Füles már az ezredik levelet hozza a mágiaügyi minisztérium fiától és már az őrületbe kerget vele. Mióta lejött hozzám a balesetem napján mindig írogat, néha többször is egy nap és nem értem miért teszi. Mikor még Roxfortba jártunk akkor nem érdeklődött ennyire irántam pedig egy házban voltunk. Akkor is átnézett rajtam, ahogyan én rajta most mégis randevút kér tőlem. Megcsóválom a fejemet majd felnevetek azon, amit utolsó levelében írt. Hogy lehet valaki ennyire normális annak ellenére, hogy néha bunkónak tűnik? Sosem értettem, viszont most már nem bírom lekoptatni magamról és tényleg jövök neki azért, mert bevitt a Szent Mungoba. - Penna, készülj fel, válaszolunk Ericnek. – szólítom fel, majd amint feléled elkezdem diktálni válaszomat a levelére amiben beleegyezek a randiba, de csak egy feltétellel, ha az a muglik világában történik meg semmi varázslat nélkül. Ha akar tőlem valamit akkor ne használjunk szokásos dolgokat, próbáljunk ki akkor valami mást még akkor is, ha nem nyithatnánk az ő világuk irányába. Engem ennél jobban hajt a kíváncsiság. - Füles, ígérem ez az utolsó levél most egy nagyon hosszú ideig. – megsimogatom a baglyom kobakját, majd szájába adom az irományt és elengedem útjára. Ez volt két hete, most pedig arra a bizonyos találkára készülődők mondhatni nem sok kedvvel. Reggel iszonyatos fájdalommal ébredtem a vállamban, még a csalánkeverék tea sem segített lenyugtatni az idegeimet szóval nem tudom mi lesz ma. Semmi jó vagy talán pont az ellenkezője. Míg itthon vagyok összedobok egy apró nyugtató keveréket, amit egy apró üvegcsébe is belecseppentek azért, hogy ha szükségem lenne rá akkor bármikor be tudjam venni. Begöndörítettem a hajamat, nem túl kihívó sminket kentem sápadt arcomra majd felvettem a méregzöld testhez simuló vékony pántos ruhámat, aminek mell részénél egy apró kígyó kitűző kap helyet emlékezve a régi időkre. Fekete magassarkút húzok hozzá, majd miután többször is megnézem magamat a tükörben felhúzom fekete szövet kabátomat és kilépek London hűvös utcáira. Péntek révén a mugli világban sok ember található odakint, mindenki csoportba verődve és egy üveg itallal kezükben haladnak az egyik szórakozóhely irányába, míg én magányosan sétálok közöttük. De nem bánom, most szükségem volt erre. A balesetem óta a mugli világban élem a napjaimat, valahogy jó érzés volt kiszakadni a varázsvilágból ahol tudják ki és mi vagyok. Itt senkit sem érdekel, és nem bombáznak kérdésekkel a karrieremet illetően. Nem is tudnék rájuk válaszolni. Fél 8-ra beszéltük meg a találkozót így még bőven időben vagyok ráadásul a The Camden Assembly Pub, ahol élő zenét játszanak nincs messze tőlem. Így 10 perccel korábban érkezem meg és ülök le az előre lefoglalt asztalhoz miután a pincértől útmutatást kértem. Hátra dőlök székemben míg meggyújtja a gyertyát és felveszi a rendelésemet. Mivel itt nem lehet olyan italokat kapni, mint a Három Seprűben ezért a mugli kedvencemmel indítok, ami nem mást mint a mojito. - Egy ilyen gyönyörű hölgyet nem váratnék meg az úr helyében. – bókol a férfi, mire elmosolyodom és megköszönöm kedvességét. De nem megyek bele a flörtölésbe, nem vagyok az a kalandor típus. Sőt, mióta szétmentünk Wylieval évekkel ezelőtt nem igen akartam senkit sem megismerni úgy. Most viszont várok, várok Eric Briggs megérkezésére. Hihetetlen.
Egész életemben a középpontban voltam. Mindig rám szegeződött pár tekintet. Először szimplán azért, mert aranyos kiskölyöknek tartottak, aki mindig benyögött valami vicceset. Én persze sosem értettem, hogy min nevetnek annyira, amikor mindent halálosan komolyan mondtam. Az iskolás éveim alatt már megjelent egy pici fennköltség a személyemben, amit nagyon is élveztem, habár ezt a mai napra már sikerült levetnem. Akkor kaptam viszont életem folyamán a legnagyobb figyelmet, amikor apám lett a Mágiaügyi Miniszter. Akkor és ott minden megváltozott. A Briggs család mindig is nagy név volt a varázslóknál, ám apám hatalomra kerülésével ez csak napról napra nő. Nekem és a húgomnak is volt már elég ideje megbarátkozni a helyzettel, hogy az emberek többsége vagy nyal nekünk vagy képen köp körülbelül, mert nem értenek azzal egyet, amit Maurice Briggs csinál. Az elején ez hatalmas sokk volt, hiszen a népszerűségünk kvázi duplájára nőtt és meg kellett tanulnunk, hogy mit tehetünk és mit nem. Már éppen ott voltam, hogy hozzászoktam az ekkora mennyiségű figyelemhez, amikor is pár hónappal ezelőtt az unokaöcsém életét vesztette a Roxfortban. Még több levél, figyelmes üzenet és a legtöbb nem azért, mert tényleg sajnálják, hanem mindössze apám talpnyalói. Évekkel ezelőtt fájt volna kilépnem a varázslók világából és egy kiruccanást tennem a muglik élőhelyére, de mára már más a helyzet. Néha legszívesebben menekülnék az ilyen szintű figyelemtől. Pont ez az oka annak, hogy beleegyeztem Sapphire hely javaslatába. Természetesen nem örülök még így sem teljesen a helyszín választásnak, de mivel erről a szőke gyönyörűségről van szó, így nem mondhattam nemet. Főleg, hogy én esedezek találkozóért már egy ideje. A lány, aki már tizenöt éves korunktól fogva megragadta a figyelmemet, de sosem tettem egy lépést sem, hiszen ott volt neki Willows. Aztán meg apám sem lenne túl boldog, ha megtudná, hogy egy Rayne-Avery sarjjal találkozom. Ez talán még egy plusz pont azért, hogy a muglik világában találkozunk. Ott nem ismer minket senki. A találkozót hét óra harminc percre beszéltük meg a levelezéseink során. Nem szeretek késni, ám hamarabb sem odaérni. Mindig percre pontosan érkezem, s ez most sincsen másképp. Könnyen megtalálom a The Camden Assembly Pubot és átlépve a küszöböt rögtön megpillantom a szőke ciklont, aki éppen akkor kortyol bele italába. Mosolyt festek az arcomra és odasétálok hozzá, megpöcögtetem a vállát, hiszen a háta felől érkezem. - Szép estét, Sapphi – a keze után nyúlok, s ha engedi, akkor egy apró csókot nyomok rá. – Miért pont ez a hely? Ismered már régebbről? – érdeklődöm, majd lehuppanok a vele szemben lévő székre. Kezeimet összekulcsolom az asztal felett, s úgy tekintek a lányra. - Mit ajánlasz? Mit igyak? Nem vagyok tisztában a muglik repertoárjával, s ami azt illeti, most járok először egy ilyen helyen – mosolyodom el. Tetszik az élő zene, habár nem az a stílus, amit én szeretek, de ezt nem hoznám fel Sapphire előtt.
Mióta lesérültem nagyon sok időt töltök London mugli lakta környékeiben, néha órákig csak sétálok az utcán és az ott lévőket figyelem, ahogyan vígan élik tudatlan kis életüket. Mugli gyerekek játszanak a játszótérnek nevezett helyen, hintáznak és boldogan nevetnek. Mindnyájan tizen éveseknek tűnnek így ha a mi világunkban élnének akkor már rég a Roxfortba járnának és ott lennének, mindennapjukat töltenék ott, tanulnának minden szépet és jót. Mégis most inkább cserélnék bármelyik muglival és akarnék tudattalan lenni, élvezni az életet másmilyen formában. Talán dolgozhatnék egy bankban, vagy lehet mással foglalkoznék, bár nem tudom mivel hiszen nem ismerem az ők foglalkozásaikat. Csak mosolyogni tudok rajta. Magamon. Annak is borzasztóan tudok örülni, hogy a mugli között nem tűnik ki, nem tudják ki vagyok és miért vonultam el a nyilvánosság elől mostanában. Nem érzem magam rosszul. Itt nem tudja senki ki egy Avery, hogy mit jelent az a családnév, mivel kell megbirkóznom a mi világunkban. Mióta Briggs kitiltotta a halálfaló rokonokat azóta nehezen tudok érvényesülni, fél mindenki tőlem, és a családomtól meg attól amit anno képviseltek. De én nem tartozom hozzájuk, sosem akartam és sosem fogok. Ezért is félek találkozni a mágiaügyi miniszter fiával, mert nem lehetek biztos abban, hogy nem e csapda. A biztonság kedvéért tettem pár óvintézkedést, tudok menekülőutat is ha sor kerülne rá, de először is szeretném végre, ha ideérne a randevú partnerem. Mikor megérkezik a szemem egyből irányába pillant és egyből leteszem a poharat. Szeretnék felállni hozzá, de még mielőtt bármit is tennék egyből a kezemhez nyúl és megcsókolja. Elmosolyodom. -Nem is tudtam, hogy egy lovaggal fogok ma este vacsorázni. – megkínálom hellyel, üljön le velem szembe majd mikor megkérdezi a helyválasztásomat akkor egy percre elgondolkodom. – Hm… mostanában a muglik világában jobban érzem magam. Itt senki sem ismer és nyugodtan ücsöröghetek. Ide pedig véletlenül tévedtem be még a múltkor. Nem hangulatos? A Három Seprű hozzá sem hasonlítható. – mosolyodok el. Végig nézek a férfin, mire elkönyvelem mennyire jó képű lett mióta nem találkoztunk. Rég volt már az, hogy egy iskolába jártunk és elsős korunkban a hajamat húzogatta bájitaltanon. – Ez nagyon nehéz kérdés. Mihez van kedved? Ha lángnyelv whiskey szeretnél inni akkor a sima whiskey-t tudom ajánlani, én Mojitot iszok. Az egy koktél, de ami finom még az a Sex on the beach. – ecsetelem személyes kedvenceimet, majd az itallapot elé tolom, hogy nézze meg mit szeretne. Miután eldöntötte megköszörülöm a torkomat és mélyen a szemébe nézek. -Miért ragaszkodtál ennyire a találkozáshoz? A leveleid alapján nem fogadtál volna el nemet. Miért most Eric? – húzom fel a szemöldökömet, majd kicsit megenyhülök. – Ne haragudj, csak különös számomra ez a helyzet. A Roxfortban semmibe vettél, aztán hirtelen az egyik meccsemen megjelensz és segítesz rajtam. Majd ez. Miért?
Nem szoktam amuglik világába járkálna. Na nem azért, mert lenézem őket vagy ilyesmi csak annyira nem ebben a közegben nőttem fel, hogy nehezemre esik nekem is úgy járni-kelni, mint ők. Meg a legtöbbször nem is érzem az affinitást arra, hogy köztük közlekedjek. Megvan a magam kis világa otthon a Briggs házban és az Akadémián is, ahogyan évekkel ezelőtt megvolt a Roxfortban is. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik már nem férnek bele az életembe, de most mégis kilépek a komfortzónámból egy Sapphire nevű lány miatt, akit még a kastélyban töltött éveim alatt ismertem meg. Ugyan egy házba jártunk, de nem sok kommunikáció volt köztünk, pedig már akkor kinéztem magamnak csak Willows beelőzött, akit meg tiszteltem annyira, hogy ne tegyek semmit. A távolságtartás jobbnak bizonyult majd el is felejtkeztem a lányról pár hónappal ezelőttig. A bár is teljesen más, mint nálunnk, varázslóknál. Sokkal letisztultabb, több a kiegészítő dísz és az emberek is másféle ruhákban járnak. Itt egy talárt sem látni. Őszintén megvallva sokáig tartott mugli ruhát szereznem. Naominak panaszkodtam egy levélben, hogy mennyire nincs nekem ehhez kedvem, de azt mondta ha találkozni akarok a lánnyal, akkor bizony muszáj leszek elmenni egy szalonba. Így hát két hete felkerekedtünk a húgommal és egy fájdalmas bevásárlótúrát tartottunk csak azért, hogy a mai estén ne tűnjek ki a tömegből. - Az összes Briggs egy lovag – megvillantom a száz wattos vigyoromat és reménykedem, hogy ez neki nem úgy fog leesni, hogy még el sem kezdődött a randink, de már most azzal kérkedek, hogy ki vagyok. Csak poénnak szántam és nem emlékeztetni akarom arra, hogy a mágiaügyi miniszter fiával ül egy asztalnál. – Hangulatos, de a Három Seprű túl sok emléket hordoz magában, hogy ezzel a hellyel helyettesítsem – nézek körbe. Persze szép meg minden, de nem érzem azt, hogy itt önmagamra találnék valaha is. Hiányzik a varázslat, a faburkolat és minden, amit magába foglal az összes roxfortos kisdiák kedvenc vendéglátó egysége. - Akkor szerintem maradok a mugli whiskynél – bólintok. Mindig a lángnyelvet szoktam inni, ha valami olyan esemény vagy rendezvény van, ahol alkoholt fogyasztunk, illetve ez volt az első ital, amivel apám megkínált, mikor betöltöttem a tizenhetedik életévemet. Sok szép emlék köt hozzá. – Sex on the beach? És az mégis mi? – kérdezem döbbenten. Annyira látszik, hogy a muglik mennyivel közönségesebbek nálunk. Hogyan nevezhetnek el így egy italt? Valamiért egy cseppet sem találom poénosnak. Visszatolom az itallapot Sapphire elé, ezzel jelezve, hogy nem lesz rá szükségem. Tökéletesen megelégszem a whiskyvel, hiszen az hazai terület. Nem nagyon szeretnék új dolgokat kipróbálni, nem azért jöttem. - Miért kérdezősködsz annyit, Sapphire? Mindent megtudsz a maga idejében. Ne legyél ennyire kíváncsi – egy mosoly kúszik fel az arcomra. Nem terveztem már a mai alkalommal kiteregetni a szennyest. Nincs szükség kérdezősködésre. Oldalra fordulok és intek a pincérnek, majd ha az asztalunkhoz ért leadom a rendelést egy whiskyre és még egy olyan italra, mit Sapphire iszik.
A roxfortos éveim voltak az eddigi legjobbak, minden jó emlékem oda köthető hiszen ott válhattam azzá a személyé, varázslóvá aki most vagyok. Vagy próbálok lenni, bár mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy a mugliságról álmodozom. Lehet csak az esés miatt gondolom ezt, meg hogy valószínűleg nem fogok többé felülni a seprűmre, de most úgy érzem sokkal könnyebb lenne nekem varázslat nélkül élni. De ha választhatnék, hogy mugli vagy újból kisdiák legyek a Roxfortban akkor az utóbbit választanám, szívesen ülnék a régi fapadok között, nézném McGalagonyt, ahogyan órát tart vagy sietnék bájitaltanra. Jó lenne, ha visszatudnám pörgetni az idő kerekét de nem szeretném megbolygatni az álló vizet, mert elégedett vagyok a mostani életemmel is. Igaz, most a lefolyóba kerülhet a karrierem de még mindig visszamehetek tanulni, nem? -Úgy látom a véretekben van a szerénység is. – mosolyodom el ahogyan gyermeki vigyorral néz rám. Valamiért az arcomra apró pír ül ki, az okát pedig nem tudom vagy csak nem értem. Mármint Eric Briggs azóta névként szerepel a fejembe mióta háztársak lettünk még elsős korunkban, de soha semmi nem volt közöttünk mert én mindig Wylieval töltöttem az időmet. De most, hogy itt ül velem szemben megtudom jobban is nézni a fenegyereket. Talán rosszul emlékszem vagy egyáltalán nem tudtam eddig miként festett az úrfi, mert az emlékeimben egyáltalán nem így nézett ki, mint most. Most jóképű. De ez nem számít. – Ez egyértelmű és senki sem kérne ilyet tőled Eric. De jó dolog néha új élményeket is szerezni, még akkor is ha távol áll a komfortzónánkból. A legközelebbi randevú helyszínét te választhatod meg. – hogy mit mondtam? Szemeim aprón elkerekednek, majd megköszörülöm a torkomat és gyorsan hozzáteszem mielőtt elbízná magát. – No, nem mintha találkoznánk legközelebb is. – villantok irányába egy fura mosolyt, majd a kezemet kezdem el közelebbről és mélyebben tanulmányozni. Miért vagyok zavarban Eric Briggs közelében? Hiszen nem érdekelnek a varázslók sem a boszorkányok különösebben, sokkal jobban izgat az, hogy nem tudok felülni a seprűmre és kezdek kiesni a formámból. Valahogy túl kéne lépnem a dolgon, de nehéz egyedül. Néha belefáradok abba, hogy csak a házimanóm van nekem, és ő sem valami kedves. -Helyes választás. – bólintok aprót majd elveszem a visszanyújtott étlapot. Vajon enni is fogunk? Vagy az már túlságosan kiesik a megszokottságából? – Az egy alkoholos keverék, olyasmi mint amit én iszok. Először mikor itt jártam azt hittem a pultos invitálni szeretne valamire és leöntöttem az italommal. – osztom meg a ciki történtemet, amit az első estémen zsebeltem be magamnak. Azóta Kevin nagyon jó mugli barátom lett, sokszor ülök le hozzá és beszélgetünk normális dolgokról. Figyelem az arcát, tanulmányozom minden rángását de nem találok benne semmi különöst, és az sem igazán hatja meg, hogy egyből rámentem arra, ami foglalkoztatott. A miértek. A mosolya viszont elűzi minden negatív érzésemet és valamiért megnyugvás járja át a testemet. Miért van ilyen hatással rám? -De, kíváncsi vagyok Eric. Ez nem rád vall, vagyis nem tudom, hogy igen vagy nem, mert nem ismerlek. – belekortyolok az italomba, míg megrendeli a sajátját és nekem egy újabb kört. – Még nem volt alkalmam élőben is megköszönni a segítségedet. Szóval, köszönöm. – mosolyodom el és valamilyen okból kifolyólag megérintem az asztalon pihenő kezét, de gyorsan elhúzom mert olyan érzés fogott el, mintha megrázna valami, mintha villámcsapás ért volna. Biztosan az ital tehet róla. – És, mivel foglalkozol mostanában? A miniszterúr nyomdokaiba fogsz lépni? Mindenkit ez a kérdés izgat.
Meglepően sok emberrel tartom a kapcsolatot a roxfortos éveimből. Talán ennek főként az Akadémia lehet az oka, hiszen elég sokan kötöttek ki ott, miután leballagtunk. Persze vannak, akik nem akarták folytatni a tanulmányaikat, ahogy olyan emberek is akadtak, mint Sapphire, akik tehetségesek valamiben és máshogy folytatták az életüket. Mindig azt kívántam, hogy bárcsak jó kviddics játékos lehetnék és a szurkolás helyett repülhetnék a pályákon, de ez volt mindig is az egyetlen dolog, ami kifogott velem. Egész pici korom óta tériszonyom van, így már Madam Hooch Óráin is rettegve ültem seprűre. Az pedig, hogy még versenyezzek is, egyenesen kizárt dolog volt. Ezt persze nem mondtam el senkinek, hiszen már akkor is nagy név voltam a Roxfortban és nem akartam, hogy bárki is fogást találjon rajtam. Minden gyengeséget el kell rejteni, hogy ne tudjanak beléd kötni az emberek. - Ez így van – dőlök hátra egy apró kacaj kíséretében. Nem úgy értettem az előbbi mondatomat, hogy ebből az jöjjön le neki, hogy nagyképű vagyok. Ennek ellenére tisztában vagyok a nevem jelentésével, ahogy azzal is, hogy ez a sok jó mellett rengeteg bajjal jár. Pár hónapja még az unokaöcsémet is meggyilkolták és senki sem tudja, hogy mi történt pontosan. Én már azt is el tudom képzelni, hogy mindez csak azért történt, mert ő egy Briggs. Nekem is óvatosabbnak kell lennem. – Következő randevú? Ebbe is alig mentél bele – nézek mélyen a lány világos szemeibe. Elég hosszú ideig leveleztünk, mire eljutottunk odáig, hogy most itt üljünk egymással szemben. – Késő már ezt hozzáraknod – mosolygok rá, s közben vonásait fürkészem. Nem jött volna el velem, ha nem kedvelne. Ebben az egyben száz százalékosan biztos vagyok. Még a levelekre sem kellett volna válaszolni, megvan a saját akarata. Kissé csodálkozva tekintek körbe. Érdekes nevük van a muglik italainak. Kicsit olyan érzésem van, mintha ezzel próbálnának kompenzálni valamit. Talán pontosan azt, hogy nincsenek olyan szerencsés helyzetben, mint mi, varázslók. - Szegény pultos srác mit érezhetett? – nevetek fel jóízűen. Simán el tudom képzelni a szituációt, ahogy ajánlja Sapphi-nak a Sex on the Beach elnevezésű italkülönlegességet, míg a lány hirtelen leönti. Nem akarok belegondolni, hogy utána milyen sértődések és esetleges bocsánatkérések történhettek az apró félreértés miatt. - Akkor ismerj meg! – közben a pincér vissza is tér az italokkal, amiket egy bólintással köszönök meg. Belekortyolok a sajátomba és kicsit megnyugszom, amikor azt tapasztalom, hogy tényleg nagyon hasonló a lángnyelv whiskyhez. – Igazán nincs mit. Ez volt a minimum, amit tehettem abban a szituációban – észreveszem, ahogy megérinti az asztalon pihenő kezemet, s gyorsan visszarántja a sajátját, mintha mi sem történt volna. Nem teszek semmilyen megjegyzést és nem nyúlok utána, mert nem akarom elijeszteni azzal, hogy kényelmetlenül érezze magát. - Varázsjogot hallgatok az Akadémián, jövőre fogok végezni – válaszolok büszkén. Egészen kicsi korom óta ez volt az álmom, s most hogy mindjárt célba érek egyre jobban érzem magam. – Nem hiszem, hogy apám nyomdokaiba lépnék, ez amúgy sem így működik. Ez nem egy trón, amit vér alapján örökölnek az emberek.
Hiába erőltetem meg minden agytekervényemet akkor sem tudok rájönni, hogy Eric Briggs miért is akart ennyire találkozni velem. Amikor egy házban laktunk, a legtöbb óránk közös volt és még ritkán össze is találkoztunk a klubhelyiségben akkor semmibe vettük a másikat, most meg itt ülünk egy mugli szórakozóhely kellős közepén és beszélgetünk. Vajon mi változott azóta? Mert, hogy én és a világfelfogásom biztos nem. Ugyanaz a lány vagyok, aki a Roxfort falain belül annyik különbséggel, hogy jelenleg sokkal több szorongást táplálok magamban, mint előtte. Még mindig borzasztóan érdekel a muglik világa és az ő mindennapi életük, ugyanúgy a kviddics az egyik és jelenleg egyetlen nagy szerelmem, mert Wylie óta nemhogy nem voltam, de még csak rá se néztem más varázslóra. És ez így volt jó. Így éreztem jól magam. -Úgy látom semmit nem változtál Roxfort óta. Ez valahol megnyugtató ám. – úgy képzelem el az életünket, mint egy folyamatosan változáson áteső szikladarabot, amit nyaldos az óceán, ver az eső és a jég, amikor olyanja van. Azok formálják egyre szebbé és szebbé, míg tökéletessé vagy káprázatossá válik. Mégis valahol megnyugtat a tudat, hogy Eric megmaradt a maga kis medrében, eddig sem gondoltam rossz embernek, mert nem ítélkezek előre, de most, hogy egymással szemben ülünk és beszélgetünk valami fura érzés tölt el vele kapcsolatosan. Nem tudnám megmagyarázni, és nem is szeretném megtalálni az okát vagy azt a bizonyos szót, amivel megtudnám pontosan határozni az érzésemet. Jelenleg ez nem létezik. – Megvolt az okom, amiért nem akartam eljönni veled randizni, Eric. Az egyik legnagyobb pedig az volt, hogy sokáig lábadoztam a balesetem után. – végig tartom vele a szemkontaktust. Egy másodpercre sem hagyom, hogy elvegye tekintetét az enyémtől, mert ha most nem akkor soha nem fogom tudni megérteni Őt. Már fiatalabb koromban is észrevettem, hogy ha másnak a szemébe nézek és úgy igazán rám figyel az illető akkor sikerül átvennem az érzéseit. -Ne bízd el magad. Csak egy nyelvbotlás volt, és különben is azért fogadtam el a meghívásodat mert sajnáltam már a baglyomat. Levelekre meg szeretek válaszolni, ha időm engedi. Ne érezd magad különlegesnek. – mosolya miatt az én arcomon is az jelenik meg. Akaratlanul is, de úgy érzem jó dolog a társaságában lenni és nem kell megjátszanom magam, ami jelenleg nagy szó. Hatalmas. -Ö… az egy igen érdekes szituáció volt. Másodpercenként bocsánatot kértem tőle, mindig biztosított róla, hogy semmi gond, de azért látszott rajta mennyire meglepte. Hagytam neki vaskos borravalót, szóval nem gondolnám, hogy bánta a dolgot. – mesélem el a bizarr első élményemet ebben a bárban a Sex on the beach koktéllal. Nem gondoltam volna, hogy ilyenben is lesz részem, ha a muglik közé keveredek, de úgy látszik tévedtem. Ezért csak nem fog megenni egy sárkány, ugye? -Oké. Ha megakarnálak ismerni akkor milyen dolgokat mondanál el magadról? Azt tudom, hogy hány éves vagy és hova jártál. De például nem tudom mi a kedvenc színed, italod, ételed. Nem tudom, hogy ha most párbajba kerülnénk milyen varázsigét használnál azért, hogy mindkettőnket biztonságba tudd. – elgondolkodok azokon a dolgokon, amiket fontosnak tartok megtudni a másikról. Ha valamit is tudok a randizásról, és az nem sok, de azt tudom, hogy ha nincs meg a közös alap akkor arra nem érdemes építeni. – Több száz másik varázsló volt ott mégis te voltál az egyetlen, aki tett is valamit. Bárkiért megtetted volna vagy kisiskolás korunk óta táplálsz irányomba gyengéd érzelmeket? – nyilván csak viccnek szánom mondatom utolsó részét, de ha válaszol rá és normálisan akkor az sok mindent elárulhat a szándékairól. -Ezzel én is tisztában vagyok, csak gondoltam érdekelne az a pálya. Hm… varázsjog. Micsoda nagy jelentéstartalommal bíró szavak. És ha végzel mit szeretnél csinálni? – összekulcsolom kezeimet majd érdeklődve ráhelyezem államat. Kiváncsi vagyok, hogy mik a tervei. – Mostanában nekem is eszembe jut, hogy jó lenne még tanulni valamit. Sose tudhatom meddig leszek képes repülni. – jelen állás szerint pedig nem egyhamar fogok felpattanni a seprűmre.
Kicsit elgondolkozom, hogy mit érezhettem akkor, amikor igent mondtam az itteni találkozóra. A muglik világa eléggé félreeső terület a számomra, de nem vetem meg őket. Apám arra tanított, hogy ők is ugyanúgy emberek, mint mi annyi különbséggel, hogy nincsenek különleges képességeik. A legtöbb varázsló és boszorkány emiatt felsőbbrendűnek érzi, amit bizonyos szempontok alapján meg tudok érteni. Azért már jobban kiakadna a faterom, ha megtudná, hogy éppen most kivel találkozom. Innen hazamenve biztosan leültetne magával szemben és megkérdőjelezné az egész neveltetésem. Azt hinné, hogy a falnak beszélt és számomra az elvei mit sem érnek. Ez nem így van, mivel a legtöbb dologban egyetértek vele, ám ez is ugyanolyan diszkrimináció, hogy nem adunk esélyt a letűnt halálfalók családjainak az érvényesülére. Olyan, mintha valakit kiközösítenék csak azért, mert sárvérű. Azt hiszem ideje kicsit máshogyan gondolkozni 2020-ban. - Mire érted pontosan? – gondolkozom el. A külsőm egyértelműen férfiasabb lett. Borostát növesztettem, a hajamat máshogy hordom és valamivel izmosabb is vagyok. Belsőre viszont nem tudok nyilatkozni. A rossz és a jó szokásaim valóban nagy részben megmaradtak, de felvettem ezek mellé néhány új dolgot is. – Szeretném, ha erről egy kicsit mesélnél nekem. Tudom, hogy ott voltam, de minden olyan gyorsan történt és az adrenalintól már csak annyit vettem észre, hogy rohanok utánad, ahogyan a lábadozásodról sem tudok sok dolgot – próbálom elkapni a lány tekintetét, s rövidesen sikerül is. Nem fél a szemkontaktus teremtésétől, ami nálam hatalmas pozitívum. Sokan nem mernek a szemembe nézni, mert azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint az apám. - Aj Sapphire, ebben a mondatodban nagy ellentmondás volt – mosolyodom el. – Szeretsz levelekre válaszolni, ugyan sajnáltad már a baglyodat? Ne keressünk kifogásokat. Te is itt akartál lenni ma, ahogyan én is, aztán majd talán egyszer kiderül, hogy kinek mik voltak a szándékai – tárom szét a karom. Szeretnék titokzatos maradni még az elején. Nem fogom már most az összes lapomat kiteregetni előtte. Emellett pedig van egy dolog, amit sosem tudhat meg. Eredetileg apám idegesítése volt a cél azzal, hogy egy olyan lányt próbálok meg befűzni, aki régi halálfalók családjából származik. Sapphiról pedig mindig is tudtam, hogy gyönyörű, ám idővel megbizonyosodtam róla, hogy ő nem az a lány, akivel ilyen mocskos játszmákat lehet űzni. - Miért neveznek el ezek a muglik ennyire félreérthetően egy italt? – nevetek fel, s a whiskys poharat a számhoz emelve egy aprót kortyolok az italból. Mi, varázslók, legalább tudjuk minek hogyan van értelme. Ha valaki azt mondaná köztünk, hogy elmegy inni egy Sex on the beach-et, nagy valószínűséggel elszörnyülködne mindenki más a helyiségben. A lángnyelv whisky például egy tök logikus elnevezés, hiszen maga az ital éget, ahogy lenyeled, akár a tűzcsóva. - A kedvenc színem a kék, italom a sütőtöklé, ételem a tökös derelye és lehet, hogy nagy macsónak tűnök, de nem vagyok valami harcos típus. Dehoppanálnék. Te? – érdeklődöm én is. Nem igazán szoktam ilyen apróságoknak tűnő dologról eszélgetni másokkal. Többnyire csak hagyom, hogy az aktuális politikai helyzet és az életünk történései vigyék előre a beszélgetést, ám most más a helyzet. Azért vagyok itt, hogy megismerjem ezt a lányt, aki igazából már tizenegy éves korom óta az életem része, ám egy haverom barátnője volt, így meg sem próbáltam megközelíteni. – Őszintén? Valószínűleg bárki lett volna hasonló szituációban, odafutok segíteni. Nem vagyok én rossz ember. Gondolom nem ezt a választ vártad – mosolyodom el. A mondandója második felére, viszont nem reagálok. A legtöbb férfi szemet vetett Sapphi-ra, hiszen gyönyörű, viszont nem ismertem különösebben. Ilyen módon nehéz konkrét érzelmeket táplálni iránta. - Valószínűleg a minisztériumban fogok apám keze alá dolgozni – újra belekortyolok az italba. A húgomnak mindig azt mondom, hogy csinálja azt, amit csak szeretne. Nyugodtan szálljon szembe az apánkkal, ám én mégis a kis pincsije vagyok és neki fogok dolgozni. A varázsjog maga mindig is érdekelt, de nem ilyen körülmények között akartam kikötni. – Mit szeretnél tanulni? Szomorú vagyok Sapphire miatt, hogy lehet abba kell hagynia a kviddicst, ám nem akarok ma erről beszélni vele, hiszen akkor nagyon depresszív hangulat lenne. Csak a jó dolgokra szeretnék koncentrálni és ez határozottan kilóg ebből a kategóriából.
-Nem a kinézetedre értem, mert valljuk be most százszor jobban nézel ki, mint akkor. Hanem a belsőd… - halvány mosolyt eresztek meg irányába és elgondolkodok azon hányszor sodort össze minket az élet az iskola falain belül. Emlékszem egyszer közösen végeztünk büntetőmunkát amiért valamin összevesztünk bűbájtanon, de már nem tudnám felidézni a veszekedés tárgyát vagy, hogy mit kellett utána csinálnunk. De ha tippelnem kéne azt mondanám üstöket súroltunk tisztára, közben a másikat szidtuk amiért lemaradunk a finom lakomáról. – Ugyanolyan megnyerő vagy, mint akkor. Kedves is a magad módján meg tudod érvényesíteni a nevedet. – nem akarok túlságosan belemenni az elemzésébe hiszen Ő is tudja mire gondolok pontosan. Ha valakinek az egyik hozzátartozója befolyásos körökben mozog akkor hajlamos a másik is átvenni a szokásait, a nevéhez kapcsolódó hírnév minden pozitívumát kihasználni. És én nem ítélem el emiatt őt, ha Briggs lenne a családnevem én is kihasználnék mindent, amit csak nyújtana nekem, de nincs ilyen szerencsém. Helyette megvagyok áldva egy ex-halálfaló családdal, akiket az apjának köszönhetően nem igazán fogadnak el mindenhol. Haragudnom kéne és nem mutatkozni vele, de sosem érdekeltek ezek a dolgok, az, hogy ki milyen nevű vagy vérösszetételű családból jön. Csak legyen normális, én ezt kérem. -Ez most tényleg komolyan érdekel? – hitetlenkedés ül ki az arcomra, és szétnézek körülöttünk, hogy nincs e olyan valaki a helyiségben, aki bőrt tudna lehúzni a sztorimból és a randinkból. Nem látok senki ismerőst, így arra a döntésre jutok, hogy beszélek neki, ráadásul Ő még ott is volt, talán felidéz benne valamit. – Fogalmam sincs mi történhetett amúgy, a jól bevált seprűmön ültem, a 11 szerencseszámú mezem volt rajtam és a kabala nazur amulettes karkötőm, és éppen arra készültem, hogy véget vetek a meccsnek a cikesz elkapásával. Száguldoztam odafönt és nem féltem, óh Merlinre, miért is kellett volna félnem? Annyi mindent kipróbáltam már az edzéseken, fejlesztettem ki különböző technikát arra miként tudom a lehető leghatékonyabban elkapni. – megindul a szótenger belőlem és a történtek mellé megkapja a körítést is bőven. Remélem nem untatom, mert ez vagyok én. Jelenleg ez a legnagyobb esemény az életemben, amivel meg kell birkóznom. – Megpillantottam az egyik kapu felett, ahogy pont visszaverődött a fény róla, elindultam érte és amikor az aljára ereszkedtem lajhár fogásba egyszerűen reccsent egyet a seprűm, de nem érdekelt, elakartam érni a cikeszt így a lábamat előrébb húztam és teljes testemmel haladtam előrébb a hegyéhez… - megállok egy pillanatra, belekortyolok az alkoholos italomba mert ehhez szükségem lesz. Nem beszéltem erről senkinek mióta megtörtént, Tylernek is csak annyit mondtam, hogy félek visszaülni a seprűmre, de semmi többet és Wylie… Ő még nem válaszolt a levelemre. – Nem emlékszem a többire úgy igazán, emlékszem a fájdalomra, a zuhanásra, a hideg szellőre, ami átjárta a testemet és a föld ízére a számban, amit a becsapódás után sikerült benyelnem. – egy ideig kerülöm a tekintetét míg mesélek a baleset körülményeiről, nem emlékszem arra ki lassította le az esésemet, mert az ájulás és az ébrenlét közötti apró szakaszon lovagoltam, utána felnézek rá és kissé vizesnek érzem a szemgödrömet. Nem, nem sírhatok egy randin és főleg nem egy olyanon, ahol Eric Briggsel vagyok. Csak pislogok azon, ahogy levezeti a teóriáját miszerint én is ugyanannyira akartam ezt a dolgot, mint ő és nehezemre esik, de be kell látnom mennyire igaza van. Nevetve rázom meg a fejemet a kis jelenetre, amit még hozzá produkál és megadóan bólintok. Oké, tudja, hogy igaza van de nem fogom kimondani neki mert akkor valóságosnak tűnne. Amúgy meg hálás vagyok neki, hogy a nehéz témák után könnyedebb vizekre is evezünk, mert nem akarnék rossz szájízzel távozni erről a találkáról, azt meg kötelességemnek érzem, hogy elmondom neki a történteket hiszen mégiscsak Ő segített elsőként. -Kettőt és könnyebbet kedves. – nevetek vele együtt és mielőtt belekortyolna a mugli whiskybe hozzákoccintom az én poharamat. Legalább erre igyunk mindketten, mert ebben egyetértünk, a mugli dolgoknak nem sok értelmük van, de nem is baj. Rég nem keresem bennük a logikát. – Hmm… én a kék és a zöld között vacillálok állandóan, mikor ez mikor a másik tetszik jobban. Odavagyok Bagoly Berti mindenízű drazséiért, tonnaszámú mennyiséget megtudnék belőle enni és imádom nagyon a vajsört. Hm… nehéz kérdés, de valószínűleg én is dehoppanálnék. – bólogatok, sosem voltam az a verekedős típus, a pályán, ha meg kell küzdeni a cikeszért és a győzelemért akkor megteszem, de alapjáraton nem vagyok nagyon agresszív. – Nem feltétlenül, de ez sokkal jobb, mint amire én vártam. Kaptál egy pirospontot ma estédre Eric Briggs. – kacsintok rá és legurítom első italom végét is. Én nem tudnék a minisztériumban dolgozni de ezt nem osztom meg vele, meg amúgy sem vennének fel tekintetbe véve a családnevemet és a tagokat a nem túl jól működő családunkban. Mióta elköltöztem otthonról és kijelentettem mennyire utálom őket, azóta nem sok szerencsém van a társaságukra vagy úgy egyáltalán a családi környezethez. -Hm… még nem tudom pontosan, a medimágia mindig is érdekelt és a bájitalkeverésben is otthon voltam szóval lehet ezen indulnék el. De mesélj, milyen az akadémia, olyan mintha egy kevésbé kötött Roxfortba járna az ember? Annyira érdekelnek ezek a dolgok, úgy érzem egy csomó dologból kimaradtam azzal, hogy egyből felvettek a csapatba.
A mugli szórakozóhelyek hangosabbak, mint a mieink. Az emberek nem igazán tudják hol a határ és olyan témákról beszélgetnek fennhangon, aminek nem szabadna kikerülnie a négy fal között. El is csípek félfüllel egy ilyen beszélgetést, amiben valaki éppen a párja ágyban való teljesítményeiről pletykál a barátnőivel. Azt hiszem ez nálunk nem ennyire nyilvánvaló, s nem is túl releváns egy ilyen helyen beszélni erről. - Ah köszönöm – sóhajtok fel színpadiasan. – A te külsőd viszont túl sokat nem változott és azt hiszem ennél nagyobb dícséretet nem is kaphatnál – mosolyodom el. Sapphire volt az a lány, aki már tizenhárom éves korában is úgy nézett ki, mint egy kész nő. Én meg akkor éppen azzal küzdöttem, hogy legalább valami kis szőr nőjjön az arcomon és sikerüljön leadni pár kilót. Nem voltam kövér gyerek, de volt rajtam valamennyi felesleg, ami rendkívül zavart egy idő után. Úgy tizenöt évesen kezdtem el jobban foglalkozni a testemmel. - Muszáj érvényesítenem a nevem – zárom le ezt ennyivel, s a whiskymbe kortyolok. A Briggs név nem volt a leghíresebb a varázslók körében, de apám azzá tette. Úgy kell viselkednem, hogy ne találjanak rajtam fogást. Nem lehetek se túl visszahúzódó, se túl harsány. Néha bólintok egyet, hogy érezze, hogy figyelek rá a története közben. Ott voltam, de mégis csak homályos képek maradtak meg belőle. Minden annyira gyorsan történt. Az Appleby Arrows szurkolói mindannyian izgatottan álltunk a nézőtéren, hiszen a tizenegyes mezet viselő Rayne-Avery meglátta a cikeszt és utána indult. Már ennyitől megállt a világ körülöttünk, ám a következő percben arra eszméltem, hogy pálcával a kezemben lököm arrébb a körülöttem lévő embereket és Sapphire segítségére sietek. A lány ott feküdt a földön. Arcán piszok éktelenkedett. A kezembe vettem vékony testét és egy varázslat segítségével valamennyit elvettem a fájdalmából, majd torkom szakadtából üvöltöttem, hogy valaki segítsen. - Meddig voltál a Szent Mungóban? – érdeklődöm. Ott már nem látogattam meg, hiszen apámnak a tudomására jutott volna, hogy miért vagyok ott. Nem kockáztathattam egy olyan viszony miatt, amit ismeretségnek is nehezen neveznék. Ígyis megkaptam tőle, hogy nem nekem kellett volna odarohannom Sapphihoz, hogy segítséget nyújtsak neki. Ez olyan, mintha szembepisilném magam. – Most hogy vagy? Milyen hatásai vannak jelenleg a balesetnek a testedre? – kérdezem. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyire sikerült felgyógyulnia. Még ugyan nem ülhet seprűre, de már biztosan nincs sok hátra ebből az állapotból. - Most, hogy így mondod nekem is ott van az élmezőnyben a zöld szín is – kacagok fel halkan. – Úgy hiányzik most innen a vajsör! – sóhajtok. A roxfortos éveim emlékére elég gyakran járok vissza Madam Rosmertához Roxmortsba, hogy megigyak pár korsó vajsört. Olyan finomat még sosem ittam, mint nála, pedig elég sok helyen próbáltam már ki. Plusz ha a faluban járok, akkor van is indokom arra, hogy miért találkozzak Naomival. - Örülök, hogy te is dehoppanálnál. Lehet, hogy a legtöbben csak menekülésként könyvelik el, de legalább még véletlenül sem sérül meg senki – rántom meg a vállam. Nem mintha amúgy egy csatának az lenne a lényege, hogy minél könnyebben megússzuk. Akkor támadnak rá az emberre, ha valóban bántani akarják. – Te ilyen kedves néni vagy, aki piros pontokat osztogat? Ebben az esetben felírom majd az ellenőrzőmbe – mosolygok rá pimaszul. - Medimágia – ismétlem el a szót Sapphi után. – Azt hiszem sosem tudnék ezen az ágon elhelyezkedni. Túlságosan sajnálnám az embereket, akiket behoznak és nem tudnék ép ésszel segíteni rajtuk – húzom el a számat. Érdekes dolog ez az egészségügy. Amennyire csodáltaos, annyira taszít vissza engem. - Több a tananyag, azt tanulsz papíron, amit szeretnél és nincsenek korlátozások. Nagyjából ennyi – magyarázom röviden, de igazából nincs más dolog, amit mondani tudnék róla. – A csapat mellett nem tudtál volna ott tanulni? – gondolkozom el. Oké, sok az edzés meg minden, de biztos sikerült volna neki egyéni tanterv mellett.
Sosem értettem miért viszolyognak oly sokan a mugliktól és az egyszerű életvitelüktől, hiszen számomra ez maga volt a csoda, ahogyan mindent megtudtak oldani varázslat nélkül. Néha elfelejtük mennyire rátámaszkodunk a kis erőnkre, amit megszületésünktől kezdve egészen a halálig hordozunk magunkban és mindenre felhasználjuk. Nem tudjuk milyen két kézzel gyümölcsöt szedni a fáról, mert legtöbbször megoldjuk egy pálca suhintással. És mivel mostanában minden időmet a muglikkal töltöm és a világuk megismerésével rá kell jönnöm mennyivel leleményesebbek nálunk. -Hm… köszönöm, jól esik, hogy ezt mondod. A múltkor találkoztam a pici Tylerrel aki már nem is annyira pici és azt mondta, hogy elvinne egy körre. Én meg csak pislogtam. – kis pír ül ki arcomra a bókjának hatására, majd leplezem egy szélesebb mosollyal visszagondolva arra, ahogy Tyler is elég szépnek tart holott én már látom az első ráncok jeleit. – Megértem. – zárom le ennyivel én is a témát, majd rátérünk arra, ami miatt nem jöhetett volna össze ez a randi sem. Nem mondanám azt, hogy fájna beszélni az esésről, mert arról valóban nem sok emlékem maradt meg, ahogyan magáról a játékról sem, de a következmények annál nagyobb nyomot hagytak bennem. Nem tudom, hogy merjek e őszinte lenni a Briggs sráccal de úgy érzem megérdemli azt, hogy a teljes Sapphire baleset-csomagot megkapja és nem csak a „jó” részét. Mintha lenne. -Másfél hétig, nagyon gyorsan begyógyult a seb miután összeforrasztották, most már semmi nem látszik csak egy apró vágás. – a ruhám pántját lejjebb húzva fedem fel a jobb vállamon lévő öt centi hosszú és olyan 2 centi vastagságú heget. – Azt mondták majd lesz még kisebb is, csak idő kell neki. Inkább megfigyelésre tartottak bent ennyi ideig. – mesélem neki tovább és amikor azt kérdezi, hogy jelenleg miként érzem magam és milyen kihatással volt az életemre a baleset, elcsöndesedek. Pár percig csak a koktélomban úszkáló mentadarabokat figyelem, szívószállammal pedig keverek is rajta párat, hogy a bennem lévő érzelem tornádó itt is megjelenjen. – Rosszul. – felnézek rá, másodpercekig tartom a szemkontaktust majd kiengedek egy sóhajt. -Lassan két és fél hónapja történt a baleset, fizikailag teljesen fel vagyok épülve de mentálisan úgy érzem nem leszek kész egyhamar visszaülni a seprűre. A balesetem túléléséért kaptam az apámtól egy seprűt, még mindig nem tudtam rá felülni. – belekortyolok a folyékony bátorságomba és áldom az eget, amiért itt sem sajnálják az alkoholt az italokból. – Újból és újból lejátszódik a fejemben minden mikor megfogom. Tudom, a baleset után ez normális de nem nekem. Hamarabb repültem seprűkön, mintsem megtanuljak rendesen beszélni vagy menni. – a kezeimet összekulcsolva leteszem az asztalra, közel a közepéhez, mert most jól esne egy olyan baráti minden rendben lesz féle pacsi. Szorítás, nevezzük annak aminek akarjuk. -Mondanám, hogy menjünk olyan helyre ahol vajsört is lehet inni de a randi lényege a komfortzónánkból való kilépés. – megszólal belőlem a jógázó nő énem, aki megtért valami spirituális mugliutazásnak köszönhetően. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok közös dolog lehet bennem meg Eric Briggsben de minden mondatával egyre nagyobb meglepetést okoz és ez valamiért kedvez nekem. Bár nem akarok többször találkozni vele, meg úgy konkrétan nem szeretnék tőle semmit főleg nem összefeküdni, de jól esik beszélgetni hús vér emberekkel is akik velem egykorúak. -Én is pont ezért akarnék elmenni, hogy ne sérüljön meg senki és csak reménykedni tudok, hogy ha valaha megtámadnak akkor egyedül leszek. Nem viselném el, ha valakinek miattam esne baja. – és ezt most értem általános muglikra, varázslókra és rá is. Sosem tudhatja az ember hol van egy halálfaló utáló a közelben és akarja lemészárolni. – Bizony, én már csak ilyen kedves vagyok. – kacsintok rá, miközben hátradőlök a székemben. -Én mindig szerettem volna segíteni a társaimnak, valamit visszaadni a közösségnek, amiben felnevelkedtem, mert úgy érzem még mindig nem fogadnak el teljesen a nevem miatt. Hiába vagyok jó a kviddicsben is, talán ha látnák mennyire ártalmatlan vagyok és hálás, akkor el is fogadnának, de még nem tudom mit szeretnék kezdeni magammal. – érdeklődve hallgatom a mesélni valóját az Akadémiáról kérdésére elnevetem magam. – Amikor befejeztem a sulit annyira örültem a dolognak, hogy eszembe se jutott felvételizni. Nem akartam tovább tanulni, de jelenleg úgy érzem valami hiányzik az életemből. – sóhajtok, és intek a pincérnek, hogy hozzon egy újabb kört ezekből a finomságokból. -Fogalmam sincs miért mondom el neked, de mióta egyedül élek és majdnem minden köteléket elvágtam a családomtól, azóta kissé magányos vagyok. Az akadémián pedig lenne társaságom.
Nem erre számítottam a találkozásunkkal kapcsolatban Sapphire-ral. Sosem voltam az a srác, aki a komoly ismerkedések híve volt, így őszintén valószínűleg nem is láttam át reálisan, hogy mi lehet az este végkimenetele. Általában csak félvállról vettem a randikat és ha nem sikerült ágyba csalnom a lányt, akkor nem küldtem neki többé baglyot. Azért nem vagyok annyira rossz srác, így ha összejött az éjszaka, akkor még egy-két randira elvittem a lányt. Próbálkoztam, hogy hátha, de legbelül tudtam, hogy nincsen semmi értelme. - Ezt mondta a Roquetaillade kölyök? – nevetek fel. Mikor elballagtunk a Roxfortból másod vagy harmadéves lehetett a srác, így nem nagyon foglalkoztunk vele. Ígyis csak azért tudom, hogy kicsoda, mert a Willows család szoros kapcsolatot ápolt a fiú családjával. Wylie néha emlegette, ha családi eseményekről volt szó, így nem kerülte el a figyelmemet. Ettől függetlenül már el is felejtettem a létezését és ha most Sapphi nem hozza fel, akkor ez ígyis marad. Pedig jobban belegondolva valószínűleg Naomi róla szokott beszélni, ha felemlegeti Tylert. - Ha nem hívod fel rá a figyelmem, akkor azaz apró vágás sem tűnt volna fel – mosolygok rá biztatóan. El sem tudom képzelni, hogy mit élhetett át testileg és lelkileg is. Minden annyira hirtelen történt és kiszámíthatatlan volt. – Még sosem voltam a Szent Mungóban betegként. Mikor kicsi voltam néha mentünk a nagyit meglátogatni, de ennyi. Mindig gyomorgöccsel mentem be az épületbe – húzom el a számat, ahogy feltörnek bennem az emlékek. Rühelltem még a közelébe is menni a romoknak álcázott kórháznak. Tele volt olyan betegekkel, akiket inkább ne láttam volna soha. Nem vagyok olyan erős valószínűleg lekileg, mivel már az ilyen „apróságok” is ki tudnak borítani. - Ez aranyos gesztus apukádtól, de szerintem nem gondolt abba bele, hogy téged az új seprűd a balesetedre fog emlékeztetni. Ez sajnos valószínűleg örökké benned marad majd – kortyolok bele a whiskymbe, s ezzel ki is ürítem a poharat. – Volt ezelőtt másik baleseted? – érdeklődöm. Nem hinném el, ha nemmel felelne, hiszen ennyi év alatt már kisebb sérülései biztosan voltak. Nekem is lettek volna, ha rá merek ülni a seprűre és nem sírom el magam titokban körülbelül az összes alkalommal repüléstanon. Mentségemre legyen mondva, hogy jól rejtettem a belső fájdalmamat! - Akkor is kilépsz a komfortzónádból, ha megfelelő mennyiségű vajsört iszol ahhoz, hogy kicsit megártson az alkohol – tárom szét a karomat, - annak viszont örülök, hogy bevallod, hogy egy randin vagy – szúrom még hozzá pimaszul egy kacagás kíséretében. Annyira látszik rajta, hogy valamit nagyon megpróbál elnyomni magában, s tök szívesen kideríteném, hogy mi az. Ennek ellenére inkább tartom még valamilyen szinten a távolságot, mert nem akarom elrémiszteni magamtól. - Miért akarna pont téged bárki is megtámadni? Már nem olyan veszélyes a varázslóvilág, mint régen és te sem tettél semmit, amivel kirívnád magadra a figyelmet – illetve mégis, hiszen ott van neki a kviddics, ami által szinte mindenki megismerte a nevét. Ez viszont más, hiszen szeretik az emberek és alig várják, hogy újra magára húzza azt a bizonyos tizenegyes mezt. Reméltem én is, hogy minél hamarabb újralátom majd játszani, de a mai találkozásunk miatt rá kellett jönnöm, hogy erre mentálisan még nem áll készen. Ehhez még pszichológusnak sem kell lennem, hogy feltűnjön. - Sajnálom, hogy az apám miatt így érzed magad – sóhajtok fel. Ugyan egy szóval sem mondta ki a mágiaügyi miniszter nevét, de egyértelműen miatta van most ez így. Ha nem zárta volna ki a Minisztériumból a volt halálfalókat és leszármazottaikat, akkor most nem lenne semmi probléma. Valószínűleg Sapphit is kedvelné, ha más néven mutatnám be, ami így belegondolva nem is hülyeség. – Én sajnos már végzek az Akadémián idén, így nem foglak tudni ott istápolni, viszont majd visszajárok gyakran, mivel Naomi is jövőre kezd – újságolom el büszkén. A pici húgom már nem is olyan pici. Egy gyönyörű és okos felnőtt nő lett belőle. - Várj te nem tartod a családoddal a kapcsolatot? Miért? Nem azt mondtad, hogy apukád vett neked egy új seprűt?– döbbenek le egy pillanatra. Önző dolgok jutnak eszembe, de legalább nem lesz annyira durván nehéz elfogadtatni az apámmal.
Amikor Wylie szakított velem anélkül, hogy bármit is megmagyarázott volna teljesen összetörtem és az utolsó évemet úgy töltöttem el a Roxfortban Harley barátnőm társaságában, hogy mindent és mindenkit kipróbáltunk, akik csak vevők voltak ránk. Utána jött a nagy felismerés, miután én is kiléptem a falak közül, hogy nincs szükségem férfira az életemben. Ezt pedig azóta is szem előtt tartom, úgy gondolom tudok teljes életet élni egy férfi nélkül, aki csak megnehezítené az életemet. Ebben a felfogásban pedig elég nagylelkű tőlem a randevú elfogadása. -Bizony, igazi nőcsábász lett a gyerek. Mikor odaértem akkor két csaj szeretett volna jobban megismerkedni vele. – nem vagyok féltékeny a csajokra, félreértés ne essék, hiszen én magam döntöttem úgy, hogy nincs szükségem hímnevű emberre a boldogság eléréséhez. Azt nem mondom, hogy nem esett jól, ha valaki kedvesen szólt hozzám vagy kifejtették mennyire jól nézek ki, legalább táplálták az önbizalmamat. De nem tudnám elképzelni magam, hogy valakivel komolyabban együtt legyek és fogjuk egymás kezét, meg csókolózzunk és full nyálas beceneveken hívjuk a másikat. Kiráz a hideg tőle. -Az épület maga tényleg ijesztő, főleg gyerekként, én az édesanyám miatt sokszor voltam bent, de most mikor ott páciensként tengettem ott napjaimat, akkor nem tűnt félelmetesnek. Jól elvoltam és hamar elteltek a napok, volt beszélgetőtársam dögivel. – apró bólintással jelzem, hogy felfogtam a hegem beleolvadását a bőrömbe ez pedig megnyugtatott. Egy ideig nem mertem olyan ruhadarabokat felmenni, amiből kilátszik de utána úgy voltam ezt méltósággal kell viselnem hiszen a munkám során kaptam. – Igen, nem gondolta át túlságosan, hogy milyen hatással lesz rám az új seprű. De mindegy, a szándék a fontos nem? – mosolyodok el szomorúan, mióta beintettem a nagymamámnak és apám családjának azóta próbál visszaférkőzni a kedvembe. Már csak a mostoha ikerhúgaim miatt, akiket alaposan ignorálok a családból kilépésem óta. – Rengeteg, számtalanszor zuhantam már le a seprűmről de valamiért ez jobban megviselt, lehet azért mert több száz méterrel voltam a föld felett. Törtem el már a karomat, estem tóba, fent ragadtam egyszer az egyik kapun és ne kérdezd, hogy csináltam, azt hiszem akkor fejlesztettem az egyik manőveremet. -jobban belegondolva már meg sem tudnám számolni a két kezem és lábaim segítségével hányszor váltam el a seprűmtől az edzések, mérkőzések során, de ez a mostani tényleg más volt és nem tudom miért. Talán el kéne mennem egy pszichomágushoz, aki benézne a tudatalattimba. -Oké, elfogadom, tényleg egy randin vagyunk. – mosolyodok el még jobban, nem értem miért viszolyogtam ennyire a randi ötletétől, de lehet azt nem tudtam feldolgozni, hogy kivel kell eljönnöm ide. – Bármikor ihatsz vajsört, viszont biztos vagyok abban, hogy nem szoktál a muglik világában járni és kipróbálni a dolgaikat. A balesetem óta itt élek közöttük, varázslatmentes oázisként tekintek erre a helyre és rájuk. Jó tapasztalat szerintem. – én tényleg jól érzem magam közöttük, nem érzem felsőbbrendűnek a boszorkányságomat, nem akarom bántani őket és ők sem szeretnének máglyán elégetni szóval jól működik a szimbiózis közöttünk. -Ha tudnád miket tettem az elmúlt időben meg kéne, hogy öljelek. – viccelődök, majd komolyra fordítva a szót teszem hozzá mondandómhoz. – Sosem lehet tudni, Eric. Mindig lesznek az embernek rosszakarói és szerintem ezzel te is tisztában vagy. – a mágiaügyi miniszter fia és sok ex-halálfaló család zabos a törvényeire, én speciel nem, de a családom egy bizonyos része igen és ki tudja mire képesek. -Nem hibáztatom, valószínűleg a helyében én is ezt tettem volna csak így nem sok esélyünk van az ellenkezőjét bizonyítani. Aranyos tőled, hogy „bocsánatot kérsz” helyette. – megérintem újból a kezét, ezzel erősítem meg, hogy nincs bennem semmiféle neheztelés irányukba. Mármint eleinte volt, de a kviddics csapatban nem éreztem magam sosem kevesebbnek vagy kitaszítottnak magam az apja miatt. – Még átgondolom, hogy mit szeretnék kezdeni magammal meg ki tudja mit hoz még a jövő? Nem mondod. Naomi is már ennyi idős? Hogy repül az idő… mi meg csak öregszünk. – elismerően bólintok, mindkét Briggs folytatta tanulmányait a Roxfort után én meg itt ülök a saját depressziótengeremben. -Vannak elvakult elveik mindenféléről, főként arról miként kéne élnem az életemet és miben kéne hinnem. A nagymamám mindent rám akarna erőltetni, de én nem vagyok vevő ezekre és azt mondtam nekik, hogy soha többé nem akarok a családjukhoz tartozni. Azóta én is meg ők is elfordultak tőlem, de az apám mindig próbálkozik visszaszerezni, az ajándéké is annak számít, amit persze megértek. De nehéz. Ha az apámmal kibékülök akkor a család többi része és belép az életembe, azt pedig nem akarom. – magyarázom meg és mielőtt folytatnám a pincér jön felénk de üvegpoharak helyett papírban hozza a kért italokat. - Sajnálom, hogy meg kell szakítanom a beszélgetésüket de mostantól csak elvitelre tudnak rendelni, lassan zárnunk kell az éttermet. Holnap esküvőt tartunk és mindent el kell még készítenünk. – szabadkozik, majd leteszi az italokat. -Óh, egy másodperc és jövök. – kérek én is elnézést, majd követem a pincért a kasszához és kifizetem a fogyasztásunkat még mielőtt Eric bármit is lereagálhatna a dologból. Elvégre Ő mentett meg, ennyit bőven megérdemel. – Igyuk meg itt vagy induljunk el most? – kérdezem amint visszaérek hozzá.
Őszintén szólva azért kezdtem el első sorban az Appleby Arrows meccseire járni, hogy apámat idegesítsem. Talán ezt a találkát is azért akartam ennyire és ez lehet az oka annak is, hogy kikerülöm az erre vonatkozó kérdéseit. Próbálok titokzatosnak tűnő válaszokat adni neki, amelyek biztosan elég nevetségesen hangozhatnak, de nem kockáztathatok. Jobban alakul ez az este, mint amire számítottam, habár a hellyel még mindig nem vagyok kibékülve. Azt hiszem, ha lesz következő találkozó, akkor innentől fogva majd mindig mondhatom, hogy a varázstalanok világa már ki van lőve. - Ne már – döbbenek le. – Akkor gondolom már nem alacsonyabb és véznább tőlem – nevetek fel. Néha nehéz felfogni, hogy a tőlem fiatalabb emberek is felnőnek. Ez olyan, mint amikor azt gondoljuk, hogy a nagyszülők mindig öregek voltak. Csak mi változunk, a világnak körülöttünk nem kellene. Legalábbis én így vallom. Azt is nehéz elfogadnom, hogy Naomi már kész felnőtt nő lett. Jövőre már az Akadémián lesz és már nem védhetem meg mindentől. Egy jó ideje már nem. - Édesanyád gyógyító? – érdeklődöm. Ő tud mindent a családomról, hiszen eléggé reflektorfényben élünk, ha lehet ilyet mondani. Már hozzászoktam, hogy mindenkinek nyitott lap az életem és semmit sem tudok titkolni. Kyle halálával is ez volt nem is olyan régen. Úgy tudtam meg az egészet, hogy az egyik szobatársam az Akadémián a következő reggel szomorú arccal méregetett és részvétet nyilvánított. Azonnal hazahoppanáltam. – Rá fogsz ülni valaha arra az új seprűre? Úgy beszélsz erről az egész kviddics témáról, mintha ezzel vége is szakadna mindennek, de az élet nem fekete-fehér. Nem szabadna feladnod – húzom el a számat, s belekortyolok a whiskymbe. Megértem, hogy most nem a legmagabiztosabb és fél is, de vannak dolgok, amikről nem mond le az ember ennyi után. - Nem lehet, hogy most azaz oka, hogy ezt mindenki látta? Rengetegen voltunk magán a meccsen is és ezt az egész kviddicsvilágban szenzációként kezelik, mindenki tud róla – a kezem közé veszem a poharat és azzal kezdek játszadozni. Nem merek most Sapphi szemébe nézni. Valószínűleg a legfájóbb ponton érintem most, s nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Jobb lenne befognom, de vannak dolgok, amikről muszáj beszélni. Akkor is, ha fáj. Inkább állítson le, ha neki kényelmetlen ez, mert nem biztos, hogy én vagyok azaz ember, akivel szívesen megosztana bármi fontosabbat. - Máris szebbé tetted az estét a vallomásoddal! – sóhajtok fel színpadiasan, s közben egy hatalmas vigyor kúszik az arcomra. Ezúttal már a lány szemeibe nézek. – Valóban nem járok erre túl gyakran, de valószínűleg nem is fogok. Ez egy egyszeri kivételes alkalom volt, de ha te jól érzed itt magad, akkor hajrá – dőlök hátra a széken. Nem tudom, hogy mi más mondhatnék. Próbálom átérezni, hogy mi olyan jó a muglik világában, de nem megy. Mind a két szülőm varázsló, habár ők félvérek, így én is az vagyok. Sosem kellett azonosulnom a muglikkal, de nem is neveltek fajgyűlöletre. Mindenki egyenlő apám szerint is, még ha a cselekedetei nem feltétlen ezt bizonyítják. - Miket tettél az utóbbi időben? – szállok be a játékba. – Szerintem nálam ezt senki sem tudja jobban – húzom el a számat. Az apám a mágiaügyi miniszter, napi szinten kapunk fenyegető leveleket, ám megtanultunk már ezzel élni. Nem tántorít el attól, hogy teljes életet éljek. A rettegés nem megoldás. - Nem tudok mit tenni. Nem értek vele egyet sokszor, de valamilyen szinten meg igaza van, még ha ez rád nem is vonatkozik – a kezeinkre pillantok. Az érintésétől kicsit megugrik a szívem, de hamar erőt veszek magamon. Nem mutathatom meg még neki az ilyen apró jeleket. Túl korai, s az sem biztos, hogy van értelme. – Lehet, hogy nem is kell majd az Akadémiára menned, mert még tartogathat számodra sok dolgot a kviddics – bíztatóan mosolygok rá. – Igen, már végez. Kész nő lett. Majdnem olyan magas, mint én – a büszkeség leolvasható az arcomról. Naomi a szemem fénye, akit mindenki elé helyezek. Az első az ő boldogsága a számomra. - Nem tudom, hogy mit tennék a helyedben. Talán apukádnak nem lenne rossz dolog adni egy esélyt – gondolkozom el. – Mondjuk biztosan az agyamra mennének a többiek és menekülni akarnék. Nehéz mérlegelni az ilyet – a poharat a számhoz emelem, ám végül nem iszok egy kortyot sem, s visszarakom a poharat az asztalra, mire a pincér odajön hozzánk szólni, hogy lassan zárnak. Csak bólintok, hogy tudomásul vettem, s rövid időn belül tovább áll. - Rendben – hagyom jóvá, s figyelem, ahogy a pincérrel a kasszához sétál és fizet. Van bennem egy késztetés, hogy odarohanjak, ám végül nem teszem. Ha fizetni akar, akkor legyen. Nem az őskorban élünk már, hogy mindent a férfinak kelljen. – Igyuk meg itt, aztán induljunk. Még emberi időn belül vissza akarok érni az Akadémiára – mosolygok rá. Reggel vizsgám van, de ezt már nem kötöm az orrára.
-Mintha kicserélték volna azt a gyereket, nagyon nem alacsony és vézna. Ha most lennék 14-15 éves tuti odalennék érte és bármit megtennék, hogy észrevegyen. – nehéz elfogadni a tényt, hogy nem csak mi változunk az évek alatt hanem azok az emberek is, akikkel a roxfortos éveink alatt tartottuk a kapcsolatot. Kíváncsi lennék arra, hogy mióta nem láttam Wyliet mennyire változott meg külsőleg és bensőleg bár nem gondolnám, hogy akkora pálfordulás érte volna az életében. Véleményem szerint én sem változtam sokat, nyilván idősebb lettem meg valamelyest formálódott még a testem de abszolút nem változott a belsőm; ugyanúgy érdekel még a kviddics, a muglik világa, szeretek jókat enni és inni meg iszonyatosan jó bulikba járni. -Az édesanyám? Nem… sajnos, Ő már egy ideje nem örvendeztet meg a társaságával. – nehéz volt feldolgozni eleinte, hogy az édesanyám meghalt apám pedig tovább lépett valami nőcskével, de az élet megy tovább, nem? Legalábbis ezzel nyugtattam magam meg azzal, hogy anya sem szeretné, ha bánkódnánk miatta. Apa meg amúgy is nagyon fiatal volt ahhoz, hogy megözvegyüljön és soha többé ne leljen rá a szerelemre. Nem lesz rossz a kedvem az édesanyám szóba kerülésétől, szeretek róla beszélni, mert egy igazi tündér volt és imádtam, de azért itt van a keserű szájíz. -Nem akarom feladni, imádom a száguldozást, a repülést, hogy szabadnak érzem magam odafent… A csapattársaim szuperek, de nem hiszem, hogy felülnék arra a seprűre. Majd veszek magamnak egyet és akkor nem érzem a kötöttségeket, amik járnának a mostanival. – ha elfogadom apám seprűjét és látná a meccseimen azon repülni akkor máris megoldottnak gondolná az összes problémánkat; visszatérnének az életembe erre pedig nem vagyok felkészülve. Köszönöm szépen nélkülük is nagyon jól megvagyok. -Lehet, erre még nem gondoltam. Szerintem tudat alatt még nem sikerült rendesen feldolgoznom és mindig azon kattogok, hogy ha újból repülök akkor leesek, ugyanúgy, mint a múltkor és kinevetnek. El kell mennem megint mélyvarázslatos álomra. – az esésemkor megnézték a tudatalattim épségét, hogy mit érezhet és mit fog elnyomni bennem, de akkor semmi jelét nem mutatta az ellenállásának, a félelmének, amivel azóta is mérgezi az elmémet meg a karrieremet. – Különös ez az egész, nagyon sokak érdeklődtek a hogylétem felől és többnyire felületes választ adtam… de neked valamiért könnyen beszélek erről. – talán azért mert ott volt, talán azért mert segített, de nem vagyok benne biztos mégis hálás vagyok neki teljes szívemből. Mosolyogva nézek rá, és ha nem is leszünk puszi pajtások de ha találkozunk majd valahol két szóra biztosan megállunk a másikkal. -Nem is baj, több felfedezni való jut nekem. A baleset óta inkább itt töltöm az időmet, biztos azért, amit felvetettél az előbb; de már hiányzik a varázslóvilág. – nem tartom bűnnek azt, ha valaki nem érdeklődik a muglik világa iránt hiszen mindenkinek szíve joga eldönteni mi a hobbija. Nekem a muglik, mert annyira belém ivódott már ez a varázsló világ, hogy muszáj valami újat tapasztalnom ez pedig tökéletes a vágyam kielégítésére. -Hm… felborítottam a szomszédnőm virágos cserepeit egy átmulatott éjszaka után és nem varázsoltam vissza. – nyilván nem ilyen dologra kíváncsi és a téma sem erre vonatkozott, de ha emlékszik valamennyire is a roxforti pályafutásunk alatti viselkedésemre akkor tudja, hogy nem vagyok az a vérengzős, bosszúállós fajta. Nevetve dőlök hátra a székemben, megropogtatom nyakamat mielőtt újabb korttyal üríteném ki a poharam tartalmát. -Mi lenne ha hagynánk apád témáját? Nekem kellemetlen erről beszélnem és gondolom valamilyen szinten neked is. Ráadásul a randi célja nem az lenne, hogy rosszul érezzük magunkat. Nem? – megemelem a poharamat, hogy összekoccintva azt inkább vidámabb vizekre evezzünk. Nehéz és tényleg szorongást keltő a varázsvilágnak ezen területe, az apja döntései pedig nem járnak kéz a kézben a fia személyiségével. Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy nem mindig igaz a mondás, hogy az alma nem esett messze a fájától. Én vagyok az élő példa mennyire különbözök a családom által képviselt erényektől. – Remélem, kíváncsian várom a jövőt. – néha elgondolkodok azon, hogy jó lenne látni pár dolgot az elkövetkezendőkből csak, hogy tudjam mire kell várnom és megéri-e a sok áldozatot. – Hihetetlen, nőnek ezek a gyerekek, mint a gombák. – fura látni valakin azt, hogy mennyire szereti a családtagját, a húgát és mennyire büszke rá. A két kezemet, sőt mindenemet odaadnám egy ilyen kapcsolatért. Bólogatva veszem tudomásul a mondandóját de nem szeretnék többet hozzáfűzni a dologhoz; számomra túlságosan is fájó pont a diszfunkcionális családomról beszélni. Majd még átgondolom az utolsó esély megadását, de jelenleg nem akarok ilyenekkel foglalkozni. -Holnap lesz valami fontos órád vagy vizsgád? – kérdezem az „emberi idős” megjegyzése miatt, majd az italomat el szépen komótosan elfogyasztani. – Úgy hallottam Wylie is az Akadémián tanul, szoktál vele találkozni? Még mindig olyan fura, mint kisiskolás korunkban? – mosolyogva kérdezem meg, bár nem szép dolog az exemről faggatózni egy randevú közepén. – Nem vagyok a megszállottja, ne érts félre, csak hiányzik néha a feje. Mióta elballagtatok a suliból nem tudok róla semmit. – szeretnék? Igen. Talán fel kéne vennem vele a kapcsolatot, ha már a szüleimet kitiltottam az életemből. Miután megisszuk az utolsó kortyokat az italainkból a pincér kétszer is odajön szólni, hogy mást már jó lenne ha mennénk. Kelletlenül veszem fel magamra a kabátomat, szívesen tovább mennék de ez az összejövetel így volt tökéletes. Nem kell tovább nyúzni.
- Ennyire jó pasi lett? – nevetek fel. Nem lep meg, de valószínűleg én nem ezeket a tulajdonságait nézném, ha újra találkoznék vele. Valószínűleg el is sétálnék mellette az utcán, de ha beszélgetésre kerülne a sor, akkor tuti azt figyelném mennyire intelligens vagy sem. Nem szeretek olyan emberekkel csevegni, akiknek nincsen egy normális megszólalása sem. Plusz a kis tizenhat éves srácnak tényleg a külseje lenne az utolsó, amit megfigyelnék. - Ne haragudj, ezt nem tudtam – ledöbbenek egy pillanatra. Igazán jól belenyúltam ebbe a témába már elsőre. Nem is akarom tovább húzni ezt, mert látom az arcán, hogy ez mekkora fájó pont neki. Nem tudom hogyan viselném bármelyik szülőm halálát. Már Kyle eltávozása is nagy űrt hagyott az egész családban, pedig ő „csak” az unokaöcsém volt. Még mindig nem derült ki, hogy ki tette ezt vele, így minden nap reménykedem, hogy végre megtalálják a gyilkosát. – Ne nevess ki, de én félek a repüléstől – elhúzom a számat. Én vagyok az a srác, aki szívesen megy el kviddicsmeccsekre és szurkolja végig azt. Általában az Appleby Arrows mérkőzéseire járok, már Sapphi előtt is így tettem. - Ez esetben kívánom, hogy minél több dolgot felfedezhess – mosolygok rá bíztatóan. Nem ítélem el amiatt, hogy ennyire kedveli a muglikat és a világukat. Én tényleg inkább kerülöm őket és most is kellemetlenül éreztem magam, míg ideértem. Minden annyira más. A ruházatuk, az értékeik és az alapviselkedésük is. Az utcán sétálva behúzott nyakkal közlekedtem közöttük, mintha tartanék valamitől, pedig simán megvédem magam vagy hoppanálok, de ez már részletkérdés. - Muszáj bíznod magadban. Ez csak egyszeri eset volt, többé nem fog ilyen történni – egy a millióhoz az esélye, hogy nem fog ismétlődni a baleset. Sapphi ügyes játékos. Eddig nem történt semmi nagyobb probléma, ezután sem fog. Apró karcolások pedig természetesen jöhetnek. Azaz élet része. – Megtisztelve érzem magam, de ez milyen jó már, hogy ennyien érdeklődnek irántad. Szeretnek az emberek – mosolyodom el. Ilyen, ha az ember egy profi kviddicsező. Az én hírnevem csak apám miatt van, ami nem jelenti azt, hogy bármit is elértem volna már az életben. Talán soha nem is fogok semmi fontosat. - Majd egyszer el kell mennünk együtt bulizni. Régen volt már olyan – emlékszem vissza a roxforti éveinkre. Ugyan nagyjából egy társaságban mozogtunk, de mégsem beszéltünk tartalmasan soha és a bulikban ő másokkal volt elfoglalva. Wylie-val többnyire meg a McKinnon lánnyal, aki képes volt még azért is beszólni, mert valaki nem úgy nézett, ahogy ő elvárta. Nem is értem hogyan sikerült kettejüknek összebarátkozniuk. – Rendben, apám elfelejtve – bólintok. Nem az, hogy rosszul esik róla beszélni, mert alapból nem, de Saphhire-ral eléggé kicseszett. Előtte tényleg jobb, ha kerülöm ezt a témát. - Én is kíváncsian várom – belekortyolok a whiskymbe egy pimasz mosoly kíséretében. Szeretném hozzáfűzni, hogy remélem az ő jövőjét végigkísérem majd vele együtt, de ennyire nem vagyok én sem romantikus lélek plusz első randin furán venné ki magát. – Az biztos – még mindig ott van a büszke vigyor az arcomon Naomi miatt. Remélem sikerülni fognak a tervei a következő évre nézve és apát sikerül meggyőznünk arról, hogy amit a húgom választana magának az Akadémián, az igenis jó szak. - Reggel lesz egy kisebb vizsgám, de nem vészes – rántom meg a vállam. Felkészültem rá és jó értékelést fogok kapni. – Én nem azt mondanám rá, hogy fura. Van egy személyisége, amit elég nehéz kezelni és majdnem mindig húzza valamin a száját, de én bírom. Elég gyakran beszélünk mostanában, zajlik nála is az élet elég rendesen – megiszom a maradék whiskymet. Annyira nem örülök, hogy Wylie-ról kérdez, de haragudni sem tudok rá. Mindenkinek megvolt a maga első szerelme és az a személy mindig is érdekelni fogja az embert. Nincs ezzel probléma. – Változott valamennyit mióta elballagtunk. Sokkal zsémbesebb – nevetek fel, pedig ezt nem így terveztem csak eszembe jut, hogy a srácnak konkrétan semmi sem jó. Nehéz lehet azoknak, akik közel állnak hozzá. A pincér felszólítására felállok a székről és magamra kapom a kabátom. Mugli pénzt – azt hiszem fontot – hagyok a poharaink mellett és Sapphit követve elhagyom a bárt. - Örültem nagyon, remélem még találkozunk – szólalok meg, mikor pár házat már elhagyunk, s hirtelen megtorpanok. Megragadom Sapphi kezét és óvatosan magamhoz húzom. A sötét utcán távolról úgyis tűnhet, hogy valami rosszat teszek, pedig gyengéd vagyok amennyire csak lehet. A szemeibe pillantok, majd az ajkaira le, s közelebb hajolok, hogy óvatosan, s lassan megcsókolhassam. Mindössze pár másodpercig tart ez, viszonylag hamar elhúzódom tőle. Szeretném még folytatni, de elsőre ennyi pont tökéletes és időt kell adnom neki. – Jó éjszakát, Sapphire! – hátrébb lépek és elengedem az eddig szorosan tartott karjait. Nem szólok többet, sarkon fordulok és egy sikátorba behúzódva hoppanálok az Akadémiára.
-Kategorikusan. – bólintok rá a kérdésére, majd száguldozunk is tovább a témák tengerében, mintha mindent megakarnánk most rögtön beszélni egymással, mintha mindennek kiemelkedő fontossága lenne a randink szempontjából. Bár Tyler jóképűsége nem tudom miként kapcsolódik ide, de nem is ez a lényeg. -Semmi gond, tényleg nem volt honnan tudnod. Harmadév végén halt meg és én nem éreztem szükségét annak, hogy ezt reklámozzam mikor visszatértünk szeptemberben. – nem vagyok nagyon érzékeny lelkű, de az édesanyámat én is nagyon szeretem, mint mindenki más a sajátját. S bár nem mondanám, hogy nem visel meg a hiánya, de tudom, hogy sokkal jobb neki ott, ahol most van és már nem fáj nekii az élet. Ez pedig mindennél fontosabb, még az én szomorúságomnál és gyászomnál is. – Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan… bááár… akkor elég sok mindent megmagyaráz. – hátrébb dőlök a székemben, egyik lábamat a másikra helyezem és mosolyogva nézek rá. – Azt hittem azért nem csatlakozol a kviddics csapatba, mert félsz attól, hogy lealázlak. – valóban ezt gondoltam, de az, hogy fél a repüléstől és valószínűleg a magasságtól is sokkal viccesebb és sokkal több mindent magyaráz meg vele kapcsolatban, ami eddig kérdőjellel volt megjelölve. Mindig érdekelt miért jön el az Appleby Arrows meccsire mert ha valaki ekkora rajongó simán játszhatna is. De így már kristály tiszta. -Köszönöm, én is viszont kívánom neked. – minden félelmem eloszlik úgy a randevú közepe felé, már nem tartok hátsó szándékoktól vagy tréfától, elhiszem, hogy tényleg velem szeretett volna találkozni és beszélgetni, mint régi ismerősök. Jól is esik, mert mostanában nem sok alkalmam volt a kommunikáció gyakorlására, de ezt is magamnak köszönhetem és annak, hogy baromira elkerülöm azokat, akik ismerhetnek és tudhatnak a balesetemről. -Fogalmam sincs mitől, lehet a pozitív hozzáállásodnak köszönhető, de most úgy érzem bármire képes vagyok. – hogy visszaülök ma a seprűmre? Nem, odáig még hosszú út áll előttem, de az biztos, hogy megfogom próbálni már csak azért is, mert kaptam visszajelzést arról, hogy fontos, amit csinálok. Legalább egy valaki szeretne viszont látni azon a kviddics pályán elkapni a cikeszt. És én is akarom. Elmondhatatlanul hiányzik ez a fajta adrenalin az életemből. -Igen, rengetegen, próbálok mindegyikre válaszolni, de néha túl sok és belefáradok. Főleg a mostani levelekben, ahol mindenki azt kérdezi, hogy érzem magam a baleset után és mikor játszok újból. – magam sem tudom az utóbbira a választ, de a mai este után újult erőre kapva próbálok a dolog ellen tenni. Fel akarok ülni arra a seprűre és megmutatni mit tudok, hogy nem győzhet le egy egyszerű esés… -Benne vagyok, rám férne a kikapcsolódás és a lealjasodás. De csak mértékkel, ki tudja mit csinálnék ittasan. – emlékszem a Roxfort titkos bulikra, ahová Harleyval mindig jártunk és akadtak olyanok, ahol az asztalon táncolva mutogattunk magunkból több bőrfelületet, erről viszont se Wylie se Eric nem igazán tudhat, mert már rég elballagtak akkor. Pedig kíváncsi lettem volna az arcukra… Tovább zúgolódik a témák tengere, egyre gyorsabb hullámokban váltjuk a beszélgetés fő vonalát, de nem baj, mellette repül az idő s amint magunk mögött hagyjuk a veszélyesebb dolgokat (az édesapja, a balesetem, a diszfunkcionális családom), máris jobb a hangulatom, bár ez köszönhető a piáknak is. -Ha holnap fontos vizsgád van akkor miért akartál ma találkozni? Mondhattad volna, így viszont nem szeretnélek feltartani. – megértően mosolygok a velem szemben ülőre és magamban elkönyvelem, hogy valamilyen úton módon, de mi még fogunk találkozni. Kellemesen éreztem vele magam, jó volt beszélgetni és talán legközelebb nosztalgiázásra is sor kerülhet azt pedig imádom. – Zsémbesebb? Még annál is? Meg kell magamnak is néznem, már egy ideje gondolkodok azon, hogy felveszem a kapcsolatot vele; mégis csak a legjobb barátom volt. – fáj kimondani a múlt időt, de ez az igazság. Viszont, ha változtatni tudok ezen akkor mindenképp meg akarom tenni, mert Wylie jó ember és muszáj részese lennem az életének. Nem, mint barátnő vagy társ, már rég nem mozgat meg bennem olyan szinten dolgokat, de mint barát iszonyatosan nagy szükségem lenne rá. Keserédes az elválás pillanata, mert még szívesen maradtam volna csacsogni mindenről és semmiről, közben meg is könnyebbülök. És hogy miért? Magam sem tudom, talán félek attól, hogy mivé alakulhatna át ez a találkozó és azt szeretném elkerülni, de pontos választ nem tudnék adni. -Úgyszintén, majd egyszer megismételhetnénk. – bólintok aprót és már mennék is tovább, de mielőtt bármit is tehetnék hallom megtorpanni Ericet, hátranézek vállam fölött mielőtt megérezném kezét enyémre fonódni. Engedem, hogy magához húzzon és már most elkezd hevesebben dobogni a szívem, pedig nem is tudom biztosan mit szeretne. Amikor ajkaimra néz majd vissza szemembe egyértelművé válik és csak pislogok rá míg meg nem érzem forró ajkait. Lefagyok egy másodpercre s mielőtt elhúzódhatna én is visszapuszilok, hogy érezze nem hagyom viszonzatlanul. Elpirulva nézek a szemébe és kell még pár másodperc mire visszajön a hangom. – Jóéjt, Eric. – egy ideig nézem a sziluettjét, majd mikor befordul egy sikátorba akkor kezdek én is hazasétálni, a fülemben dobogó szívvel és csókjától égő ajkakkal.
