Teljesen letaglózva és kiakadva rontok be a mardekár klubhelyiségébe. Most egyáltalán nem akarok senkivel sem beszélni, így nagyon bízok abban, hogy ebben a késői órában az égvilágon senki sem tartózkodik itt. Egészen eddig a birtokon futottam, mintha az bármit is segített volna abban, hogy eltereljem a száguldozó, eléggé feldúlt gondolataimat. A kimerültségen és azon kívül, hogy szarrá áztam, hála a zuhogó esőnek, semmilyen eredményt nem hozott. Hiába erőltettem az összes izmomat addig, amíg már szinte vissza se tudtam sétálni a kastélyba, a gondolataim továbbra sem nyugszanak, én pedig továbbra is ugyanolyan zaklatott vagyok, mint eddig. Eszembe se jut felmenni a hálókörletbe, mert ott emberek közelében kell lennem, és most nem akarom, hogy bárki is így lásson. Belevetem magam az egyik fotelbe, nem törődve azzal, hogy még mindig csuromvizesek a ruháim és komoran meredek magam elé.
Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Poppy a menyasszonyom. Az a Poppy, akit gyerekkorom óta ismerek. Aki szinte minden egyes nagy életeseményemnél ott volt. Az a Poppy, akire úgy tekintek, mintha csak a tulajdon testvérem lenne. Képtelen vagyok feldolgozni ezt a tényt, annyira sokkolt az információ. Még próbálok reménykedni abban, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, és hogy a szüleink biztos nem akarják, hogy mi ketten összeházasodjunk és közös gyereket hozzunk a világra, mert számomra ez teljességgel elképzelhetetlen. Sosem néztem a lányra úgy, mint egy potenciális partnerre, mindig is túl bizarrnak tűnt volna a gondolat. Hogy is gondolhatnék rá másképp? Hiába viszont az összes ellenérzésem, a családom szempontjából sajnos nagyon is logikusnak tűnik ez a választás, hiszen Willowsékkal mindig is jó viszonyt ápoltunk. Hogy nem jutott ez előbb az eszembe? Miért voltam ennyire vak?
Hirtelen zajt hallok a lépcsők felől, mire nem túl nagy lelkesedéssel pillantok oda. Már éppen készülnék arra, hogy bárki is jön elküldjem vissza aludni a fenébe, nem túl udvariasan, de amikor meglátom az ismerős vörös hajkoronát, csak nagyot sóhajtok és inkább tolerálom magam. - Miért vagy még ébren, Zurie? – Kérdezem szokatlanul színtelen hangon. Minden szokásos energiám hiányzik, és a számára már-már idegesítő vigyor sem díszíti az arcomat. Helyette ki vagyok terülve a fotelben, csuromvizesen, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Úgy is érzem magam, kár is lenne tagadnom.
362 szó
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 11:41 pm
Tyler && Zurie
Az elmúlt egy napban túl sok minden történt és jobbnak éreztem, ha kicsit elkerülöm mások társaságát. Beteget jelentettem és amikor valamelyik szobatársam visszajött, akkor alvást színleltem, csak hogy ne kelljen senkivel sem beszélgetnem. Egyedül akartam lenni, elakartam azon gondolkodni, hogy mit tegyek... Apa kifog szabadulni, legalábbis erre tudok következni a kis rövid üzenete alapján, ami azt jelenti, hogy hamarosan mindenki megtudja, hogy nem csak Lovell vagyok, hanem félig Nott. Ha ez azonban még nem lenne elég, akkor gondoljunk csak bele abba a ténybe, hogy az eddigi hármasunkat felváltja az új négyes, már nem csak anya, Stormie és én leszünk, ott lesz már Ő is. Egy eddig idegen ember, aki sose volt velünk. Elég késő volt már, mindenki aludt nálunk, legalábbis a csajok egy jó ideje nem pletyiztek, amiből arra tudok következtetni, hogy bealudtak. Szépen halkan és csendesen kimászok az ágyamból, megindulok az ajtó felé és végül a lépcső felé, hogy a közös helységbe menjek, jobban mondva a kandalló elé. A szemem kék, elég sötét kék, ami már sejteti, hogy mennyire is feldobott vagyok. Azt hittem egyedül leszek, de nem... valaki ott volt, megelőztek. Legszívesebben beszóltam volna, hiszen Zurie ilyen, mindenkinek bemer szólni, már szóra is nyitottam a számat, amikor megpillantom, hogy ki is van ott. Ismerős hang és ismerős arc. - Hát... csak nem tudok aludni. - vonom meg a vállamat, de... a hangja olyan más, így tehát gondolkodás nélkül huppanok a fotel karfájára és dőlök kicsit neki. - Tudjuk, hogy nem szoktam kertelni, szóval mond el, hogy mi a faszért nézel ki úgy, mint egy rakás szar. - nem, nem volt kedves, elég őszinte és lényegre törő, de ezt szereti bennem, legalábbis remélem, hogy szereti, ha nem... az már nem az én bajom.
Zurie azon emberek egyike, akit még ilyen szituációban sem küldenék el a halál faszára, hiába lenne kedvem most erre, mert jelenleg utálom az egész világot és mindenkit, aki benne van. Így hát nem küldöm el. Miért is tenném, mikor valahogy mellette mindig egy kicsit megnyugodok? Elég ellentmondásos lehet ez, hiszen általában ő az a személy, aki egyáltalán nem kertel, és mindig kimondja, ha éppen valami hülyeséget csinálok, de néha pont ez kell, hogy jobban felfigyeljek a hibáimra és hogy esetlegesen változtassak azon. Az pedig egyáltalán nem egy rossz szempont, hogy minden faszságom ellenére, Zurie így is mellettem marad, pedig ő aztán tudna párat mondani, mert elég jól ismer. - Nem tudsz aludni, vagy téged is ébren tart valami? – Kérdezek rá halkan, majd amint a fotel karfájára huppan és nekem dől, természetes mozdulattal ölelem át. Igaz, hogy így szerencsétlen is vizes lesz, de most jelenleg ez nem nagyon tud izgatni, túl nyomorultul érzem magam hozzá.
- Összeomlott minden, amiben eddig hittem. – Válaszolom a kérdésére, és a fejemet a vállának döntöm, mintha ezzel is próbálnék valamiféle támasztékot találni magamnak és az egyre inkább szánalmasabbá váló életemnek. - Kiderült, hogy Poppy a menyasszonyom. – Felesleges lenne húzni az időt azzal, hogy nem akarom neki elárulni, előbb-utóbb, úgyis kiszedné belőlem és, ha később történne meg, akkor nem én járnék jól. - Amivel nem lenne baj… tényleg nem… hiszen gyönyörű, okos, kedves, és még sorolhatnám mennyi jó tulajdonsága van még, egyszerűen csak… olyan, mintha csak a testvérem lenne. Vele nőttem fel. Mindig is az életem része volt, és sosem néztem rá úgy, mint egy nőre, mert egyszerűen meg sem fordult ilyen a fejemben. – Persze, járhattam volna rosszabbul is, azt én is elismerem. Lehetett volna egy teljesen ismeretlen is a menyasszonyom, vagy egy rosszindulatú perszóna, akit senki nem tud elviselni, de… erre végképp nem számítottam. - Most mit csináljak? Képtelen vagyok rá úgy gondolni, mintha a leendő feleségem lenne. Pedig megfogadtam magamban, hogy ha megtudom, hogy ki az, minden erőmmel azon leszek majd, hogy szeressük egymást. Hogy… ne legyen annyira nehéz majd az együttélés és az, hogy örökösünk legyen. Erre viszont nem számítottam. Egyáltalán nem. – Mondom halkan és igen, eléggé kétségbeesve.
Nem hittem volna, hogy más is fent lesz, de mindenkit szokott valami nyomni néha, csak az a baj, hogy az én problémámról nem beszélhetek senkinek. Ez egy olyan dolog, amit magamnak kell megoldanom, nem hagyatkozhatok senkire és talán nem is baj. Senkinek sem akarok róla mesélni, hogy apám éppen hol van és éppen miért, de egyszer úgyis ki derül, mégsem... egyszerűen nem megy nekem. Mindenki csak azt látná, hogy apám hol van és egy rab lányával senki sem akar majd barátkozni. Az emberek sajnos ilyenek és mindig is ilyenek lesznek, csak azt látják, amit akarnak. Nem zavar, hogy én is vizes leszek, egyszerűen csak jól esik az ölelés, pedig sosem szoktam érzelgős lenni és még a beszólás is elmarad. - Zurie Lovell mindig tudja, ha valakinek szüksége van rá. - mondom én is neki halkan, majd közelebb húzódom hozzá,d e ügyelek arra, hogy ne üljek az ölébe. Amikor belekezd egy kicsit azt hiszem, hogy valami újabb buta nőügyletéről fog nekem panaszkodni, de... - Popy? - de a kérdés inkább csak magamnak szól, értetlen arcot vágok, de nem szakítom meg, csak hallgatom, ahogyan mondja. Ez... elég kellemetlen. - Tudod, hogy nem szoktam kíméletes lenni... - kezdem halkan, nem akarom megbántani, de tényleg már megszokhatta tőlem, hogy nem vagyok az a típus, aki kerülgeti a forró kását. - Hát ez baromi gáz, értem, hogy miről beszélsz... ha hozzád akarnának adni, én is így érezném magam, te az én kis szerencsétlen bátyám vagy. - mondom elég lágyan, miközben még a vizes hajára is nyomok egy puszit. Azonban jön a dolog neheze, mintha én tudnám a kérdésére a válaszokat vagy mintha egyáltalán bármi fogalmam lehetne az egészről. - Két lehetőséged van... vagy elfogadod vagy teszel ellene. Ez már nem a középkor, nem mondhatják meg, hogy kit veszel el Tyler. - a mondat végét jelentősen megnyomom, jelezve neki, hogy nem hagyatja magát, ha nem akarja, akkor nem akarja. Nem lenne érdemes leélni egy életet úgy, hogy egy olyan emberrel köti össze az életét, aki... nem is tudom, de a lényeg ugyanaz.
Érzem ám, hogy nem pusztán csak arról van szó, hogy nem tudott aludni, de túlságosan leköt a saját nyomorom ahhoz, hogy az övével is tudjak foglalkozni. Később valószínűleg majd jobb barát leszek és mindent próbálok majd kideríteni, ami a szívét nyomja, de jelenleg ez sajnos nem megy. Önző vagyok? Határozottan, de Zurie már ismer annyira, hogy tudja, ez nem rosszindulatból van így, vagy mert nem törődnék másokkal, egész egyszerűen csak annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy az egész világ körülöttem forog, hogy nehéz elvonatkoztatni ettől a ténytől, akármi is legyen. - Igen, tudom. – Mosolygok rá egyelőre figyelmen kívül hagyva azt, hogy gyanúsan kerüli a kérdésemre a választ. Majd később rákérdezek, mert úgysem fogom elfelejteni, hogy valami őt is zavarja. Később, amikor már a háborgó gondolataim megnyugodtak majd egy kicsit.
Nagy csendben és elég nyomorultul várom az ítéletét, miközben eszemben sincs eltávolodni tőle, helyette élvezem a közelségét, ami egyből nyugtatólag hat rám. - Köszönöm. Tudtam, hogy te meg fogsz érteni. – Mondom neki halkan, miközben úgy bújok hozzá, mint egy kisgyerek, annak ellenére is, hogy jóval magasabb vagyok nála. Nagyon régen éreztem már magam ennyire… elveszettnek, és kétségbeesettnek, és nagyon nem tetszik ez az érzés, az pedig pláne nem, hogy nem tudom magam erősnek mutatni magam ebben a szituációban, hanem ilyen összetörten, és hülyén viselkedem. - Egyik opció sem tetszik. Ha nemet mondok, azzal hatalmas lavinát indítanék el, olyat, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. – Sóhajtok.
- A családom nincs olyan helyzetben, hogy csak úgy fogjam magam és úgy döntsek, hogy nem akarom elvenni Poppyt. Szükségünk van erre a házasságra, jobban, mint bárki is gondolná. Ha azt mondom, hogy nem, könnyen elképzelhető, hogy kitagadnak. – Akármilyen kegyetlenül is hangzik, ez valóban így van. Azok után, ami a húgommal történt, bármit ki tudok nézni a szüleimből, és hiába imádnak, és ugranak minden szavamra, ez egyáltalán nem olyan dolog, amibe beleszólásom lenne. Olyan oldalukról ismertem meg őket tavaly, amit senkinek sem kívánok. - Tehát ez a helyzet egyáltalán nem egyszerű… megpróbálok majd a kedvükre tenni és más szemmel nézni Poppyra, de ez jelen körülmények között nagyon elképzelhetetlennek tűnik. – Merlinre, de kellene most nekem egy jó erős whisky…
Sosem voltam az a lány, aki szeretet mesélni az érzéseiről és arról, hogy hogyan érzi magát és mi a baja. Nem vagyok olyan nyafka picsa, amilyenekhez szokhatott, így remélem később is sikerül majd elterelnem a témát arról, hogy nekem éppen mi is a bajom. - Akkor jól tudod Tyler, jár neked egy piros pont. - kuncogok egyet halkan, remélve, hogy ezzel is sikerül majd kicsit jobb kedvre derítenem majd őt. Nagyon rossz állapotban van, legalábbis tőle ez nagyon nem megszokott és sosem szerettem nézni, hogy a barátaim szenvednek, utáltam azt látni, inkább cipeltem még az ő nyomorukat a sajátomon kívül, addig se kellett magammal foglalkoznom. Egészen jó taktika ám, próbáld ki. Elég nyomorult a helyzet, amiről mesél nekem, szóval eleinte nem is tudom, hogy hogyan kéne hozzáállnom a dolgokhoz, de majd csak kitalálom. Mármint én tudom, hogy mit tennék és miként rendezném el ezt az ügyet, de szerintem ő kicsit ezt másként látja, mint én szóval. Nem erőltethetem rá, hogy mit tegyen, mindössze csak elmondhatom neki, hogy én mit csinálnék a helyében, talán ez majd kicsit előresegíti őt a megoldásban vagy nem tudom. Nem erre számítottam, tőle nem. - Tudod, hogy felrobban a fejem, ha valaki ennyire magára akar erőltetni valamit. - azt meg mégjobban gyűlölöm, ha valakinek nincsenek saját, önálló gondolatai. Ennyi idősen már azért eldönthetné, hogy kit vesz el, már régen nem azoknak az időknek kéne lennie. - Alig várom, hogy majd azt mondják meg neked, hogy csinálj gyereket. Érdekel, hogy hogyan fogsz vele szexelni. - tudom, gonosz és övön aluli rúgás, de meg kell tennie valakinek, akkor majd megteszem én. Kicsit elhúzódom tőle. - Inkább tagadjanak ki, minthogy mások által megírt életet éljek. - jegyzem meg halkan, miközben belebámulok a tűzbe.
Érzem, hogy neki is van valami nyűgje, és biztos vagyok benne, hogy egy másik alkalommal nem fogom ezt annyiban hagyni, de jelenleg tényleg durván lefoglalnak a saját gondjaim. Meg hát általában önző pöcs is vagyok. - Mindig örülök a piros pontoknak. – Mondom halkan, egy mosolykezdeménnyel az arcomon, ami viszont nem ér el a szemeimig. Túl sok komor és felzaklató gondolat van a fejemben ahhoz, hogy ez megtörténjen, pedig máskor tényleg nagyon hamar fel lehet vidítani, akármiről is legyen szó. - Tudom, de mit tehetnék? – Kérdezem kétségbeesetten, és nem segít az sem, hogy kegyetlenül rávilágít a tervem hibáira. Miért kell neki mindig ennyire kegyetlenül őszintének lennie? Néha jobb lenne, ha azt mondaná, hogy: „igen, minden rendben lesz”, de ezt hiába várnám tőle. Tudom azt is, hogy igazából nem kegyes hazugságokra vágyom, akármennyire is fáj az igazság így a pofámba mondva.
-Nem engedhetem meg magamnak, hogy kitagadjanak. Tényleg nem. – Mondom halkan én is a tűzbe meredve. Sok olyan dolog van, amiről nem tud rólam és a családomról és ez jól is van így. Nem csak magamra kell gondolnom ilyen szempontból, hanem a húgomra is, aki örökre a francia kastélyban marad a nagymamánkkal bezárva, úgy, hogy soha többé nem lehet rendes élete. Ezt nem engedhetem meg, ezért muszáj egyelőre úgy tennem, ahogy a szüleim elvárják tőlem, mert nem látok magam előtt más megoldást. - A… az utódcsinálást meg megoldom valahogy. Poppy gyönyörű, nem kellene problémának lennie az ilyesminek, főleg nekem nem. – Bizonygatom inkább magamnak, mint neki. Valamilyen szinten tényleg hiszek ebben, hogy talán képes leszek beleszeretni. Hiszen egy alapvető szeretet megvan bennem, onnan pedig egyszerűbb beleszeretni valakibe… ugye?!
•• - •• 
