Domi & Goldie // vacsora után

Egyszerűen nem értem. Nem tudom megérteni, hogy miért lettem én a célpont, az a valaki, akinek teljes örömmel és gúnnyal lökik ki a kezéből a könyveket, vagy nevetnek a háta mögött, vagy éppen az arcába. A természetem nem engedi meg nekem azt, hogy megfelelően kezeljem az ilyen fajta szituációkat, de ahogy halad előre az idő, és ahogy az atrocitások is egyre erőteljesebbek és fájóbbak lesznek, úgy gyűlik bennem is az eddig ki nem robbant sértettség és düh. Mert fájnak a szavaik. Igyekszem úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelnének, mintha levegőnek tudnám őket nézni, de ez napról napra egyre nehezebb. A mai nap is ilyen. Van amikor jobb, van amikor rosszabb a helyzet, a mai kifejezetten az utóbbi kategóriába sorolható. Egész nap volt rám valamilyen megjegyzésük, nem is feltétlenül kellett a szemeimbe mondaniuk, hiszen tökéletesen hallottam, mikor direkt hangosan sutymorogtak a hátam mögött, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy értsem is, hogy mit mondanak, hogy a fájdalom és a megalázottság érzése csak még mélyebben gyökerezzen. Végtelenül türelmes embernek ismerem magam. Tényleg. Nagyon nehezen húzom fel magam az ilyen egyértelmű rosszindulat esetén is, de most szépen, lassan, de kezd betelni a pohár. Úgy kell kényszerítenem magam most, vacsoránál is, hogy ne pattanjak fel az asztaltól és meneküljek el szégyenszemre, hiszen… igazából csak ennyit tudnék tenni ellenük.

Teljes étvágytalansággal turkálom az ételt a tányéromon, igyekezve továbbra is elengedni a fülem mellett a nem túl szép megjegyzéseket, próbálva olyan dolgokra gondolni, amik esetleg elterelhetik a figyelmemet mindarról, ami körülöttem zajlik, de ez egyre nehezebben megy. Nem menekülhetek el. Egyszerűen nem. Nagyon alacsonyan van a büszkeségem, de ha most tényleg fognám magam, és kivonulnék a nagyteremből, akkor ezek a lányok győznének. Azt pedig nem engedhetem meg. Épp ezért nem sírtam soha, vagy futottam el, amikor megtaláltak, mert ezzel csak még jobban kihasználták volna a gyengeségemet. Azt sem akarom többé, hogy Frankie mindig megvédjen, mert ezzel is csak még gyengébbnek, még tehetetlenebbnek tűnik, és olyankor a zaklatások csak még jobban felerősödnek, amikor a bátyám húz ki a csávából. Különben sem támaszkodhatok rá, mindig minden helyzetben, ahogy hajlamos vagyok rá. Már épp kezdenék beletörődni, hogy végül ezt a meccset is ők nyerik, amikor hirtelen Dominique Weasley jelenik meg mellettem, elhallgattatva, majd még el is űzve a belőlem gúnyt űzőket.

Csodálkozva nézek fel a lányra, kissé sápadtan is talán, majd végül egyetlen szó nélkül hagyom ott a teljesen érintetlen tányéromat és indulok el vele a klubhelyiségünkbe. Csak csendben, eléggé magamba zárkózva hallgatom a lány szavait, mert habár hálás vagyok azért, amiért megvédett, de… tudom, hogy ennek még nagyon meg lesz a böjtje és kezdek azon a határon mozogni, hogy érzem annak nem lesz jó vége.
- Köszönöm. – Mondom neki végül halkan, de nem nézek a szemeibe, helyette továbbra is elég letörten meredek a magam előtt lévő padlóra. Máskor mindig mosolygok és mindig van egy-két kedves szavam mindenkihez, de most még erre is képtelen vagyok.
- Nagyon szeretem Frankiet és értékelem is mindazt, amit értem tesz, de ez nem fog segíteni abban, hogy békén hagyjanak. Ne értsd félre, de… – Kicsit sóhajtok, és habár minden gondolatom kézzel-lábbal tiltakozik, végül úgy döntök, hogy mégis őszinte leszek.
- Nagyon kedves vagy, hogy közbeavatkoztál, és talán más helyzetben és máskor úgy igazán hálás is lennék érte, de most csak még durvábbak lesznek. Így szokott lenni akkor is, amikor a bátyám véd meg. – Mondom halkan, egészen összehúzva magam, mintha attól tartanék, hogy a szavaimmal megbánthatom.
- Képtelen lennék ilyesmit tenni. Egyszerűen nem ilyen vagyok. Pont azért találtak meg, mert érzik, hogy velem ezt megtehetik. Hiába tudom, hogy később belőlük valószínűleg egy nagy senki lesz, attól még megkeseríthetik az itt töltött éveimet az iskolában, és azt is tudom, hogy ez ellen csak egyedül én tudok tenni. De ez nem megy. Most még nem. – Folytatom szinte suttogva.