Fogalmam sem volt, hová mehetnék. Az utóbbi napokban olyan rosszul voltam, hogy amelyik órákról nem hiányoztam, ott biztosan nem tudtam figyelni vagy épp az ájulás határán álltam. A főzet amit innom kellett valamilyen szinten javított ezeken a dolgokon, de a farkas úgy küzdött bennem a telihold közeledtével, hogy úgy éreztem, mintha semmit sem érne. Próbáltam felkészülni, mert fogalmam sem volt mire számíthatok. Senki nem tudott nekem biztató dolgokat mondani, csak tippeket és hogy minél messzebb a Roxforttól. Erre magam is rájöttem, bár kicsit dühös voltam, hogy amikor engem támadás ért, szinte semmit nem tettek az üggyel kapcsolatban. A tettest nem találták meg, és én sem, pedig a szabadidőm 90%-át erre szántam. Egy jókora táskával a hátamon baktattam be a tiltott rengetegbe. A homlokomon izzadságcseppek folytak végig ahogy a sötét eget kémleltem, a telihold egyre magasabbra emelkedett. Már jó ideje mentem és mentem, ismertem egy távolabbi tisztást, ahol gondoltam, jó helye lenne a holmimnak. A főzet amit elkészítettek nekem, a kezemben volt már, kortyoltam is belőle, de belül olyan forróságot éreztem, hogy biztos voltam benne, hogy nem fog úgy hatni, ahogy kellene. Emlékszem a készítő szavaira, lehet, hogy átváltozom ígyis, de legalább rövidebb ideig fog tartani... hurrá, mintha ígyis nem lenne elég nagy szívás az egész. Az egyik kidőlt fa mögé rejtettem a cuccom, na nem mintha bárki is járna errefelé ilyenkor. Sóhajtottam. Egyre jobban éreztem a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot, a fájdalmat... egyszer-egyszer megint az ájulás határán voltam, de már nem is érdekelt, messze voltam az iskolától, egyedül és értetlenül... mondjuk ez elég szomorú, de hát mit tehetnék? Senkit sem akarok veszélybe sodorni, mert annak amúgy sem lenne túl jó vége valószínűleg. Emlékszem, hogy mit olvastam a vérfarkasokról... hogy ilyenkor egyáltalán nincsenek emberi tudatuknál. Ez elég nagy gáz. Megiszom a maradék főzetet, majd eldobom az üveget. A földre rogyok, az erő már kiszalad a lábaimból, a testem megfeszül, minden porcikám fáj. Mintha szétszakadna a bőröm, mintha minden csontom átalakulna. Ordítok, de talán senki nem hallja... bár olyan hangos, hogy akár az iskoláig is elhallatszódhatna. Olyan érzés ez most, mintha meghalnék, mintha már nem lenne holnap, és jelenleg, a kiutat sem érzem ebből. A testem megnyúlik, megváltozom, a farkas pedig uralkodni kezd lassan elmémen is. Pedig próbáltam küzdeni ellene, de mindhiába.
Csak futott, egyik irányból a másikba. A vonyítással talán keresni akart valamit, vagy valakit, de maga se tudta talán. A vadállati ösztönök vitték előre, a közelben lévő vadállatok pedig elálltak az útjából, elbújtak amikor meghallották jöttét, hisz nem akartak prédák lenni. De ekkor irányt váltott, egy pillanatra megtorpant az egyik fa közelében, nagyot szippantott a levegőből. Embert érzett, embert, ilyen távol a Roxforttól, vagy már nincs is olyan távol? Azonnal felé iramodott. Nem izgatta, hogy zajt csap, nem érdekelte, min gázol át, de úgy vágódott ki a lány elé, olyan hirtelen, mintha még az imént vagy kilométerekre lett volna. Morgott, a szája habzott, lassan közelített felé két lábra állva, hogy megmutassa, még nagyobb, még dominánsabb, még uralkodóbb, és itt, ilyenkor bizony ő áll a tápláléklánc csúcsán.
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 12:59 am
Némán riadtam fel és a szemeim csak kipattantak. Sosem szoktam álmodni vagy ha mégis álmodok, akkor nem emlékszem rá sosem, hogy mi lehetett az, most mégis élénken él előttem a kép. II. Morfin, csak sóhajtok egyet, belelépek a papucsomba és elindulok a fürdő felé, megszerettem volna mosni kicsit az arcomat. Eddig még nem álmodtam vele és reméltem, hogy soha nem is fogok, csak sóhajtok, majd pedig a hideg vizet az arcomhoz emelem és utána egyenesen a tükörbe bámulok, bele a szemembe. Még egyszer megmosom az arcomat, majd megtörlöm és elindulok vissza a szobámba. Gyorsan magamra kapok pár meleg ruhát, azért nincs kint olyan jó idő és azzal is tisztában vagyok, hogy nem szabadna kimennem, de szükségem van egy kis friss levegőre. Csak kiosonok szép halkan, szerencsére senkivel sem futok össze, így az összes kényelmetlen elkerültem, legalábbis ha sikerül ugyanígy visszaosonnom majd a szobámba. Hiszem hogy menni fog. Csak sétálok és egyre messzebb keveredek a birtokról, lassan már a Tiltott Rengeteg jön és a vonyításból ítélve talán nem éppen ezt az estét kellett volna választanom arra, hogy sétálgassak. Sóhajtok egyet, majd végül nem lépek be a rengetegbe, inkább visszafordulok és elindulok vissza a hálókörletem felé, alig teszek pár lépést, mikor hangos futóléptekre leszek figyelmes. A pálcám a kezembe kerül, majd megállók és megfordulok. Legyen hát. Legtöbben biztosan megijedtek volna, talán össze is szarták volna magukat a farkas puszta látványától, de engem még csak az sem rémített meg, hogy két lábra emelkedett. Belenéztem a szemébe, majd szépen rá szegeztem a pálcámat. - Rossz boszorkánnyal akartál baszakodni. - jegyzem meg neki, majd újra szóra nyitom a számat. - Capitulatus! - mondom ki, majd szinte még a kezem is beleremeg a túlfűtött varázslatba. Mostanában valamiért ilyenek a varázslataim... A farkas repül pár métert hátra... uh... jó pár métert. - Deprimo. - robbantok egy lyukat közvetlen elé. Tudom, hogy egy szerencsétlen varázsló vagy egy szerencsétlen mugli az, talán éppen ezért nem a fejét robbantottam le először, ez csak jelzés jellegű, hogy maradjon inkább ott.
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 5:48 am
Amethyst & Atticus
Türelmetlenül, önmagát keresve szuszogott bele a levegőbe néhány óriásit. Körülnézett, pillanatokon belül elöntötte az agyát a vadállati ösztön minden létező módon. Óriásira nőtt, karmai lettek, farkasnak néz ki, de mintha mindez olyan közönséges lenne, olyan megszokott... mintha nem is első alkalommal tört volna elő. Elrugaszkodott, a telihold fénye készteti őt arra, hogy még inkább állat legyen, még inkább vad legyen... de érzékei túl jók, és nem ment elég messzire be az erdőbe ahhoz, hogy elkerülje az esetleges problémákat a kint kószálókkal. Mert Atticus tudta jól, hogy ahogy ő is elszenvedője lett ennek az egésznek, úgy bárki más is lehet. Futott. Amikor megérezte az ember szagát, szinte elborult az agya és csak erre tudott koncentrálni. Négy lábra ereszkedve, igazi állat módjára futott. Ami az útjába került azt eltaposta vagy letarolta, vastag bőre nagyon ellenálló, szinte egyetlen karcolást sem hagyott rajta semmi sem. Hirtelen ugrik ki a lány elé, akit talán elsőre azért nem támad csak meg, mert nem érzi rajta a félelem szagát, de attól még veszedelmes tekintete egy pillanatig sem rest minden mozdulatát követni. A pálcából kiröppenő varázslat ugyan hátralöki, de hamar feláll és rezzenéstelenül próbálna meg közelebb jutni ismét, dühösebben mint előtte, de a lyuk meggátolja, felvonyít. Nagyon kitartó és erőteljes, igen nehéz kiütni. Ugrik egyet, ismét közelebb kerülve a lányhoz, négy lábra ereszkedve, hogy gyorsabban becserkéssze, még meg is próbálja elkapni őt, de amikor egészen közel kerül, akkor hirtelen megtorpan, összerogy és amilyen gyorsan történt mindez, oly gyorsan változik vissza emberré, egy csupasz fiúvá.
Hűvös van, ezt éreztem meg először. Mindenem sajog, összekuporodva fekszem a földön a csillagos ég alatt. Nem, ennek nem szabadott volna megtörténnie, hogy ilyen közel kerüljek ismét az iskolához! Elszámoltam magam azt hiszem. Lassan nyitom ki a szemem, és ahogy körülnézek, nagyon megriadok amikor meglátom a lányt. Nem számítottam arra, hogy bárki is erre téved, hogy bármi is az utamba ütközik, de ezek szerint nem véletlenül kerültem vissza ilyen közelre... - A... cuccom... az erdőben van, egy nagy táska. Hívd ide kérlek, nincs nálam pálca sem. - Remegő hangom ellenére még jól kivehető, hogy azt szeretném, hogy egy egyszerű invito-val megoldjuk a kellemetlen dolgokat, bár... ami azt illeti, nekem már mindegy, mert ígyis olyan hülyén, olyan megtörten és kiszolgáltatottan érzem magam, ahogyan talán még soha azelőtt. Nem is tudok most arra gondolni, mi történhetett itt, de legalább a lány életben van, ez a fontos, mert sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha kárt teszek valakiben...
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 11:56 pm
Engem aztán baromira nem hatott meg ez a vérfarkas dolog, ha a végzetem szerint így kell meghalnom, hát legyen, de... ezt is magammal viszem. Nem véletlen figyelmeztettem a lényt egy robbantással, hogy jobb lesz, ha vigyáz, cseppet sem félek tőle, régóta nem érzek valós félelmet... régóta nem érzek már úgy egyáltalán semmit sem. De közben figyelem a mozgását, figyelem, ahogyan megint csak közelebb jön és ismét rá szegezem a pálcámat. Már csak pár lépés, pár lépést és felrobbantom a fejét. Nincs bennem sajnálat, sem bánat sem, hogy ez megfordult a fejemben, jelenleg a túlélés a cél és a túlélésért mindent megteszek, amit csak kell, egy életet egy másikért. Sajnos csalódva kell figyelnem, ahogyan visszaváltozik emberré, biztosan fájdalmas lehet és biztosan szar is, de... ilyen az élet. Egy biztos, ha valami mindig kitudja kerülni a fájdalmat, akkor sosem válhat igazán erős emberré, hiszen a fájdalom kovácsol minket. Aztán pedig elém tárul az ocsmány és visszataszító arca is. Szóval ő az. Lesajnálóan figyelem őt és amikor remegő hangon szól hozzám, akkor legszívesebben csak felnevettem volna kárörvendően, mégis erőt veszek magamon. Leguggolok és végül úgy nézek rá. - Ez megmagyarázza, hogy miért volt olyan elviselhetetlen kutyaszagod mindig. -gúnyos a hangom, még csak nem is próbálom leplezni a dolgot. Kiszolgáltatott, amúgy is elég szar helyzetben van a fajtája és lássuk be, semmi közöm hozzá. - Az előbb még szétakartál tépni, most meg a segítségemet kéred? - eddig bírtam, most már egy kisebb gúnyos kacaj hagyja el az ajkaimat. - Ennyire ostobának nézel engem farkaska?
Vendég
Kedd Márc. 03, 2020 11:28 am
Amethyst & Atticus
A fájdalom ami most átjárja a testem leírhatatlan. Az edzés utáni izomláz ehhez képest szinte semmi, pedig az sem kutya... de most jelen pillanatban azt érzem, felkelni sem tudnék a földről. Egy pillanatra sem jut eszembe megmoccanni, a fejem is épp elég nehéz mozgatni, de szinte el is felejtem mindezt amikor meglátom a lányt. A meglepődöttség az arcomon mindent elárul, és most még az sem érdekel, hogy ki ő vagy épp milyen ember... talán a magán életben oda sem mennék hozzá soha, szóba sem elegyednénk, de most tehetetlen vagyok, és gondoltam, ha már itt van, látta, mivé lettem, mivé váltam, és pucéran fekszem itt a földön, talán lesz benne annyi emberség, hogy segít. Csak egy pálcaintés az egész. Csak ennyit kértem. Még a gúnyos megjegyzéstől is eltekintek, pedig a fejemben számtalan jó kis frappáns válasz merült fel, de most ehhez sincs erőm. Durva. - Az nem én voltam. - Persze, egyértelmű, ha a tudatomnál lettem volna, ilyesmi soha nem történt volna, de hát tudhatja, hogy ez nem így működik, én erről igazán nem tehetek... mégis gúnyosan felkacag, és egy csöppnyi segítőkészséget, sem sajnálkozást nem érzek a hangjában. Bár... persze, miért is várnék el bármi ilyesmit? Elvégre, tényleg szét akartam tépni, még ha az valójában nem is én voltam, tényleg. Könyörögni pedig biztosan nem fogok, akkor inkább itt fagyok meg és ha sikerül elég erőt összeszednem, anyaszült meztelenül baktatok végig majd a fél erdőn. - Vagy legalább add kölcsön a pálcád, egy perc az egész, aztán felőlem mehetsz ahová akarsz. Nem kértem, hogy cipelj be a Roxfortba vagy ilyenek. - Kezd visszatérni a nyelvem, tekintetem ugyan vérvörösben úszik, testem piszkos, mindenem remeg, de attól még lassan próbálom felnyomni is magam, hogy legalább üljek, mert nagyon szarul érzem magam, hogy a földre kerültem és ráadásul még osztanak is mellé. Ez egyáltalán nem vicces, rémesebb a dolog mint elképzeltem, és épp elég szánalmas ez a helyzet még gúnyolódás nélkül is. - Mintha én akartam volna ezt... - Dünnyögöm magamnak, dühösen, mert az vagyok, az vagyok arra a férfira, aki megkeserítette az életemet...
Vendég
Csüt. Márc. 05, 2020 12:56 am
Egy ártalmatlan sétának indult, azt hittem, hogy majd nem lesz semmi izgalom benne, erre tessék, mikre fény nem derül. Gyorsan, elég hamar elfelejtem, hogy miért is indultam útnak, amikor meglátom, hogy egy diák fekszik a földön vagyis nem tudom... jobb lenne nevén nevezni, egy vérfarkas. Mulatságos és egyszerűen fergeteges, mondjuk szerencsés vagyok, hogy időben változott vissza, mert biztosan lerobbantottam volna a fejét, ha még egy kicsit közelebb jött volna. Csak figyelem őt és nem sokkal pedig megkapja az első és egyben kihagyhatatlan gúnyos megjegyzést. Szomorú, hogy nem reagált semmit sem, olyan élvezetes lett volna kicsit még idegesíteni őt. Nem hittem volna, hogy majd még megmer szólalni mindezek után, visszaindultam volna az iskolába... de a hangja megüti a fülemet. - Biztos egyszerre vagyok vak és ostoba, ugye? - jegyzem meg, miközben megforgatom a szemeimet. Még hogy nem ő volt, ugyan. Kezd egyre unalmasabb lenni és szinte ennyire is érdekelt ez az egész dolog, szívem szerint már most itt hagynám őt, de... valami azt súgja, hogy tudok még mulatni kicsit rajta. Figyelem csak tovább őt, hátha... - Szóval adjam oda az egyetlen védekezési lehetőségemet egy korcsnak, aki nem rég megakart ölni. - tényszerűen közlöm vele, hogy éppen mit kér tőlem. Hümmögök gyorsan egyet, miközben lepillantok rá ridegen. - Máris azonnal odaadom! Ez a legésszerűbb dolog, amit valaha hallottam. - sose hittem volna, hogy majd egyszer sikerül ennyire gúnnyal túlfűteni a hangomat, de ezt a pillanatot is megéltük végül. Komolyan gondolta ezt?! Idióta. Felnevetek, ezt komolyan nem bírom tovább, de tényleg, baromi mulatságos ez a gyerek. - Nem hittem volna, hogy egy vérfarkas ennyire életnyomorék lehet, de... haho! Sose azt kapjuk, amit akarunk. - nem tudom mennyi idős lehet, még csak a neve sem érdekel, de eddig biztosan egy másik világban élhetett, mintha ez valami újdonság lenne. Én sem akartam Gaunt lenni, mégis annak születtem, biztosan ez volt a sorsom vagy nem tudom.
Vendég
Pént. Márc. 06, 2020 8:33 am
Amethyst & Atticus
Nehezen, de megmozdítom kicsit magamat. Mintha smirglivel húznák volna végig a bőrömet, mintha az izmaim roncsolódtak volna, de akkor is muszáj kicsit mocorognom, mert különben ki tudja, mi lesz, itt ragadok, mert a lány nem úgy tűnik, mintha boldogan segítene, vagy éppen akárhogyan, csak gúnyos megjegyzéseket és felháborodottságot mutat felém. Nem értem, mivel érdemeltem ezt ki, hiszen még csak ismerni sem ismerjük egymást, de hát... ilyen az élet. - Az nem én voltam... - ismétlem magamat úgy harmadszorra, hiszen még mindig nem úgy gondolom, hogy a farkas én lettem volna, mármint az egy teljesen külön álló vadállati elme, az enyém olyankor kikapcsol és eltűnik, majd amikor visszaváltozom, tudatlanul tér vissza. Viszont még mindig egyszerűbb lett volna, ha Amethyst idehívja a cuccom és akkor nem kellett volna még szóba se állnia velem. Kezdek közben kicsit életre kapni, már egy ideje sikerült felülnöm, most kezemmel megdörzsölöm arcomat, majd bevérzett szemeimmel tekintek a lány felé, aki továbbra is, minden rezzenés nélkül gúnyolódik rajtam. - Nem értem, akkor miért nem sétáltál el egyszerűen, amikor láttad hogy visszaváltozom?! - Hangom kicsit felemelem, már nem remeg, már dühösebb kicsit, az elmúlt napokból ítélve ilyenkor amúgy is kiszámíthatatlan vagyok, és még nincs vége a teliholdnak, tehát nem tudom, mennyire hat ez ki a személyiségemre, a dühömre... Erőlködve, de felállok, nem zavartatva magam, hogy meztelen vagyok, kicsit még bizonytalanul ácsorgok mert fáj, fáj minden, de egyszerűen csak összeszorítom az ajkam és még egyszer a lány felé fordulok. - Úgy látom, nálad az adok-kapok elv nem működik, csak aztán egyszer nehogy úgy járj, hogy neked lesz szükséged segítségre és elfordulnak tőled... - Ha ilyen undok, nem hinném, hogy sok barátja lehet és hát a varázsvilágban élünk, itt bármi megtörténhet, bármikor, senki sem halhatatlan és sérthetetlen, senki sem annyira ügyes, hogy minden pillanatot kivédjen vagy megússzon, szóval... szívás, ha nem lesz aki a karját nyújtja neki. Még nem indulok el az erdő felé a cuccomért, a hűvös levegő most már megcsapja testemet, kicsit beleremegek, de tartom magam, engem nem fog senki sem megalázni, nem az a típus vagyok, nem abban a családban nőttem fel akik ezt megengedhették magunknak.
Vendég
Szer. Márc. 11, 2020 8:42 pm
Szórakoztató, hogy ismétli önmagát, mintha ezzel változna a valóság, mintha az a lány már nem egy része lenne. A tagadása édes és szórakoztató, csak figyelem őt. - Ha az úrfi mondja. - jegyzem meg gúnyosan. - Mintha az előbb nem te változtál volna vérfarkasból emberré. Biztosan csak én velem van a baj, hallucinálok. - hangomban a gúny csak még nagyobb lett és megforgattam a szemeimet. Nem tudom, hogy miért akar ennyire hülyének nézni, de ha neki ettől jobb, akkor tegye, nem változtat a tényeken. Az előbbi állat, ami nem rég megakart engem ölni, az ő volt és ő lesz, mert ezek szerint ő már egy vérfarkas. Vicces, azt hiszi, hogy megejtheti velem szemben ezt a stílust, mintha neki szabadna, pedig nem. Majd ő is rájön, hogy nem az az ember vagyok, aki jó magára haragítani, de ahogyan nézem elég alacsony az IQ szintje, nem is vártam mást. - Nem tartozom neked beszámolóval kutyuli. - értetlenül pislogok rá, mit várt tőlem? Azt hitte, hogy majd elszaladok félelmemben és megijedek tőle, ha letépte volna a felső testem, akkor sem adtam volna meg neki az örömöt, hogy lássa rajtam a nem létező félelmet. Nem félek már semmitől, kurvára nem hat meg és nem is fog. - Jajj, szegény hercegnő érzéseit megsértettem, mentem elszégyellem magam. - megforgatom a szemeimet, esküszöm, ennél a srácnál még egy homoszexuális is férfiasabb... bár nem akarom megsérteni őket, nála mindenki férfiasabb. - Befejezted a hisztit? - esélyt sem hagyva a válaszra, akkor újra szóra nyitom az ajkaimat. - Remek... Invito. - mondom, majd remélhetőleg a táska elkezd felénk lebegni és hamarosan meg is érkezik majd. - Addig se kell látnom a csoffadt tested... elég... - igazából fel sem tűnik már, hogy átváltok párszaszájra és úgy mondom ki az utolsó szót. - undorító.
Vendég
Szomb. Márc. 14, 2020 2:36 pm
Amethyst & Atticus
Nem akarom elfogadni ezt a tényt, hogy vérfarkas lettem. Egyszerűen utálom a gondolatot is, utálom, hogy a csávó, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra rámtámadt, majd megmart, felszívódott minden lehetséges válasz nélkül. A tanárokat kérdeztem, amik ott voltak a gyengélkedőn akkor, nem láttak senkit és semmit, pedig még az erdőben is kutattak, de hát az egy útvesztő, valljuk be, nem sok esély volt arra, hogy megtalálják. Most pedig én lettem a veszélyeztető tényező, én aki bárkit megtámadhat, aki bárkit farkassá tehet, ez pedig nagyon nyomasztóan hatott számomra. Ezért is viselkedtem úgy, ahogy Amethysttel, amikoris ilyen gúnyosan és érdektelenül fordult felém. Bár egyiket sem kértem. Ha nem lett volna itt, semmit nem kértem volna. - Nincs baj veled, de ezt nem értheted. - Pillantok felé egy kicsit oldalra fordított fejjel. - Ott nem voltam magamnál, az emberi mivoltom eltűnt, megszűnt... - Tudom nem kérdezte és biztosan nem érdekli, de ez van, ha már nem sétált el, így járt, ezt most meg kell hallgatnia. Legszívesebben csak felállnék és elsétálnék, mert igen modortalan és érdektelen a stílusa, ez pedig most egyáltalán nem hiányzik nekem, egyáltalán nem vágyom semmire és senkire valójában... csak olyan nehéz most felállnom, fáj mindenem, ami nem is csoda, hiszen az imént változtam egy vadállattá, ami nagyjából egy méterrel magasabb nálam és karmai vannak, meg ovális feje... kezemmel megérintem az arcomat, elborzadok kicsit, mintha még mindig ugyan olyan lenne, rosszul vagyok magamtól. Elfintorodom. - Ez nem hiszti volt, csupán csak a reális, rideg tények. Köszönöm... - Ahogy meglátom a táskámat, egyből felé nyújtom a kezemet és elkapom, kicsit visszarogyok a földre, de hamar megtalálom benne a cuccaimat, amikre szükségem van most, mondjuk ahhoz, hogy ne fagyjak meg int helyben és ugyan szégyenlős nem vagyok, de hát láthatóan a lány zavarba jön ennek láttán. Egy kicsit erőltetetten elmosolyodom. - Tetszik mi? - Vágom rá még mielőtt befejezné a mondandóját, és ugyan közben a táskámat túrom, de persze feltűnik nekem, hogy nem a mi nyelvünkön szól, valami egészen máshogy, egészen sziszegve... Ledermedek egy percre és féloldalasan pillantok fel rá. - Hogy mondod? - Manapság is marhára kevesen beszélik a kígyók nyelvét, ez elég meglepő, szerintem bárkinek. Mondjuk még vajmi kevés ideje tartózkodom a Roxfortban ahhoz, hogy kiismerjem az embereket, de hát az ilyenen ki ne lepődne meg? - Párszaszájú vagy? - Teszem fel a nagy kérdést, miközben öltözöm fel, hogy végre embernek érezzem magam újra.
Vendég
Szer. Márc. 25, 2020 12:42 am
Kuncogok, még mindig csak gúnyosan kuncogok a megszólalásain, egyszerűen nem tud más reakciót kiváltani belőlem. Figyelem őt, figyelem ahogyan a földön van és szenved, biztosan fáj azért most neki egy-két helyen, már... majdnem megsajnálom. - Lehet nem mondták még neked eleget. Farkas vagy, egy vérfarkas. - mondom neki ridegen, hátha felfogja és eljut az agyáig az, amit mondok. Nem mintha annyira érdekelne a dolog, de eléggé mulatságos. - A szánalmasabbik fajta, ha megjegyezhetem. - toldom ki még ennyivel a mondandómat. Alapból nem vagyok jó hangulatban, erre még ő is csak ront az estémen. Tényleg csak itt kellett volna hagynom őt, szenvedjen csak egyedül, de... ez a hiszti, amit lever. Tényleg úgy gondolom, hogy pár lányom túltesz, eddig mást nem hallottam tőle, mint nyafogást és ez borzasztó. Mindig is tudtam, hogy léteznek más férfiak, akik a saját neműkhöz vonzódnak, de sose hittem volna, hogy majd lesz alkalmam egyszer találkozni egy ilyennel. Biztosan vannak még páran itt az iskolában, de csak túl figyelmetlen voltam, hogy felfigyeljek rájuk, most pedig itt van egy. - Nálunk ezt hisztinek nevezik. Kíváncsi lennék meddig tudnál életben maradni felénk. - gonosz mosolyra húzom az ajkaimat, biztos vagyok benne, hogy pár napon belül meghalna vagy csak szimplán feladná, nem nézek ki belőle sokat, egy hisztis kislány, akitől elvettek valamit és nem tud rajta túl lépni. Hangosan és a lehető legtöbb gúnnyal nevetek fel és mutatok rá. - Férfiakhoz vagyok szokva, nem kislányokhoz. - bár azt már hangosan nem teszem hozzá, hogy apánknak amúgy nagyobb van és inkább ki is hessegetem a fejemből ezt a gondolatot, még csak gondolni se akarok rá... Vicces, hogy azt hiszi, hogy majd válaszolni fogok neki. - Ugyan mi közöd neked ahhoz? - nem mintha feltűnne, hogy még mindig nem váltottam vissza angolra, még mindig a mi kis különleges nyelvünkön beszélek.
Vendég
Csüt. Márc. 26, 2020 10:26 am
Amethyst & Atticus
Fintorogva tekintek a lány felé. Nem számítottam rá komolyan, hogy valaki ilyenbe botlok, mint ő. Nem kedves, sőt, kifejezetten undok, de mivel nem lép le, igyekszem a legjobbat kihozni a helyzetből és a gondolataimmal is kicsit játszani közben. - Kösz, igen, még nem mondták elegen, mert ez volt az első átváltozásom. - Morgok az orrom alatt, de azért teljesen jól hallhatóan. Már fel sem veszem a sértéseit, vagyis hát belül azért kicsit rosszul esnek, de kívül nem mutatom, mert abba csak ismét beleállna és én amúgy is szeretem a kemény fiút mutatni magamból, még ha ez eddig nem is így tűnt, hiszen a helyzetnek voltam kitéve... de ebbe ha belegondol jobban az ember, nem is egyszerű, nem is könnyű. Főleg az undor, ami most utána átjárja a testemet. Szinte magamhoz sincs kedvem érni, a táskámban is úgy kutatok és úgy öltözöm felfelé, hogy óvatosan vegyem fel a holmikat. - Meglepődnél. Akárhol is van az a felétek. - Jegyzem meg az életben maradásos részre, és hát ez igaz is. Meglepődne. Mert ez a vérfarkas lét most letaszít, most a legszánalmasabb állapotomban lát, de remélem, egyszer találkozunk az iskola folyosóján is, vagy bárhol máshol, ahol ezt jobban be tudom bizonyítani. Mondjuk most, hogy már kezd visszatérni az erőm, egészen máshogy érzem magam. Nem is vártam más választ amikor a testemmel felé fordultam, és már nem állok le vele vitázni sem, mert nem túl sok értelmét látom. Csak elnevetem magam, egyszerűen, nem olyan gúnyosan, szánalommal mint ő, és megrázott fejjel nyugtázom a dolgot. Utolsó ruhadarabként a vékonyabb kabátom kerül fel rám, majd cipőmön kezdem el bekötni a fűzőket, amikor a párszaszó miatt hirtelen ledermedek. Hiába kérdezek vissza, nem értem a válaszát, bár a tekintete sokkal, de sokkal többet elárul róla. - Gondolom, ez most azt jelenthette, hogy az ég világon semmi közöm hozzá. Vagy hogy nyasgem. - Felvont szemöldökkel pillantok felé, mert komolyan nem értem még mindig, mit mond, de az adottságán teljesen elképedtem, mert ez igazán különlegessé teszi őt. Megkötöm közben a cipőm fűzőjét, majd becsomagolom a táskámat, amit a kezemben tartok miközben felállok és közelebb lépek Amethysthez. - Egyébként Atticus vagyok. - Kezet nem nyújtok, csak spontán bemutatkozom, miközben a tekintetét keresem, aztán pedig kabátom zsebébe nyúlok és előveszek egy doboz cigarettát, mert ez most aztán jól fog esni... rágyújtok egy szálra, majd a lány felé nyújtom a dobozt, ha kér, akkor szívesen adok.
Vendég
Szomb. Ápr. 04, 2020 6:08 pm
Igazából még nem tudom, hogy miért jó ez nekem és miért élvezem ennyire, ha valakivel gonosz lehetek, de egyszerűen feldob. Szerintem a véremben van, lehet ez is egy olyan Gaunt örökség, amit minden ki tud, bár nem értem, hogy miért nem adtak nagyobb hangot neki, hogy a családunknak köze volt Voldemorthoz. Legalább akkor tényleg már mindenki félne tőlünk és senki sem akarna jönni a közelünkbe, bár az se zavarna, hogy ha csak hozzám nem jönnének az emberek. Amúgy sem igazán tűröm meg őket, cseppet sem érdekelnek, még akkor sem, ha valami bajuk van. Mindenki oldja meg szépen a saját problémáját, én is megoldom a sajátomat. - Ha gondolod szívesen megosztom másokkal is, ezen ne múljon. Akár az égre is kiírhatom, hogy vérfarkas vagy, ezen ne múljon. - ajánlom fel neki és megvonom a vállamat egyszerűen. Ha gondolja én szívesen elbaszom az életét, nekem menne, nagyon is menne, főleg mostanában. Carnelian is biztosan besegítene nekem, nem is kéne nagyon győzködnöm őt, biztos vagyok benne, hogy segítene nekem. Nem véletlen, hogy mindketten Gauntok vagyunk, mi erre születtünk. Ha ő nem is, én szívesen megkeserítem mások életét, nem kell nagyon erőlködnöm hozzá. Régóta nem nevettem ennyit, egyszerűen tényleg mulatságos, amiket mond és ez az indokolatlan magabiztosság, mintha egyszerűen lenne mire. - Hűha Mr. Kabbefaszom, gondolom farkas sem akartál lenni, mégis az lettél. - hát igen, igazából a Gúny ötven árnyalata, egyszerűen fergeteges, hogy mennyire változatosan használom. - De a magabiztosság ellenére már biztosan letörték a szarvad. - azért nem vagyok rossz emberfigyelő, ha ez volt az első átváltozása, akkor biztosan belül is elég szarul éli meg, jó érzés belétörölni a szaros lábamat. Leírhatatlan. Igen, éppen ez a csodálatos ebben, hogy senki sem értheti meg ezt a nyelvet, aki nem született erre, így ő sem. - Nyugodtan gondold bármelyiket is. - most már nagyon nincs itt miért maradnom, szóval szívem szerint elindulnék, amikor ismét megszólal és bemutatkozik, majd cigivel kínál. Csak felvonom a szemöldökömet. - Na szia... - mondom neki, majd elindulok visszafelé a kastélyhoz.
Vendég
Szomb. Ápr. 04, 2020 6:44 pm
Amethyst & Atticus
Nem tudom mit kezdhetnék a lány mondandójával, gondolataival. Tekintetem rajta pihentetem amikor épp nem öltözöm, igazából nincs mitől félnem és nem is vagyok az a visszahúzódó típus... kifejezetten szeretem kinyitni a számat, és ez majd szép lassan ki is fog bontakozni, hiszen az előző helyzet csak egy 'botlás' volt, egy kiszolgáltatott helyzet, amit később majd az átváltozásaim során fejleszthetek. Viszont még reménykedem abban, hogy egyszer majd ezek az italok hatni fognak és legalább úgy 70%-ban elnyomják az átváltozást. Fú, ha megtalálom azt a farkast, aki aznap éjjel megharapott, biztosan nem állok jót magamért... - Ha téged ez boldoggá tesz, felőlem aztán! - Jegyzem meg unottan és egy egyszerű vállrándítással. Maximum mi történhet? Az iskola vezetősége már amúgy is tisztában van ezzel, a diákok pedig esetleg félnének tőlem... de manapság már mindenki épp elég jól tudja, hogy ez a kór, csak teliholdkor veszélyes, amúgy pedig minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ennyi. A varázsvilág is épp elég sokat változott már az évek során. Mondjuk a múltkor olvastam valamit a vérfarkasok ellenőrzéséről, de ez után még utána kell néznem, mert nem emlékszem pontosan mi is volt. Akkor még nem volt aktuális ez a helyzet. Már-már én is hozzá hasonlóan gúnyosan mosolyodom el a kijelentésére. Olyan ez, mintha csak játszanánk egymással, de nem én leszek az, aki ki fog lépni ebből a helyzetből, hiszen mindannak ellenére, hogy igen, elég szarul érzem magam a vérfarkas dolog miatt, és igen, nem esnek jól annyira a szavai, mégis felveszem a kesztyűt mert ilyen a Picquery természet és én pedig nem fogom meghazudtolni magunkat, saját magamat. A cigarettám a számból lóg ki, jó mélyen beleszívok, és hosszan fújom ki a fehér füstöt, ami a hűvösben egy pillanatig betakarja arcomat. - És akkor mi van? Ezektől a dolgoktól csak erősödik az ember. - Hogy letörték e a szarvamat? igen, párszor már próbálták, egyszer sikerült, amikor megmart az a farkas. Amúgy még nőtől ilyen viselkedésmódot nem tapasztaltam, nem hallottam így beszélni és kicsit... zavaró is amúgy, de mégis inkább ez az én zsánerem is, mintsem a cicababák, akikből azért valljuk be, elég sok van mindenfelé. Őszintén már kicsit sem érdekel, hogy mit mondott párszaszóul, így csak megkínálom cigivel és gondoltam, hogy hátha a kis 'játékunk' után ő is bemutatkozik végre, de nem így történik, csak spontán faképnél hagy, én pedig a táskámat vállamra dobva indulok meg utána, hosszú lábaimmal hamar elérem, mellé lépek és tartom a tempóját. - Annyira nem lehetsz bunkó, hogy még be se mutatkozz. - Felvont szemöldökkel lesek felé ismét, bár tudom, a háta közepére sem kíván, de ha már úgyis ugyan arra megyünk, nem mindegy, hogy egy méterrel mögötte sétálok e vagy épp vele?
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 10:05 am
Kicsit más, mint a többi, van pofája és mersze velem feleselni, talán még nincs tisztában azzal, hogy kivel beszél. Nem várom el tőle, hogy tudja a családom történetét, igazából egy semmirekellő nagypofájú ember, akinek az élet adott egy nagy pofont. Én sem vagyok süket és hallok ezt-azt, róla is lehetett hallani, aztán egy idő után kicsit elhalkult a dolog vagy mindössze már csak én nem figyeltem oda, nem tudom, de különösebben már nem is számít, megismerhettem testközelből, de ennyi bőven elég is volt. - Hűha, kicsit túltoltad a leszarom tablettát. - nem mintha erre pazarolnám az értékes időmet. Amúgy is van elég bajom Carneliannal, mintha kicsit elfelejtette volna, hogy mi is a helyzet velünk és a világgal, az meg pláne kiakasztó számomra, hogy ezekkel, az ilyen senkikkel próbál vegyülni, talán még ezzel is barátkozna. Vajon Carnelian akar majd családot? Gyereket, férjet ilyeneket? Na jó... inkább gondolok másra, mielőtt hatalmasat felnevetek ezeken a badar gondolatokon. Merlinre. Igazából nagyon idegesít már, egyszerűen csak elhallgattatnám már őt, de nem tudom, hogy hogyan tehetném. Természetesen tudom rá módszereket, de nem hiszem, hogy azokat helyes lenne itt használni, szóval inkább csak egyszerűen megtűröm még. - De te már nem vagy ember, kutyuli. - hiába próbálkozik erősen, akkor sem lesz már olyan teljes értékű varázsló, mint ezelőtt. Most már vérfarkas is és ez nagyon, de tényleg nagyon sok mindent megváltoztat, erre már ő is rájöhetett volna. Itt védik, óvják, mert ilyenek az iskolában a tanárok, de egyszer kikerül innen és az élet majd jól darabokra szedi őt. Szándékomban sem állt, hogy bemutatkozzak neki, mert feleslegesnek találtam, én senkivel sem barátkozom, nem most fogok ezen változtatni. Azt hittem, ha elfordulok és elindulok, akkor egyszerűen letudom majd őt rázni, de ezek szerint ez nem jött be... kár. - De még mennyire, sőt. Egy egyszerű Pofix segítségével még azt is elérhetem, hogy befogd a pofád, ugye milyen mulatságos? - kérdezem tőle édes-bájos hangon, túljátszva az egészet, majd rideg arcot vágok. Hol él ez, de komolyan?!
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 3:06 pm
Amethyst & Atticus
Amikor elmenekültem otthonról, azt hittem majd Anglia új lehetőségeket ad számomra. Az élet mégis olybá viccelt meg engem, mint talán még soha senkit. Határozott elképzeléseim és céljaim voltak, szerettem volna ezt az Amerikában, a varázslók körében ismeretes vezetéknevet tovább vinni és valami nagyot alkotni... de most, hogy azzá váltam, ami vagyok, valahogy nem látom a lehetőségek fonalának végét többé. Pontosan ezért is állok így a dolgokhoz, pontosan ezért nem érdekel már, mit gondolnak rólam mások és talán ez az, amit lát most belőlem Amethyst is, de még soha senkinek nem mondtam el mit érzek, amúgy is, kinek mondanám, senkit nem ismerek itt elég jól ehhez. Plusz nem is nagyon teszek érte, hogy barátkozzak. Főleg, a vérfarkas dolog óta... Már kénytelen vagyok elmosolyodni kicsit gúnyosan arra, amikor ismét kutyulinak nevez. Nem, egyszerűen nem tudom a véleményét komolyan venni, egészen más irányba megy a gondolkodásmódunk és biztos vagyok benne, hogy amúgy sem fog sohasem kereszteződni. - Kinek mit jelent ez? Neked azt, hogy már nem vagyok többé ember, nekem pedig azt, hogy még félig az vagyok. - Elmélkedem kicsit, aztán pedig csak egyszerűen megvonom a vállamat és beleszívok a cigimbe jó mélyen. Szeretem érezni a füstöt a tüdőmben, és most már amúgy is mindegy, mivel mérgezem magam, hisz a vérfarkas ott tombol belül, ez pont eléggé meg fog törni... Nem tud olyan könnyen lerázni mint gondolja, és ugyan bemutatkozni sem akar, bár erről már inkább le is teszek. Tekintetemmel követem, és mosolyom sem lankad, kezemmel a táskám pántját szorongatom, mert azért még mindig nehézkes a járás, fájdalmas minden érintés... próbálom elterelni a figyelmem erről. - Hát, azt hiszem a felügyelő tanár nem biztos, hogy ennyire mulatságosnak tartaná amikor szembe találkozunk vele. - Egyébként számítok rá, hogy valaki elkap majd minket, de... még bízom a karmában és abban, hogy elég jól ismerem már az iskolát ahhoz, hogy tudjam, mikor merre járhatnak. Mondjuk kicsit elvesztettem már az időérzékemet, de ez nem is számít igazán. Még mindig nem veszem le a lányról a tekintetemet. A cigicsikkem eldobom, és egy szó nélkül haladok tovább mellette. Tudom, hogy ezzel is épp eléggé idegesítem... épp annyira, mintha badarságokról beszélnék.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 4:30 pm
Ez a nagyon pozitív gondolkodás meglep, nem hittem volna, hogy ennyire jól fogja kezelni a helyzetet, na nem mintha valamin is változtatna. Ugyanaz a véleményem róla, még mindig, egy olyan embernek látok, aki nagyon előadja magát, miközben igazából semmit sem ér a szava. Egy kisfiú, akiből vérfarkas lett és lemerem fogadni, hogy a figyelmetlensége és a merészsége miatt lett az, ami most. Örülnék neki, ha csak egyszerűen kikopna mellőlem és egyedül lehetnék, de... jó szívni a vérét, bár amint ez sem lesz már mulatságos, úgy nincs is miért tovább vele maradnom, talán most már tudok aludni majd. - Idő kérdése, míg azt a fél embert is kiölik belőled. Vagy a benned lévő állat vagy a társadalmunk. - most nem a vérét akarom szívni, csak szembesítem a szomorú valósággal. Mondjuk az is lehetséges, hogy ez nem az én feladatom, biztosan van neki apja és anyja, akik majd ugyanezeket elmondják vagy talán egy kicsit finomabban közlik majd vele ezeket, ideje lenne. Azt hittem, hogy majd végre leszáll rólam és békén hagy, ehelyett itt kullog mellettem és próbálkozik, de én aztán biztosan nem fogok neki bemutatkozni, ahogyan a neve sem érdekel cseppet sem. Aranyos gondolat, legalábbis szerintem baromira "aranyos", hogy azt hiszi, hogy engem bármennyire is érdekel, hogy az egyik nyomorék tanárunk mint gondol rólam. Szarok a véleményükre, szarok arra, hogy milyen büntetést mérnek ki rám és végképp szarok arra, hogy ha egyszer kirúgnak. Megértem valahol az őseimet, hogy nem is jártak a Roxfortba, hiszen a vérünkben van a varázslás. - Minden bizonnyal megszabadít majd tőled és nem kell tovább éreznem a büdös kutyaszagod. - jegyzem meg gúnyosan, majd pedig szépen rápillantok. - Mindig ennyit beszélsz? Tök lehangoló amúgy. - teszem még hozzá.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 5:27 pm
Amethyst & Atticus
Ahhoz képest, hogy azt hittem csak elhallgat majd és arcokat vág, végül egészen belemerültünk ebbe a beszélgetésbe. Érzem a gúnyt a hangjában, a merő megvetést, de nem számít nekem, a lehető legjobban igyekszem elterelni erről a figyelmemet. Szerintem elég jól is megy. - Hát, én azért még előtte megpróbálok tenni ellene. Nem kis fából faragtak. - Ennyi. Nem ismer, nem tudja honnan jöttem. Ha tudja a vezetéknevem, akkor esetleg ebből következtethet. A családomban erős, magabiztos emberek születtek. Mind nagy célokkal, mind előretörően írták bele magukat Amerika történelmébe. Ebben érzem a legnagyobb erőt. Magam is ebből a vérből vagyok ezért biztos, hogy sikerül majd leküzdenem az állatot. Mindenesetre ezt nem ragozom már tovább, hiszen tudom, úgysem érdekelné, én meg nem vagyok az a dicsekedős fajta, a családom pedig megint csak egy más téma, amiről jobb nem beszélnem. Halovány mosoly szökik az arcomra amikor meghallom mondandóját. Kicsit még talán fel is horkanok, amikor elfojtom a nevetésem. - Aha, van amikor többet is. - Valljuk be, ez egy rossz pillanat most, és ebből is megpróbálom a legtöbbet kihozni, bár nem könnyű. Megvonom a vállam, és Amethyst tempójában lépdelek, közben pedig fülelek, figyelem a kastély fényeit. Már egészen közel vagyunk a bejárathoz, amikor egy árnyat látok meg közeledni, pálcájának fénye majdnem elénk világít, így nem is gondolkodom túl sokat, csak egy határozott mozdulattal berántom a lányt az egyik fal mögé, ahol, khm, hát igen szorosan egymáshoz simulva férünk csak el, de hát ha esélyes, hogy megmenekülünk a büntetőmunkától, akkor ennyit megér. Mutatóujjamat a szám elé teszem és óvatosan pillantok ki.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 6:16 pm
Csak nevetek ezen az egészen, nem tudom hova ez az önbizalom, de itt ennek nem lesz jó vége, legalábbis velem nem fog vele semmire sem menni. - Próbálj, bár bármennyire is faragtak, végül csak egy tuskó maradtál. - közlöm vele tényszerűen. Mondjuk én amennyire csak tudom, komolyan gondolom ezt, cseppet sem érdekel, ha megbántom bár biztos vagyok benne, hogy kicsit sem fogja magára venni az egészet. Se ő, se az sem érdekel, hogy mi ő, felőlem aztán csillámpóni is lehet, nem azért szálltam rá ennyire, mert ő maga érdekelne, csak jó volt szívni a vérét és ugye este ilyenkor nincs nagyon más. Borzalmas, nem is értem, hogy hogyan lehet ennyire sokat pofázni, nem hiszem el, hogy még nem unta meg a saját hangját. Én már biztosan meguntam volna, legalábbis ő tényleg baromi sokat beszél... De hát ki gondolta volna, hogy magára veszi és magába néz, gondolhattam volna, hogy nem így lesz. - Sajnálom anyádékat, lehet azért küldtek ide, mert meguntak, én is ezt tettem volna veled. - legtöbb ember fejében ilyenkor megfordul, hogy mi van akkor, ha már meghaltak a szülei vagy valami rossz emléket hozok fel, én leszarom. Senkinek sem fenékig tejföl az élete, szóval... igen. Szerencsére lassan már elérjük az iskolát, ami a szabadulásomat jelenti, Merlinnek hála, hogy nem a háztársam, GRiffendéles... azok mind szeretnek sokat pofázni. Igazából nem tudom, hogy mi a fene történik hirtelen, de pár másodperc múlva túl közel kerül hozzám és mutogatja nekem, hogy maradjak csendbe. Kezeimet a mellkasára rakom és a lehető legerősebben lököm el magamtól. - Te mit a faszt képzelsz magadról?! - nem jöttem zavarba, nem pirultam el, mindössze tényleg csak kiakadtam és azért kiabálok. Kurvára leszarom, hogy ha elküldenek büntetőmunkára. - Kérem, küldjön valami büntetőmunkára, de lehetőleg tőle távol! - kiabálok az alak felé, aki nemrég itt volt, aki miatt a fal mögé húzott.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 6:51 pm
Amethyst & Atticus
Csak egy mosoly jelenik meg az arcomon a következő sértése után. Már nem tudom ezt felvenni és amúgy sem vagyok az a típus aki ezekkel a dolgokkal foglalkozna. Remélem ez bosszantja. Ha nem, akkor pedig már nekem az is épp elég volt, hogy kicsit megbolygattam a lelkét. Mert látom rajta, hogy nem szívesen van még mindig velem és azt várja, mikor fogok már lelépni. Hát arra aztán várhat. Tekintetem végigvándorol rajta miközben egymás mellett haladunk. - Magamtól jöttem ide. - Jegyzem meg egy apró fintorral az arcomon, és szerintem a hangsúlyomból is hallatszik, hogy ez egy olyan téma, amiről jobb nem beszélnünk. Hát igen, a családom egy külön kategória, és nehéz ezt idegenekkel megértetni, de amúgy meg igazából nem is szoktam másoknak beszélni róluk nagyon... elég ha ez az én problémám. Ha őszinte akarok lenni egy kicsit számítottam arra, hogy ha az iskolához közelebb érünk, tanárba botlunk majd. Ahogy Amethyst egészen közel simul hozzám egy pillanatig, pimasz vágyak ébrednek gondolatomban, de ezt hamar elhessegeti, amikor teljes erőből ellök, én pedig ezzel a lendülettel ki is vágódom a 'sikátorból' és elterülök a földön. Még szerencse, hogy a táskám miatt puhábbra esem, de a tanár figyelmét egyértelműen felkeltettük. - Mit csináltok ti itt ilyenkor!? - A férfi hang egyáltalán nem volt kedves, sőt, dühösen és számon kérően fordult vissza felénk. A fenébe, ha Amethyst nyugodtan maradt volna még néhány percig, elkerülhettük volna a büntetést! Lassan feltápászkodom, leporolom magam. - Nyugodt lehet Ms. Gaunt, menni fog büntetőmunkára! - A tanár elé állok, várva büntetésemre, de nem is ellenkezem. Felesleges. - Mindkettejüket várom szombaton az irodámban, magyarázkodás és mentegetőzés nélkül, pontosan 09:00-ra. Mr. Picquery ez alkalommal ne próbáljon meg kibújni a büntetés alól. Az pedig végképp nem érdekel, hogy mihez van kedvük, ha itt együtt voltak, még kibírnak néhány órát együtt a büntetésben is! - A tanár haragos tekintettel fordul Amethyst felé, majd vissza rám. Érthető, hiszen nekem ez már nem az első kihágásom, az utóbbi néhány hónapban elég sokszor voltam büntetésben, így tudom, nincs értelme ellenkezni. Már próbáltam. Mindent próbáltam. A tanár int egyet a pálcájával, a bejárati ajtó pedig kinyílik előttünk. - A legrövidebb úton térjenek vissza a hálótermeikbe, azonnal! - Egy óvatos, sanda pimasz mosolyt ejtek meg Amethyst felé, majd egy kacsintást mellékelve még hozzá, elindulok befelé. Biztos vagyok benne, hogy lesz hozzám mondandója. Jó erőben van, az egy biztos.
Fogalmam sem volt, hová mehetnék. Az utóbbi napokban olyan rosszul voltam, hogy amelyik órákról nem hiányoztam, ott biztosan nem tudtam figyelni vagy épp az ájulás határán álltam. A főzet amit innom kellett valamilyen szinten javított ezeken a dolgokon, de a farkas úgy küzdött bennem a telihold közeledtével, hogy úgy éreztem, mintha semmit sem érne. Próbáltam felkészülni, mert fogalmam sem volt mire számíthatok. Senki nem tudott nekem biztató dolgokat mondani, csak tippeket és hogy minél messzebb a Roxforttól. Erre magam is rájöttem, bár kicsit dühös voltam, hogy amikor engem támadás ért, szinte semmit nem tettek az üggyel kapcsolatban. A tettest nem találták meg, és én sem, pedig a szabadidőm 90%-át erre szántam. 
