Art is help to ease the sorrow // Carnelian & Vladimir

A rajz mindig is egy megnyugtató pont volt az eddigi viharosnak mondható életemben. Egész kiskoromtól kezdve mindig ebbe a tevékenységbe menekültem, ha valamit nem akartam meghallani, vagy meglátni. A papír és a ceruza mindig segített átlépni egy teljesen másik valóságba, ahol nem igazán számított az, hogy apám éppen mit művel az anyámmal, később pedig velem is. Az egyetlen hely, ahol valamiképpen ki tudtam adni a bennem dúló érzéseket, az a papír volt, vagy bármilyen más felület, ahol le tudtam rajzolni mindazt, ami bennem zajlott, és még attól sem igazán kellett tartanom, hogy bárki is megértheti a rajzaim igazi jelentőségét. Legtöbbször groteszknek tudnám jellemezni a stílusomat, az összes rajzom komorabbnál komorabb témákat dolgoznak fel, alapos részletességgel, nem hiába nem szoktam gyakran mutogatni másoknak, anyának pedig főleg nem, talán teljesen megijedne, és elszörnyedne, hogy tényleg nincs rendben valami a fejemmel. Ami valószínűleg így lehet.

Szinte kérdés sem volt számomra, mikor ide kerültem, hogy ha jelentkezek is bármilyen szakkörre, a rajzszakkör lesz az első a listámon. Ez az egyetlen dolog, ami igazán ki tud kapcsolni, ami segít elvonatkoztatni attól, hogy mi zajlik körülöttem, és az sem egy utolsó szempont, hogy így tudom a legegyszerűbben kiadni magamból mindazt, ami az évek során elég nagy kupacban felhalmozódott bennem. Ez az egyetlen olyan hely, ahol igazán nem kell tartanom attól, hogy kinéznek maguk közül, habár tény, hogy hiába csatlakoztam a szakkörhöz, a kommunikatív képességeim továbbra sem javultak, ennek ellenére sosem éreztem úgy, hogy bárki is ellenségesen fogadott volna, minden furcsaságom ellenére. Hamar elfogadták, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, és hagyták, hogy legtöbbször magamban rajzolgassak kedvemre. Természetesen, ha valamilyen téma volt éppen terítéken akkor azzal kapcsolatban rajzoltam, és általában csak grafitot használva, nem nagyon vagyok az a típus, akit vonz a festés, habár megfordult a fejemben, hogy egyszer talán még azt is kipróbálhatnám. A piros szín mindenesetre kifejezetten vonz, a grafit árnyalatai után.

A mai szakkör is átlagosan indul. Ma visszatértünk a klasszikusokhoz, és egy gyümölcsöstálat kell mindenkinek megörökítenie, a saját stílusa és szájíze szerint, így legalább van kreatív munka is az egészben, nem pedig a sima, unalmas, másoljuk le ami előttünk van szinten. Én ezúttal is a rajzolás mellett döntök, mint mindig, belemerülve az árnyékokba és a részletekbe, lassan de biztosan kezd kialakulni a papíron a kép, ezúttal éppen egy rothadó gyümölcsökkel teli tálról. Hosszú időt eltöltök a rajzzal, alaposan kidolgozva az összes részletét, szinte észre sem veszem, hogy lassan, de biztosan elkezdenek a többiek fogyatkozni, ahogy lassan, de biztosan végeznek a rajzaikkal, festményeikkel, vagy egyéb alkotásukkal. Mire feleszmélek csak én maradok és egy másik mardekáros lány, akinek ha jól emlékszem a nevére Carneliannak hívnak. Még nem fejeztem be a rajzot, de úgy döntök tartok egy kis szünetet és akaratlanul is a pillantásom a lány festményére téved, a látvány pedig lenyűgöz.
- Nagyon tetszik a stílusod. – Bukik ki belőlem önkéntelenül és egyből meg is bánom, hogy megszólaltam. Én sem igazán szeretem, ha alkotás közben bárki is hozzám szól. Meg úgy általában… egyáltalán nem szeretem, főleg amikor egyáltalán nem számítok rá, mert sosem tudom, hogyan kellene nekik válaszolnom.

Remélem tetszik ◄► Imaginary Illness

Nem szoktam csak úgy embereket megszólítani, de ránézve a művére, amit alkotott, egyszerűen képtelen voltam magamban tartani a véleményem. Nem sok olyan emberrel találkozok, aki hasonlóan komor témákhoz mer nyúlni, és igen csak meglepett hogy ezt láthattam, egyben pedig le is nyűgözött a festménye. Én valahogy még sosem igazán próbáltam meg, egyrészt régebben nem volt rá lehetőségem, később meg valahogy… annyira megszoktam, hogy csak rajzolok és a grafit adta lehetőségeket élem ki, hogy még ha meg is fordult a festés gondolata a fejemben, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy valóban ecsetet ragadjak. Talán majd egy nap annak is eljön az ideje.
- Nem tudom, hogy miért, mert tényleg figyelemre méltó. – Mondom őszintén, habár én magam is meglepem önmagamat, amiért nem hagyom abba a beszélgetést, és nem húzódok vissza a saját kis világomba, úgy téve, mintha az előbb meg sem szólítottam volna. Ő olyannak tűnik, aki még nem is bánná annyira, ha így tennék, valahogy sugárzik róla, hogy ő sem kifejezetten az a nagy társaságkedvelő típus, még akkor sem, ha azért láttam már párszor a klubhelyiségben és itt is beszélgetni pár emberrel.

Az viszont még jobban meglep, mikor elkezdi kielemezni az én rajzomat. Ezt se gyakran szokták csinálni, főleg azért, mert általában megtartom magamnak a műveimet és az ezáltal felszínre törő borús gondolataimat, de ha már én megnéztem az ő alkotását az a minimum, hogy ő is láthassa az enyémet, akármennyire is érzem kellemetlennek a dolgot. Még akkor is, ha inkább dicsér, minthogy kritikát fogalmazna meg a szavaival.
- Köszönöm. – Mondom csak végül halkan. Legszívesebben elhúznám előle a lapot és eltakarnám, de végül ellenállok ennek a késztetésnek. Muszáj jobban összeszednem magam, ha meg akarom tartani az ígéretemet az anyámnak, a beilleszkedéssel kapcsolatban. Még akkor is, ha nem igazán tudhatja, hogy mi a helyzet, főleg úgy, hogy ha nem is mondom el neki.
- Sokan a vértől is félnek, teljesen feleslegesen. – Teszem hozzá. Nem nagyon tudom megérteni azokat az embereket, akik már egy apró csepptől képesek ájuldozni. Azután a csodálatos kis átok után, amit kaptam az apámtól, én már majdhogynem mindenhol vért látok, talán azért, mert annyira beleivódott a tudatomba, ami akkor történt, annak ellenére is, hogy elég hamar elvesztettem az eszméletemet. Azóta pedig az álmaimban újra is újra lejátszódik előttem minden, amire akkor emlékezni tudtam, sok egyéb más dolog mellett. Tudom, hogy valami komolyan nincs rendben a fejemmel, de egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljesen összeomoljak. Nem akkor, mikor valakinek vigyáznia kell az anyámra.
- Carneliannak hívnak ugye? – Kérdezem meg hirtelen.

Remélem tetszik ◄► Imaginary Illness

Még nem nagyon dicsérte meg a rajzaimat senki sem az anyámon kívül, de ő amúgy is teljesen elfogult velem kapcsolatban, így nem nagyon lehet hinni a szavának. Carnelian egy egészen más eset, főleg most hogy láttam, hogy milyen festményt képes gyártani. Furcsa, hogy valahogy eddig sosem sikerült beszélgetésbe elegyednünk egymással – vagyis igazából annyira mégsem az, mert az esetek többségében ugyebár elkerülöm az embereket –, mert elég sok időt töltünk mindketten együtt a szakkör keretein belül. Az is meglepő, hogy eddig valahogy nem tűnt fel, hogy ő milyen stílusban alkot, pedig ha ez előbb szembetűnik a számomra, akkor lehet korábban is oda mertem volna hozzá menni. Valahogy mégsem így történt, de talán az élet így tervezte. Már nagyon régen nem hiszek a véletlenekben.
- Igen. – Bólintok a kérdésére, majd némi habozás után a kezét is elfogadom, hogy megrázzam, számára talán kissé ügyetlenül, de nem azért, mert zavarna az a hiányzó gyűrűsujj. Ó, dehogy. Én lennék az utolsó olyan személy, aki emiatt bárkit is lenézne, főleg úgy hogy én mindent megteszek annak érdekében, hogy eltakarjam a sebhelyeimet. Mondjuk az is főleg csak azért van, hogy megkíméljem magam a felesleges kérdésektől, amit mások rám zúdítanának, ha kiderülne, hogy miket rejtegetek a garbóim alatt. Nem, az ok teljesen más, egész egyszerűen az, hogy nem igazán vagyok hozzászokva a kézfogásokhoz, az esetek nagy részében kerülök mindenféle fizikai kontaktust.

Hosszú ideig csak csendben figyelem, nem nagyon tudom, hogyan folytathatnám a megkezdett beszélgetést, és egy jó darabig úgy is tűnik, hogy ő sem igazán szeretne tovább társalogni. Már épp eldönteném magamban, hogy itt az ideje visszavonulást fújni, amikor mégis megszólal.
- Rajzolós játékhoz? – Kérdezem kicsit meglepetten, mert jelen pillanatban el nem tudom képzelni, hogy mire gondolhat.
- Ezt pontosan hogy kellene elképzelnem? – Nem utasítom el elvből, hiszen ha rajzolásról van szó, az rossz már nem lehet, de azért mégis csak jobb lenne tudni, hogy mire is bólintok rá. Időm, mint a tenger, barátaim nincsenek, a rajzolás pedig nagy szenvedélyem, ha nem majdnem az egyetlen az ékszerkészítésen kívül, így a lány igazán kíváncsivá tett ezzel a kérdésével. Bár azt még mindig nehéz elképzelnem, hogy pont velem akar bármilyen játékba belekezdeni.  

Remélem tetszik ◄► Imaginary Illness