The charm that don't want to work // Poppy & Tyler

-Hogy… a… Merlin… kénköves… rohadt… kiszáradt… faszára! Működj már! – Dühöngök, teljesen elvesztve a türelmemet és csak egy hajszál választ el attól, hogy elhajítsam a pálcámat az üres terem másik végébe. De végül mégsem teszem meg, csak bosszúsan fújok egyet. Nem ez az első alkalom, amikor a pálcám nem akar együtt működni velem, különösen szereti ezt akkor csinálni, ha éppen valamelyik bűbájt akarnám gyakorolni, amik szégyen, nem szégyen, egyenesen pocsékul mennek. Főleg mostanában, egyre többnek érzem a magamon lévő nyomást, így a stressz miatt még a rosszabbnál is rosszabban teljesítek. Lassan eljutok egy olyan pontra, amikor még a legegyszerűbb bűbájok sem igazán akarnak működni, de azt nem szívesen várnám meg. Dühösen meredek a pálcámra, mintha az bármit is segítene, hogy minden erőmmel azt szuggerálom, hogy működjön együtt velem. Mindig is makacs egy jószág volt, nem hiába került az én kezeim közé. Viszont én is az vagyok, ezért is nem adom fel, még akkor sem, ha már vagy ezredszer próbálkozom meg azzal a rohadt bűbájjal.

- Demonstrate! – Mondom ki újra a varázsigét, rámutatva a füzetemre, amit előzőleg kezeltem némi varázslattal, de mint ahogy eddig, most sem történik semmi változás. Egyre jobban felidegesítve magam felmordulok, és legszívesebben ketté törném szerencsétlen pálcámat, pedig máskor azért szokott tudni viselkedni.
- Na ide figyelj! Tudom, hogy érzed, hogy baromira ki vagyok az egész bűbájtantól és attól, hogy nem sikerül, de nem kellene teljesen ignorálnod! Plusz így csak még inkább azt éred el, hogy még idegesebb legyek, ami egyikünknek sem jó, úgyhogy viselkedj végre! – Kiabálok, mint egy eszelős, a saját varázspálcámmal. Ha egy kívülálló így látna, ezer százalék, hogy azt gondolná, hogy teljesen elmentek otthonról. Talán igaza is lenne, tényleg borzasztóan frusztrál az, hogy nem tudok előre haladni, akármennyire is szeretnék.

- Demonstrate! – Ismétlem, de ezúttal is a nagy büdös semmi.
- Te most komolyan azt akarod hogy kivágjalak az ablakon?! Mert megteszem! – Fenyegetem még mindig a pálcát. Ennyit arról, hogy valaha is épelméjű voltam.
- Demonstrate! – Semmi.
- Demonstrate! – Újra csak semmi
- Demonstrate! – A pálcám gúnyosan fúj egy kis szikrát, ami teljesen kihúzza nálam a gyufát.
- Na jó, tudod kivel szórakozz! – Hajítom el a pálcát végül a terem másik végébe, és úgy meredek az irányába, mint egy duzzogó öt éves. Hivatalosan is elment az eszem, de kinek ne menne el ennyi próbálkozás után?  

383 szó

Még mindig elképesztően dühös vagyok, és igazából nem is a pálcámra, hanem saját magamra, de valamin muszáj levezetnem a feszültségemet, és az áldozatom jelenleg csak a szerencsétlen pálca lehetett. Kell egy pillanat, mire tudatosul bennem, hogy csak az ajtót éri a pálca, mert valaki becsukta. Nem is akárki, hanem Poppy. Remek. Csodás. Lehetne még ennél is jobb a napom? Pont előtte kell ennyire kiakadnom?
- Poppy. – Morgom nem túl kedvesen, ami igen csak szokatlan lehet, mert vele általában mindig kedves és barátságos vagyok. Hát, hogy ne lennék azt, mikor olyan, mintha csak a testvérem lenne? Nagyon szeretem őt, és általában nem is okoz problémát, hogy beszélgessek vele, vagy hogy némi időt töltsünk el egymással, különösen most nem. Kissé furcsa, hogy ennyire kerüli a társaságom, főleg mostanában, de azzal magyaráztam, hogy biztos csak felgyűltek a tanulnivalói. Vagy valami pasi lehet a dologban. Nem nagyon szoktam beleszólni a magánéletébe, de ha rájövök arra, hogy bárki is megbántotta, annak tuti, hogy annyi.
- Nem neked szántam, bocs. – Mondom továbbra sem a legkedvesebb hangon, de még túl dühös vagyok ahhoz, hogy képes legyek visszatérni a régi, gondtalan Tylerhez.

Sóhajtva és szemforgatva figyelem, ahogy lepakolja a táskáját, majd kinyitja az ablakot, a megjegyzésére inkább nem is mondok semmit. Én észre sem vettem, hogy ennyire levegőtlen lett a terem, túlságosan belemerültem, hogy újra meg újra megpróbáljam azt az átkozott bűbájt.
- Nem akarok goromba lenni, de nem vágyom társaságra. – Morgom továbbra is idegesen, miközben végül fogcsikorgatva bár, de felveszem a pálcámat a földről, és merő utálattal meredek rá, majd a füzetemre, ami annak ellenére is megviseltnek tűnik, hogy nem voltam képes elvégezni egyszer sem sikeresen a bűbájt.
- Poppy, nagyon szeretlek, de most tényleg nem ez a jó alkalom arra, hogy megpróbálj segíteni. Senki sem tud segíteni, a probléma velem van. – Mondom most már inkább elkeseredetten, mint dühösen. Szerintem még életemben nem beszéltem így előtte, mindig próbáltam előtte is azt a képet mutatni, mint amit Wylie előtt: azt, hogy magabiztos vagyok és mindent képes vagyok megoldani. Hát sajnos ez rohadtul nincs így, és most képtelen vagyok újra felvenni azt az álarcot, amit eddig mindenki előtt használtam.
- Csak ne mondd el senkinek, hogy ilyen szerencsétlen voltam jó? – Kérdezem nyomorultul és szomorúan meredek a pálcámra. Ha nem megy el, akkor úgysem fogom kirúgni innen, még akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném, hogy ne lássa a nyomoromat.
- Demonstrate. – Mondom ki újra a bűbájt a füzetre mutatva, és természetesen nem történik semmi. Ezúttal sem. De most már olyan mindegy, hogy látja, vagy sem, már így is úgy is biztos leszerepeltem előtte. Ennyit arról, hogy bárki is felnézzen rám. A dühöt teljesen átvette a letargia, ezért sóhajtva leteszem a pálcámat, az arcomat pedig a tenyereimbe temetem. Szörnyen érzem magam.  

456 szó

Mindig is utáltam mások előtt kimutatni a gyengeségeimet, az olyanok előtt pedig pláne, akik viszonylag közel állnak hozzám és ezt Poppyról határozottan elmondhatom. Sok mindent tud rólam, amit mások nem, sok olyan dologba is belelát, amiről másoknak fogalma sem lehet. Könnyű eljátszani a gondtalan és vidám Tylert mások előtt, de Ő sokkal jobban ismer annál, hogy egy ilyen egyszerű kis színjátékkal át tudjam verni. Ettől függetlenül, szeretnék előtte is mindig olyan lenni, akit nem érdekel semmi, az sem, hogy ki mit gondol róla, de erre most képtelen vagyok, túlságosan felhúztak a sikertelen próbálkozásaim, és sajnos továbbra sem ez az egyetlen alkalom, amikor ez történt, ez pedig csak rátesz egy lapáttal.
- Tudod jól, hogy utálom, ha bárkinek is segítenie kell! – Fakadok ki. Mindig ilyen makacs voltam, amikor ezekről a dolgokról volt szó. Gyűlölök mind a mai napig segítséget kérni bárkitől, mert így úgy érzem nem vagyok elég jó ahhoz, hogy magam oldjam meg a problémáimat. A bűbájtan is határozottan ilyen. Már csak a tudat is felidegesít, hogy ennyire nem megy ez a tantárgy, miközben párbajozásban profinak számítok, és elég sok más olyan tárgy van, amiben képes vagyok remekelni. De a bűbájtan… az lassan mumussá válik a számomra, és szörnyen idegesítő, hogy akármennyire is gyakorlok, akár erőmön felül is, nem akar sikerülni.

- Dehogy fog, ahhoz túl makacs. Sajnos olyan, mint én. – Meredek a pálcámra még mindig kissé dühösen.
- Persze, hogy feszült vagyok! – Kezdek teljesen kiakadni, bár még mindig viszonylag tartom magam előtte.
- Szinte a legegyszerűbb bűbájok sem akarnak sikerülni. Azok sem, amiket mások játszi könnyedséggel, a kisujjukból képesek megcsinálni. – Mondom sóhajtva, feladva azt, hogy továbbra is megpróbáljak előtte erősnek, és magabiztosnak látszani, ezt az álarcot felesleges lenne újra felvenni, mikor már amúgy is szemtanúja volt a csodálatos kis dührohamomnak az előbb. Szépen, lassan, de kezdek megnyugodni, és habár nem szívesen vallom be, de sokat segít az, hogy ő is próbál megnyugtatni.
- Nem, nem úgy ismerlek, ne haragudj, csak… tényleg eléggé ki vagyok készülve. – Mondom most már mindenfajta indulat nélkül. Jól esik, hogy megsimogatja a vállamat, mert ez tovább segít a lenyugodásban.

- Igen, azért. Kezd a helyzet kritikussá válni. Ez már nem az első alkalom, hogy amikor időm akad rá elbújjak egy ilyen üres tanteremben, hogy bűbájokat gyakoroljak. Azt hinné az ember, hogy ez segíteni fog, hiszen ez lenne a logikus, nem? Gyakorolsz és jobb leszel. Minden másban ez szépen és jól működik, de ennél valahogy nem, sőt… mintha az idő múlásával csak rosszabb lenne. Mindig is voltak problémáim a bűbájtannal, de sosem volt még ennyire rossz, mint most. – Vallom be végül halkan és töredelmesen.
- Az eszemmel tudom, hogy velem van a baj… és a pálcám is azért nem akar működni, mert túlságosan rágörcsölök az egészre, de képtelen vagyok nem ezen járatni az eszem, mikor annyi munkám van benne, mint eddig egyik tantárgyban sem. Volt már olyan, mikor egész éjjel gyakoroltam és semmi eredménye nem volt. Kezdek kikészülni… nem ez az egyetlen tantárgy, amire tanulni kell, de úgy érzem ez elveszi minden időmet, akármennyire is tanulok gyorsan. Még azt sem mondhatom, hogy leszarom, mert erre a tantárgyra szükségem lesz ahhoz, hogy tovább tanuljak, nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire szánalomra méltóan teljesítsek. – Szakad ki belőlem minden, mert most már úgyis mindegy… Már látta mit bénáztam össze, teljesen felesleges lenne tovább titkolni, még akkor is, ha most kurva szarul érzem magam.  

561 szó # Used to the Darkness

Ha képes lennék most objektíven, önutálat mentesen szemlélni a dolgokat, akkor rájönnék, hogy milyen jól esik az, hogy Poppy így próbál megnyugtatni, mikor azt is tehetné, hogy egyszerűen csak magamra hagy, és engedi, hogy kitomboljam magamból minden frusztrációmat, de nem teszi. Valószínűleg szörnyen hálás leszek majd ezért, ha majd egyszer sikerül lenyugodnom, és nem forrong bennem ennyi minden.
-De az. Sok minden szempontból az, és ezt te is tudod. – Mondom halkan. Ő aztán pláne tudhatja, hogy nekünk, a családjaink miatt még jobban tartanunk kell magunkat egy bizonyos formához, és abba a formába ez a hiszti bizony egyáltalán nem fér bele. Ahogy az elgyengülés sem, az pedig pláne nem jöhet szóba, hogy ne legyek képes használni a saját pálcámat.
-Nem, nincs időm. A lazítás is a napirendem része, de koránt sincs annyi időm rá, mint amennyit szeretnék rá szánni. – Igen, nekem a szex tényleg segít abban, hogy kikapcsoljak, nem hiába van annyi… kalandom.

-Tudom. Próbálok megnyugodni, és segítesz is, csak… vannak olyan… dolgok, amikben te sem tudsz segíteni. – Mondom tétovázva. Nem csodatevő, hogy segíteni tudjon minden megoldatlan problémámon, és el sem várnám tőle. Ezek olyan dolgok, amiket nekem, saját magamnak kell a kezembe vennem senki másnak, és különben is a nagy részük csak rám tartozik, néhány kivétellel.
-Azt szerettem volna, ha te is azt hiszed, hogy tökéletes vagyok, akármennyire is volt ez a próbálkozás teljesen hamvába holt. – Mondom egy vérszegény mosollyal. Aztán csak hagyom, hogy kivegye a pálcámat a kezemből, de a horror még csak ezután következik, legalábbis számomra.

Olyan szinten kiakadok, ahogy talán akkor, amikor kiderült, hogy mik a tervei a szüleimnek Sérával. Akármennyire is próbálom tartani magam, elég volt egy egyszerű kérdés, a szándék arra, hogy valaki észrevegye a néma segélykiáltásom, és megrepedezik az álarcom, amit egész eddig teljesen jól sikerült a helyén tartanom. Poppy pedig jött, látott, és kezdi darabokra törni pusztán azzal, hogy őszintén aggódik, és próbál nekem segíteni. Nagyon nehezen nézek újra a szemeibe, de azonnal vissza is fordítom a tekintetem az asztal lapjára.
- Te is meg fogsz gyűlölni, ha elmondom. – Suttogom szinte alig hallhatóan. De valami mégis megtört bennem és mielőtt megakadályozhatnám magam a szavak úgy kezdenek áradni belőlem, mint egy megállíthatatlan folyó.
-Séra… Séra nagyrészt miattam került abba a szituációba, amiben most van. Mert nem álltam ki mellette. Mert nem álltam ellen a szüleim akaratának. Mert, hagytam, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. – Szakad ki belőlem szinte összefüggéstelenül a vallomás.
-Séra egy tündér, és semmit nem érdemelt meg abból, amit kapott az élettől. A legrosszabb az egészben, hogy azóta is mindig olyan boldogan, örömmel fogad, mintha mi sem történt volna, mintha nem zártuk volna őt be egy kastélyba a nagymamámmal, hogy ne derüljön ki a botrány… – Küszködök azzal, hogy szégyenszemre ne bőgjem el magam előtte.
-Poppy… a húgom életben van. Nem halt meg. A temetésen, ahol ti is voltatok egy üres koporsót temettünk el, és gyászoltunk meg. Mert… mert… nem engedhették… nem engedhettük, hogy… kiderüljön, hogy… kvibli. – Hát megtörtént a teljes összeomlás. Több mint fél év után, kimondtam azt a titkot, amit sosem lett volna szabad, és amit valószínűleg örökre meg fogok bánni, hogy megtörtént.  

521 szó # Used to the Darkness

Ha képes lennék most objektíven, önutálat mentesen szemlélni a dolgokat, akkor rájönnék, hogy milyen jól esik az, hogy Poppy így próbál megnyugtatni, mikor azt is tehetné, hogy egyszerűen csak magamra hagy, és engedi, hogy kitomboljam magamból minden frusztrációmat, de nem teszi. Valószínűleg szörnyen hálás leszek majd ezért, ha majd egyszer sikerül lenyugodnom, és nem forrong bennem ennyi minden.
-De az. Sok minden szempontból az, és ezt te is tudod. – Mondom halkan. Ő aztán pláne tudhatja, hogy nekünk, a családjaink miatt még jobban tartanunk kell magunkat egy bizonyos formához, és abba a formába ez a hiszti bizony egyáltalán nem fér bele. Ahogy az elgyengülés sem, az pedig pláne nem jöhet szóba, hogy ne legyek képes használni a saját pálcámat.
-Nem, nincs időm. A lazítás is a napirendem része, de koránt sincs annyi időm rá, mint amennyit szeretnék rá szánni. – Igen, nekem a szex tényleg segít abban, hogy kikapcsoljak, nem hiába van annyi… kalandom.

-Tudom. Próbálok megnyugodni, és segítesz is, csak… vannak olyan… dolgok, amikben te sem tudsz segíteni. – Mondom tétovázva. Nem csodatevő, hogy segíteni tudjon minden megoldatlan problémámon, és el sem várnám tőle. Ezek olyan dolgok, amiket nekem, saját magamnak kell a kezembe vennem senki másnak, és különben is a nagy részük csak rám tartozik, néhány kivétellel.
-Azt szerettem volna, ha te is azt hiszed, hogy tökéletes vagyok, akármennyire is volt ez a próbálkozás teljesen hamvába holt. – Mondom egy vérszegény mosollyal. Aztán csak hagyom, hogy kivegye a pálcámat a kezemből, de a horror még csak ezután következik, legalábbis számomra.

Olyan szinten kiakadok, ahogy talán akkor, amikor kiderült, hogy mik a tervei a szüleimnek Sérával. Akármennyire is próbálom tartani magam, elég volt egy egyszerű kérdés, a szándék arra, hogy valaki észrevegye a néma segélykiáltásom, és megrepedezik az álarcom, amit egész eddig teljesen jól sikerült a helyén tartanom. Poppy pedig jött, látott, és kezdi darabokra törni pusztán azzal, hogy őszintén aggódik, és próbál nekem segíteni. Nagyon nehezen nézek újra a szemeibe, de azonnal vissza is fordítom a tekintetem az asztal lapjára.
- Te is meg fogsz gyűlölni, ha elmondom. – Suttogom szinte alig hallhatóan. De valami mégis megtört bennem és mielőtt megakadályozhatnám magam a szavak úgy kezdenek áradni belőlem, mint egy megállíthatatlan folyó.
-Séra… Séra nagyrészt miattam került abba a szituációba, amiben most van. Mert nem álltam ki mellette. Mert nem álltam ellen a szüleim akaratának. Mert, hagytam, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. – Szakad ki belőlem szinte összefüggéstelenül a vallomás.
-Séra egy tündér, és semmit nem érdemelt meg abból, amit kapott az élettől. A legrosszabb az egészben, hogy azóta is mindig olyan boldogan, örömmel fogad, mintha mi sem történt volna, mintha nem zártuk volna őt be egy kastélyba a nagymamámmal, hogy ne derüljön ki a botrány… – Küszködök azzal, hogy szégyenszemre ne bőgjem el magam előtte.
-Poppy… a húgom életben van. Nem halt meg. A temetésen, ahol ti is voltatok egy üres koporsót temettünk el, és gyászoltunk meg. Mert… mert… nem engedhették… nem engedhettük, hogy… kiderüljön, hogy… kvibli. – Hát megtörtént a teljes összeomlás. Több mint fél év után, kimondtam azt a titkot, amit sosem lett volna szabad, és amit valószínűleg örökre meg fogok bánni, hogy megtörtént.  

521 szó # Used to the Darkness

Vonatkoztassak el az elvárásoktól. Legszívesebben megint felnevetnék, de nincsen bennem annyi energia, hogy ezt meg is tegyem.
-Úgy mondod ezt, mintha tényleg olyan egyszerű lenne. – Mondom kicsit megcsóválva a fejemet.
-Ha elvonatkoztatnék tőlük, akkor már nem lennék, az, aki. – Teljesen belém plántálták magukat ezek az elvárások, olyannyira, hogy szinte el sem tudnám magamat képzelni ezek nélkül, mintha utána csak egy üres váz lennék, amit aztán bárki kénye-kedve szerint alakíthatna.
- Lazítsunk? – Kérdezem rá sandítva és még egy halvány mosolyt is kisajtolok magamról újra, mert jól esik az, hogy ennyire próbálkozik a felvidításommal, csak szegény nem tudhatja, hogy mennyire mélyre is süllyedtem. Ez rég nem csak arról szól, hogy nem megy pár bűbáj, hanem sokkal többről.
- Ismerjük mi egyáltalán ezt a szót? – Kérdezem továbbra is kesernyés hangsúllyal, de egy pillanatra még ha működne is a felvidítási kísérlete.
- Szexelni szoktam. – Tér vissza egy egészen rövid időre a szemtelen énem, de legalább őszinte is vagyok, tényleg így szoktam lazítani.
- A gurkók püfölése se rossz, de koránt sem annyira hatásos, mint a szex. – Ecsetelgetem tovább.
- Lehet jobban járnánk a te lazítási módszereiddel, Pops. – Teszem még hozzá, egy újabb halvány mosollyal.

- Nem néztelek le ezzel, ne érts félre. – Rázom meg a fejem egyből.
- De vannak olyan dolgok, amikben te sem tudsz, akármennyire is jó veled beszélgetni. – Mondom neki szelíden. Valóban nem akarnám megbántani, elég most az, hogy magamat gyűlölöm, nem szeretném, ha ő is meggyűlölne.
- Na persze. Ezt te sem gondolod komolyan. – Pillantok felé, mikor rávágja, hogy neki tökéletes vagyok. Mintha észrevennék rajta némi aggodalmat, amit nem nagyon tudok hova tenni, és hamar el is hessegetem a dolgot, mert éppen összeomlóban vagyok a saját szarságaim miatt. Majd talán később, ha nem érzem magam ennyire nyomorultul majd rákérdezek.
- Néha nekem is olyan vagy, mintha a húgom lennél, annak ellenére is, hogy idősebb vagy nálam. – Nevetek fel halkan. Igazából tényleg használna a felvidítása, ha nem lennék ennyire mélyen abban a mocsárban, amibe már nyáron belesüllyedtem. Ahogy pedig halad előre a beszélgetés, úgy leszek egyre kétségbeesettebb és süllyedek egyre mélyebbre.

- Én sem gyűlölöm az apámat, se az anyámat, pedig minden okom meglenne rá. Mégis képtelen vagyok rá. – Mondom halkan. Aztán minden kiszakad belőlem, olyan dolgok, amiket tényleg örökre magamba kellett volna temetnem, de képtelen voltam rá, főleg úgy nem, hogy Poppy tényleg őszintén próbált felvidítani, segíteni… de így, hogy most már tudja, legalább jogosan utálhat ő is. Még akkor is, ha tudom, hogy szörnyű hiba volt ezt elmondani neki, akármennyire is emésztett már belülről ez a titok.
-Igen… igen, úgy értem. – Suttogom.
- Igen. Él. – Ismétlem meg a kijelentést, és mikor végre rá tudom venni magam, hogy ránézzek és látom a könnyeket a szemében, nekem is úgy kell továbbra is megerőltetnem magam, hogy ne sírjam el magam.
- Kérlek ne sírj, mert akkor én is sírva fakadok és azt nagyon nem szeretném. – Kérem halkan, és gyorsan próbálom kipislogni a nedvességet a szemeimből és helyette inkább a táskámban kezdek kutakodni. Kell pár pillanat, mire sikerül annyira összeszednem magam, hogy már ne akarjam minden pillanatban elbőgni magam és végre azt is megtalálom, amit keresek. Előveszem a legutóbbi levelet, amit Séra küldött és odaadom Poppynak.
- Tessék. Ezt… ezt tegnap küldte. – Mondom halkan.  

547 szó # Used to the Darkness

Az eszemmel tudom, hogy Poppy csak szeretne megnyugtatni, de olyan mélyre ástam már magam az öngyűlöletbe, hogy nem igazán érnek el a szavai, akármennyire is próbálkozik vele. Merlin szerelmére, ezeket a dolgokat még Leonak is képtelen voltam elmondani, pedig ő aztán tényleg a legjobb barátom!
- Dehogynem, azt szeretném, ha felnéznél rám, továbbra is, nem azt, hogy rájöjj arra, milyen gyenge is vagyok valójában. - Mondom egy kis sóhajjal.
Jól sejtettem, valóban van vele valami. Más helyzetben, máskor, mikor nem érezném magam ennyire nyomorultul minden valószínűség szerint, addig erőltetném, amíg el nem mondja, hogy mi baja van, de jelenleg se energiám, se késztetésem nincs ehhez, akármennyire is szeretem őt, és szeretem boldognak látni.
- Sajnálom. - Mondom ezért csak helyette, és megfogva a kezét gyengéden megszorítom, mintegy szavak nélkül is jelezve, hogy komolyan gondolom, amit mondtam.
- Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj, tudod, hogy állok rendelkezésedre. - Jelzem felé egy apró mosollyal.

Mikor zavarba jön, az az első alkalom mióta beléptem ebbe a terembe, hogy nevethetnékem támad, de igyekszem visszafogni magam és nem nyíltan mulatni szegény Poppy zavarán.  
- Szóval, a szex kizárva. Milyen kár. - Csillan fel újra a régi, jól ismert énem, miközben kicsit cukkolva őt vigyorgok rá. Persze eszem ágában sincs rá úgy gondolni, mint potenciális partnerre ebben, az valahogy nagyon furcsán és eléggé idegenül jönne ki. Számomra Poppy mindig is inkább olyan volt, mintha a testvérem lenne, a testvéreihez az ember pedig alapvetően sem kezd el vonzódni, bármilyen szexuális értelemben sem. Legalábbis az egészséges értékrenddel rendelkezők biztosan nem.
-De a zene és a kakaó is jól hangzik. - Lesz lágyabb a mosolyom.
-Bár az tény, hogy sosem értettem igazán a zenéhez, csodállak is téged, hogy kívülállóként olyan egyszerűen tudsz, gyönyörű dallamokat előcsalogatni a zongorából. Szóval… meghallgatni szívesen meghallgatom, de profi hozzászólást ne várj tőlem. - Mondom zavartan vigyorogva.
-Kakaó helyett, meg inkább kávé párti vagyok, de mivel édesnek édes mindkettő, az ízesítéstől függően, ezért igazából mindegy. - Teszem még hozzá.
-De biztos vagy te abban, hogy velem akarsz lazítani? Biztos vannak jobb barátaid, vagy barátnőid, akikkel megteheted ezt helyettem. Nem, mintha panaszkodnék, mert én nem bánnám, ha több időt töltenénk együtt. - Vallom be, továbbra is egy kis mosollyal.

-Jó, ez igaz, de mi van akkor, ha olyan dolgot hurcol az ember magával, ami nem csak az ő, hanem más sorsát is befolyásolhatja? - Kérdezem aggodalmasan összeráncolva a szemöldökömet. Nem hiába tartom titokban olyan makacsul azt a tényt, hogy Séra életben van. Ha igazából kiderülne, hogy mi történt vele, akkor biztos vagyok benne, hogy a családom neve eléggé meg lenne hurcolva, és… és igazából a húgomat is eléggé féltem. Nincs még arra felkészülve, hogy szembesüljön azzal, hogy a varázsvilág még mindig mennyire kegyetlen tud lenni, és milyen egyszerűen dönt úgy a társadalom arról, hogy a kviblik megvetendőek. Nem tudom melyik a rosszabb, ha ezzel kell szembesülnie egy tizenkét éves lánynak, vagy a mostani helyzettel, hogy teljes mértékben be van zárva, mint egy gyönyörű, ártatlan madár, akinek viszont így nincs lehetősége szabadon szárnyalni, ahogy igazán megérdemelné. Nehéz ügy. Nagyon, nagyon nehéz ügy, és nem örülök annak, hogy nem találtam még rá megoldást.
-Még a végén elpirulok a sok bóktól. - Nevetek halkan.
-Nem vagy véletlenül egy egészen iciri picirit elfogult? - Kérdezem tőle mosolyogva.
-Hát rendben, én hallgatok rád. Kivételesen. Jól jegyezd meg, ez lesz az első és utolsó alkalom. - Cukkolom megint egy kicsit.

Végül pedig csak kibukott belőlem az egyik legféltettebb titkom, de egyáltalán nem olyan reakciót kapok, mint amire számítok tőle. Nem, éppen az ellenkezőjét. A nyakamba borul, és habár még mindig eléggé a hatása alatt vagyok a saját érzelmeimnek, az egyik karommal átölelem, a másikkal pedig gyengéden a hátát kezdem simogatni. Van egy olyan rossz érzésem, hogy ez az öröm, nem sokáig fog tartani, és amint rájön, hogy igazából miben játszottam közre, már úgy fog viselkedni, ahogy a képzeletem lejátszotta már előttem: és egyáltalán nem volt kellemes. Addig kell örülnöm a jelenlegi helyzetnek, amíg lehet, akármilyen nyomorultul érezzem jelenlegi helyzetben magamat.
-Persze… nem sírsz, csak rájöttél, hogy szomjasak az egerek. - Mondom neki gyengéden, és legalább nekem sikerült azt elérnem, hogy én szégyenszemre ne bőgjem el magam vele együtt. Ez pedig hatalmas teljesítmény. Végül hosszabb idő után elhúzódik, és önkéntelenül is mosolyognom kell, amikor látom, hogy ő is mosolyog, még a könnyein keresztül is. Óvatos mozdulatokkal segítek neki megszabadulnia a könnyeitől, hogy legalább képes legyen elolvasni a levelet, és egyáltalán nem zavar, hogy telesírta a vállamat.

-Igen, tud róla. - Kezdek bele a kérdéseinek a megválaszolásába.
-Tudod, milyen okos, különben sem lehetett volna ilyesmit előle titkolni, már szerintem előbb sejtette, hogy kvibli, mint ahogy mi tudtunk volna róla, egész egyszerűen csak… az utolsó pillanatig reménykedett. Nem tudom. Sajnos nem nagyon látok bele a fejébe, pedig néha szeretnék, hátha úgy rájöhetnék, hogyan tudnék neki segíteni. - Mondom sóhajtva.
-A nagymamám francia kastélyában van éppen, teljesen az ő felügyeletére bízták a szüleim. A nagyi nem igazán hagyja unatkozni, állandóan mindenféle hülyeségre tanítja, tipikus öreg arisztokraként. - Forgatom meg kicsit a szemeimet.
-Legtöbb értesülésem szerint jól van. Fizikailag mindenképp. Lelkileg nem vagyok benne egészen biztos, előttem sosem mutatja, hogy bármi problémája lenne, de… sajnos nem látok bele a fejébe, nem tudom, hogy mire gondolhat, vagy mennyire gyűlölheti az egészet, a szüleinket, vagy éppen engem. - Szomorodok el megint.
-Nem tudom… hogy ez mostanában lehetséges lesz-e. Én is elég ritkán láthatom sajnos, pedig nagyon igyekszem, hogy gyakoribbak legyenek a látogatásaim. A nagymamám kitérne a hitéből, ha hirtelen veled együtt jelennék meg, de… talán megoldható… csak jól elő kell készítenem hozzá a terepet. Biztos nagyon örülne neki, ha nem csak engem, a szüleinket és a nagymamámat láthatná. - Már kattognak is a fejemben a fogaskerekek, hogy találjak valamiféle megoldást erre.  

Used to the Darkness

Egész életemben azt tanultam, hogy egy férfinak erősnek kell lennie, és nem szabad kimutatnia a gyengeségeit, és az érzéseit. Ezt az információt, már nagyon kicsiként is úgy szívtam magamba, mint egy szivacs, különösen azután, miután Séra megszületett, és a szánalmas kis féltékenységemen is képes voltam urrá lenni. Ő lett a mindenem, és ahogy meg akartam védelmezni akkor, még kisgyerekként, ez a vágyam szinte csak még erősebb lett, ahogy teltek az évek. Habár nem feltétlenül értek egyet apám módszereivel, már ami a simulékonyságot illeti, de neki is mindig meg akartam felelni, olyanná akartam válni, aki még őt is túlszárnyalja. Az egyetlen ember, aki előtt mertem gyengeséget mutatni, az az anyám, de már ezt a szokásomat is kinőttem. Kisfiúként viszont mindig hozzá rohantam, ha sírni támadt kedvem, vagy akkor, ha véletlenül leestem valahonnan, és megsérültem… lehetett az bármilyen apró sebhely is. Mellette kisírhattam magam, még abszurd dolgok miatt is. Sírhattam félelemből, fájdalomból, szomorúságból, dühből, mellette nem kellett attól tartanom, hogy elítélne emiatt. Viszont ez már régen nincs így, és kétlem, hogy valaha is rendeződne teljesen a kapcsolatom bármelyik szülőmmel is, azok után, amit Sérával tettek. Most megjátszom azt, hogy minden rendben van, mert ez az én és a húgom érdeke is, de kétségtelen, hogy az első adandó alkalommal el fogok tőlük távolodni, és Sérát is magammal viszem majd, akármennyire is nem tetszik majd nekik ez a döntés. Ehhez viszont önállónak kell lennem, és ameddig iskolába járok, és egy házasság is a fejem felett lebeg, addig, ez nem valósítható meg. Tartok attól is, hogy a leendő menyasszonyom nem fogja tudni elfogadni a húgomat olyannak, mint amilyen, de igyekszem ezt a félelmemet is elpakolni abba a dobozba, ami az összes félelmemet, aggodalmamat tartalmazza, és amibe már így is alig fér el valami, fenyegetve azzal, hogy egyszer majd csak szétrobban a sok szarságtól, ami felgyűlt benne.
- Sokat jelent, hogy ezt gondolod. - Mondom Poppynak halkan, mosolytalanul, mikor rákényszerít arra, hogy a szemeibe nézzek. Az én tekintetemben olyan el nem mondott érzelmek kavarognak, amik már jó ideje elfojtásra kerültek, és most sincs itt az ideje, hogy mindegyik kitörjön, mert akkor Poppy is őrültnek nézne, akármennyire is bízok benne.
-Igen… valóban egy család vagyunk. - Erősítem meg a szavait, habozás nélkül. Kétségtelen, hogy egészen kiskorom óta családtagnak tekintem őt is, mint ahogy az összes Willowst.
- Tényleg segít? - Kérdezem kicsit fürkészően figyelve az arcát, mintha azt kutatnám, hogy vajon igazat mond-e, vagy csak engem akar megnyugtatni. Remélem, hogy az előbbiről van szó. Sokan nem néznék ki belőlem, mert nagy általánosságban tényleg egy önző fasz vagyok, de azért azokkal nagyon is törődöm, akik közel állnak hozzám.

- Hmmm… nem is tudom. - Nyújtom el a szavaimat hangosan gondolkodva, miközben teátrálisan végig pillantok rajta.
- Ha férfi szemmel nézek rád, akkor nem is lenne annyira lehetetlen. Lássuk be, elég csinos vagy, az alakod is gyönyörű, és a személyiséged is páratlan. - Elemzem szórakozottan, egy apró, huncut villanással a szemeimben.
- Viszont nem tudok rád férfi szemmel nézni, ahhoz túlságosan közel állsz hozzám. Olyan vagy nekem, mint egy testvér, és már a veled való szex gondolatától is kissé kiráz a hideg. - Váltok át komolyabbra, mert nem akarom halálra rémiszteni szegényt, habár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tudja a korábbi szavakat komolyan venni, akármennyire is vagyok jó színész néha.
- De ezt ne vedd támadásnak. Ha nem testvérként tekintenék rád, már biztos hogy jó párszor megpróbáltalak már volna felszedni. - Teszem hozzá őszintén. Más szemmel nézve szinte biztos, hogy meg akartam volna magamnak szerezni.
- Oké, ez elég jól hangzik. Azt se bánom, ha levezetésként zongoráznál nekem, mindig szerettem hallgatni, ahogy játszol. - Ajánlom fel mosolyogva.
- Néha érdemes új dolgokat kipróbálni, úgyhogy… most megelégednék egy ilyen délutánnal. Sőt, biztosan nagyon élvezném. - Kivételesen tényleg nem is vágyom arra, hogy most össze szedjek valami random csajt, akivel biztos nem tudnék ilyen jó beszélgetést folytatni, mint Poppyval.

-Igazad lehet. - Sóhajtok fel némiképp gondterhelten, amikor a téma a titkokra terelődik. Nehéz egy ilyen dolgot bárkinek is elmondani, főleg ha tudom, hogy így a húgom élete a tét. Mai napig nem tudom eldönteni, hogy Sérának, hogy lenne jobb, ha folytattuk volna az életünket úgy, ahogy eddig és a szüleim soha nem zárják el a külvilág elől, vagy az, ahogy most van. Nyilván ezeket a gondolataimat sem osztottam meg senkivel, de olyan ez, mintha csak rosszat lehetne választani, és csak azt dönthetné el az ember, hogy melyik a szörnyűbb. Ha a szüleim felvállalták volna Sérát és a kvibliségét, akkor a varázsvilág megvetett volna minket, önkéntelenül is. Az előítéletek mindig és mindenkor erősek, és akármennyire is nevetséges, a varázslók nagy része továbbra is utálattal tekint a kviblikre, így biztos vagyok benne, hogy a családunkat, de főleg Sérát rengeteg támadás érte volna. De ez feljogosít bárkit is arra, hogy elvegye valaki szabadságát? Hogy bezárja őt egy kalitkába, ahonnan sehogy sem bújhat elő, és örök életében elzárva és magányosan tengesse a napjait? Személy szerint én előbb vállalnám az összes elítélő pillantást, a bántó szavakat, és ha kellene, akkor minden egyes alkalommal kiállnék Séra mellett és megvédeném a rosszindulatú emberektől. Ez a különbség köztem és a szüleim között. Én nem menekülnék el gyáván, a könnyebb utat választva, tönkretéve így egy kislány életét.
- Ezt úgy mondod, mintha olyan sokkal idősebb lennél nálam. - Nevetek fel önkéntelenül.
- Mintha nem egy, hanem vagy ötven év különbség lenne köztünk. - Csóválom a fejem, mosolyogva.

Valahol nem meglepő, hogy a titok végül kiszakadt belőlem. Egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy jól tettem-e, amit tettem, mert… bízok Poppyban, de mindig megvan a rizikója annak, ha egy titokról többen tudnak. Több lehetőség van arra, hogy véletlenül kiderüljön az a bizonyos titok, de így utólag valahogy mégsem bánom, hogy megtettem. Látva Poppy arcát, ami főleg boldogságot mutat, amiért rájött, hogy Séra életben van, ez bármit megér. Arról nem is beszélve, hogy az én lelkem is, mintha csak egy mázsával könnyebb lenne, amiért végre tudok valakivel beszélni erről. Erősebbre veszem az ölelést, és eszem ágában sincs kiengedni a karjaimból jó ideig, mert ez nekem is segít abban, hogy tudjam azt, hogy jó döntést hoztam, még akkor is, ha nem feltétlenül önszántamból szakadt ki belőlem a vallomás.
- Igen. Megoldható, csak előkészületek kellenek hozzá. Már egészen a mesterévé váltam annak, hogy titokban meglátogassam, ha jól megtervezzük, akkor nem fogunk a nagymamámmal se összefutni. - Mondom elgondolkozva, miközben önkéntelenül is már a haját kezdem simogatni.
- Köszönöm. - Suttogom, mikor megígéri, hogy nem mondja el senkinek, és halványan rá is mosolygok egy pillanatra.
-Nyáron lehet egyszerűbb lesz majd mindezt megtervezni, mindkettőnknek több lesz a szabadideje, és a nagymamám is sokszor járkál el otthonról, hogy találkozzon a régi barátnőivel. - Gondolkozom továbbra is hangosan, miközben az ujjaimmal a hajtincseivel játszom.  

Used to the Darkness

Egy apró mosoly kezdemény tűnik fel az arcomon, mikor azt mondja, hogy komolyan gondolja, és ez ugyan megnyugtat egy kicsit, de a kételyeimet nem tudja elűzni.
- Köszönöm. - Mondom csak halkan, aztán szinte túl nagy csendben hallgatom végig a mondandóját és az arcomra van írva, hogy egy szavát sem hiszem el, de azért minden jól esik, amit mond.
- Miért, te hogy látsz? - Kérdezem végül feléledő kíváncsisággal.
- Valóban úgy hiszed, hogy nem kellene szégyellnem semmit? - Nevetek fel önkéntelenül, bár ebben a nevetésben még szintén nincs öröm.
- Sok olyan dolgot nem tudsz még rólam, ami erre adhat okot, úgyhogy ne tegyél ki ilyen bátor kijelentéseket. Még úgy sem, hogy te vagy az egyike azoknak, akik a legjobban ismernek.   - Csóválom meg a fejem. Talán jobb is, ha ebbe a témába nagyon nem megyünk bele, mert nem most tervezem beavatni az életem legrosszabb pillanataiba.

Mikor megerősít abban, hogy segít a beszélgetésünk neki is, egy kicsit megkönnyebbülök.
- Nem is igazán tűnsz önmagadnak. - Értek vele egyet.
- Csak túlságosan el voltam foglalva a saját kis dolgaimmal, hogy ezt igazán észrevegyem. - Vallom be egy kissé szégyenkezve.
- Amiért utólag is bocsánat. Majd igyekszem a jövőben figyelmesebb lenni. - Fogadom meg neki, meg igazából magamnak is.
- Veszekedtél Wylieval? Erről lemaradtam. Pontosabban erről is. - Jövök megint kicsit zavarba.
- Remélem semmi komoly, és hamar sikerül majd tisztáznotok bármilyen félreértésetek is volt. - Ritkán történik ilyen, és csak bízni tudok benne, hogy ez is hamar meg fog oldódni.

- Biztos ne? Még a végén azt hiszem, hogy igazából nem is bánnád, ha így néznék rád. Ne kísértsd az ördögöt. - Folytatom tovább a színjátékot, mert határozottan élvezet őt zavarba hozni, amikor elpirul az pedig igazán bájossá teszi az arcát.
- Igazából még ezt sem mondhatom, mert határozottan az eseteim közé tartozol. - Mondom elgondolkozva, miközben még mindig őt nézegetem magamnak.
- Azok közül is a felső kategóriába esel. - Elemzem tovább.
- Ha nem ismernélek már gyerekkorunk óta, akkor ezer százalék, hogy már rég rád mozdultam volna, hogy ki tudj kosarazni, vagy betenni a barátzónába. - Mondom egy kicsit nevetve.

- Na peeersze. - Nyújtom el a szót, egyre jobban szórakozva rajta. Mondjuk nem mintha nagyon kételkednék abban, hogy érettebb nálam, amilyen hülyén tudok viselkedni néha, biztos, hogy ő nyerne ebben a versenyben.
- Sajnos nem annyira sokszor, mint amennyire szerettem volna. - Sóhajtok.
- Kb. nyolcszor. Vagy kilencszer, amikor csak el tudtam szabadulni és nem volt túl gyanús. Természetesen gyakran a szüleim tudta nélkül, néha az engedélyükkel. - Tényleg nem olyan sok, belegondolva, hogy majdhogynem egy év telt el azóta, hogy a szüleim száműzték őt a francia kastélyba.
- Jó, mindenképpen. Valahogy majd biztos megoldjuk, ha máshogy nem, akkor beszerzek egy láthatatlanná tévő köpenyt, hogy bejuttassalak. - Fejben már egyből tervezni is kezdem az akciót, mert tudom, hogy Séra tényleg nagyon örülne Poppy társaságának.
- Jól van, menjünk, de a helyedben nem igazán bíznék a képességeimben. - Egyezek bele, de nagyon nehezen tudom csak kiengedni a karjaimból. Már csak arra van időm, hogy magamhoz ragadjam a bosszantó pálcámat, aztán Poppy már húz is tovább magával, amit jelen pillanatban cseppet sem bánok. Soha nem éreztem magamhoz ilyen közel, mint most, és cseppet sem bánom, hogy vele töltöm majd a nap hátralévő részét.  

Used to the Darkness