lehetnek olyan dolgok, amiért felfigyelhet egy fiúra egy lány. Illetve tudom, hogy a kviddics meccseket mindig megnézte, így inkább ott próbáltam a figyelmét felkelteni. És nem tudom, hogy mennyire sikerült, néhány másik háztársamét, vagy évfolyamtársamét biztosan. Én próbáltam már féltékennyé tenni – persze nem direkt módon, inkább úgy, hogy a társaságában más lányokkal mutatkoztam. Bár meg nem mondom, hogy ez működött-e vagy sem, így az ilyen témában teljesen tudatlan vagyok. Amikor azt mondja, hogy ne fújjam rá a füstöt, csak elmosolyodok, és szólásra nyitom számat. - Rendben, akkor erre én igyekez figyelni. Néha gondolni magamat teljesen hülyének, hogy rászok…tam erre az izére, és egyszerűen csak esni annyira jól nehéz nap után, hogy kevés ennél jobb érzést tudok elképzel ezen a világ. – kúszik mosolyra ajkam, ahogy befejezem a mondandómat. A komolyabb, lassabb beszédem továbbra is tart, ahogyan formálom a szavakat. Bár ilyenkor ami jobban kiütközik, az a rettenetes orosz akcentusom. Ha valaha meg is tanulok angolul folyékonyan, anyanyelvi szinten, biztos hogy a következő nehézség az lesz, hogyan küzdjem le az orosz akcentust, és legyen olyan igazi, angolos szép kiejtésem. - Öh, én keresni azt a szót, ami van nőknek ott, ahol nekem van az, ami. – nevetek fel hangosan. Egyrészt azért, mert így írtam körbe a vaginát, másrészt pedig már-már a saját esetlenségemen is derülök. Mert azért na, van min nevetni olyankor, amikor sokat beszélek. Akkor egyrészt nem is jutnak úgy eszembe a szavak, másrészt pedig olyankor beszélek csak igazán rosszul. Most, hogy odafigyelek rá, úgy érzem sokkal jobban beszélek angolul. – Én nem tudni ártani légynek sem, csak ellenfél játékosai meccsen. – a tekintetemmel az övét keresem, és most, hogy megtaláltam, egy darabig állom a pillantását. A következő mondatot is úgy kezdem el. – Én? Én nem bírni szinte semmilyen alkohol. Legutóbb is berúg…tam egy mézbor, és Merlin menteni engem attól, hogy kísérletezni, nem szeretni alkohol. Ha elmenni valamilyen buli, vagy bál, ott is inni töklé, esetleg egy vajsör, és nagyon ritkán mézbor, de azt te nem szeretni látni, hogy én milyen az első pohár végén. – egészen szószátyár lettem. Nevetve csóválom a fejem, ahogy elmesélem, mennyire nem bírom az alkoholt. Lehet, hogy gáz dolog, lehet hogy nem, de igazán nem is szeretek inni. Nem szoktak abból jó dolgok kisülni, amikor alkoholt emelek az ajkaimhoz. - Igen, az történni úgy, hogy szobatárs valahogy begyújtani függöny, mi nem tudni vízsugarat akkor még elővarázsol, ezért csak csapkodni pálcával ide-oda, és így csinálni még nagyobb tűz. Pálcából jött ki minden, csak víz nem, inkább szél, még több tűz, ezért gyorsan kirohanni. – csillognak nosztalgikus hangulatban a szemeim, ahogy mesélem a korábbi történetet. Majd gyorsan eltűnik a nosztalgikus hangulat, ahogy a tantárgyakra terelődik a szó. – Rúnaismeret szerintem lenni egyszerre izgalmas és unalmas. Őrizni rúnákkal sok minden, fogva tart ezer átok, bűbájt, lenni nagyon veszélyes, de néhány óra meg iszonyatos unalmas. – vonom meg a vállamat. Az angol tanításra felcsillan a szemem, és elmosolyodok. Ziggy. Itt van a nagy esélyed. – Én tanulni tőled örömmel, te beszélni olyan szépen, szeretni ahogy formál szavakat, szeretni ahogy te beszél órán. – Na igen, a mondandóm második felét már nem akartam kimondani. Látszik is rajtam, elpirulok, a földet kezdem pásztázni. De mikor átnyújtom neki a teát, már rendezett arcvonásokkal, és színnel nézek újra a szemeibe. - Csak reméltem, hogy te szeretni macik. Otthon volt nekünk egy medve, idomított, játszani vele sokat kiskoromban. – nézem mosolyogva a macis csészét. – Rendben, megtanítani majd téged ilyenekre, ha te engem tanítani angol, alku? – nyújtom a kezem felé. Remélem, elfogadja. Ha lepillant a nyújtott jobb kezemre, látja, hogy egy kicsit remeg. Arra koncentrálok, hogy legalább az arcomon ne lehessen látni, hogy minden egyes pillanatban zavarba jövök, így most a kezemen lehet látni érzelmeimet. - Öh, azt még nem tudni, nem gondolni ki. Úgy szoktam csinál ilyenkor, hogy idejönni, meginni itt egy teát, kinézni mit szeretni gyakorolni, és aztán – csettintek egyet a kezemmel – hajrá! Első körben gondolni ilyen egyszerű átváltoztatások, üvegből nyúl, vagy pohárból madárka. – sorolom hogy mire gondoltam. Felpillantok az arcára, és rámosolygok. Órákig el tudnám nézegetni. Ezeket a szemeket, a szőke hajkoronát, a fitos orrát, a testét. És ha órákat tuti nem, hosszú perceket csendben vagyok, ahogy az arcát nézem. - Egyébként én szerettem volna tőled kérni bocsánat, hogy majdnem leütni először gurkóval, aztán majdnem saját magammal. Remélem nem ijedni meg nagyon. – sóhajtok fel. Úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a múltkori meccs után.
Vendég
Hétf. Márc. 16, 2020 6:25 pm
Ziggy & Emily
Az utóbbi években még nem különösebben vágytam fiúk társaságára. Megvoltam a saját kis baráti körömben, a lányokkal többnyire... hisz úgy éreztem mindig is, hogy a fiúk külön bandákba vergődve mászkálnak, mint ahogy mi is. De elvoltam így és hát valljuk be, ennyi idősen még az ember nem veszi észre a jeleket, a figyelmeztetéseket, főleg ha mondjuk valami meseszerűre vágyik, egy kicsit a fehér lovagra, de minimum valami virágfélére azt hiszem. Így Ziggy nekem csak a fura srác volt mindig is. Még talán most is kicsit. Nem ismerem különösképp, de már többet láttam belőle, mint azelőtt. - Hát, pedig biztosan van ennél sokkal jobb érzés is a világon, hidd el nekem. Például a lovaglás. Nekem az esik jól egy nehéz nap után. - Mások vagyunk, nagyon mások. Ugyan nincs túl sok lehetőségem a Roxfortban egyik kedvenc sportomat űzni, de amikor bármilyen kiutat, lehetőséget látok a közelben lévő lovardába eljutni, azonnal megfogom azt. - Olyan érzés, mintha repülnél. - Jegyzem meg még halkan, egy apró sóhajjal ajkaimon, miközben próbálom tartani vele a szemkontaktust, ami amúgy egyáltalán nem könnyű. Már szinte nem is foglalkoztat a furcsa kiejtése, az akcentusa, csak... ne beszéljen hozzám oroszul, mert akkor biztosan elveszem az éterben. Kicsit meghökkenve pillogok tovább amikor végre megértem mire céloz, de csak egy vigyor kíséri az értelmezést, és zavarodottan meglóbálom lábaimat. - Ahhhaa, értem már. - Ezzel nagyjából jelzem felé, hogy ezt a témát talán hanyagolhatnánk is. Szerencsére, kicsit a kviddics felé húz most, ami jó, jobb... igaz nem játszom, de ez nem tántorított el soha attól, hogy a lelátón üvöltözve szurkoljak a saját házam csapatának. Általában elég feltűnő szoktam ott lenni, talán... ennek is köszönhető, hogy a múltkor azzal a gurkóval majd eltalált. Nem tudom. Nagyon tetszik, hogy így megnyílt nekem és végre kicsit hosszabban sikerül elbeszélgetnünk. Ugyan ezek érdektelen dolgok, de egy baráti ismerkedésben fontosak. Tekintetem sokkal mosolygósabb lesz, ajkamon is ott ragad az a bizonyos. - Hát, én megmondom őszintén, hogy még soha nem próbáltam a vodkát. Meg nagyon semmi mást. Úgyhogy nem tudom milyen érzés. De őszintén, lehet, hogy ezek után nem is szeretném. - Kuncogom el magam. Elég meggyőző volt a mondandója, de hát mindenki a saját bőrén tapasztalja meg milyen az, amikor először igazán spicces vagy esetleg részeg... bár nekem még nem volt alkalmam, a baráti társaságom túl jó, és őszintén azt hiszem, még eddig soha nem gondoltunk bele, hogy milyen lenne alkohollal ünnepelni inkább, mint a nagyok... Hasonlóképp nosztalgikus hangulatba kerülök mint ő, amikor mesélni kezd. Persze erre már nem tudok nagyon semmit mondani, mind voltunk tudatlanok és bohók, főleg elsőben. A fiúk pedig mindig csinálnak ilyen dolgokat. A lányok lazábban tolják. Legalábbis az én tapasztalatom szerint... vagy az is lehet, hogy később tetézik ez a dolog. Passz. Felnevetek jó hangosan arra, ahogy mesél. - Bolondok. De utána első dolgotok volt megtanulni a vízbűbájt, remélem... - Viccelek. Ezek után kicsit a tantárgyakra és a tanulásra terelődik a téma, igazából nem szerettem volna hátráltatni őt, mert azért jött ide, hogy gyakoroljon, én meg csak úgy beestem, mit sem sejtve az egész helyzetről. Sőt, arról sem, hogy hová kerülök. Ahogy felkelek a poros asztalról, a nadrágom tiszta kosz lesz, kicsit porolgatom, de úgy igazán nem is érdekel. Soha nem voltam az a cicababa féle csaj... - Biztos, ha mélyebben beleásnám magam a rúnákba, meglátnám benne az izgalmasságot, de egyelőre ez még nem sikerült. - Forgatom meg a szemem, majd széttárom karjaim és felhúzom a vállam, ezzel nagyjából részemről le is zárva a témát, egyelőre. Nem tudom, hogy meg fogom e bánni, hogy belementem ebbe az angol tanítós dologba, még soha nem kellett úgymond senkit sem korrepetálnom, a nyelvtanítás pedig teljesen más tészta, de hát Ziggy felcsillanó szemei láttán, már nem bizonytalanodhatok el, amúgy sem szeretek csalódást okozni másoknak. Mi történhetne egyébként maximum? Hogy nem sikerül jobban, szebben beszélnie és akkor kiderül, hogy rossz tanár vagyok. Húha. Picit azért zavarba jövök a kedvességétől, ezért néhány pillanatig én is a földet pásztázom. Szerencse, hogy jön a tea, mert azzal mindketten ismét feloldódunk. - Hát, megpróbálhatjuk, de azt tudnod kell, hogy még soha senkit nem tanítottam semmire. Lehet, hogy rossz leszek benne, nagyon rossz... - Próbálom kicsit kifigurázni a helyzetet. Meglepetten pislogok amikor azt mondja, van otthon egy idomított medvéjük. Először nem is tudom hová tenni ezt a dolgot, lehet, hogy nem kellene semmit mondanom, de addig forgatom a szavakat a számban, még csak ki nem bukik belőlem. - Szegény medve.. ez arrafelé szokás? Jobb lenne neki a szabadban. - Nem állok nagy állatvédő hírében még, de elképzelhető, hogy egyszer hasonló dologgal fogok foglalkozni, vagy legalábbis a magizoológia felé hajlik majd az életem. Imádom az állatokat és a velük való kapcsolatot. Egy pillanatig figyelem a kezét amit felém nyújt alku megpecsételésére, és észreveszem a remegést, de csak megmosolyogtat, nem mondok semmit rá, hiszen úgy gondolom, hogy nem vagyok egy félelmetes lány, könnyű velem beszélgetni és megnyílni is előttem, mint ahogy az eddigiekben is ez bebizonyosodott. Hát, mindenesetre én egy határozottabb mozdulattal fogom meg a kezét. - Alku. - Picit belefeledkezem a tekintetébe, amitől aztán zavarba is jövök, majd hirtelen engedem el hideg kezét, és lépek mellé, a teámat kortyolgatva, amit aztán a gyakorlás előtt leteszek az asztalra, ahol ültem. - Oké, akkor gyakoroljunk egyszerűeket. Csak előbb gyorsan megiszom a teát, mert kell a pohár. - Jegyzem meg mosolyogva és ismét a kezembe veszem a macis bögrét, a másikkal pedig a pálcámat kezdem el keresni. Egyedül az zökkent ki a keresésből, amikor elkezdi a bocsánatkérő szöveget. Mondjuk erre nem számítottam, de jól esik, hiszen akkor hirtelen megfagyott a vérem is, nem szerettem volna a gyengélkedőre kerülni hetekre, főleg nem csont összeforrasztás végett. - Hát, eléggé megijedtem, de nem lett nagyobb baj. Ez a lényeg. - Vonok vállat egyszerűen. - Ez nem tántorított el attól, hogy továbbra is kint szurkoljak a meccseken. - Idő közben megtalálom a pálcám, és egy 'áhááá' felszólalás után emelem fel azt, mint valami ereklyét. Végül csak ismét belekortyolok a teámba és immáron végig mosolyogva tekintek a fiú felé.
Kétféle férfi létezik a világon. Ahogy a többiek érnek, és ahogy én érek. Korábban sokkal többet beszéltem, még az első három évem alatt. Persze azt is hibásan, és marha rossz kiejtéssel, akcentussal, de be nem állt a szám. Aztán tavaly, amikor megtörött valami anyámnál, akkor jött az első nagy pofon az élettől. Az első. Azon még valahogy túl tudtam tenni magam, aztán idén a húgommal kezdődtek a bajok, ami mellett azonban nem tudtam maradéktalanul elmenni. Ez meg is látszott rajtam, a barátaim is mondták, hogy mintha teljesen kicseréltek volna. Szószátyárból lettem egy olyan srác, aki alig egy-két mondatban válaszol a kérdésekre, mond dolgokat. Beszélgetéseket alig kezdeményeztem. Egyedül a kviddicspályán, és a csapat körében erőltettem magamra egy pozitívabb attitűdöt, hiszen a csapategységet nem akartam megbontani, meg egyébként is, szeretem azt a sportot, ha minden jól megy, később azzal is szeretnék foglalkozni. - Jó, igen lenni azért ennél sokkal jobb érzés is. – bólintok egyetértően. – Például repülni, vagy mézeskalácsot enni, vagy forró tea egy hideg téli nap, vagy kutyákat simogatni, vagy cicákat, bármilyen állatot. – bólogatok nagyokat, és ugyan a lovaktól tartok egy kicsit, mégis mosolyogva veszem fel Emily mondanivalójának fonalát. – Igen, lovak lenni nagyon nagy, és szép állat. Ugyanakkor lenni kicsit ők félelmetes, bár én tart pónik aranyosnak. – kuncogok fel. Egyszer a húgom meggyőzött, hogy üljek fel egy pónira, attól úgy sem lehet semmi bajom. Mondjuk igaza is lett, nagyon élveztem, hogy a természetben mászkálhatok. Azt hiszem, hogy most valamennyire jobban meg tudtam nyílni, mint az utóbbi időben bármikor. Lehet, hogy ez a szőke hajtincsek birtokosának is köszönhető. Vagyis igen, ez leginkább neki köszönhető. - Szóval orosz férfiak lenni néha gyáva, de lenni másik véglet, gonosz, erőszakos, bántani család. – mondatom hangsúlyából hallhatja, hogy én is lezártnak tekintem a témát. Mosolyom pedig arról árulkodik, hogy már feloldódtam a társaságában. Azért is, mert már egyfolytában mosolygok. Elmondani sem tudom, mikor éreztem magam ennyire élőnek, és ennyire jól. Úgy néz ki tényleg igaz az, amit hallottam: Emily McLaggen jó hatással van az emberekre. Ha a kisugárzása ennyire ki tud rángatni abból az állapotból, amiben lassan egy éve szenvedek, akkor minél többet szeretnék belőle kapni. Tényleg. Amikor a vodkát emlegeti, kiráz a hideg, és én magam is megrázkódok kicsit. Nem sűrűn próbáltam, de elégszer öntötte le apám a sebeimet vodkával fertőtlenítés gyanánt. Az orosz házi vodkánál pedig nem csíp jobban semmi, és az a maró íz, amit a gyomrában érez az ember, miután megitta. Nos, az felér a legnagyobb kínzással a pokolban. - Igazából te nem veszteni semmit. Apám önteni régen sebeimet vodkával, az csípni mint szar, így megutálni vodka elég gyorsan. Angol italokat jobban szeretni, én egyszer… - elakad a nyelvem. Úgy néz ki, amikor olyasmit akarok mondani, akkor zavarban vagyok, és most azt szerettem volna kérdezni tőle, hogy meginna-e egy ilyen italt velem. Lehet, hogy nem lenne jó vége, de valamit csak kitalálnék arra, hogy jobban bírjam a piát. Nyelek egy nagyot. Egy-két izzadtságcsepp is megjelenik a homlokomon, és mereven pásztázom a földet, hosszú percekig. Ha szól is valamit hozzám, nem válaszolok rá. Sóhajtok egy nagyot, olyan üsse kő módra, ha már így itt vagyunk ketten, megkérdezem tőle. Végül is… Nincs veszítenivalóm, igaz? - Szóval én azt akarni mond, hogy egyszer szívesen meginnék veled valami ilyesmi dolog. Állítólag én lenni nagyon vicces egy mézbor után, de nem tudni, a többiek csak úgy mesélni nekem. – fülig elvörösödve pásztázom a földet. Pedig azt hittem, hogy ennyire magabiztosnak érzem magam a társaságában. Hát, ezúttal ez bizony nem jött be. Nem is tudom igazán, miért vagyok ennyire zavarban a közelében. Mármint tudom, hát bejön nekem, de attól függetlenül nem kéne félnem. Mitől kéne? Hogy kiröhög? Azt nem tenné, a látottak alapján egyáltalán nem olyan lány. - Persze, a legelső. – bólogatok nevetve. – Igazából házvezető először nagyon meglepőd, aztán annyira nevetni, hogy elfelejteni tőlünk pont levonni, így megúszni egy dorgáló szóval egész történet. – vonom meg a vállam mosolyogva. Azt nem említettem, hogy szökőévente egyszer a szerencsétlenségem mellé kerül valami szerencse is. Nos azt a pár alkalmat ellőttem már jó régen, és azóta nem is történt velem semmi olyan dolog, amiből a szerencsének köszönhetően jól jöttem volna ki. Egészen mostanáig, most úgy érzem, hogy szerencsés vagyok, amiért ennek a véletlennek köszönhetően megnyílt közöttünk valamilyen ajtó. - Rúnák tartalmazni néha nagyon érdekes dolgok. Volt egyszer egy varázsló, aki leírni rúnákban halála után szerelmének egy bűbáj, ami minden megismerkedésük napján varázsolni neki virág elő egy dobozból. Minden évben más, ez lenni nagyon szép történet. –csillogó szemekkel mesélem. Ez amikor olvastam róla, tényleg nagyon megérintett. – Aztán lenni másik véglet, két rabló belépni Egyiptom, piramis, rúnák aktiválni átok, mely kicserélni két kalandor belső szerv, testrészek, azok nem működni össze, két kalandor meghalni azonnal. – nevetek fel a mondanivalóm végén, aztán gyorsan rendbe szedem vonásaimat. – Mármint ez lenni nem vicces, mert járhatni így bárki, aki lenni óvatlan, az vicces, hogy ókori varázslók és boszorkák lenni nagyon találékony. – dőlök neki a falnak miközben mesélek. Visszataláltam Emily tekintetébe, és most állom is. Hihetetlen, mennyire elbűvölő tud lenni. Az, ahogyan csillognak a szemei, elfeledteti velem minden olyan problémámat, ami az elmúlt egy évben bármennyire is zavart engem. Amik miatt nem tudtam a szociális életemet normálisan élni, és kimaradtam szinte minden jóból. - Én nem hinni, hogy te lenni rossz valamiben. Te lenni nagyon okos, tudni olyan sok minden, biztos tanítani majd nekem nagyon sok jó dolog. Én várni nagyon, de figyelmeztet téged: én nagyon rossz diák, ha nyelvekről van szó, tudni orosz, angol és ukrán meg bolgár csak. – azért annyira mégsem lehet rossz a nyelvérzékem, ha az anyanyelvemen kívül két nyelven beszélek már folyékonyan. Az a célom, hogy az angolt és a franciát is elsajátítsam tökéletesen. Bár franciából csak azt az egy bizonyos mondatot tudom, a ’vulevukusiávekmoá’-t, bár azért biztos hatalmas pofont kapnék. És nem is passzolna hozzám ez a mondat, ebben a helyzetben főleg nem. - Egyébként anyukám foglalkozott Oroszországban ilyenekkel. Ő volt ott valamikor magizoológus, de mikor mi idejöttünk, felhagy tevékenység, érni annyi trauma, azóta nem foglalkozni… Igazán semmivel. – vonok vállat egykedvűen. Nem mondhatnám, hogy kellemes lett volna a családi életem, de ezzel traktálni meg végképp nem akarom Emilyt. – Bocsánat, megint mondani olyan dolog, amivel nem szeret téged fárasztani, biztos neked is meglenni saját magad gond, nem akarni nyakadba varr még sajátom is. – mosolygok rá. Amikor hosszabb ideig pillant a szemembe, önkéntelenül is lágyul kezem, ahogy övét tartom tenyeremben. Majd amikor elhúzza, reflexszerűen utána is nyúlok, de amikor eszembe jut, hogy mit is kezdtem el csinálni, vissza is húzom magam mellé a kezemet, és zsebre is dugom. Elég hülyén festhettem ebben a pillanatban. - Ó, nem, nem. Nálam lenni két pohár, mindig, ha egyikkel történni valami. Te csak tartani meg macis bögre, én direkt varázsolni azt neked, emlékbe. – pillantok ismét a szemeibe. Önkéntelenül is alig észrevehetően közelebb lépek hozzá. – Na, én tanítani először neked teavarázslás, vagy csak gyakorolni? – kezem továbbra is a zsebeimben tartom, és ide-oda billegek a lábaimon. Láthatóan izgatottá tett, hogy nemsokára varázsolni fogunk, és még milyen remek dolgokat. - Ígérem, legközelebb vigyázni gurkóval, meg ha téged látni, akkor megpróbálni karjaidba esni, nem pedig kiütni. – nevetek fel halkan. Haladunk Ziggy, már bókokat is tudsz mondani. Vagyis legalábbis annyira fel tudtál oldódni, hogy ilyen szólásokat is dobálsz magadból. Azonban amit most mondtam, arra biztos nem voltam felkészülve. Nem is gondolkoztam. Nem is mérlegeltem semmit, meg úgy, a következményeit sem vontam le a szavaimnak, csak úgy magától kinyílt az ajkam, és a következő pillanatban úgy éreztem, mintha életem leghülyébb mondatát ejtettem volna ki a számon. Lassan, minden egyes szó után megállva, hogy tisztán, érthetően, helyes szórenddel mondjam el. - Van… kedved… eljönni… velem… jövő… hétvégén… Roxmortsba? -
Vendég
Szer. Márc. 18, 2020 7:01 pm
Ziggy & Emily
Kicsit szélesebben mosolygok Ziggy felé amikor végre elismeri, hogy igen, tényleg vannak jobb dolgok az életben a cigarettától. És őszintén egyet tudok érteni azzal amit mond. Ugyan nem vagyok a legjobb repülésből, a tesóm jobban hasonlít ebből a részből apámra - a kis suttyó örökölt minden jót -, de emlékszem még régebben amikor sokat gyakoroltunk, milyen csodás érzés volt. - Na látod, ezekért a dolgokért érdemesebb élni mint a cigiért. - Vonom fel a szemöldökömet és amolyan 'én megmondtam' nézéssel tekintek rá. Amúgy szeretem ha igazam van... és hát igaz még csak a tizenötödik életévembe léptem be, de az ilyen dolgokban már akadnak tapasztalataim. Persze azt nem mondanám, hogy sokat éltem volna vagy ilyesmi... de majd eljön ez az idő is. - Ha elnyered a bizalmukat, nincs megbízhatóbb társ náluk. - Teszem még hozzá a lovas témához. Persze nem mindenki tud kimozdulni ilyen szinten a komfortzónájából, sokan életük végéig nem találkoznak lovakkal, nem próbálják ki a lovaglást, de én szinte mindenkit próbálok erre ösztönözni. Azért mindenesetre Ziggyt megnézném egy pónin ülni, biztosan vicces látvány lehet. Ennek gondolatára, kicsit vissza kell fogjam a nevetésemet, ezért egy pillanatig beharapom ajkamat, de szerencsére a témaváltás segít. Sokat hallottam már az oroszokról, a világban különböző vélemények keringenek velük kapcsolatban. Viszont eddig nem mondhattam el, hogy ismerek egyet is... most pedig itt áll előttem Ziggy, akit már inkább mondanék angolnak, mintsem orosznak. Hiszen a két végletet nem látom benne még jelen pillanatban. Kicsit mindkettőnknek sikerül felszabadulnia, sokkal könnyebben beszélek már hozzá, sokkal többet mosolygok közben. Nem bántam meg, hogy ma ide keveredtem, mert attól, hogy Ziggy nagyon furcsa személyiség, még egészen érdekes minden mondandója. Másként látjuk a világot, más dolgokat tapasztalunk, és ezt pedig igazán izgalmas megosztani a másikkal. - Uh, hát akkor én azt hiszem nem szeretném kipróbálni a vodkát... - Kiráz a hideg attól, ahogy Ziggy elmeséli az élményét ezzel az itallal kapcsolatban. Amúgy sem igazán próbáltam még szinte semmilyen alkoholosat, de az már biztos, hogy nem ezzel az itallal fogom kezdeni egyszer. Ahogy hirtelen a földet kezdi kémlelni és hosszú pillanatokig csak hallgat, én figyelem őt. Nem tudom, mit mondjak, kérdezzek e valamit, igazából csak várom a folytatást, mert hát félig abbamaradt a mondata valami miatt. Nem ismerem még olyan jól, hogy belekérdezzek a dolgaiba, inkább csak csendben, lábamat lóbálva megvárom, hogy folytassa. Amúgy is bunkósság lenne most valami más témával közbevágni. Aztán megértem, hogy miért zavarodott be. Ha felnéz rám közben, láthatja, hogy kicsit én is meglepődött fejet vágok ehhez, de a lágy tekintetem továbbra sem változik semmit. - Oké, szívesen megnéznélek egy mézbor után. - Halkan, kicsit kínosan felnevetek, de hát egye fene, végül is mit veszíthetek a dolgokkal kapcsolatban? Hátha el tudom érni, hogy mindig rám nézzen amikor hozzám beszél, mert hát most aztán nagyon látszik rajta, hogy olyan zavarba jött ettől a kérdéstől, mintha feleségül akarna kérni... pedig ez csak egy ital. Még nem is randi. Vagy ő annak szánhatta? Nem tudom. Ez elgondolkodtat. A rúnaismeret beszámolóján igazából nagyon meglepődök. Tényleg érdekli a téma, és nem számítottam rá, hogy ennyire beleéli magát ebbe, de most, hogy így kicsit többet mesélt, más szemszögből, még én is elgondolkodtam azon, hogy kiveszek a könyvtárból egy könyvet ezzel kapcsolatban és kicsit belefolyok. - Ez milyen romantikus, istenem! Még ilyesmiről nem is hallottam. - Válaszolom az első történetére, hasonlóképp csillogó szemekkel. Melyik lány ne szeretné a romantikát kicsit, még ha titokban is? Aztán ez az érzés hamar elmúlik és a másik véglettől szó szerint, még a szőr is feláll a hátamon. Kiráz a hideg. - Grr, hát ez nem valami kellemes történet. Inkább az elsőt választanám. - Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy elneveti magát ezen. Nekem ez nem vicces, valóban, és nem is tudom meglátni benne ezt sehogyan sem. Aztán megmagyarázza, mondjuk igaz, ebben teljesen igaza van... már ha csak a régi történeteket olvasgassuk, amik akár a Roxforttal is kapcsolatosak, ott is láthatjuk, milyen találékonyak voltak. - Hát igen, de szerintem még a mai napig vannak ilyenek, akik szeretnek kísérletezni. - Teszem hozzá végszóként, és próbálok inkább a szerelmes történetre koncentrálni, azt belevésni az agyamba, nem a másik végletet. Hát nem könnyű, amúgy... Örülök, hogy végre ismét felém tekint, így egészen máshogy fest, mint a találkozásaink 90%-ban amikor is csak a feje búbját láttam, mert folyamatosan a földet pásztázta. Sokáig nem is láttam az arcát, de most végre meg tudom nézni kicsit jobban, és hát azért valljuk be, nem egy rosszképű fiatalember. - Hát, nem mondom, hogy nem vagyok jó ebben, abban, de azért nem vagyok egy évfolyamelső vagy kiemelkedő diák. Inkább az átlagosak közé sorolnám magam. A nyelvtudással kapcsolatba pedig te már most felülmúltál engem, mert én csak az angolt ismerem. - Nincsenek nagy céljaim az életben, amikhez szükség lenne a nyelvtudásra, így nem is erőltettem meg eddig magam soha ebben. A magizoológiához amúgy is csak az állatok nyelvét kell megérteni. Persze néha tök jó lenne, ha például a metamorfmágia helyett párszaszájú lennék, de aztán ismét meglátom a jót a saját képességemben is és soha nem adnám vagy cserélném el másra. - Anyukád tényleg magizoológus volt? - Kicsit felcsillan a szemem ennek a hallatán, ezer és ezer kérdésem lenne, de amikor mondja, hogy sok trauma érte, és már nem foglalkozik semmivel, inkább csak lehajtom a fejem és búsan tekintek magam elé. Szörnyű, hogy a tehetséges embereket ilyennel sújtja az élet, pedig aztán magizoológusokból sincs sok a világban, és persze mindennél jobban szükségünk van most rájuk, hisz változik a természet, a légkör a minden... - Meghallgatlak szívesen, én... tanácsot biztos nem tudnék adni, de nem teher nekem. - Ugyan még csak néhány perce ismerjük egymást úgy igazán, de mindig az a típusú lány voltam, aki szívesen adott tanácsokat és meghallgatott másokat, még ha nem is rá tartoztak ezek a dolgok. A tapasztalatom az, hogy könnyen megnyílnak nekem a diákok, többekkel így lettünk barátok, de sosem bántam meg, hogy meghallgattam őket. Elraktározom magamba ezeket az infókat és igazából nem is bántanak. Ez után nem nehéz belefeledkezni a tekintetébe, miközben a kezét fogom meg az alku miatt. Annak igazán örülök, hogy végre ő is állja a pillantásom, bár amikor feleszmélek és elhúzom az enyémet, ő utánam kap, ez kicsit furcsán hatott, de megpróbálok elvonatkoztatni most ettől, hisz nem ez az első furcsa dolog, amit tőle láthattunk ma. Aztán pedig amúgy is elterelődik a figyelmünk a varázslás miatt, nagyon kíváncsi vagyok, hogy miben jó ilyen szempontból. A tea az nagyon fincsi, remélem még van a tarsolyában egy két ilyen izgalmas bűbáj. - Oh, ajándékba? Köszönöm. - Még egyszer megnézem a macis bögrét, ezek után azt hiszem ebből fogom inni a teámat mindig. - Hm, hát akkor legyen, először tanítsd meg nekem ezt a varázsigét. - Bökök szabad kezemmel a tea felé. Hasonlóképp mint ő, én is igen izgatott leszek attól, hogy végre elkezdünk gyakorolni és tanulni. - Csak mond, hogy mit csináljak. - Egyik kezemben a bögrét tartom, a másikban pedig a pálcámat. Annyira elámított az előtt ez a teavarázs, hogy nem is emlékszem rá, milyen mozdulatokat csinált. Amúgy is sokszor kétbalkezes vagyok, nehezen jegyzem meg ezeket a mozdulatokat, de hát nem hinném, hogy Ziggy rossz tanár lenne, legalábbis az eddigi mondandójából nekem nem ez jött le. Elnevetem magam a kviddicses megjegyzésén. - Nem fordítva kellene, nekem esni a te karjaidba inkább? Az kevésbé lenne furcsa. - Igazából semmi hátsó szándéka nem volt ennek a mondandómnak, csak próbáltam logikusan felépíteni az övét, de ez megmosolyogtat és ha jobban belegondolok, akkor valójában kicsit zavarba is hoz, de ez szerencsére most nem látszik rajtam. Egész jól tűröm ezeket a dolgokat még, pedig legtöbb alkalommal már a hajam színe biztosan változott volna, ha nem is teljesen, részlegesen legalább. Aztán a következő kérdésére szerintem egyikünk sem számított igazán. Érthetően, de ugyan szaggatottan, mintha csak dadogna, úgy kérdezte meg tőlem ezt az egyszerű kérdést, én pedig türelmesen végighallgattam, utána pedig most már biztos voltam benne, hogy zavarba jöttem. Az arcom mellett szőke hajzuhatagomban egy rózsaszín tincs jelenik meg, de csak egy pillanatig, aztán észbe kapok és visszaváltozik. Arcom azért kicsit kipirult marad. - Ezt most vegyem akkor randira hívásnak? - Nem hazudtolom meg magam, egy kicsit még kerülöm a választ, de csak egy pillanat az egész. - Amúgy... szívesen elmegyek veled. - Meg kell mondjam, Ziggy felkeltette az érdeklődésemet, és hát szeretném még inkább megismerni, erre pedig mi is lenne jobb alkalom, mint egy roxmortsi randi?
Amikor azt hittem, hogy a mai napon rossz dolgok fognak velem történni – mondjuk rám szakad egy kanapé a felső szintről, vagy eluralkodik rajtam a por allergiám, és a halálba prüszkölöm magam, akkor végül is az egész napom szinte fenekestől felfordult, és egyből jobbá változott Emily hatására. Úgy néz ki tényleg igaz az, amit egyszer anyám mondott, hogy csak várjam meg a megfelelő pillanatot és a megfelelő embert, nyíljak meg neki annyira, hogy ő ezt észre vegye, és viszonozza, onnantól pedig már elvileg akár nyert ügyem is lehetne. - Jó, igazából cigaretta lenni ártalmas, elvileg én meg lenni sportember. – állom Emily ’én megmondtam’ tekintetét. Esküszöm, még ez a tekintet is olyan, amiben képes lennék órákat eltölteni. Azt hiszem erre mondják azt, hogy teljesen a bűvkörébe kerültem valakinek. Kevés olyan ember van, aki ekkora hatással van rám. Vagyis a kevés alatt azt értem, hogy csak a szőke hajkorona tulajdonosa tud ilyen reakciót kiváltani belőlem. Ami azért mondhat valamit arról, hogy mennyire vagyok a ’menjünk, és dugjunk meg minden lányt, mert kamaszodom’ csoport tagja. – Képzeld, egyszer én ülni egy pónin, mikor húgom rávesz, hogy próbálni ki! Életemben nem félni annyira az első két körnél, aztán póni érezni, hogy én biztos fél, és nagyon barátságos lenni velem az után. – csillogó szemekkel mesélek élményeimről. Azóta igaz, hogy a lovakat nem szerettem meg, de a pónik nagyon a szívemhez nőttek, el is tudnék képzelni egyet majd később a saját családom körében. Elég menő lenne. - Egyébként csak orosz vodka lenni ennyire szörnyű. Nálunk Szibériában, meg Oroszországban inni emberek hideg ellen állandóan. Szerintem több vodkát inni ott mint víz, ezért lenni sok mondás orosz emberek, hogy mind alkoholista. Sokan lenni tőle berúgva állandóan. De brit vodka lenni hozzá képest sokkal finomabb. – mesélek mosolyogva hazám nemzeti italáról. Minden országnak van egy ilyen kuriózumnak számító itala. A magyaroknak ott van a pálinka, a németeknek a sör, nekünk oroszoknak pedig a vodka. Pedig sosem értettem az emberek zömét, minek kell ekkora feneket keríteni egy olyan italnak, aminek igazából nincs is íze, csak a tömény etil-alkoholt érezni az elfogyasztásakor. Most már szánt szándékkal teszek meg egy lépést Emily felé. Aztán megállok, és inkább hátral épek egy felet. Látszik, hogy a kezdeti állapotomhoz képest már jóval oldottabb hangulatban vagyok, az arcomra visszatért egy kis szín is, szemeim élénken és boldogan csillognak – főleg akkor, amikor pillantásom a szőke fürtök tulajdonosáéba réved – és ami a legfontosabb, tartásom is sokkal magabiztosabbnak tűnök. Mondjuk ezzel a hátralépéssel eléggé az ellenkezőjét mutatom, de rájöttem, hogy nem szabad semmit sem elhamarkodottan tenni, nem szabad egyből rávetni magam a lányra, mert abból egyrészt csak rosszul jöhetek ki, másrészt pedig én sem tudnám azt csinálni, hogy egy ilyen komoly esélyt elszúrjak azzal, hogy letámadom. Biztos megijeszteném. - Csak emlékeztetni te engem, hogy inni lassan és megfontoltan, és még véletlenül sem… - emelem fel a mutatóujjam és kuncogok hozzá – ihatni meg egy pohárnál több, mert akkor úgy kelleni engem neked visszahúzni Roxmorts, az pedig nem lenni jó élmény. – való igaz, hogy nem bírom az alkoholt. Ez egyszerre áldás és átok is, hiszen amikor valaki iszik, akkor én általában vagy nem szoktam, vagy csak egy pohárral, mert az után én sem tudok arra vigyázni, aki elkövette azt a hibát, hogy túlságosan is felöntött a garatra. - Ez a varázslat lenni egyébként annyira nem bonyolult. Ha tartani ide kezed, akkor mutatok neked valami. – és ha odanyújtja a kezét, akkor tenyerébe egy virágkoszorút, amolyan hippiset varázsolok, majd mosolyogva felé nyújtom. – Virágbűbájok lenni nagyon egyszerű, és okozni örömet nekem. Remélem tetszik neked is. Sajnos elhervad majd idő után, de remélem azért tetszik. – pillantásommal az övét kutatom, és amikor megtaláltam, kedvesen mosolygó szemeimből tudomást nyerhet arról, hogy nem vagyok olyan creepy csávó, aki amúgy ugyanezt megcsinálná mással. Vagyis hogy nem vagyok amúgy egy creepy csávó. Remélem nem is lát annak. – És képzelni el, hogy mennyi történet van még. Nem mondani több ilyen beteg dolog, inkább mondani majd ezentúl szebb, viccesebb dolgok, ha téged érdekelni ez. – reagálok arra, amit a betegebb történetemre mesélt. Azt mondják, az életben mindig kell B terv. Ha nem jön össze a kviddicsezés, nagyon szeretnék átoktörő lenni. Ezért is próbálok ennyire keményen tanulni, hogy a kellő tudásom meglegyen, mire odaérek a válaszút elé. De hogy mit fogok majd akkor választani, azt még talán maga a nagy Merlin sem tudja. Én sem. - Én szerintem te akkor is lenni nagyon tehetséges! Tudni olyan sok minden, lenni nagyon aranyos, mikor jelentkezni órán, mikor kijavítani többiek, ha mondanak rossz. Mindig is büszke lenni, hogy te vagy háztársam. – mosolygok rá kedvesen. Valahol belül tényleg ezt gondoltam, hogy jó érzés Emily háztársának lenni, mert annyit tud tőle tanulni az ember. Szorgalmat, kitartást, az élet napos oldalát. És még mennyi dolgot szeretnék én tőle megtanulni. Rengeteget. Szinte leírni sem lehet, megmondani sem. - Igen, hisz én mondani korábban. Nekünk volt idomított medve, ő lenni családi házikedvenc. Anyukám tanítgatni sok mindenre, ő nem veszélyes egyáltalán senkire. – kuncogok fel. – Vagyis már csak nem volt veszély senkire. – amikor elköltöztünk Oroszországból, a medve megérezte, hogy ő oda nem jöhet velünk. A költözés előtti napon holtan találtuk az udvarunkon. Valahogy soha nem beszéltem ezekről senkinek, de akkor megviselt ez az esemény, manapság már úgy gondolom, jobb neki ott, ahol most van. – Igazából én nem szokni hozzá soha, hogy lehet beszélni másnak érzéseim. Eddig beszélni róluk húgommal, mostanában viszont neki is meglenni saját probléma, én pedig néha úgy érezni, hogy egyedül marad gondjaimmal. És nem merni senkinek beszélni róla, mert az lenni nagyon gáz, ha valakihez csak úgy odamenni hogy ’hé, beszélhetünk, szeretnél lenni lelki szemetesládám?’ – nevetek fel a végére. Mert az nem az én asztalom, hogy más embereket kihasználjak, és csak lelki szemetesládának használjam. Ezért sem akarom Emilyre zúdítani az egész mindenséget, biztos meg van neki is a saját gondja, baja, nem kell még az enyémmel is küzdenie, azt is cipelni. Azt elég, ha saját magam teszem. - Öh, rendben. Igazából igényelni ez csak koncentráció, és egyetlen egy szó a végére. Vedd elő kérlek pálca. – ha megtette, akkor egy utolsó mosoly után a szemeibe pillantok, majd becsukom a sajátjaimat. Két nyolcast írok le a levegőben a pálcámmal. – Ez lenni első része bűbájnak. Miközben írni le két nyolcas levegőben, gondolni erősen milyen teát szeretnél, mekkora. Utána a keverőmozdulat alatt, amit csinálhatsz bárhogy, én szokni úgy, mintha nagy fazékban keverni, na az alatt gondolni te a tálcára és arra, hogy legyen forró a tea. – ha elkezdte, akkor hátralépek kettőt, és megvárom, hogy mi lesz az eredménye a próbálkozásnak. - Én örülni annak is, ha te esni én karjaimba. – pillantok magam elé. Zavarban vagyok, de most már nem amiatt, hogy vele beszélek, hanem azért mert olyan dolgokat mondok ki, amiket nem gondoltam volna ez előtt pár órával, nappal, héttel, hogy kimondok. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lépést teszek előre. Akkor még jobban zavarba jövök, amikor rákérdez arra, hogy vegye-e randira hívásnak. Már-már óráknak tűnő percek után nyitom szólásra a számat. - Igen, én szeretni téged megkér arra, hogy eljönni velem randi. – sóhajtok fel, mintegy felszabadulva. Újra a szemeibe pillantok. Amikor igent mond, széles mosolyra húzom ajkaimat. Szemeim csillognak, szívem hevesen ver. – Merlinre. Emily McLaggen igent mondani nekem. – kisgyermekes örömmel szökkenek párat egy helyben. Majd közelebb megyek hozzá, és szemügyre veszem a próbálkozását. Bátrabban viselkedem most. Kezemmel a pálcás keze után nyúlok. Lágyan fogom meg, így ha el szeretné húzni azt, nem fogom megakadályozni benne. – Próbálni így, és mondani a szót a végére: Chay!Ez jelenteni oroszul tea. Bocsánat, ezt az előbb elfelejteni mondani. – pillantok rá szabadkozva. Így, hogy megfogtam a pálcás kezét, egészen közel kerültünk egymáshoz. Végre megértettem, miről is beszéltek akkor, amikor azt mondták, nagyon-nagyon jó illata van. Nos, ez tényleg így van. – Ne haragudni, én nem akarni kényelmetlen helyzetbe hoz téged. – de egyelőre nem lépek el tőle, még mindig közel állok hozzá. – Neked lenni nagyon jó illat. – mondom halkan. Tudom, hogy ilyen távolságból meg fogja hallani, csak egyelőre nem mertem hangosabban tudtára adni.
Vendég
Kedd Márc. 24, 2020 11:22 am
Ziggy & Emily
Még egyszer megkapja az én megmondtam tekintetet, amikor ráadásul rávilágít arra is, hogy ő bizony egy sportember. Hát igen, gondolom ha tudná az edző, hogy dohányzik, biztosan nem örülne neki, sőt... ha ezzel még a csapat esélyeit is bomlassza, akkor pedig pláne. De persze beszélhetünk itt mértéktartásról és egyebekről, mindig vannak kibúvók az ilyen dolgok alól. - Akkor végül is egész jó élmény volt a végére nem? - Kérdezem még egészen nagy vigyorral az arcomon a pónis meséjére. Kisebb koromban én is először csak pónin ültem, de később ez már nem volt elég és őszintén? A legjobb döntés volt, hogy kipróbáltam a rendes lovaglást. Persze a szüleim nagyon féltettek és szerintem még a mai napig féltenek, de hát ez benne van a pakliban azt hiszem. Mindig félteni fognak. - Hát, én igazából egyikhez sem értek. De gondolom máshogy csinálják vagy ilyesmi. Az oroszok ezek szerint már lehet nem bírják a tempót az újragyártásban. Brr. Hogy lehet ennyi alkoholt meginni? Nem értem, még ha hideg is van... az csak... egy érzetet ad, attól még ugyan úgy fognak fázni. - Elmélkedek a vodka dolgon. Nekem eszembe sem jutna a hideg ellen alkoholt inni, pedig sokan ezt teszik, de logikus szemmel nézve ez valóban nem megoldás. Még a mai napig sok olyan emberről lehet hallani, aki hazafelé a kocsmából halálra fagyott, hát nyilván őt sem tartotta az alkohol melegen. Nem is veszem észre igazából, hogy Ziggy már közelebb áll hozzám. Ezek az apró gesztusok sokszor elkerülik a figyelmemet, nem vagyok túl jó megfigyelő, de annál lazább, persze ha sikerül feloldódnom egy ember társaságában. Ziggyvel voltak apró fenntartásaim, de csak azért nyilván, mert a kapcsolatunk nem indult valami verőfényesen... bár most az veszem észre, hogy az együtt eltöltött rövidke idő alatt ez teljesen megváltozott. Ő is többet beszél és már többet is néz a szemembe, és én sem vagyok már görcsös. Ezt mutatja az is, hogy szinte kérdés nélkül elfogadom, hogy meghívjon egy italra. Felnevetek ismét. - Oké, nem szeretnélek a hátamon vinni az iskoláig, az tényleg elrontaná az élményt. - Elgondolkodom ezen a helyzeten. - Mondjuk, ki tudja, még rám milyen hatással, lesz, lehet, hogy egymást kell támogassuk majd. - Vonok vállat kérdő tekintettel, igen, mivel én még eddigi életemben talán soha semmilyen igazi alkoholos italt nem ittam, nem tudom mi lenne... bár valószínűsítem, hogy hasonlóképp történne az egész, mint Ziggyvel. Kicsit elterelődik a téma a varázslás felé. Érdekes, hogy Ziggy miket tud és milyen történeteket mesél, sokkalta csillogóbb szemekkel tekintek felé és izgatottan várom mindene lépését, minden mozdulatát, hiszen ez éltet minket, a varázslat, ebből vagyunk és ebből leszünk, és én pedig igen motivált vagyok ezzel kapcsolatban, mindent meg szeretnék tanulni, amit csak lehet. Leszállok az asztalról és közelebb lépdelek hozzá, majd kérdés nélkül felé nyújtom a kezemet, és a virágkoszorú láttán elvigyorodom, mint a vadalma. - Meglepsz, Ziggy! - Nevetve veszem át a koszorút és egy könnyed mozdulattal a fejem tetejére teszem, majd viccesen pukedlizek hozzá, de azt hiszem, tökéletesen illik hozzám ez a stílus. Kiskoromban, sokszor készítettem koszorút kézzel, de egyszer sem jutott eszembe, hogy mennyire egyszerűbb lenne varázslattal. Mindig tanul valami újat az ember... - Szeretem a virágokat. És a boldog történeteket is. - Erősítem meg a kijelentését. Jó, a rémisztő történetekből tanul az ember, ezeket általában azért mesélik el és amúgy nem riasztanak meg... csak ha már választhatunk, akkor miért is ne választanánk a boldogságot? A romantika amúgy is jobban illik hozzám és hát elsőre ránézésre Ziggynek is. Persze még nem ismerem őt annyira, hogy ez így könnyedén kijelentsem. Amikor elkezd dicsérni, hízik a májam. Mert nem sokat hallok ilyesmit és hát azért ez kinek ne esne jól? Persze kicsit bele is pirulok pont ez miatt... - Azért ne túlozz, kérlek. - Kicsit kínosan nevetek fel, persze tudom magamról, hogy mit tudok és tisztában vagyok azzal is, hogy miben vagyok jó... de hát azért ennyire nem tenném közhírré. Látszik persze, hogy jól esett, amit mondott nekem. Így máris nagyobb motivációt és erőt is érzek, hogy tanítsam majd a későbbiekben. Persze nem árt összeszednem előtte a gondolataimat, valami jegyzetet írnom... de talán a legkönnyebb úgy lesz mégis, ha megismerjük egymást és megtudom róla, mi az ami érdekli, mi az amiben könnyen javíthatunk. - Szegény maci. - Biggyesztem le ajkaimat a története hallatán. - Értem amit mondasz, de hát valakivel csak meg kell beszélni ezeket a dolgokat. Egy baráttal, egy családtaggal, mert az ember szerintem felrobbanna, ha sokáig magában tartaná. - Én általában a barátaimmal szoktam ezeket megosztani, de persze mindenki máshogy éli meg a dolgait, vannak, akiknek nem könnyű megnyílni, mások pedig túl könnyen a világba kürtölik a problémáikat. Mondjuk én egyikbe sem tartozom, valahol a határon lehetek a kettő között... bár a testvéremmel egyáltalán nem tudok ilyesmikről beszélgetni, mert őneki is csak a kviddicsen és a csínytevéseken jár az esze. Ziggy szerencsés, ha a húgával ilyen jó a kapcsolata... vagy jó volt... Sikerül elterelnie a figyelmemet erről a témáról amikor a teavarázslatot kezdjük el tanulni. A pálcámat a kezemben tartom, és nagyon koncentrálok, figyelek arra, hogy miket mond, mit kell csinálnom. Ebből is látszik, hogy tényleg meg szeretném ezt tanulni és érdekel, hogy hogyan csinálta. Minden mozdulatát utánozom, mosolyogva írom le a köröket, majd gondolok a teára, aztán pedig keverő mozdulatot végzek, de semmi nem történik. Többször egymás után megismétlem, nem csüggedek, elvégre nem mehet minden egy csettintésre. Még a randira hívás sem tereli el a figyelmemet igazán, jó, kicsit tényleg zavarba hoz és a saját kérdésemmel pedig magamat zavarom össze... és persze Őt is. Viszont ahogy látom az örömét, a gyermeki ugrást, igazán nem bánom, hogy elfogadtam ezt a meghívást. Zavaromban, most semmit nem tudok mondani, csak próbálom a varázslatot elvégezni és megtanulni, és még azt is hagyom, hogy a kezemért nyúljon. Jól esik az érintése, kicsit ugyan meglep, de nem hátrálok ki belőle, egy pillanatig másfelé terelődnek a gondolataim, de amikor megszólal ismét a pálcám hegyét kezdem el figyelni. - Varázsige. Így már könnyebb lesz szerintem! - Nem zavar a közelsége, ennek ellenére én tovább folytatom a varázslatot. Újra elvégzem az instrukcióit, majd kimondom a végén a bűvös szót és láss csodát, sikerül is. A vigyorom óriási lesz, sikerélménytől bódultan tekintek Ziggy felé és szinte meg sem hallom, amit mond arról, hogy kellemetlen helyzetbe hozott. Ezt, hogy nem reagálom le, igazából veheti egy nemnek is. - Sikerült! - Mutatom neki a kezemben lévő teli bögre forrón gőzölgő gyümölcsös teát. Aztán hirtelen megállapodik a fiún a tekintetem, a bókja nem is igazán lep meg, csak nem számítottam rá vagy fogalmam sincs. Ez kicsit talán a tekintetemből is érezhető, és a pillanatokig tartó szótlanságomból, na meg amikor végre feleszmélek, hogy még mindig milyen közel állunk egymáshoz és még mindig fogja a kezem valójában... elvörösödöm és csak egy szót tudok kibökni, azt is eldadogva. - Kö...szi. - Szedd össze magad Emily, ez nem te vagy!
Azt hiszem, hogy a mai napom ennél jobb nem is lehetett volna. Pedig úgy indult mint egy tök átlagos nap, és mégis Emily jobbá varázsolta. Nem kellett hozzá igazából sok minden, csak annyi, hogy magát adja, és feloldódjak. Hát sikerült, és már nem vagyok olyan mimóza a társaságában. Elmosolyodok, mikor még egyszer a szemeibe pillantok, és ugyanúgy megkapom a szemeiből, hogy „én megmondtam”. Pont ugyanannyira tetszik ez a tekintet is, amennyire az összes többi. Visszagondolok a pónis emlékeimre, és újra felcsillannak szemeim. Ez mondjuk azért is van, mert támadt egy ragyogó ötletem. - Igen, élvezni minden egyes perce. – állom a tekintetét. Ha ő is belenéz a szemeimbe láthatja, hogy máshogyan csillog mint eddig. – Én szeretni veled elmenni lovagol. Nekünk lenni egy birtok, ott lenni sokat nyáron, közelben meg lenni rengeteg ló, póni, minden, ha lenni majd kedved, nyugodtan eljöhetnél, én örülni neki nagyon, ha igent mondani. – túrok bele a hajamba, miközben magyarázok. Szerintem nálam ez egyfajta magabiztosságot is jelenthet. Igen, határozottan jobban áll a szénám, mint mikor elkezdtük. Annál bármi is jobb lehetett volna, azt hiszem. Őszintén felnevetek azon, amit az oroszokról, és az újra gyártásról mondott. Jó ideig nem is tudom abbahagyni a nevetést, és küszködnöm kell azzal, hogy újra meg tudjak szólalni. Még hallható az is, ahogyan próbálom elfojtani magamban a kitörni készülő hahotázást. – Jaj, ne haragudj, én csak… Mondani annyi igazságot most oroszokról, némelyik lenni szörnyű ember, kóvályogni mindenhova részegen, sokszor dolgozók is lenni totálon, mikor bemenni hozzájuk hivatal. – nem bírok magammal, újra kitör belőlem a nevetés. Önfeledten, minden rossz érzés nélkül. Régóta nem nevettetett meg ennyire senki, és nagyon élvezem. Amikor végre sikerül rendbe szedni arcvonásaimat, és véget ér a nevetésem, elmélázom Emily szavain. Tavaly előtt rúgtam be először, a második Roxmortsi hétvégén. Pedig csak egy vajsört ittam, és így is kettejüknek kellett visszavinni Roxfortba. Azóta emlékszem, hogy nagyon ritkán ittam – és bár a vajsörből már egy egész pohárral is meg tudok inni – nem szoktam kísérletezni, hogy mik a határaim, mert szörnyen tudok viselkedni akkor, ha direkt próbálom tesztelni a határaimat. - Képzelni el azt, hogy meginni fél vajsör, aztán úgy kellett visszavinni engem Roxfortba. Iszonyúan égni arcom, hogy ennyire nem bírni alkohol. De tökéletesen meglenni nélküle, nem is érteni, hogy miért fogyasztani annyian, és olyan sok. Brr. – rázom meg a fejem a végére. Tényleg nem tudom megérteni, miért jó lerészegedni egy este annyira, hogy ne emlékezzek arra, hogy mit csináltam. Persze hülye lennék, ha azt mondanám, én néha nem vágyom erre, mert igenis, néha meg szeretném tenni, hogy csak úgy berúgok, és felkelek valaki mellett, akiről halvány fogalmam nincs kicsoda, vagy csak berúgok, hogy elfelejtsem minden problémámat. - Nagyon jól állni koszorú. – mosolyodok el, és ha engedi, megigazítom a fején, hogy egyenesen álljon. Akarva-akaratlanul is újra megérzem illatát. Néhány pillanatra be is csukom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon az édes gyümölcsös illat, ami körül lengi. Fantasztikus. – Kiemelni arcod, és szemeid, amik amúgy is lenni elég szépek, de így lenni elbűvölő. – a mondandóm utolsó részét már csak egészen halkan mondom, de biztos vagyok benne, hogy hallotta, hiszen a távolság vészesen csökken közöttünk. Amivel csak egyetlen egy probléma van. Ez már olyan „hú, de megcsókolnám a másikat” helyzet, viszont egyrészt az ember ezt nem teheti meg, mármint nem egy első találkozón, legyen bármennyire romantikus a helyzet, másrészt pedig nem akarom rávetni magam. Nem tenne jót a most alakuló helyzetnek kettőnk között. - Nem, hidd el nem túlozni, gondolni már korábban is, mennyire jó veled járni egy házba. – vonogatom meg szórakozottan-zavartan a vállaimat. Nem szeretek senkinek sem puncsolni, nem is igazán szokásom, így tényleg őszintén mondom gondolataimat. - Én szeretni is megbeszélni dolgok, régen húgommal lehetett, de manapság már szóba sem állni velem. – vonom meg a vállam. Már eljutottam arra a szintre, hogy egyik nap érdekel, hogy mit tesz Vex, másik nap pedig én is pontosan úgy állok hozzá, ahogy ő áll hozzám. Nem érdekel. Mert tudom, hiszen megmondta, hogy így van. Csak csendben figyeltem Ems próbálkozását a tea-varázslattal, azonban egy jó darabig le sem esett az, hogy az én hibámból nem sikerült forró italt elővarázsolnia a semmiből. Igen, Ziggy, ismét bebizonyítottad, hogy a jó öreg balfékségből azért van még nálad a terítéken. Gond egy szál sem, ugyanis később az újbóli – most már normális – iránymutatásomnak köszönhetően sikerült két teát elővarázsolnia. Ezzel odáig semmi baj nem lenne, hogy ha meg is fognánk. Egyelőre még ott lebegnek a semmiben, mert én még mindig az Ő kezét fogom. - Öh… Én most nem tud… Nem… N… - a következő pillanatban csak annyit tudok, hogy a teák hatalmas csörömpöléssel a földre hullanak, én pedig ott állok, már Emilyvel szemben, és csak annyi távolságra, hogy az ajkaink éppen össze nem érnek egymással. Pedig csókolóztam már más lányokkal is, nem ez az első, még sem teszek semmit. Talán azért, mert megijedtem talán azért mert nem tudom, hogy ebben a helyzetben mi lenne a helyénvaló. - Megcsókolhatlak? – ha Emily nem érti a kérdésem, az nem a véletlen műve, ugyanis oroszul kérdeztem tőle. Bár nem tartom sem bolond, sem hülye lánynak, így ha jól logikázik, már pedig ebben nem fogok kételkedni, könnyen rájöhet arra, hogy mit is kérdeztem tőle. De egészen addig nem teszek semmit, amíg nem mond rá semmit.
Vendég
Pént. Márc. 27, 2020 11:07 am
Ziggy & Emily
Amikor elindultam a szokásos napi kis sétámra, nem gondoltam, hogy elkap a fúriafűz, majd beesek egy lyukba alatta, ami egy alagút valójában és elvezet egészen a szellemszállásig. Ha valakinek ezt elmesélném, szerintem jól kinevetne vagy épp büntetést kapnék... de amúgy pont elég ezt a dolgot most megosztanom az itt lévő fiúval, és nem terveztem erről másnak beszélni. Ez kicsit... olyan mint egy rejtekhely, lehet, majd az is lesz a későbbiekben nekem... nekünk. Mosolyogva pillantok Ziggy felé miközben mesél, ezeket a témákat már sokkal jobban élvezem és meglepő, de mindketten most úgy feloldódtunk, mint talán még soha mással. - Itt Angliában? - Kérdezem meglepődöttséggel a hangomban, miközben Ziggy arról beszél, hogy van egy birtokuk, ahová elmehetnék lovagolni, vele együtt. Vele, aki csak egy pónin ült eddig egész életében. Na hát az is biztos egy izgalmas történet lenne! - Hát mondjuk megnéznélek, igazi lovon ülve... de amúgy szívesen elmennék egyszer, szeretem az ilyen lovas helyeket. - Meglepően sok mindenre igent mondtam annak ellenére, hogy még alig ismerem a srácot. Maximum később visszakozok az ügyben, ez már teljesen mellékes. Erről el is vonja a figyelmemet a kitörő nevetése. Csak nevet, és nevet én pedig kínosan mosolygok, összefont karommal magam előtt, mert nem teljesen értem, hogy most mi is történt. - Ó, értem. - Ennek ellenére még mindig nem értem igazán, hogy miért ennyire nevetséges ez a dolog, de azt persze felfogtam, hogy nem rosszindulatú és nem engem nevet ki, úgyhogy el is engedem a dolgot. - Van aki nem bírja, egyáltalán. - Erre az alkoholos témára már igazán nem tudok mit mondani, így csak röviden és tömören foglalom össze válaszomat, és megvont vállal, felemelt kézzel állok Ziggy előtt pár pillanatig. Majd lazán leejtem, mert ezután a tenyerembe varázsol egy csodaszép virágkoszorút, amit egyből, gondolkodás nélkül a fejem tetejére teszek. A szőke hajzuhatagomban tökéletesen mutatnak ezek a színek, annak ellenére, hogy nem látom, biztos vagyok benne, hogy jó. Hagyom, hogy Ziggy megigazítsa, haloványan el is mosolyodom, a bókokra pedig egyre inkább elvörösödöm. - Régen sokat készítettem otthon. Ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű varázslattal, nem szenvedek vele olyan sokat. Bár, igazából lényegtelen, mert otthon amúgy sem varázsolhatunk. - Érzem a kettőnk között lévő távolság csökkenését és kicsit kínosan pillantunk már egymás felé, azt hiszem egész más tekintettel... de lehet, hogy csak én hallucinálom. Persze minden nőnek jól esnek ezek a bókok, ha kedveskednek nekik, de már őszintén zavaromban nem tudom mit válaszoljak. - Régebben én is mindent meg tudtam beszélni az öcsémmel. - Jegyzem meg csak úgy mellékesen, mert igazából szerintem Ziggyvel hasonló helyzetben lehetünk most. Látásból tudom a húgát, de még soha nem beszéltem vele, mégis hasonlónak tűnik a két helyzet. Mondjuk nekem ott vannak a barátaim, velük sok mindent meg tudok beszélni, ezért nem is panaszkodom. Néhány perce elteltével sikerül rájönnie Ziggynek, hogy nem mondta el a varázsigét és ezért nem sikerült nekem sokadik próbálkozásra sem a teavarázs. Ő egyre csak közelebb lép hozzám, én pedig annak érdekében, hogy jól végezzem el a bűbájt, hagyom is ezt. Sikerült végül, a teák ott lebegnek előttünk, de nem mozdulunk, egyikünk sem, és amikor már utolsó pillanatban látom, hogy a bögrék le fognak esni, akkor próbálok utánuk nyúlni... mindhiába. El is vonja erről hamar a figyelmemet az, hogy nagyjából egy hajszál választ el minket egymástól és attól, hogy megcsókoljon. Furcsa, hogy milyen könnyen ilyen helyzetbe keveredhet az ember. A hajam teljesen rózsaszínné változik, ezen pedig az sem segít, hogy Ziggy oroszul szólal meg, amit szintén nem értek. Egy pillanatig elgondolkodom, hogy vajon mit akarhatott mondani, szerintem arcomon picit látszik az, hogy nem értem amit szeretne... vagyis nem szeretném érteni? Magam sem tudom, de még mielőtt megtörténne ez a csók dolog, én egy hirtelen mozdulattal térek észhez és zavaromban egy lépéssel odébb lépek. - Én... vagyis mi... még nem is ismerjük egymást. - Igen, láthatta, hogy valamiféle érzelmet én is mutattam felé és jólesett a közeledése, de ép ésszel gondolkodva, nem siethetjük el azt, amiből még valami jó - jobb is alakulhatna. A hajam színe nem változik vissza, én pedig zavaromban nem tudok hirtelen Ziggy szemébe pillantani. Remélem nem bántottam meg ezzel.
Ahogy sejtettem, a mai gyakorlásnak ma már nem lesz folytatása. Vagyis, inkább elkezdése sem. Sokkal fontosabb dolgom akadt, és Őt pedig úgy hívják, hogy Emily McLaggen. Nem tudom, hogy milyen hatással van rám az ő személyisége, de az biztos, hogy sokkal oldottabb vagyok, ha vele beszélgetek. Nincs jégszívem, a szó szoros értelmében nem, de nagyon nehezen engedek be valakit abba a körbe, hogy meg is bízzak benne. Nos, most úgy néz ki, hogy ez szinte láthatatlanul, de nem észrevehetetlenül történt meg. Sokkal jobb így minden, ha a közelében vagyok. És érzem, hogy forr közöttünk a levegő. Vagy ha nem forr, de nem az a légkör van körülöttünk, ami két ismerősnél vagy barátnál lenni szokott. Itt valami több is van a levegőben. - Igen, kis hétvégi ház, mellette lenni farm, ahol lehet fizetni mugliknak, hogy mehessünk lovagolni. Lenni ők nagyon kedves emberek, én imádni őket nagyon. – mosolyodok el a végére. Furcsa, hogy ennyire megnyíltam, az utóbbi egy évben nem csináltam még ilyet. Azt viszont még jobban furcsállom, hogy Emily elfogadta a meghívásomat. Nem vagyok sorozatgyilkos, sem pszichopata, és azért tettem fel a kérdést, mert azt hittem, úgy is nemet mond rá. Hát nem mondott. Most pedig gondolkozhatok, hogy majd mivel tegyek a kedvére, hogy ne ijesszem el magamtól. – Meg lenni arrafelé egy tó is, nyaralókkal, adni isteni fagyi. Ott lakni csak muglik, én szoktam ott dolgozni nyáron, kapok tőlük font, beváltani mindig galleonokra, minden nyáron visszavárnak minket. – azt mondjuk nem tudom, hogy idén nyáron hogyan fogunk menni, mert eléggé hadilábon állok a húgommal és anyámmal, de bízom benne, hogy addigra rendeződik a dolog, és el tudunk menni. Vagy elmegyünk úgy, mint eddig, hogy társaságban megjátsszuk a szerető, összetartó család képét, a valóságban pedig pont az ellentétét csináljuk, senki sem szól a másikhoz. - Ne… Ne haragudj rám, én csak… Annyi minden dolgot eszembe juttatni, hogy egyszerűen elveszteni az egész. – emelem fel a kezeimet. Persze, láttam rajta, hogy néha a viselkedésemet nem tudja hova tenni, de ha jobban megismer, ha jobban meg akar ismerni, akkor idővel megtanulja, hogy nagyon-nagyon rossz a humorérzékem, és a legrosszabb pillanatokban vagyok képes viccet mondani, vagy ha mondok is viccet, akkor az olyan elbaszott, mint a humorérzékem. A piás témára már én sem mondok semmit, lezártnak tekintem. Örülök, hogy tetszik Emilynek a koszorú, nem sűrűn csináltam ilyet, és fogalmam sincs, hogy anyum miért tanított meg rá, valami oka csak volt. Amikor még jobb votl a kapcsolatunk, akkor sok mindenre megtanított, sokat magyarázott nekem a varázsvilágról, az állatokról, mindenről. Mára úgy érzem, hogy semmim nem maradt. - Ők most talán együtt is lógnak sokat, igaz? – emelem meg a szemöldökömet. Nem tulajdonítottam eddig nagy jelentőséget annak, hogy Tiberius és Vex sokat vannak együtt, azonban most valahogy piszkálni kezdi a csőrömet ez a dolog. Talán majd utánajárok ennek is. Ha erőt veszek magamon. Aztán pedig nem telik el két pillantás, és mindent elrontok. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy mindjárt az első találkozásnál meg akarom csókolni. Oké, hülye voltam. Eddig győzködtem magam, hogy nem fogom megtenni, erre mikor az első pillanatban alkalmat látok rá, odaállok elé, mint egy igazi idióta, és ezzel tönkrebaszom az egészet. Amikor kimondja a szavakat, tekintetem üressé válik, és egy jó nagy lépést hátra lépek. Amikor újra a szemeibe pillantok, szomorúságot láthat benne. - Neked lenni igazad. Sajnálom, túlságosan elragadtatni magamat. Azt hiszem, nekem most jobb lenne menni. – sóhajtok egyet, és összeszedem a cuccom. Ajkaim közé egy cigarettát csúsztatok, meggyújtom, majd két óriásit slukkolva elindulok ki az ajtó felé. – Nagyon köszönöm a mai nap. Remélem, hogy nem ijeszteni el magamtól. Sajnálom, hogy így rád rontani, ha még áll a randi, akkor holnap küldeni egy levél, vagy megkeresni téged hétfő óra után. – befordítom tenyerem felé a cigarettát, odalépek hozzá, és egy határozott mozdulattal puszit adok az arcára. – Köszönni neked ezt a csodás napot. Hosszú idő óta érezni magam igazán élőnek. – mosolyodok el, még egyszer a szemeibe pillantok, majd amilyen gyorsan odaléptem hozzá, olyan gyorsan tűnök el az ajtóban. Azonban még egy utolsó szóra visszafordulok. – Ha kifelé menni, látni fogsz egy hosszú bot Fúriafűz mellett. Azzal koppintani rá egyik bütyök, és a fa megdermedni annyi idő, amíg átérsz alatta. Örültem Emily, tényleg varázsolni csodálatossá napom. – még egyszer belepillantok szemeibe, és eltűnök azon az ajtón, amelyiken beléptünk úgy két órája. Azóta változott meg az életem. És mennyire örülök neki.
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 8:41 am
Ziggy & Emily
Érdeklődő tekintettel lesem Ziggy minden szavát. Ahhoz képest, hogy amikor még ide érkeztem, nem nagyon szerettem volna vele beszélgetni, egészen meghozta a kedvem és úgy mindkettőnknek sikerült tökéletesen kibontakoznia. Még sosem hallottam ennyit beszélni - mondjuk nekem ezzel nincs bajom, mert amúgy ha kinyílok, akkor mondom ami jön -, és azt sem gondoltam volna, hogy ennyire érdekes a személyisége. - Rendben, egyszer majd elmegyek veled. - Igazán még nem is ismerem, de valahogy olyan csábító a tekintete és a kedvessége, hogy nem tudok most igazán neki ellent mondani. Nem mintha tetszene vagy ilyesmi... csak úgy simán barátként gondolok ebbe bele. Elmosolyodom, amikor tovább mesél, így még inkább megjön a kedvem ehhez, és arra gondolok milyen szerencsés, hogy egy ilyen hely is van neki az életében, ahová elbújhat, ahol lazíthat. Nekünk nincs. Csak a londoni lakás, ahol a mindennapi forgalom zűrös hangját lehet hallani, és esetleg ha a szüleimnek úgy adódik, nyáron elutazunk egy hétre valami melegebb helyre, ahol pálmafák vannak és mindig süt a nap... nagyjából két évente tehetjük meg, de most nem tudom, idén mi jön. Nagyon várom már, a nyár az egyik kedvenc évszakom, mégha akkor nem is találkozhatok a barátaimmal... persze olyankor meg az iskolakezdést várom. Csak megrázom a fejemet és már a piálós témát el is engedem, sőt, kicsit elbambulok ahogy az egyik ablakhoz lépek, és lehet, hogy más is elkerüli a figyelmemet, nem tudom. Végül akkor eszmélek, amikor Ziggyvel a testvéreinkre kerül a szó. Közelebb lépek ismét, vissza az asztalhoz, és csak megvonom a vállam, érdektelen tekintettel. - Hát őszintén nem tudom. Lehetséges. Egyszer láttam őket együtt, de Tiberius nem nagyon akar velem találkozni és el is kerül. - Húzom el a számat. Csak reménykedni tudok, hogy nem keverednek olyan dologba, amibe nem kellene. Ziggyvel úgy tűnik ez is egy közös pont lett, de azért felettébb gyanús, hogy mindkettőnk testvére nagyjából ugyan akkor és ugyan azon módon távolodott el. Lehet, hogy megpróbálok majd kicsit kémkedni az öcsém után, hátha látok vagy hallok a pletykákból valamit, amivel könnyebben eligazodhatok rajtuk. Őszintén ha belegondolok valójában egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy igen, én is szívesen megcsókolnám most őt, de aztán az is eszembe jutott, hogy nagyjából most ismertem meg és még csak ennyit tudok róla, amennyit itt elmondott. Nem vagyok könnyű vérű csaj, jobbnak látom inkább ellépni és csak reménykedem, hogy nem bántom meg ezzel, de hát azt hiszem, teljesen jogos, amit tettem. Ő is hátrál, a szomorúság a szemében pedig megbánást mutat. - Semmi baj... - Válaszolom bizonytalanul, mit lehetett volna erre jót válaszolni? Aztán végignézem, ahogy hirtelen összekapkodja cuccait, majd az ajtó felé veszi az irányt. Aprón, zavarodottan mosolygok és bólintok még a randis dologra, hogy igen, bizony az attól még áll, hogy ez egy igen kínos szitu lett itt a végére... és meg is lep még azzal is, hogy ezek után közelebb hajol és puszit nyom az arcomra. A cigaretta szaga járja be, majd még utána is ott marad az orromban, de a gondolataim ezrétől ez nem zavar most. Igyekszem olyan arcot vágni, ami nem az értetlenkedésemet mutatja, még egy halovány mosoly is ráragad ajkaimra. - Én is jól éreztem magam, csak a gyakorlás maradt el... - Jegyzem meg halkan, kicsit pimaszkodva is, de őszintén nem bánom annyira, mert ez után nyilván nem tudnánk már úgy gyakorolni, ahogy azt kellene. Le sem veszem róla a tekintetem, kicsit bénán is nézhetek ki ahogy most itt ácsorgok, görnyedten kicsit és értetlen-meglepődött arckifejezéssel, és csak bólogatni tudok, amikor visszafordul és tanácsot ad, hogyan juthatok vissza a fűznél. - Köszönöm, szia! - Kicsit megkésve köszönök el tőle, de szerintem a lejáratban visszhangzik majd a hangom, és bőven eljut még hozzá. Zsörtölődve mászkálok még kicsit a szobában, majd a táskámat feldobom a hátamra és miután úgy 10-15 perc eltelt még Ziggy távozása után - nem szeretnék most vele találkozni az alagútban még - akkor vágok neki a visszaútnak. - Emily, te bolond...! - Ezernyi gondolat és mi lett volna ha... jár a fejemben egész úton visszafelé és még azután is.
Ez a nap szebb nem is lehetett volna, egészen addig, még a fúriafűz közelébe nem mentem. Amúgy teljesen elterveztem, hogy ma csak kalandozok, pihenek kicsit, a többiekkel fogok lógni, valami csajos dolgokat csinálunk, esetleg pasikat nézegetünk. Mint minden normális tinédzser lány. Még ha nem is tudjuk, milyen pontosan az a "normális". Felkaptam valami egyszerű ruhát, amit a szekrényem legközelebbi pontján találtam, majd még a találkozó előtt egy kis sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem és amúgy is minden nap valamerre másfelé szoktam menni, mert szeretek a természetben kinn lenni. Úgy az esetek 90%-ban amúgy a vadőrháznál kötök ki, az állatok karámjainál, ez is jól mutatja az érdeklődésemet a varázslények és minden egyéb állat iránt is. Ma viszont nem sikerült odáig eljutnom, hiszen a fúriafűz mellett elsétálva egy kicsit óvatlan voltam és az elkapott, majd szerencsére sikerült megkapaszkodnom egy ágában, ami körbe-körbe kezdett el forogni velem. Hangosan felsikoltottam, de utána szinte levegőt sem tudtam venni, a pálcámat sem tudtam használni. Körülnéztem - már amennyire bírtam a forgástól - és valahogy ekkor tűnt fel a fa tövében lévő kis lyuk, ami a jelenlegi legkisebb rossz eshetőséget takarta. Amikor a közelébe értem, váratlanul engedtem el az ágat, és a fúriafűz nagy sebességgel lendített bele abba, majd gurultam még vagy egy méret előre. Fejemhez nyúltam mert hirtelen megfájdult, és néhány perc múlva, jajgatások közepette, sikerült feltápászkodnom. Ekkor tudatosul bennem, hogy a lyuk valójában valami alagút szerűség lehet, de az biztos, hogy én most vissza a fűz felé nem megyek... úgyhogy felfedezési vágytól és fájdalomtól fűtve elindultam előre. 
Az utóbbi években még nem különösebben vágytam fiúk társaságára. Megvoltam a saját kis baráti körömben, a lányokkal többnyire... hisz úgy éreztem mindig is, hogy a fiúk külön bandákba vergődve mászkálnak, mint ahogy mi is. De elvoltam így és hát valljuk be, ennyi idősen még az ember nem veszi észre a jeleket, a figyelmeztetéseket, főleg ha mondjuk valami meseszerűre vágyik, egy kicsit a fehér lovagra, de minimum valami virágfélére azt hiszem. Így Ziggy nekem csak a fura srác volt mindig is. Még talán most is kicsit. Nem ismerem különösképp, de már többet láttam belőle, mint azelőtt. 
Amikor elindultam a szokásos napi kis sétámra, nem gondoltam, hogy elkap a fúriafűz, majd beesek egy lyukba alatta, ami egy alagút valójában és elvezet egészen a szellemszállásig. Ha valakinek ezt elmesélném, szerintem jól kinevetne vagy épp büntetést kapnék... de amúgy pont elég ezt a dolgot most megosztanom az itt lévő fiúval, és nem terveztem erről másnak beszélni. Ez kicsit... olyan mint egy rejtekhely, lehet, majd az is lesz a későbbiekben nekem... nekünk. Mosolyogva pillantok Ziggy felé miközben mesél, ezeket a témákat már sokkal jobban élvezem és meglepő, de mindketten most úgy feloldódtunk, mint talán még soha mással. 
