Gyerekként szerettem a színházakat és amíg modellkedéssel kábítottam magamat tizenévesen, én is álmodoztam arról, hogy egyszer ha nagy leszek, színészetből fogom keresni a kenyerem. Ennek örömére az összes iskolai programra jelentkeztem, amiben jelen volt a színészet, színművészet, vagy írás. Az élet azonban úgy hozta, hogy az ég világon semmi közöm nem lett végül a színészethez és ez miatt nem is éreztem hiányt. Ettől függetlenül a színházak szeretete megmaradt bennem. Az egyik legjobb dolog, ha kikapcsolódni vágyik az ember és lényegesen közelebb is áll hozzám, mint a mugli mozik. Továbbá az is vezérelt, hogy találkozzak végre Bonnie-val, Gilbert húgával. Feltett szándékom valahogyan a családot támogatni, ehhez, pedig szeretnék nem tolakodóan, mégis bele látni kivel mi történik és hol lehet befoltozni ezt-azt, hogy jobb legyen. A színházhoz érve bele futottam egy nagyobb tömegbe, így a testek között átszlalomozva a szál inka liliomot ezúttal a fejem fölé tartva jutok el a bejáratig, ott pedig útba igazítást kérek merre is találom a művésznőt. Még van egy második felvonás és némi szünet, mielőtt Garbonia darabja következne.
Nyugodtnak nevezni az utóbbi napokat botor dolog lenne, azonban némileg élveztem is. Titi lakása apró volt, de miután összepakoltunk, igazából egészen megszerettem a kis repedéseivel együtt. Az pedig megnyugtatott, hogy Frinek hála a színházban kapott munkát, bár neki ez biztosan sokkal nehezebb volt. Tudtam, hogy önző dolog, hogy ennyire örülök annak, hogy mellettem van, szinte állandó jelleggel, azonban úgy tűnt, nagyon is beigazolódni látszódtak szavai Herbertről. Mint hosszú árnyék, úgy vetült mindennapjaimra a férfi kéretlen ajándék áradata. Hegyekben érkeztek a virágok, és mindegyikben csak egy-egy szó. Inkább tűntek fenyegető levélnek, mintsem ajándéknak, és kezdtem valóban félni. Az elején persze azt hittem, hogy csak bocsánatot akar kérni, mint korábban bármikor, ám mostanra már nem tudtam ezzel mentegetni a viselkedését. Titi persze már az elején azt mondta, hogy ki kellene mindet dobnom, sőt meg se kellene kapnom őket, hát ebben a pillanatban magam is kezdtem így érezni. Mély levegőt vettem, miközben az öltözőm fésülködő asztalánál ültem, és már többedszer fésültem ki a hajam, mintha szükséges volna. Izgultam. Nem a darab miatt, számtalan próbán túl voltunk, és nem először léptem vele a színpadra, egyszerűen féltem, hogy mi lehet a következő, ami még bekövetkezhet. A halk ám határozott kopogásra összerezzentem, és amikor azt mondta az egyik segéd, hogy egy rajongóm keres, virággal, a szívem a torkomban kezdett dobogni. Tettek néhány óvintézkedést, hogy Herbert ne használhassa átjáróházként a színházat, azonban az előadásokat sem lehetett csak úgy elnapolni, és variálni. Letettem a fésűt, majd megigazítva a ruhámat, úgy éreztem, készen állok szembe nézni vele, így legalább elmondhatom, hogy kár erőltetnie magát. Szerettem volna, ha erre tényleg képes lennék, de minden lépéssel egyre bizonytalanabbá váltam, aztán a folyosón egy teljesen idegen férfi ácsorgott. Kételkedtem benne, hogy Herbert csak ezért átváltoztató varázslatot használt volna, így értetlenkedve néztem végig az ismeretlenen. - Bocsánat, nem látott itt egy magas, szőke férfit? - Kérdeztem azért rá, és óvatosan elpillantottam mellette. - Azt mondták, hogy rám vár… ismerjük egymást? - Kizártnak tartottam, az arcmemóriám egészen jó volt, és sehogy se tudtam felidézni.
Amikor megérdeklődtem, hogy merre van a művésznő, csak a szerencsémen és a cél érdekében felhasznált természetes sármomon múlott, hogy az öltöztetővel sikerült kedves határozott, nem tolakodó kérdésekkel úgy fordítottam a szóváltást, hogy végül a hölgy nem tekintett veszedelmes állatnak, vagy valami megszállottnak és bizalmat szavazva elvezetett a színpad mögötti folyosókon az öltözőig, vagyis pár méterrel előtte megállított. Az ajtóhoz sietett, bekopogott és felkonferált. Ezt követően a folyosón hagyott mert vissza kellett mennie, hiszen ilyenkor bőven rengeteg dolga van mindenkinek. Az ajtó óvatosan nyílott, én pedig egy barátságos mosollyal fogadtam a megjelenő fiatal nő alakját. Amikor a magas szőkét keresi a fejemet pillanatra zavar üli meg magam is szórakozottan körül nézek a folyosón, majd csak megcsóválom a fejemet. - Tudtommal csak én vagyok. - közelebb megyek, így, hogy az öltöző ajtaján kiszűrődő fénybe lépek talán kevésbé leszek ijesztő, mint a folyosó sötét bársonykárpitos hangulatlámpás félhomályában. Kezet nyújtok neki. - A nevem Vieno Vox. És.. magához jöttem igen. Önnel még nem találkoztam, de a bátyjával már igen. Jó barátom. - én legalábbis Bertie-t annak tartom még akkor is, ha valójában nem nevezhető hosszú intervallumú ismertségnek egyenlőre. A nőre mosolygok és átnyújtom a virágot egy játékos szórakozott pukkedlivel. - Lánykérő virágot nem akartam mert furcsán vehetné ki magát, de... ez talán szerencsét és örömöt hoz. - mondom csak miután újra egyenesen állok, fél kezemet zsebre csúsztatom. Nem vagyok különösebben vágott virág párti, de egy cserepes kaktusszal vagy egy kaspónyi orchideával nem fogok beállítani senkihez, akit nem ismerek. Majd legközelebb.~
Hogy mire számítottam? Nemigen tudnám megmondani, a szemem előtt lepörgött számtalan lehetőség, hogy Herbert miként bukkanhat fel, és mit kellene tennem. Egyet tudtam, Titinek nem szólhatok, bármennyire is erre biztatott. Tudom, hogy képes lenne megvédeni, sose vonnám kétségbe, egyszerűen csak végre rendes munkája volt, ahol a lányával és velem is együtt lehetett, és ezt nem ronthattam el neki. Sose bocsátottam volna meg magamnak, ha miatt mindez tönkre menne, és megint a drogokhoz fordulna. Velem szemben azonban egy kedves mosolyú férfi állt, aki határozottan ismeretlen volt, még csak újságírónak sem tűnt. Mit kereshetett itt, és miért engedték ide, ha csupán egyszerű rajongó? Számtalan kérdés kavargott a fejemben, miközben tekintetem még mindig Herbertet kereste, mintha mumusként bármelyik pillanatban felbukkanhatna valahonnan. És így is éreztem, igazából. Egy pillanatra a lélegzetem is visszafojtom, ahogy közelebb lép, és úgy helyezkedtem, hogy rá tudjam csapni az ajtót, ha szükséges. Korábban sose voltam ennyire félős, vagy elővigyázatos, ennyit változtam volna néhány hét alatt? Meglehet… Senkit se szerettem volna belekeverni a magánéleti gondjaimba, de ez csak úgy lehetséges, ha egyedül megoldom őket, ahhoz pedig gyanakvóbbnak kell lennem, mint eddig. - Titi a barátja? - Vontam fel a szemöldököm, és mintha kicsit felengedtem volna. - Honnan ismerik egymást? A bátyámnak sose volt sok barátja, és mióta nála laktam, tulajdonképpen nem is találkoztam nagyon senkivel, akit ekként mutatott volna be. Egy emberhez járt el, azt mondta az én érdekemben, pedig biztattam, hogy szívesen megismerném közelebbről, hozza csak haza. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem Vienoként utalt rá, valami sokkal hétköznapibb neve volt… Aztán szemem előtt a számtalan furcsa alak ötlik fel, akik a Zsebpiszok közben laktak, és néhányan még próbáltak Titől drogot szerezni, bár egy ideje ezzel felhagyott, legnagyobb örömömre. Ezek közül lenne egy? Túl jól öltözöttnek tűnt, és a virág is igazán kedves gesztus volt, szóval valószínűleg nem. - Ez kedves… ha Titi tartozik, mondja meg nekem az összeget, és kifizetem. Nem szeretném, ha megint belekeveredne ezekbe a dolgokba, nekem pedig nem okoz gondot nélkülözni néhány galleont! - Hadartam gyorsan, miközben elvettem a virágot. - Nem ítélem el, félre ne értsen, csak most annyira összeszedte magát, és büszke vagyok rá, szóval csak mondja meg, ha tartozik! - Mi másért jönne valaki a munkahelyére? Persze azt már el is felejtettem, hogy nem Titihez jött, hanem engem keresett, szemeim előtt csak az lebegett, hogy nem szabad a bátyámnak megint kétes ügyekbe keverednie.
Mikor közelebb lépek, bár a személyes terét igyekszem tiszteletben tartani, apró megnyilvánulásokkal árulja el magát, amik minden bizonnyal önkénytelenek. Mégis megtorpanásra késztetnek és elgondolkoztatnak. Találkoztam már ezzel a tekintettel, nem is egyszer. Mint akit üldöznek. A miértekről halvány lilám sincs, hiszen nem vagyok legilimentor. Mindenesetre rögtön szül jó pár kimondatlan kérdést bennem. Ennek köszönhetően pedig lehet jobban elgondolkozom és lassabban nyitom a számat válaszra a kelleténél, mert Garboniából csak úgy ömlik a szó. Az összkép ami pedig a végére össze áll bennem így hirtelen elég különös. Pillanatok alatt vált ki belőlem majdnem tragikus szinten empátiát de igyekszem vissza fogni magamat és nem a nyakába zúdítani mindenféle felesleges mondandót. Vagy "teletabi-nagyölelés" szintű megnyilvánulást. Minden bizonnyal a legkevésbé vágyik úgy bármelyikre is, akármennyi lenne is bennük a jó szándék. Főleg, hogy ha így trappolnék Bonnie magánterébe, örülök, ha csak annyira csapja rám az ajtót, hogy eltörik az orrom. Nem. Igyekszem úgy nyitni felé, hogy ne tűnjek valami sunnyogó kis seggnyalónak, aki esetleg valami nagyon mást akarna, régi cimborája sebezhetőnek tűnő drága húgától... Az semmiképpen sem lenne jó. Ez a nő! Te jó ég! A szívem egy pillanatra megdobban és össze kell szednem magamat, hogy megszólaljak. - Sok mindennek néztek már, de az uzsorás státusz még új.- beletúrok oldalt sötét tincseimbe és a fülem mögé igazítom azon az oldalon, közben azon kezdenek kattogni a kerekeim, hogy az elhangzottak alapján, lehet rosszabb a helyzet mint gondoltam. - Nem. Bertie nem tartozik semmivel. Nekem biztosan nem is fog. - mondom még a kezemmel is tiltakozva, hogy bizony szó sincs ilyesmiről! Az utolsókat viszont jóleső érzés követi. Mármint azt, hogy Gilbert ezek szerint halad. - Ennek én is örülök. - megköszörülöm a torkomat - Bertie anno segített hogy tiszta maradjak. Innen az ismertségünk. Mikor legutóbb találkoztunk meg... én is igyekeztem a segítségére lenni amennyire tudtam. - valójában nincs benne hazugság, csak a mocskos részletek maradnak ki, fogalmam sincs miről tud a húga és miről nem. - Eredetileg harctéri meditéc voltam, úgy tizenhat hónappal ezelőttig. Jelenleg önkéntes medimágusként és aktivistaként működök. - hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet. A hangom nyugodt, csevegős, de azért nem versengek egy enttel tempó szinten. Igyekszem felvezetni, hogy honnan is ismerem, ki vagyok és ugyan mi a fenét keresek az öltözőjénél... Ami, utóbbi, így bele gondolva tényleg creepy lehet...- Megemlített téged, meg a színházat. Rég jártam már előadáson, úgyhogy ez az egyik ami miatt itt vagyok. A másik, pedig, hogy tehetek-e érted, vagy értetek bármit, vagy van-e valami, amiben tudok segíteni esetleg? ...De úgy tényleg, bármi. - nem nem tréfálok és ez látszik az arcomon is. Egy óvatosan lelkes, rehabos, tettre kész, elszánt, terápiás kutya tekintetével nézek rá leginkább. Még akkor is, ha semmi közöm a kutyákhoz, sokkal inkább az erszényes patkányokhoz...
Nem igazán tudtam, hogy mit gondoljak a férfiról, vagy úgy általánosságban a szituációról, amibe keveredtünk. Egyrészt teljesen normálisan nézett ki, sokkal összeszedettebben, mint bárki, akivel a Zsebpiszok közben találkoztam, másrészt az, amit róla feltételeztem, kicsit mintha Titire is rossz fényt vetne. Pedig semmi ilyen szándék nem munkált bennem, annyira örültem, hogy az utóbbi hetekben zökkenőmentesen együtt laktunk, tényleg, akár gyerekként, családként. Az idegen felbukkanása mégis kétségekkel töltött el, és bizonytalanná tett, mert jól tudtam, milyen könnyű visszazuhanni a hétköznapok árnyékai közé. Bennem Titi és Linie tartották a lelket, miattuk maradtam erős, és tudtam, hogy bármit ígér, vagy mondd is Herbert, nem szabad hinnem neki, nem engedhetem még egyszer az életembe. - Ó, én nem úgy értettem… - Sütöttem le zavartan tekintetem, ilyesmire nem is gondoltam, bár talán tényleg ez se lett volna régen olyan meglepő. - Sajnálom, ha megbántottam, egyáltalán nem állt szándékomban, csak próbáltam rájönni, miért keresheti, és szinte mindig csak pénzről szokott ilyen esetekben szó lenni, én pedig nem szerettem volna, hogy emiatt Titi rosszul érezze magát. - Minden erejét ebbe a munkába beletette, tényleg azt akartam, hogy sikernek élje meg, hogy elégedett legyen. A heves tiltakozását annyira se értettem, mint a korábbi szavait, valahogy olyan volt, mintha két teljesen külön nyelvet beszéltünk volna, vagy éppen egymás mellett társalognánk. Nevetséges szituáció volt, de még mindig kicsit féltem, mi fog kikerekedni belőle. Mit akarhat, ha nem pénzt? Abban biztos voltam, hogy Titi ide sose hozna drogot, és a fogdában töltött idő után már nem árult, így valószínűleg nem arra pályázott a magát Vienonak hívó férfi. Ez vajon álnév, vagy valami utcai becenév volna? - Igen, ez Titire vall… - Mosolyodtam el, és kicsit megkönnyebbültem, ahogy végre sikerült kibogozni, milyen is a kapcsolatuk. - Folyton összeszedett mindenféle kóbor jószágot, még ha nem is volt néha a saját ennivalójára se pénze. Mármint, nehogy félreértsen, nem akartam egy kóbor macskához hasonlítani, vagy ilyesmi! - Tiltakoztam aztán hirtelen, ahogy rádöbbentem, miket beszélek össze-vissza. - Csak azt akartam mondani, hogy olyan sokszor félreértik szegényt, mert elkövetett néhány hibát, pedig sokkal több jót tesz, mint amennyit hibázott! Az vesse rá az első követ, aki mindig csupa jót csinált, és semmit se kell megbánnia. Az emberek esendők, akkor is, ha a mágia világában élik le mindennapjaikat, nem mindig csak a napfény és boldogság jut. Titi tele volt jószándékkal, és kedvességgel, amiből bőven jutott annak, aki nem lökte őt el magától. Érthetetlen számomra, hogy ezt anyáék, vagy Pip mért nem veszi soha észre. - Aktivista? Ezt hogy kellene értenem? - Döntöttem oldalra a fejem elgondolkodva. Teljesen megváltozott közöttünk a hangulat, főleg most, hogy tudtam honnan ismeri a bátyámat, és hogy jót akar neki. Egyáltalán nem tartottam már tőle, ha ők barátok voltak, úgy éreztem, nincs is miért aggódnom, nálam jobban kiismerte az embereket, azt hiszem. - Segíteni? - Még nagyobb szemekkel bámultam rá, majd szélesen elmosolyodtam. - Tényleg nagyon kedvesnek tűnik, nekem azonban itt megvan mindenem, a munkám a kedvenc elfoglaltságom. - Pillantottam abba az irányba, amerre a színpadra kell felmenni, bár még nem érkezett el az ideje, még egészen sok időm volt. - Megkínálhatom egy teával, ha szomjas! Odabent biztosan kényelmesebb, mint itt kint ácsorogni! - Invitáltam be teljesen ártatlanul az öltözőmbe, végtére is nem ő lenne az első, aki itt jár, Linie is rengetegszer volt már bent, ahogy Titit se zártam ki, fel se merült bennem, hogy ez félreérthető lenne bárki számára. Kerestem egy nem túl zsúfolt vázát a virága számára, majd bekapcsoltam a vízforralót, mindig azt használtam az előadások előtt. Nem volt nagy helyiség, végtére is csak én öltöztem és készülődtem benne, és ráadásul a káosz se fedte le teljes mértékben azt az állapotot, ami uralta a ruhák és mindenféle kellék között. Azért szerencsére akadt hely számára egy széken, ha le akart volna ülni. - Miért akar ilyen nagyon segíteni nekem? Titinél még értem, hiszen hálás neki, de mi most találkoztunk először… - Kérdeztem rá egyenesen, mert eléggé foglalkoztatott ez a kérdés.
- Semmi gond! Szerencsére kicsit több kell, hogy belém gázoljanak. - mondom egy mosollyal aztán komolyabb képet vágok. Hiszen az elmondottak alapján jelenleg is "minden napos" esetnek számítana az amit Bonnie felvázolt. Aztán inkább nem hagyom akkora kétségek között. Legalább valami körvonalat kap rólam. Jókedvűen rálegyintek amikor egy kóbor macskához hasonlít és ezért még bocsánatot is kér. - Ugyan. Abban az időben valóban úgy éreztem magamat mint egy kóbor jószág.. Úgyhogy még találó is a kép. - valóban az, bár lehet a döglődő opposzum még találóbb lenne arra az életszakaszra... egy szaténtangás döglődő opposzum.. khm.. kiszakítom magamat a rémképből, hogy mi lehetett volna a sorom, ha nincs Bertie. És Bonnie-é újra minden figyelmem. - Igen én is ezért szeretnék tenni érte, magukért valamit... Akár valami apróságot is. - erősítem meg abban, hogy igen én is látom benne, hogy többre lenne képes. Nincs passzív- agresszív felhangja annak amit mondok. Nem missziót folytatok valami utasítására és nem is porszívóügynökként tapadok rá. Egyszerűen, azt mondom ki ami van. Könnyeden, szívből. - Amúgy.. - félre nézek egy cinkos mosollyal majd vissza Bonnie-ra játékosan jelentőséggel telien. Ami még bőven baráti keretek között marad és nem megy el a flört irányába. - .. jelenleg önhöz jöttem ráadásul. Nem is tudtam, hogy Bertie itt dolgozik. - vallom be, de egyben fel is élénkülök, nincs is mit rejtegetnem, így nem okoz gondot kiteríteni a lapjaimat. - Kisebb-nagyobb független, vagy nonprofit, környezet és állatvédő illetve humanitárius szervezetekkel dolgozok együtt önkéntesként. Magnix és varázsvilágbeli oldalon is egyaránt. A kampányok során van, hogy én is szerepet vállalok. - összegzem azt, hogy voltaképp hogy is néz ez ki nagy vonalakban létem aktuális lényege, ugyanakkor nem kezdek sem minikampányba, sem önfényezésbe. Nem érzem szükségesnek, se helyénvalónak. Követem a tekintetét amikor a színpad felé pillant. - Mindig jó hallani, ha az ember szereti a hivatását. - tényleg jó, amikor az ember megtalálja a számításait. Tudom, hogy mindennek meg vannak a maga nehézségei, és nem gondolom, hogy ettől még Bonnie-nak könnyű lenne. De legalább van egy szigete. Ez mindig fontos. Az invitálásra vissza fordulok és biccentek egyet. - Nagyon kedves!~ - biccentek még egyet - Jól esne, köszönöm. - mivel nincs hátsó szándékom, így bennem sem merül fel, hogy az, hogy átlépem a küszöböt, félre értést szülhet. Ameddig felforr a víz, meg kiázik a tea, nem érzem szükségét leülni. A ruhatár és a rendszerezett káosz anyám régi műhelyét idézi ahol apa után laktunk is egy ideig... El is bambulok úgy a környezeten és szintén nem merül fel, hogy az, hogy a ruhákat-kellékeket bambulom, még furán is kiveheti magát. Ha netán furcsállva nézne rám emiatt csak megejtek egy gyors miértet. - Bocsánat, csak édesanyám szabász- tervező- varró műhelyét idézte egy kicsit a hely... Rég találkoztam már vele. Kelletlen nosztalgia. - egészítem ki szelíden, röviden. A kérdését pedig már vártam és örülök is, hogy feltette. Megdörgölöm a mai reggelen simára borotvált állam. - Bertie-vel úgy tíz éve találkoztam először. Semmi haszna nem származott abból, hogy segített. Nem ezért csinálta. Előttem és utánam is - itt Bonniera mosolygok, tetszett a szava járása, így azt használom - összeszedett mindenféle kóbor jószágot. És ez az egyszerű feltétel nélküli emberség.... elemi. Ha valaki ezt képes megőrizni, minden körülmény között, azt nem húzhatja le a mocsár. - nem szabad, hogy lehúzza. - Mivel, nem akarok kéretlen tanácsok vagy lehetőségek forrása lenni. Csak szerettem volna, ha tudja; ha bármire szükségük lenne, állok rendelkezésükre. - épp olyan könnyeden ahogy eddig is hozzá biggyesztem - Ez egy épp olyan feltétel nélküli gesztus, mint amit Bertie tanúsított anno. - nem érezhető, hogy játszmáznék, hogy ki akarnám forgatni, hogy mindenképpen elfogadja, érezheti, hogy ha akarja elutasíthatja az egészet. A testbeszédemben, vagy egyéb megnyilvánulásomban sincs benne, hogy nyomást akarnék vele gyakorolni Bonnie-ra. Érezheti, hogy nem választás elé állítottam, hanem csak információt közöltem. Könnyed magabiztosságom ellenére nem érezhet semmi nyomulást. Bár lehet... ettől csak jobban a hideg fogja rázni..
Kicsit megnyugtat, hogy nem bántottam meg, sose állna ilyesmi a szándékomban, végtére nem is ismerem. Tényleg Titire ismertem abból, amit elmondott, elvégre mindegy volt, hogy egy pórul járt állatról, vagy gyerekről legyen szó, mindig segített, ahol tudott. Ebben nagyon is hasonlítottunk, ha akartuk volna, se tagadhattuk volna a rokoni szálakat. Viselkedése viszont kissé összezavar, ahol félre pillant, majd ismét rám néz, és közli, hogy tulajdonképpen hozzám jött. De… miért? Azt már tisztáztuk, hogy nem pénz kérdése, és nem is olyan régi ismerős, akit a Zsebpiszokból kotort össze. Vagyis igen, de egészen máshogy. Sóhajtottam, és zavartan a fülem mögé söpörtem a hajam, mintha ez segítene tisztán látni a férfi szándékait. Nem érzékeltem felőle semmi negatív, vagy támadó szándékot, azonban ismeretlen volt, s mint olyan, jobb vigyázni. Vagy valami ehhez hasonló. - Tenni valamit? - Úgy ismételtem meg, mintha nem fogtam volna fel a szavak jelentését, pedig nem erről volt szó, csak próbáltam mögé látni. - Értem miért? - Billentettem oldalra a fejem. Ahogy a munkájáról beszélt, az kifejezetten érdekes volt, és megerősítette bennem a gondolatot, hogy tulajdonképpen egy jó emberrel van dolgom. Legalábbis azok alapján, amit mesélt magáról. Persze, ez lehet mind hazugság is, de miért találna ki valaki ilyesmit, főként nekem miért hazudna erről? Ennek semmi értelmét nem láttam, éppen ezért el is vetetettem. - Értem… ez nagyon érdekesen hangzik! Azt hiszem nagyon szerencsés, hogy olyasmit csinálhat, amit szeret, és amiben hisz. - Mosolyogtam rá kedvesen. Én is ezért szerettem a színházat, egyszerűen a lényem egy darabja volt, így a munka nem volt egyszerű, mégis boldogsággal töltött el. A nehézségek ellenére is, vagy talán éppen amiatt. Ha egyszerű volna, meg lehet nem éreznék elégedettséget egy teltház láttán, hétköznapivá válna, minden varázslat nélkül. Reméltem, hogy ezt sose kell átélnem. - Hivatás? Ez az életem. Biztosan közhelyesnek hangzik, de tizenhat éves korom óta ezen a színpadon esek és kelek, nem tudom elképzelni, hogy bármi mással foglalkozzam. - A szüleim legnagyobb bánatára, azt hiszem. Az öltözőben a teafüveket igyekeztem előtúrni egy kalap alól, a vízforraló pedig halkan zúgott. Úgy tűnt Vienot lekötik a kellékek, de nem akartam szóvá tenni, a legtöbben szerettek gyönyörködni az ilyesféle dolgokban. - Semmi gond, különleges légköre van az ilyen öltözőknek. A műhely is biztos teli volt a varázslat illatával, és a csoda titkaival. Valahogy így tekintek ezekre… most egyszerű eszközök, de a színpadon életre kelnek. - Mosolyogtam rá, majd végre engedett a teafű tároló. - Milyen teát szeretne? Van gyümölcsös, fekete, zöld, nyugtató keverék, és valami, ami “karácsonyi mese” néven fut, de szerintem az ünnepek után is ugyanolyan az íze. - Kuncogtam. Hallgattam a történetét, miközben két bögrét vettem elő, lassan a víz is felmelegedett. A kiválasztott teáját a bögre aljába tettem, majd forró vizet töltöttem rá, és letakarva hagytam ázni. - Igen, Titi mindig segít azoknak, akiknek szükségük van rá. - Sóhajtottam, annyiszor mondtam már neki is, talán Vienotól inkább elfogadja, és elhiszi, mint tőlem? - Mit szeretne bele, tejet, mézet, cukrot, citromot? Minden is van… - Nyújtottam felé a bögrét egy kiskanállal, hogy kiszolgálja magát, hogyan szereti a teát. - Ez tényleg nagyon kedves, de igazság szerint én tényleg nem szorulok segítségre. Mindenem megvan, amire csak vágyhatok. - Tényleg így hittem, tulajdonképpen semmi olyat nem tudtam volna mondani, amit megtehetne értem.
