A váróban ültem, nem az első alkalom volt, mégis valahogy egészen máshogy éreztem magam, mint legutóbb. Láttam korábban Pip arcán, hogy bármennyire igyekszik, már egyre nehezebben hiszi el, hogy ennyire béna vagyok a próbákon és otthon. Igazából megértettem, az utóbbi időben többször jöttem, és néhányan már pletykálhatnak, bár jellemzően inkább azt szokták hinni, hogy gyógyszerfüggőségem az oka a gyakori látogatásoknak. Az igazság az, hogy valószínűleg Titi miatt sose tudtam volna elképzelni, hogy bármi ilyesféle szerhez nyúljak. Az oka nem az, hogy mit tett vele, mellettem mindig normálisan viselkedett, sose láttam teljesen szétesve, bár el tudtam képzelni… sokkal inkább féltem tőle, hogyha ilyesmibe kezdenék, elvesznék én magam is benne. Annyira hasonlítunk, miért pont ebben különböznénk? A fülem mögé söpörtem egy kósza tincset, a sminkem nem tudta elrejteni az arcom duzzadt részét, pedig nagyon igyekeztem. Szerencsére senki sem volt itt, Pip általában úgy intézte, hogy ne kelljen kellemetlenül éreznem magam, legalábbis én jobb szerettem ezt hinni, mintsem, hogy róla ne pletykáljanak. El se szerettem volna jönni, de Nick ragaszkodott hozzá, hogy nézessem meg magam, mert ha baj van, a próbákon se fogok tudni jól szerepelni, én pedig egyáltalán nem akartam volna hátráltatni a többieket. A mostani darabban sokkal többet kellett mozogni, és tánc jelenetekkel volt tűzdelve, kiváló kondícióban kellett lennem, hogy bírjam tartani a lépést, én mégis a Szent Mungóban üldögéltem. Szerettem volna elszaladni, mert jól tudtam, egyáltalán nem fogja jó szemmel nézni Black doktor sem, hogy megint velem kell foglalkoznia. Mindig kedves, udvarias, én viszont látom a szemén, hogy visszafojtja a mondandóját, hogy ne bántson meg, elárulja a tekintete, minden alkalommal. Talán legelőször nem, és másodszor is bizonytalan voltam, de mostanra megfigyeltem, mindigis értettem ahhoz, hogy csendesen csak figyeljem az emberek vonásainak változását. Ráadásul csak szívességből foglalkozott velem, nem erre a részlegre kellett volna egyébként bejelentkeznem, azonban Pip minden alkalommal ide küldött. Egyszer egy estélyen is találkoztam a férfival, furcsa volt civil ruhában, a köpeny nélkül az öltöny és nyakkendő valahogy még távolabbinak láttatta. Nem volt alkalmunk igazán beszélgetni, Herbert úgy rángatott el a közeléből, mintha tüzes vassal kergettek volna minket, pedig mondtam neki, hogy igazából csak az orvosom. De mit tehettem volna? Olyan pillanatok voltak ezek, amikor inkább mindig engedtem, és azt tettem, amit kértek tőlem, ami a legjobbnak tűnt, hogy minél előbb véget érjen a vita. Lépteket hallottam, majdnem felpattantam ültömből, azonban az oldalamba nyilalló éles fájdalom nyugalomra intett, így csak kissé fájdalmas arccal pillantottam fel. Kissé fáradtnak tűnt, talán most miattam kell túlóráznia, egyből bűntudatot éreztem, annyiszor mondtam már a nővéremnek, hogy nem szükséges nekem a legjobb medimágus, épp elég, ha ő rám pillant. Nem számítottam annyira híresnek, hogy kivételesen bánjanak velem, vagyis sose tekintettem úgy magamra. - Jó napot, doktor! - Mosolyodtam el szelíden, majd lassan felálltam, hogy követhessem az egyik vizsgálóba. - Elnézést, hogy Pip megint szívességet kért öntől, igazából csak… megcsúsztam a lépcsőn, és azóta fáj az oldalam, ő pedig túlaggódja a dolgot. - Szabadkoztam, de persze nem voltam medimágus, nem kívántam magam diagnosztizálni, csupán az idejét se akartam pazarolni. Kimért mozdulatokkal követtem, járásom kissé bizonytalan volt, mert a mozdulatok jó része még fájdalmas volt, bár már közel sem annyira, mint tegnap. Akkor azt hittem, hogy többé nem leszek képes felkelni a földről, de aztán mégis felálltam. Ha ez sikerült, nem is lehet olyan nagy a baj, nem igaz?
éső délután volt, és mivel már lejárt a munkaideje, irodájában készült a hazatérésre, mikor Kolléganője, Pippa Ollivander udvariasan bekéredzkedett egy szóra. Épp medimágusi köpenyét akasztotta fel a fogasra, mikor a Nő kopogott az ajtón. Sejtette, hogy miről van szó, de megadta lehetőséget a Nőnek, hogy maga mondja el, a saját íze szerint adja elő a dolgot. Nem érte teljesen váratlanul Kolléganőjének kérése, így természetesen nem mondott nemet. Egyébként sem tette volna. Gyógyítóként kötelessége volt segíteni az embereken, és a baj, ha jön, legtöbbször nem jelenti be előre, és nem is kérdezi meg, hogy ráér-e épp az ember, vagy akar-e túlórázni. Udvariasan biztosította Pippát, hogy a lehető legnagyobb diszkrécióban fog zajlani a dolog. Neki sem érdeke, hogy mindenféle pletykák lássanak napvilágot. Kellő tapasztalattal rendelkezik ilyen téren, tekintve családi hátterét...Akárhogy is, még volt egy kis ideje, míg Páciense megérkezik, így készített magának egy teát, hogy kicsit magához térjen. Szerette munkáját, ennek ellenére rá is ugyan úgy hatással volt a fáradtság, mint bármelyik más emberre, és nap végére hajlamos volt megzuhanni kicsit. Medimágusi köpenyét épp ezért már nem volt kedve magára kanyarintani, így maradt a nadrág, hosszú ujjú ing-mellény, nyakkendő kombinációnál. Mindig is sokat adott megjelenésére. Erre kifejezetten kényes volt. Pálcájának lusta intésére egyből gőzölögni kezdett a kannában az víz, majd egy rövid gondolatmenet után úgy döntött, hogy nem csak magának készít a teából, így egy további pálcasuhintást követően még egy üres csésze foglalt helyet a már meglévő mellett. Vetett egy pillantást karórájára, majd lassan elindult az ajtó fele, a Hölgy már biztosan megérkezett. - Miss Ollivander... - köszöntött szokásos mosolytalan arcával, ám a legmesszemenőkig udvariasan, majd betessékelte a Nőt a szobába. Míg a Nő beszélt, csendesen hallgatta, és közben dolgozó asztala másik oldalára ért. - Nem történt semmi. A baj mindig akkor jön, mikor nem számítunk rá. Kérem foglaljon helyet. - mutatott az asztal előtt lévő kényelmes székek egyikére, majd megvárta, míg a Nő kényelembe helyezi magát, és Ő maga csak ezután ült le. Égszínkék tekintetét, mely mindig azt az érzést keltette abban, akire épp ránézett, a Nőre emelte. Tüstént látta a "problémát" a Nő egyébként gyönyörű arcán, amit most csúnyán elcsúfítottak kék, zöld foltok, hiába a tekintélyes mennyiségű smink. Orvosnak sem kellett lenni ehhez, hogy az ember észrevegye. Bár nem tűntek többnél egyszerűbb horzsolásoknál, zúzódásoknál, kétség kívül kezelni kellett őket. Hogy mitől keletkeztek, azt inkább nem firtatta, nem volt semmi köze hozzá, azonban feltevései voltak ez ügyben. A Hölgy Párjáról az a szóbeszéd járta, hogy igencsak hirtelen haragú. Úgy tűnik a pletykák igaznak bizonyultak...megint. Jobban aggasztotta azonban a Nő kimért járása, amit már a legelején észrevett. Próbálta nem terhelni az oldalát. Fájt neki. - Veszélyes szakma az Öné, Miss Ollivander. Jobban kéne vigyáznia magára. - jegyezte meg lassan, jól megfontolva a szavakat, majd felállt az asztaltól, és a Nőhöz lépett. Egészen közel hajolt hozzá, arca pár arasznyira állt meg a Nőétől, ahogy vizsgálni kezdte közelebbről a kék-zöld foltokat. Orvosként gyakran kellett közel hajolnia betegeihez, közülük sokan jöttek zavarta tekintetétől. Sokszor nézett közvetlenül a páciensek szemébe. Ebből sokkal többet tudott kiolvasni, mint a szavaikból. A Nő szép vágású arcán lévő duzzanatokat ezúttal elhanyagolhatónak érezte, ráér velük foglalkozni később, jobban érdekelte a másik probléma. - Megtenné, hogy kicsit feljebb húzza a felsőjét, hogy megnézhessem az oldalát? - kérte meg udvariasan, szelíden Garboniát. Nőknél alapvetően udvariasabban és óvatosabban járt el, bár Ő volt az orvos, tartotta magát bizonyos etikettekhez, főleg, ha egy-egy sérülés kényesebb helyen volt. Ahogy gondolta. A Hölgy oldalán lévő sérülés jóval komolyabb volt, és első pillantásra látni lehetett, hogy nem egy megcsúszás okozta elesés következtében keletkezett. Ez ütés volt. Méghozzá egy férfiember öklével történt ütés. Tisztán ki lehetett venni az ököl, illetve ujjnyomokat. Caspar nem szólt semmit, ám enyhén feldúlt llapotba került. Tudta, hogy Garboniával kapcsolatban mire kell számítania, hisz nem először látta már el hasonló sérülésekkel, azonban alkalomról-alkalomra egyre rosszabb állapotban tért hozzá vissza a Nő, és ez dühítette. Hát ennyire nem érdekli a saját sorsa?! Mindenesetre, mikor megszólalt, már nyugodt hangnemben tette, lassan formálva a szavakat. - Ez elég csúnya... - jegyezte meg, miközben ujjaival óvatosan megnyomkodta a sérülést, ami egészen biztosan fájt a Nőnek. Előhúzta pálcáját, majd varázsigét mormolva hegyét végighúzta Garbonia bordáin, miközben szemét behunyva tartotta. - Megrepedt két bordája. - közölte a diagnózist, majd visszaindult asztalához, hogy további intézkedéseket hozzon.
Nem volt rajta a köpeny, azt hiszem egyértelműen kijelenthetem, hogy éppen hazafelé indult volna, és erről mondott le a kedvemért. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam a bűntudat, olyan érzés volt, mintha kényszerítettem volna a maradásra, bár az eszemmel beláttam, nem tettem ilyesmit. Mégis, minden bizonnyal a kötelességtudatára hatott Pip, amikor megint szívességet kért tőle. Minden bizonnyal megtehette volna, hogy egyszerűen elutasítja, azonban mindig is udvarias és előzékeny volt, sose hallottam, hogy megemelte volna a hangját, bár az is igaz, nem ismertem olyan jól. Egyáltalán van, aki közelebbről ismeri az orvost, aki néha ellátja? A medimágus szakma mindig olyan távolinak tűnt számomra, mintha egy teljesen új dimenziója lenne a varázslatnak, bár néha jól jött volna, ha jobban értenék hozzá, főként a sérült állatok miatt. Bár lehet, hogy azokat máshogyan kell gyógyítani, semmi köze ahhoz, amit itt csinálnak… tiszteletlenség ezt egyáltalán egy kalap alá venni? Talán jobb, ha nem most kérdezek rá. - Köszönöm! Olyan bűntudatom van, amiért miattam kell még a szabadidejében is itt lennie, biztos szívesebben volna a családjával, vagy pihenne. - Sütöttem le a tekintetem, miközben leültem a felkínált székbe, bár sehogy se tudtam kényelmesen elhelyezkedni. Nem mosolygott, bár azt hiszem sose láttam még igazán mosolyogni se, vagy nevetni. Annak ellenére, hogy néhány éve már jártam ide alkalmanként, nem sokat tudtam róla, csak amit Herbert mesélt. A nagy Black család legidősebb fia, az egykori Mágiaminiszteré, és elhunyt a felesége úgy öt évvel ezelőtt. Elég távolságtartónak tűnt, ami persze velem szemben annyira nem csoda, mégiscsak a betege voltam, vagy valami ilyesmi, ha nem is teljesen a szokványos értelemben. - Igyekszem! De tényleg elég kétballábas tudok lenni… - Söpörtem egy kósza tincset a fülem mögé zavaromban, nem szerettem hazudni, azonban Herbertet se szerettem volna bajba sodorni, vagy ilyesmi. Igazság szerint kifejezetten jól mozogtam a színpadon, csukott szemmel is tudtam volna, mikor hová kell lépnem, sose okozott gondot se a tánc, se az ének, szinte semmi, ami ezzel kapcsolatos. Néha kicsit izgultam, hogy jól csinálok-e mindent, hogy mások is annyira élvezik a játékomat, mint én a darabot, azonban a végén a boldog vagy épp szomorú arcok meggyőztek, hogy igen. Hogy ez veszélyes lenne? Azt hiszem, igazából volt némi kockázat, hogy valamit elronthatunk, de semmi olyan, ami miatt ténylegesen aggódni kellene, az életem sose forgott veszélyben a színészet miatt. Tekintetem elfordítottam róla, ahogy közelebb lépett, és az arcomat kezdte vizsgálni, lehet nem kellett volna sminkelnem, hogy jobban lássa, de úgy nem szívesen jöttem volna keresztül az utcákon. Végtére is mindegy, maximum szól, ha le kell mosnom, nemigen szoktam ágálni az ellen, ha bármit másképpen kell csinálnom, hogy megkönnyítsem a dolgát. - Természetesen! - Feleltem, és az apró virágokkal tarkított blúzt gyors mozdulatokkal kigomboltam, mert másképpen képtelen lettem volna elhúzni az útból. - Vegyem le, vagy így elég? - Kérdeztem, miközben kezemmel nagyjából a mellkasom közepéig húztam. Nem mertem az arcára, vagy az oldalamon húzódó nyomra pillantani, jól tudtam mennyire kivehető Herbert ökle. Szerettem volna valahol máshol lenni, vagy elsűllyedni ebben a percben, mintha sose jártam volna itt. Vajon mit gondolhat rólam, vagy még inkább arról, ki tette ezt velem, miért, hogyan… Elmagyarázhatnám neki, de azt hiszem egyáltalán nem értené meg, ahogy Titi is folyton azt mondta, ez nem szeretet, de ő se érti. Nem tudja, milyen a kedvessége, a gyöngédsége, a szerelme. Nekem nincs más, csak ennyi. Bár most már ez sincs, igyekeztem erős lenni, meg kellett tennem, nem csak a saját érdekeimet nézni. Felszisszentem, ahogy hozzám ért, pedig nem volt durva, és tudom, hogy esze ágában se volt fájdalmat okozni, egyszerűen még friss volt a sérülés. - Bocsánat, kicsit érzékeny az a rész. - Mosolyodtam el halványan, és próbáltam nem mocorogni, hogy ne sajogjon jobban. Viszont következő szavai mintha villámként csaptak volna meg, úgy pislogtam rá nagy szemekkel. - Mi? Nem, azt nem hinném, annyira nem fáj, és ilyesmit nem csinálhatott… - Tiltakoztam, felkelve a székből, de szinte azonnal belém nyilallt ismét a fájdalom, így megkapaszkodtam a székben, hogy ne essek össze. Kifejezetten nagy volt egyébként is a fájdalomküszöböm, ebben a szakmában azt hiszem nem is lenne képes megmaradni egy gyenge ember. Mindig mosolyogni kell, ha szomorú vagy, ha feltörte a cipő a lábadat, ha a ruha a húsodig vágott már. Most azonban kiszorult tüdőmből a levegő a hirtelen mozdulatra, így inkább csak visszaereszkedtem kicsit reszketve a székbe. - Elnézést, nem a tudását akartam kétségbe vonni. Én csak… - Annyira igyekeztem, hogy ne sírjam el magam, az egész olyan megalázó volt, én nem ilyen vagyok, nem kellene, hogy így lásson. Senkinek se kellene így látnia.
iután beinvitálta a nőt, nem szólt semmit Annak szabadkozására. Mit is szólhatott volna? Hisz egy segítségre szoruló ember jött el hozzá, így elvből sem utasítaná el, meg egyébként sem az a fajta. Mindig is nagyon komolyan vette a szakmáját, főleg, mióta...mióta egyedül volt. Azóta szinte rögeszméjévé vált, hogy minél többet és többet tegyen magáévá az orvostudományból, hogy ha már a múltban, azon a bizonyos napon nem tudott érdemben segíteni, akkor legalább most tudjon. Egyébként is, a látszat ellenére kifejezetten érzelmesnek és gondoskodónak tartja magát, csak épp nem akarja senkinek fel fedni, hanem játssza a szerepét, amit játszania kell. Ironikus kicsit, nem? Ketten vannak a szobában, csak csak egyikük hivatásos színész. Mindketten eljátsszák, hogy minden a legnagyobb rendben van mindegyikük életében, pedig szemmel láthatóan nagyon nincs. Főleg Páciense esetében. Szép arcán messziről világítottak a zúzódások, hiába igyekezett annyira eltakarni őket sminkkel, ezeket nem lehet, s még ha sikerült is volna, a lelkén tátongó sebekre nem volt gyógyír. Caspar magában fortyogott, hogy ez történt, de sokat nem tehetett ellene, és köze sem volt hozzá, így a legtöbb, amit tehetett, hogy a lehető legjobban el látja Garboniát. Ennek nyomban neki is látott, és úgy ítélte meg, hogy előbb a Nő oldalával kell foglalkozni. - Elég. - bólint szűkszavúan, majd a vizsgálatot követően visszatér asztalához, leül, és a diagnózist ismertetése után rezzenéstelen arccal hallgatja a Nőt. Tulajdonképp nem Érti a reakcióját, ami úgy tűnik, mintha teljesen elképzelhetetlennek tartaná, hogy bármitől is megrepedhetne a bordája. Pedig még egy rossz lépést követő csúszás miatt is megtörténhet, hát még egy erős férfi ökle által...Mindazonáltal próbált úgy tenni, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy kire, vagy mire utal Garbonia szavaival a nagy felháborodás közepette. Higgadtan hallgatta végig a Nő szavait. Sokszor történt már ilyen, és ehhez hasonló dolog, és Ő egyeltalán nem gondolta ezt gondnak. Természetes, hogy az ember meglepődik, ha olyat hall, amire egyeltalán nem számított. Viszont némiképp meglepődött, mikor Páciense felpattant a székből, ami egy ilyen sérüléssel nem feltétlenül volt jó ötlet. Fürgén pattant fel saját foteléből, és lépett oda Garbonia mellé, majd kapta el gyengéden a másik oldalát, ami nem volt sérült, hogy megtartsa, nehogy elessen. - Ne tegyen hirtelen mozdulatokat, nincs semmi gond, kérem próbáljon megnyugodni. - próbálta megnyugtatni a Nőt, és bátorítóan rátette vállára a kezét, meg azért is, hogy ott tartsa a széken az izgága Színésznőt, mielőtt még tovább rontana az amúgy sem rózsás állapotán. - Miss Ollivander...Garbonia...nincs semmi baj. - Félig-meddig értette a Nőt és a Benne kavargó gondolatokat, és szeretett volna neki segíteni, mind testiekben, mind lelkiekben, ám vannak sebek, amiket az embernek magának kell begyógyítania, mert más nem tudja. Erre nincs sem varázslat, sem gyógymód. Lassan leguggolt a Színésznő mellé, így Arcuk egyvonalba került egymással. Mélyen nézett a Nő szemébe, próbált a saját nyugalmából átadni egy keveset Neki. Ha szeretné, akár ki is sírhatná magát itt, ebben a szobában. Senki sem fogja meg tudni. Mindazonáltal most a testi sérülések voltak az elsők, így lassan felállt, megkerülte a Nőt. - Maradjon egy picit mozdulatlan. Futólag némiképp forró, meleg érzést érezhet majd, ezt én fogom okozni. - vezette elő a dolgot, hogy tudja a Nő, mire kell számítania. Finoman hajtotta fel Garbonia felsőjét, és nagyon óvatosan hozzá érintette pálcájának hegyét a zúzódásra, majd mély, zengő hangján elkántálta a varázsigét. - Brackium Emendo! - az idézés hatására kék fény villant fel rövid időre a pálca hegyéből, és pár pillanat múlva már nyoma sem volt a bordák repedésének, ám a csúnya kék-zöld ütésnyom továbbra is ott éktelenkedett. Caspar finoman megnyomkodta ujjaival a sérülés helyét, hogy biztos, jó munkát végzett-e. - Úgy tűnik, hogy a csontok összeforrtak. - jegyzi meg inkább magának, semmint a Nőnek, persze ettől még reagálhat rá. - Mondtam, hogy minden rendben lesz, nem igaz..? - kérdezte végül félig bosszúsan, félig megrovóan Páciensét, bár remélte, kissé megnyugodott a Nő. Akárhogy is, most, hogy végzett, felegyenesedett, és elment kezet mosni. Kézmosás közben azonban nem hagyta nyugodni ez az egész dolog. Ez azért is volt egészen újkeletű dolog számára, mert hosszú, nagyon hosszú ideje már annak, hogy valaki sorsát szívén viselte volna. A nő szemmel láthatóan szenvedett. És nem a testi bajoktól. - Ugye tudja, hogy Nekem hivatalból feljelentést kellene Tennem az ilyen eseteknél, súlyos testi sértés megalapozott gyanújával? - kérdi Garboniától, továbbra is a hátát mutatva a Nőnek. Tudja. Tudja a Nő is, hogy Tudja. Igazából valószínűleg a mágusvilágban mindenki tudja, csak kimondani senki sem mondja ki. Meg sem várja, hogy a Nő válaszoljon, inkább megfordul, és égszínkék tekintetét, egyenesen Garboniáéba szegezi. - Meddig fogja még Önmagát kínozni? Én rendbe tudom hozni a sérüléseit, és meg tudom gyógyítani, de a Lelkét nem tudom. Arra nincs varázsige, sem pedig gyógyszer... - fejezi be monológját szomorúan. Úgy érzi, hogy sok közös van közte és Nő között, bár nem tudja teljesen megfogalmazni érzéseit, gondolatait ezzzel kapcsolatban. Akárhogy is, valamit tennie kellett...
Zavartan hallgattam el, úgy tűnt túl sokat fecsegek, pedig alapjáraton igyekeztem nem feleslegesen beszélni, bár igaz, szerettem másokkal társalogni. A férfi nem volt különösebben beszédes korábban, mondjuk azt be kellett ismernem, nem is ez a legjobb hely arra, hogy bármiről ténylegesen hosszabban értekezzünk. Udvarias, egysoros kérdések, amolyan a szakmát, családot érintő, semmitmondóak. Nem, mintha szemrehányást szerettem volna tenni, én se álltam le beszélgetni a közönséggel, nincs erre idő, vagy igazán jó alkalom. A medimágusokkal is így lehet, sose az emberek legjobb oldalával találkoznak, ezért mind a két fél kicsit zavarban is van. Azt azonban, amit ezután mond, túl nehéz elhinnem, szinte képtelen vagyok tudomásul venni, hogy ez igaz lehetne. Ez azt jelentené, hogy akit szeretek, akit szerettem, az olyasmit tett, amit már semmi se képes enyhíteni, hogy meg se próbálta visszafogni magát. Hogy amiben hittem, a kis világ, amiben együtt léteztünk, darabjaira hullik, és esélyem sincs arra, hogy némi fogódzkodót találjak. Annyiszor hallottam, mégis hinnem kellett, hogy nincs igazuk, a mi szerelmünk ezt is túléli, nincs miért aggódnom, csak rossz napja van, de megbékél, mindig megbékél. Most pedig itt álltam, és mint egy folyó vékony jege, beszakad alattam az áltatások sokasága, én pedig a habok között úgy érzem megfulladok. Mit felelhettem volna, mit kellene válaszolni ilyenkor? Annyira fájt, nem csak a sérülés, de a felismerés, a tény, hogy eddig talán túl sok mindent viseltem el, olyasvalakiért, aki egyáltalán nem vigyázott rám. Az oldalamba hasító érzés kiszorította tüdömből a levegőt, de úgy éreztem, hogy muszáj lélegzethez jutnom, különben azonnal elájulok. Korábban nem éreztem még ilyet, aztán megéreztem magamon a kezét, és a karjába kapaszkodtam, a mellkasára függesztve tekintetem, vettem néhány mély levegőt, kicsit megnyugtatva ezzel saját magamat. - Sajnálom… - Leheltem, és a vállának támasztottam a homlokomat, hogy ne lássa az arcom. Nem voltam már gyerek, vagy diák, nem először jártam nála, azt hiszem több porcikámat látta már fedetlenül, mint az egy régi barátról elmondható, ez mégis más volt. Ha most látna, azt gondolná, micsoda ostoba vagyok, mennyire szánalomra méltó, és ezt nem bírnám látni azokban a szemekben. Mindig úgy igyekezett távolságot tartani, hiszen bármennyire szívességet tett, mégiscsak hivatalos volt a viszonyunk, nem iskolatársak voltunk, vagy hasonlók. Nem bírtam felemelni a fejem, akkor látnom kellene, hogy ez megváltozik, mert átléptem egy határt, az én hibám. Ez is miattam történt… Visszafojtottam a lélegzetem, a szemembe nézett, de nem láttam benne semmit. Bólintottam, és próbáltam nem arra figyelni, hogy mi történik. Tényleg kicsit meleg volt, azonban nem fájt, nem is tudom mit éreztem igazán, nyugalmat, megkönnyebbülést, valahogy a kettő keverékét. És némi zavart, vagy inkább rengeteget. Felszisszentem megint, ahogy újból megnyomta, bár már sokkal tompább volt a fájdalom, csak a lila foltok éktelenkedtek már, a levegőt is könnyebben vettem. - Valóban. - Bólintottam, de már inkább csupán a hátának. Ahogy eltávolodott felálltam, hogy begomboljam a blúzomat, ami némiképp meggyűrődött a széktől. Sokkal könnyebbnek éreztem a mozgást, és így, hogy nem éreztem magamon kéklő tekintetét, kicsit a szégyenérzetem is enyhült, bár szívem szerint még most is szó nélkül elmenekültem volna. Nem tehettem meg. Annyiszor segített már, most is a gondomat viselte, modortalanság volna. De ettől még így éreztem. - Mi? - Kaptam fel a fejem, ilyesmi eddig köztünk sose került szóba, így kicsit hirtelen ért a váltás. - Ez… nem ilyen egyszerű, nem az, amire gondol… én… - Képtelen vagyok állni a tekintetét, túl őszintén beszél, én azonban mit felelhetnék erre? - Miattam nem szükséges aggódnia, tényleg! Jól vagyok, jól leszek, minden rendben… Távolról hallottam magam, mintha nem az én hangom lenne, mintha nem belőlem jönne, mintha nem is én lennék. Jobbommal átkarolva magam a bal kezembe kapaszkodtam, és olyan erősen próbáltam pislogni, ahogy csak tudtam, hogy visszatartsam a könnyeket, hogy megakadályozzak valami elkerülhetetlent. Ennyi erővel küzdhettem volna a szélmalmokkal is. Kövér csepp csurrant végig az arcomon, majd még egy, és még egy. Odakaptam, hogy gyorsan megtöröljem, ezzel menthetetlenül szétkenve a sminkemet is, de most ezzel foglalkozhattam a legkevésbé. - Annyira kedves volt velem, én pedig képtelen vagyok erre... hogy így… - Hüppögtem összefüggéstelenül, pedig ha valaki, hát én mindig megtaláltam a megfelelő szavakat, de most csak mutogattam kettőnk közé, mintha bármi értelme lenne. Titi törődött így velem, de ő a testvérem volt, a mi kapcsolatunkban ez a fajta kötődés magától értetődött, ellenben a szemben álló férfival. - Nem kell többet így látnia, felejtse el, kérem! - Találtam meg a hangom, miközben igyekeztem emberi kinézetet varázsolni magamnak a kezeimmel, egyre kevesebb sikerrel.
ddig kivétel nélkül minden páciensével kapcsolatban meg tudta tartani a kellő néhány lépés távolságot. Tartotta, mert tartania kellett. Saját, és betegei érdekében is. Orvosként nem tehette meg, hogy személyes, hovatovább baráti kapcsolatot ápoljon az emberekkel, hisz kötötték bizonyos kódok. Eddig nem volt ezzel különösebb probléma, főleg, mióta Apja szinte közellengésnek számított a minisztériumban, és igazából valljuk be, politikai ereje és tekintélye igencsak megcsappant, mióta Briggs ellen-kampányba kezdett. Nincs ebben semmi. Ez a politika. Egyszer fent, egyszer lent, azonban Casparra is hatással voltak Apja minisztérium és politikabeli dolgai. Nem mindig a jó értelemben. Egyébként is, több száz meg száz emberrel volt dolga szinte napi szinten, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy közelebb kerüljön egy-egy emberhez, meg Nekik sem akaródzott eddig nagyobb. Szépen el volt mindenki az orvos és páciensek között lévő képzeletbeli fal egyik és másik oldalán, és egyik fél sem lépte át a határt. Eddig. A Férfi maga sem tudja, hol, vagy miként történt a váltás, de valami történt, ez tagadhatatlan. Ez az egész kísértetiesen emlékeztette arra a néhány évvel ezelőtti történésre, ami Caspar és unokahúga, Cassie között játszódott le. Azzal a különbséggel, hogy Ők rokonok, és teljesen természetes, hogy segíteni akart az akkor még fiatal Lánynak, ám itt most másról volt szó. ~ Ez csak lelki segélynyújtás orvostól, betegnek! Semmi több. Ezt Tetted, mert ezt KELLETT Tenned! - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatgatta magát, miközben Garbonia belekapaszkodott karjába, és neki döntötte homlokát Caspar vállának. Nem nagyon tudott mit mondani a Nő szavaira, így csak pár szót sikerült kinyögnie...- Nincs miért bocsánatot kérnie.. - szólt röviden, és tömören, majd gondolta, hogy ennyivel le is zárták ezt a némiképp kínos szituációt. Nem így történt, sőt, a helyzet tovább bonyolódott. Ez részben Caspar hibája is volt, hisz nem tudta magát türtőztetni a Nő sérüléseit látván. Nem is tudta megmondani, kire haragudott jobban. A Nő élettársára, aki féktelen haraggal és dühvel, a visszafogottság legcsekélyebb jele nélkül ütötte meg a Nőt, akit elviekben annyira szeretett, olyan sérülést okozva Neki, amihez orvosi segítség kellett, vagy Garboniára, aki mindent hónapok, évek óta tűri szó nélkül, vagy Saját magára, aki ugyancsak hónapok, évek óta látja el a Nőt már szó nélkül, ahelyett, hogy jogi lépéseket tett volna az ügyben. A hetek alatt felgyülemlett keserűség és tehetetlen düh mellett azonban megjelent egy másik érzés is. Szimpátia, talán? Sajnálat? Vagy....valami más lenne? Kézmosás közben némiképp zaklatott állapotban vizsgáltatta saját érzéseit, Garbonia szavait csak fél füllel hallotta. Törődés? Aggodalom? Szimpátia? Mi lehet ez? Érzelmek..az utóbbi évek során szinte teljesen kiirtotta magából ezen dolgoknak még az írmagját is, így kissé ismeretlen vizeken találta magát. Tulajdonképp saját érzéseit sem értette, nem tudott velük mit kezdeni, nem tudta Őket beazonosítani. Egy biztos. Valami megváltozott. Valami megváltozott végleg, mikor a szokásos hideg, orvosi hangnem helyett némiképp érzelmesebb hangnemben fordult vissza a kézmosás után, és nézett mélyen a Nő szemébe. Tudta magáról, hogy kevesen tudták állni tekintetét, és azt is tudta, hogy ösztönösen sok ember zavarba jön attól, ahogy egyenesen a szemükbe néz, talán Garboniéával sem történt másként. - Nem ilyen egyszerű? - kérdi nyugodt, kissé halk, talán félelmetesnek tűnő hangon. Égszínkék tekintete röntgenként csapódik a Nő szemeibe, - amik egyébként gyönyörűek, sejlett fel valahol egy aprócska megjegyzés elméjében gondolatai között, ahogy beszélt- - Kedves Garbonia, a napnál is világosabb, hogy mi történik. Ezt csak az nem látja, aki vak! Ehhez orvosnak sem kell lenni...Ne aggódjak Ön miatt? Most forrasztottam össze két megrepedt bordáját! Legközelebb mi lesz? - vonta kérdőre szigorúan a Nőt. Talán kisit túl szigorúan is. Mély levegőt vett, majd erőszakkal nyugalmat erőltetett magára. ~ Mit művelsz?! Semmi közöd hozzá...Elvégezted a dolgod. Elég. - szólt egy hang a fejében, de nem nagyon akart róla tudomást venni. Nem is érti a Nőt. Mintha direkt figyelmen kívül hagyná a tényt, hogy a barátja veri...hihetetlen ez az egész, komikus...miért teszi ezt? Úgy tűnik, hogy sem a Férfi, sem pedig a Nő nem tudnak megálljt parancsolni maguknak. Átléptek egy határt, amit nem kellett volna, most már mindegy, persze. Elhallgat, ahogy a nő arcán könnycseppek jelentek meg. Túlzásba vitte. Nem kellett volna. De, talán segített kisit. Ha viselkedésétől talán csak egy percig is magába száll Garbonia, és elgondolkodik a dolgairól, majd helyes döntést hoz, már megérte...már megérte..ugye..? Tényleg nem kellett volna beleártania magát. Az utóbbi években az érzéketlen, érzelemmentes Énje oly mértékben eluralkodott maga fölött, hogy nem is vette észre, ha valakit megbántott viselkedésével. Orvosként nem foghatta vissza magát, néha hatnia kellett a betegekre egy kis rábeszéléssel, némi szigorral, emberként azonban...még mindig nem rakta össze magában a dolgokat, és nem teljesen értette saját magát sem, nem hogy a Nőt. Ennek eredményeként most itt álltak egymással szemben, a Nő a sírás határán, alig hallhatóan, alig érthetően motyogva Ő pedig csak nézi, szótlanul, mosolytalan arccal, mindenen átható kék szemeivel mélyen a Nő szemébe nézve. Szeretett volna valamit mondani, bocsánatot kérni, vagy akármi, de nem nagyon akartak jönni a szavak, sem pedig más. Sokadszorra is eltűnődött rajta, hogy most végül is mi is történik, le kéne állnia, munkáját elvégezte, meggyógyította a Nőt, a továbbiakhoz pedig semmi köze, köszönjön el tőle, majd menjen haza a hatalmas, üres otthonába, hogy továbbra is élje komor, magányos életét, mint eddig, ám valahogy ez sem akaródzott. - Képtelen? Pontosan mire....? - kérdezett vissza értetlenül, mert tényleg nem tudta, mire gondol Garbonia, és nagyon nem is értette, hogy a nagy hüppögések között mit mondott, ezért tett néhány tétova lépést a Színésznő irányába. - Garbonia... - szólal meg halkan válaszul, majd még közelebb lépett a Nőhöz, így már közvetlenül előtte állt, tekintetét mélyen belefúrva a Nő szemébe, magával rántva kékjeinek feneketlen mélységébe. Most. Még most, vissza tud lépni egy lépést, még most kijavíthatja kettük hibáját, még most rendbe hozhatja...hiába. - Ne haragudjon. Semmi közöm a magánéletéhez. Szörnyű látni, hogy egy ilyen gyönyörű, szép Nő ilyen dolgoknak van kitéve, ahelyett, hogy élvezné az életet kicsit. Ne tegye ezt magával. Lépjen. Még nem késő. - hajt fejet, majd kér bocsánatot. Tényleg nem kellett volna beleártania magát. Keze megindul a Nő szép arca irányába. Ujjai gyengéden, lassan érintik meg az alapesetben gyönyörű, most mégis csúnya foltokkal elcsúfított arcot. - Kérem... - az utolsó szót mér kérte, szinte kérlelte a Nőt, miközben észre vette, hogy mit művelt, észbe kapott, és elkapta a kezét. Egy pillanatra kiesett szerepéből, nem az a megfontolt, mindenre felkészült Orvos volt, aki mindig is, hanem egy kissé zavarban lévő Férfiú inkább. ~ MI A FENÉT MŰVELSZ?! - kérdezte önmagától, miközben saját ostobaságát átkozta. Mintegy utócselekvésként, gyorsan zakója zsebébe nyúlt, majd egy kis tubust vett elő onnan, és hangjára és viselkedésére ismét ráerőltette a kimért Orvost, aki eddig volt. - Kenje be ezzel az arcán és a testén lévő horzsolásokat, foltokat. A kisebb sérüléseket egyből rendbe hozza, azonban a nagyobbakat többször be kell kenni egy nap, hogy eltüntesse őket. Rendbe hozza majd Önt néhány nap alatt, ám kérem, jöjjön vissza két nap múlva kontrollra. Biztosra kell mennünk. - szólt végül. ~ Biztosra kell mennem... - szólt elméjében egy hang ezután. - És.. - szólalt meg, miközben elindult, hogy kinyissa Páciense számára az ajtót, ezzel is jelezve, hogy végeztek mára... - ...a következő két napban nem mehet próbákra a színházba, továbbá, ha lenne fellépése, másnak kell Ön helyett beállnia. Figyelmeztetem, megtudom, ha nem követte az utasításaimat... - szólt csendesen, majd miután a Nő elment, még hosszú ideig állt az ajtóban, és nézte a semmit, mélyen gondolataiba merülve.
Figyelmeztetni akartam magam, hogy nem tehetek ilyesmit, mert nem illendő, és különben is, ennél jobban kellene kezelnem a dolgokat. Felnőtt voltam, aki gyerekként csüngött egy másik emberen, és hiába próbálta megnyugtatni magát. Hányszor megmondták már, hogy túlságosan belelovallom magam dolgokba, hogy infantilis vagyok, túl érzelmes, és nevetségesen könnyen elsírom magam. Herbert mindig ideges lett, ha úgy tűnt, mindjárt sírni fogok, olyankor még hangosabb volt, és annyira igyekeztem, minden pillanatban igyekeztem visszagyűrni őket. Most sem sikerült. Szinte vártam, hogy ellökjön magától a férfi, hogy megszidjon, amiért ilyesmit tettem, hogy képtelen vagyok rendes felnőttként funkcionálni. És amikor a másodpercek lassan perccé duzzadtak, úgy éreztem, megszakad a szívem. Kedves volt, mintha ez lenne a természetesen, hogy támaszt nyújt, és szinte megvéd, holott mind a ketten jól tudtuk, vagyis neki is tudnia kellett, hogy nem ez a helyzet. Hiszen ez előtt sose történt még hasonló sem. Mégis, olyan természetes volt, és annyira megnyugtató, amit régen éreztem, még gyerekként. Titi volt képes arra, hogy mindig minden körülmények között felszárítsa a könnyeimet, mintha csak ezért lett volna a testvérem. Mély levegőt vettem a nyugtató szavaira, talán tényleg így érezte, én azonban tényleg nagyon sajnáltam, hogy képtelen vagyok uralkodni túlcsorduló érzelmeimen. Senkit se lenne szabad terhelnem ilyesmivel, főleg nem Casprat, aki ráadásul az orvosom, és szívességet tesz nekem. Ismét. Az is kevés volna, ha itt helyben nyelne el a föld, ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyamon, miközben azon igyekeztem, hogy megint a szemébe tudjak nézni. A kézmosás utáni szavai viszont ismét megleptek, sose reagált még ilyen hevesen, ennyire nyíltan, szinte senki nem mondott még nekem hasonlót. Csak Titi, megint ő jutott eszembe. Valahogy olyan érzésem támadt, kicsit hasonlítanak, ha nem is külsőre, de a belőlük áradó, megnyugtató aura, az nagyon is. Bár most inkább olyan volt, mint amikor egymással kiabáltunk az öltözőben, vagy az utcán, viszont a férfival szemben képtelen lettem volna felemelni a hangomat. Az is lehet, hogy a helyzet miatt, talán a személye miatt, mégis ezt éreztem most, így csak álltam vele szemben, a sírás küszöbén, elveszve tekintetében. - Én… - Mit felelhettem volna, mivel tudnám megmagyarázni mindazt, ami kavarog bennem? - Annyira sajnálom, hogy ilyesmivel kellett foglalkoznia. - Sütöttem le a tekintetem, mintha ez lenne a legnagyobb gond az elhangzottakkal. - Ne aggódjon! Nem kell aggódnia, tényleg! - Olyan hevesen tiltakoztam, szinte beleremegtem. Mégis képtelen voltam kimondani, hogy vége, hogy ezután nem találkozom Herberttel, hogy elköltöztem tőle. Ez olyasmi, amit még tudatosítanom kellett magamban is, mintha ha kimondanám, azzal véglegessé válna, megváltoztathatatlanná. Így kellene lennie, talán még örülhetnék is, ez azonban számomra még túl korai, a szívem nem tudja ilyen egyszerűen elengedni a köztünk történteket. Nem lehet minden hiba, az eltelt évek minden perce. A torkomon akadt a szó, pedig szerettem volna felelni, ha tudtam volna, mit is. Az utóbbi percekben minden összekavarodott a fejemben, és az érzések, akár a hullámvasút, úgy gyorsultak és lassultak bennem, kicsit sem segítve a káoszon. Csak azt láttam, hogy közeledik felém, én pedig képtelen vagyok megálljt parancsolni a könnyeknek, amik egyre-másra bukkanak elő. Nem tudom olyan gyorsan letörölni őket, ahogy szeretném, pedig már azt se tudtam volna megmondani teljes bizonyossággal, miért is sírok az orvosi rendelő közepén ácsorogva. Ahogy kiejtette a nevem, azt hiszem az volt az a pillanat, ami lassan lehúzott a mélybe, és a sírásom is elmulasztotta egy szempillantás alatt. Bámultam, megbabonázva, mert fogalmam se volt, mi fog a következő percben történni. Tompán hallottam hangját, alig jutott el hozzám, milyen badarságokat is beszél. - Ne mondjon ilyesmit, nekem nem szükséges bókolnia… - Szerettem volna lesütni tekintetem, de nem tudtam elszakítani tőle. Szerettem volna elszaladni, azonban nem ment. Lefagyva álltam, és éreztem, ahogy meleg ujjai óvatosan végig futnak arcomon. Lehunytam a szemem, mert azt éreztem, összeszorul a mellkasom, mintha a szívem is gyorsabban vert volna. Tényleg szégyelltem, hogy így kellett látnia, és hogy emiatt úgy érezte, valahogy vigasztalnia kell, minden bizonnyal ez mondatta vele ezeket a kedves szavakat. De sose hallottam még, hogy így kért volna, ez pedig túlságosan is meglepett, ahogy az is, hogy amint elhúzta a kezét, mintha vele együtt a jótékony melegség érzése is eltávolodott volna. - Rendben. - Pillantottam végül a kenőcsre, nem mertem felnézni a szemébe, inkább elvettem, hogy eltegyem. - Két nap múlva, értem. - Továbbra is a táskámban igyekeztem elrendezni a krémet, amikor a mondandója végére ért. - Tessék? Hiszen a színház… - Nem tehet semmiről, ezt akartam mondani, sikítani, kiabálni, és közben toporzékolni, amiért elveszi az egyetlen jó dolgot, ami még megmaradt az életemben. Még se tettem, mert láttam rajta, egészen komolyan mondja. - Jól van, akkor nem megyek! - Szinte kimenekültem a nyitott ajtón, egészen a mosdóig, hogy rendbe hozzam az arcom. A tükörbe bámulva csak az visszhangzott fejemben, mégis mikor lettem ennyire vörös?
❊ ❊ ❊ ❊ ❊
Az utóbbi két napban minden valószínűséggel Titi agyára mentem. Beköltöztem hozzá, és mivel a színházba nem mehettem, azzal töltöttem a napjaimat, hogy kitakarítottam az egész lakást, hiába is tiltakozott. Aztán felváltva főztem és vásároltam össze mindenféle felesleges dolgot, vagyis szerinte felesleges, szerintem igenis szükséges! A legvégén pedig kénytelen volt velem felolvasó próbákat tartani, annyira nem bírtam a Helios nélkül. Kínszenvedés volt, de a végére tényleg sokkal jobban voltam, a lila foltok zöldekké halványultak, majd szinte teljesen eltűntek, mintha a krém valami csodát tett volna. Viszont ettől még igenis kínzásnak éltem meg a napokat! Ugyanazon a folyosón ültem, mint három napja is, ám most kihúzva magam, erős smink nélkül, elégedetten dudorászva. Boldog voltam, hogy végetér a mai nappal a száműzetésem, és ha az orvos mindent rendben talál, este bemehetek a színházba. Ennek örömére a nap nagy részében muffinokat sütöttem, egy része most mellettem csücsült a széken, egy ízléses kis kosárkában, mert mégiscsak szerettem volna meghálálni Casparnak is, amit értem tett. Még mindig belepirultam a szégyenbe, ha eszembe jutott, milyen bután viselkedtem, mikor itt jártam, és ezzel milyen helyzetbe hoztam. Mintha valami tinilány lennék, de komolyan! A sütik nem oldanak meg mindent, viszont úgy éreztem, hogy tennem kell valamit azon kívül, hogy századszor is bocsánatot kérek. A sütésben legalább jó voltam. A várakozás lassan kezdett viszont idegörlő lenni, úgy éreztem, hogy már órák óta itt ülök, pedig csupán néhány perce érkeztem. Lesimítottam a térdemen a könnyű tavaszi ruhát, a tükör előtt állva meggyőztem magam, hogy mindez csupán azért kell, mert még se mehetek orvoshoz slamposan. Most már elbizonytalanodtam, jó ég, miért izgulok ennyire egy buta kontroll miatt?
indig is tudott hatni az emberekre. Gyógyítóként, és hétköznapi emberként egyaránt. A legtöbb emberre, legalábbis. Apja felette állt, Ő egy olyan dolog volt az életében, amivel nem tudott mit kezdeni, akármennyire is akart volna. Mióta néhai Felesége elment, lelkébe hatalmas űr költözött, amit nem tudott semmivel kitölteni. Szerelmével mintha távozott volna Casparból is a teljes "szeretet, szerelem-adag", amit születésénél kiosztottak Neki, és akármennyire is akarta volna, úgy tűnt, lehetetlen, hogy azt bármivel is pótolja. Lehetetlen lenne, vagy csak nem akarta? Enyhén felzaklatott állapotban vizsgáltatta saját érzéseit. Nem kellett sok magyarázat, a tények magukért beszéltek. Tudta, mi a helyzet, csak nem akart rajta változtatni. Saját magát kényszerítette bele ebbe akkor, azon a napon, és az azóta eltelt örökkévalóságnak tűnő néhány év alatt. Azóta minden minden óra, minden nap, év egy örökkévalóságnak tűnt, gyötrelemnek, kínzásnak, amibe belekényszerítette magát. Ezt érdemelte. Úgy érezte. Ez most mégis megváltozott. Vagy legalábbis a pillanat töredékéig mintha egy apró kis fény tört volna be a vaksötétségbe, ami a lelkében honolt, egy pillanatra megvilágítva az ott lakozó dolgokat, és melegséggel töltötte el egyébként jéghideg, száraz lelkét. Olyan dolog volt ez, amit nagyon régóta nem érzett már, és mos irtózva próbált előle menekülni, kitépnie Önmagából. Nem teljesen érti, mi indította be a folyamatot, hisz ezelőtt is találkozott már Garboniával, kezelte, foglalkozott a Nővel, és eddig nem történt ilyesmi, és ezúttal sem volt semmi előjele annak, hogy ennek meg kellett volna történnie. A nem is olyan távoli múlt történései miatt annyira belekényszerítette magát abba, hogy Apjához hasonló, érzelemmentes, szinte gépként működő emberi lényként létezzen, hogy már-már elhitte, sok ez sikerült, és tényleg nem fog érezni soha többet, vagy inkább..nem kell éreznie soha többet. Ez nagyon hirtelen, és sokkoló, és legalább ugyanannyira fájdalmas emlékeztető volt arra, hogy nem, nem szabad. Dolgozóasztala mögött ült irodájában, kényelmes bőrfotelében hátradőlve. Könyökei a szék kéztámláján pihentette, kezeit így a arca előtt összekulcsolva tartotta, miközben üveges tekintettel a semmibe meredve járatta gondolatait. Nem volt pszichológus, de nem kellett hozzá aféle végzettség, hogy tudja, mi a baja. Tudta, mi nyomja a lelkét, de nem akarta elfogadni. Vagy nem merte inkább? Félt. De mitől? Az érzésektől? Nem. Vagyis nem tudta. Vagyis de, tudta, de nem akarta elismerni. Saját magának. Az érzésekkel nem volt semmi baj. Ott voltak minden emberben. Benne is. Csak megpróbálta elnyomni őket, de nem lehet. Nem is az érzésekkel volt itt a baj, hanem amit azok okozhatnak. Nem is olyan rég elvesztett egy olyan dolgot, ami olyannyira kedves volt számára, hogy nem tudta feldolgozni. Vagyis de, fel tudta dolgozni, de a hiánya fájt. Az érzés. A szerelem. A szeretet. A törődés. Olyannyira rettegett ezektől az érzelmektől, hogy megpróbálta teljesen kiirtani magából őket, de nem ment. Lehetetlen volt. Továbbá, ami még ezeknél jobban is megrémisztette, az az, hogy azt veszítse el megint, aki vagy ami miatt ezeket az érzéseket érezte. Nem bírta volna ki még egyszer, hogy ez megtörténjen. Ezért is küzdött ezek ellen kézzel lábbal, és kényszerítette bele magát a szinte teljesen érzelemmentes, vegetatív állapotba. Nem volt ez titok saját maga számára. Pontosan tudta, hogy miért csinálta. Jó ideig úgy tűn,t, működik. Azonban ez a néhány nappal ezelőtti esemény nem várt, sokkoló emlékeztetőt adott lelkének abból az időszakból, mikor még boldog volt, és ez olyan váratlanul, felkészületlenül érte, hogy most úgy érezte magát, mint egy sündisznó, ami magát védve összegömbölyödött, tüskéit kifelé meresztve védekezett az Őt érő támadás f elől. Mégsem tudtagondolatait elszakítani a Garbonától, azok újra meg újra rátámadtak, és alattomosan bekúsztak elméjébe abban a pillanatban, mikor akár csak egy leheletnyit is engedett "védelméből". Nem akarta magának elismerni, hogy tetszik neki a gyönyörű színésznő, hogy talán vonzódik hozzá kicsit, hogy....akármilyen abszurdul is hangzik, talán valamiféle érzelmeket táplál iránta. Hisz Ő Pollux Black fia. És épp olyan, mint Pollux. Érzelemmentes, teszi a dolgát, teszi, amit megkövetel a család, teszi, amit tennie kell. Nem érezhet. Legalábbis ebbe a hitbe ringatta magát egész eddig...A Nővel kapcsolatos közelmúltban történt események azonban olyan drága emlékekként törtek fel Benne minden alkalommal, amitől egyszerre irtózott, ugyanakkor imádta, is ,szüksége volt rájuk. Egyfajta abszurd macska-egér játékot űztek érzelmei, érzései az elmúlt két napban. Hol azon kapta magát, hogy akaratlanul is A Garbonia körül forognak a gondolatai, melegséggel töltve el megtépázott lelkét, hol pedig azon, hogy irtózva próbálja kiirtani magából az ilyesfajta érzelmek írmagját is. Volt, hogy az járt az eszében, mit csinálhat éppen a Nő? Mit szerethet? Mivel okozhatna Neki örömöt? Szereti a virágokat? A süteményeket? Édességeket? Mit szeret csinálni szabadidejében? Mivel lehet mosolyt csalni az arcára? Mivel lehet elérni, hogy Úgy nézzen egy férfira? Mindent elöntő szeretettel, szerelemmel, boldogsággal? Megint máskor szinte el lökte magától, két kézzel taszította ezeket a dolgokat. Ilyenkor úgy érezte, hogy ezek az érzések csupán ragály, betegség, egy kór, amitől meg kell védenie magát, hisz évek óta megy, hatékonyan működik, ez csak egy vírus, egy betegség, amit NEM kaphat el. Így teltek napjai azóta, és ezúttal épp engedett az érzéseinek megint, és a Gyönyörű Szépség körül keringtek gondolatai. Lelki szemei előtt úgy sejlettek fel a lejátszódott események, minta most, fél perccel ezelőtt történtek volna. Maga előtt látja Garbonia gyönyörű szép arcát, amin a smink némiképp el volt kenődve, köszönhetően a megannyi könnycseppnek, amit hullajtott ebben a szobában. Látta a Nőn, hogy Ő is próbál ellenállni az érzéseinek. De azt is látta, hogy nem Ő, Caspar miatt volt szomorú, illetve nem Casparnak próbál ellenállni, hanem valami másnak. Sejtette, minek, pontosabban kinek. Nem tudta biztosan, de hallott pletykákat arról, hogy a Nő és Élettársa már nem laknak együtt. Valami történt kettejük között. Nem kellett volna ennek örülnie, mégis ezt tette. Mégis úgy érezte, ez a helyes dolog, főleg azt figyelembe véve, hogy miket is tett a Férfi a Nővel....Mindenesetre sikerült a Nőt össze zavarnia legalább olyannyira, mint saját magát. Szeretett volna bocsánatot, elnézést kérni a vizsgálat végén. Szerette volna elmondani, hogy ne haragudjon RÁ Garbonia, amiért beleártotta magát a személyes ügyeibe, hisz Ő csak egy közönséges gyógyító, semmi köze a Nőhöz, és a dolgaihoz, azonban miután kiadta a pihenésre vonatkozó utasításokat, a Nő olyan gyorsan viharzott ki a dolgozószobájából, hogy esélye sem volt erre. Emlékezett rá, hogy még hosszú-hosszú percekig meredten állt szobája közepén, a félig nyitva hagyott ajtóra bámulva, azon gondolkozva, hogy mi történt, mégis mi a fenét művelt? Azóta, mint most is, már számtalanszor megbeszélte magában, nem egy önismereti órát tartott, és tudta a válaszokat, csak félt tőlük. Akárhogy is, akármennyire nehezen, lassan is, de eltelt a két nap. Remélte, hogy a Nő komolyan vette utasításait, de kicsit tartott attól, hogy esetleg túl messzire ment volna legutóbb, és a Nő nem akarja többé látni, vagy találkozni vele, inkább keres egy másik gyógyítót, és többet nem jön el hozzá. Idegesen pillantott karórájára, ami szerint már csak néhány perc volt hátra a kontroll időpontjáig. PErsze, megtehette volna, hogy korábban, vagyis inkább másodpercenként kinyitja az ajtót, idegesen körbenéz, hogy ott van-e már a Nő, de ezt egyrészt butaságnak tartotta, másrészt,. szerette magát a legmesszemenőkig a formaságokhoz tartani, az pedig nem engedett meg efféle gyerekes viselkedést. Szeretett pontos lenni, és mindig mindent pontosan akkor csinálni, és úgy, ahogyan kellett. Akárhogy is, idegtépő volt karórája mutatóját figyelni, hogy elérje, és elhagyja a kívánt időpontot, és mikor ez megtörtént, szinte felpattant foteljéből, és a bejárathoz sietett. Gyorsan végignézett Önmagán, hogy nem gyűrött e munkaruhája, majd eszébe jutott, hogy miféle badarságot művelt épp...hisz ez csak egy kontroll! Nem randevú. Nyugalmat erőltetett magára, és lassan nyitotta ki az ajtót. Tekintetével kétségbeesve kereste a Nő alakját, majd szíve nagyot dobbant, mikor meglátta a váróteremben. Hát eljött Mégsem gyűlölte meg! Szélesre tárta az ajtót, majd önmagán is meglepődve, még akár egy mosolynak, vagy legalábbis félmosolynak mondható arckifejezéssel az arcán köszöntötte a Nőt. - Ms. Ollivander... - tessékelte be a Nőt, s mikor elhaladt mellette, finom illata mintha fejbe kólintotta volna. Miután becsukta maga mögött az ajtót, leült dolgozóasztala mögé, és égszínkék tekintetét a Nőre szegezte. Nem nagyon tudott betelni a látványával, de igyekezett, nem erre gondolni most. - Hogy érzi magát? Minden rendben? Jelentkezett bármi panasza az elmúlt napokban a sérülése helyén, vagy azzal kapcsolatban? - érdeklődött. Fel sem tűnt neki a kis dobozka, amit Garbonia magával hozott, annyira el volt foglalva magával a Nővel. Viszont az nagyon is feltűnt, hogy gyönyörű arcáról szerencsére eltűntek a zúzódások, horzsolások,. így még gyönyörűbb volt, mint legutóbb. Azon Nők sorába tartozott, akik smink, és smink nélkül is egyaránt gyönyörűek voltak. - Látom használt a krém. amit adtam. - mutatott a Nő szép arca felé, majd folytatta. - Remélem nem volt túl kellemetlen, hogy eltiltottam a színháztól. Az Ön érdekében tettem, nem akartam kellemetlenséget okozni. - Ez igaz volt. Igaz, de szükséges. Sokszor kellett ilyen és ehhez hasonló döntéseket hoznia, legyenek bármennyire is kellemetlenek a betegek számára, az Ő érdekükben tette.
