"I'm in a race against myself, I try to keep a steady pace, how the fuck will I escape, if I never close my case?"
Nem: Férfi
Kor: 17 év
Vér: Aranyvérű
Születési hely: Tobolszk, Oroszország
Iskola/ház: Mardekár
Munka: Diák
Családi állapot: Egyedülálló
Patrónus: Ocelot
Pálca: Erdeifenyő, 13 hüvelyk, főnixtoll maggal.
Amit szeretnek bennem
”I try try try, try to be perfect...”
...hatalmas szíved van, csak félsz használni… ...határozott vagy, csak nem tudtad kibontakoztatni magad igazán… ...udvarias vagy és előzékeny… ...ha valaki közelebbről megismer, tudni fogja, hogy milyen gyengéd és szerethető vagy igazából… ...védelmező vagy… ...boldoggá teszed a napjaimat… ...szeretlek...
Nem szeretnek bennem semmit. Az egyetlen ember, aki bármikor is kedves szót intézett hozzám, az az édesanyám volt. Az iskolatársaim régen is, most is inkább elkerülnek, és hamar megtanultam, hogy hallgatni a legjobb taktika. Eljutottam arra a szintre, hogy képtelen vagyok bármit is elhinni arról, amit az anyám mond, de jelenleg ő a mindenem, így igyekszem úgy viselkedni, ahogy ő elvárná tőlem. Próbálok… magamhoz képes úgy beilleszkedni ebbe az új környezetbe, hogy a végén büszke lehessen rám. Az egyetlen amire talán még én is azt mondhatom, hogy talán igaz, az az, hogy elég intelligens vagyok, villámgyorsan képes vagyok felfogni a körülöttem lévő dolgokat, és nagyon könnyen tanulok. Az pedig teljesen biztos, hogy soha többé nem fogom hagyni, hogy bárki is újra megfélemlítsen annyira, hogy el kelljen menekülnöm előle.
Ami zavar bennem másokat
”I don't know, I don't know how it got so bad, but it got so bad. I don't know why I make you sad.”
...egy féreg vagy… ...sosem kellett volna erre a világra jönnöd… ...nem vagy a gyerekem… ...szánalmas vagy… ...semmire sem fogod vinni az életben… ...gyenge vagy… ...gyűlöllek...
Amióta csak megszülettem azt hallottam apámtól, hogy mi zavarja őt bennem. Zavarta a jelenlétem. Zavarta, ha megszólaltam. Zavarta az is, ha csak lélegeztem a közelében, mondván túl hangosan veszem a levegőt. Zavarta, akkor is, ha még csak a szobában voltam, mert tudta, hogy létezem. Nem tudnám megmondani, hogy mi okozta ezt a végtelen gyűlöletet, mert nem mertem tőle megkérdezni. Anya pedig nem tudta rá a választ igazán. Nem várt gyerek voltam, és valószínűleg apám sosem akart engem, de ez nem lett letisztázva, és valószínűleg most már nem is lesz soha. Visszatérve, a rossz tulajdonságaimra, elég sokat tudnék felsorolni. Nagyon magamba zárkózó vagyok, és nehezen létesítek kapcsolatokat más emberekkel. Nehezen lehet kihozni a béketűrésemből, de ha az valakinek sikerül, akkor úgy robbanok, mint egy bomba, veszélyesen és mindent elsöpörve, mert teljesen elborul az agyam. Külső szemlélő számára olyan lehet, mintha nem lenne rendben nálam valami, mintha elvesztettem volna minden hitemet az emberekben, inkább töltöm az időmet teljesen egyedül, mint bárki mással. Nagyon nehezen látom meg a dolgokban a szépet, mindent inkább a pesszimista oldalról nézek, ez pedig szintén sok embert zavar.
Életem története
+18 Felkavaró és néhol szexuális töltetű tartalom, csak saját felelősségre olvasandó!
- Hallgattasd már el azt a gyereket! Úgy ordít, hogy széthasad a fejem! – Kiabálja indulatosan a férfi a fiatal nőnek, aki kétségbeesetten és némiképp sápadtan próbálja nyugtatni a vigasztalhatatlanul síró csecsemőt a másik szobában. A nő, pontosabban inkább lány, mert még éppenséggel nagykorúnak sem lehet nevezni, már mindent megpróbált, hogy a gyerek megnyugodjon, de a kisfiú megállíthatatlanul ordít. -Kérlek, kicsim, ne sírj… – Könyörög neki kétségbeesetten, de csak jó pár perc múlva sikerül megnyugtatnia őt, de akkor már késő. -Azt mondtam, hogy hallgattasd el! Nem beszéltem elég világosan?! – Ront be tombolva az ajtón a férfi, mire a lány megérezve a bajt egyből leteszi a kisbabát az ágyába, majd egészen összehúzva magát várja a büntetését, ami nem is késlekedik sokáig. Csatt... A hangos ütés hangja sokáig visszhangzik a szobába, de a többi ütés zaját elnyomja az újra sírni kezdő gyerek hangja, aki a durva hangoktól még nagyobb hangerővel kezd bele a bömbölésbe. A szobát csak pár gyertyaláng világítja meg, a falon lévő árnyék pedig újra és újra lesújt a kisebb, szinte teljesen elvesző árnyékra, egészen addig, amíg az már mozdulni sem tud. -Silencio! – Int a pálcájával véres kezével a férfi a gyerek felé, aki végül a varázslatnak hála teljesen elnémul, de a szája továbbra is ordításra nyílik. Az ajtó becsapódik, a lány pedig pár perces földön kuporgás után, ha nehezen is de összeszedi magát és újra felállva a gyermekhez lép, hogy megint a karjaiba vegye. Apró, meleg vércseppek landolnak a kisfiú arcán, miközben a lány tovább próbálja nyugtatgatni, figyelmen kívül hagyva a sajgó és vérző tagjait.
-Vladi, nagyon ügyes vagy! – Mosolyog rám anya, mire én halványan bár, de visszamosolygok, és folytatom a rajzot, teljesen koncentrálva a vonalakra, amik megjelennek a papíron. Csak néha-néha pillantok fel anyára, aki ilyenkor mindig rám mosolyog. Érzem, hogy ma sincs jól. Az arca, mint ahogy általában mindig most is foltoktól pompázik, hiába próbálja elrejteni a hosszú, fekete hajával. Amikor megmozdul, akkor is darabosan teszi azt, ezzel is jelezve, hogy fájdalmai lehetnek. De már nem kérdezek semmit. Megszoktam, hogy ez valahogy az életünk része. Amikor apa itthon van, és rossz hangulata van, annak mindig ez a vége, és általában rossz hangulata van. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem zavar. Nem igazán tudom még felfogni, hogy mi miért történik, de azt egyértelműen tudom, hogy ez rossz, mert anyát szomorúvá teszi. Amikor apa megjön az az első dolga, hogy engem elküld a szobába, hogy ne legyek szem előtt, de a hangok így is árulkodóak. Sokszor csak az ütéseket hallom, máskor viszont elfojtott sikolyokat is, amikre legszívesebben mindig kirontanék, de tudom, hogy anya azért haragudna, ezért sosem teszem, akármennyire is szeretnék neki segíteni. Őszintén… nem is merek kimenni, hiába anya a világom és az egyetlen személy, akivel mindig öröm eltölteni az időt. Egy pillanatra behunyom a szemeimet, mikor megérzem anya kezét a hajamban, ahogy végigsimít rajta, és egy újabb mosoly is megjelenik az arcomon, de az nem tart sokáig, mert kivágódik az ajtó. -Már megint ezzel vagy? – Köpi a szavakat apám, mire egyből önkéntelenül is összerezzenek, a szabályos vonalakból pedig, amiket eddig rajzoltam, kacskaringós, meghatározhatatlan forma válik. Anya egyből beugrik elém, eltakarva apám szemei elől. -Sajnálom, nem tudtam, hogy hazaértél… – Kezd bele halkan a magyarázkodásba, de nincsen semmilyen hatása. Apám nem zavartatva magát egyből egy pofonnal kezd, mire anya törékeny teste megrázkódik, és alig bírja megtartani magát, hogy ne a padlón kössön ki. -Hányszor mondjam még el neked, hogy nem érdemes azzal a szeméttel eltölteni bármennyi időt is! Ezért büntetés jár! – Újra lendül a keze, ezúttal anya orra bánja, egy hangos reccsenéssel jelzi a csont, hogy eltört és egyből véres lesz az előttem heverő papír. -Ne...ne előtte… kérlek… – Hallom anya alig érthető nyöszörgését, de ezzel csak további fát tesz a tűzre. Apám teljesen begőzöl és most már semmi sem tudja megakadályozni a tombolásában. Az ütések sorra záporoznak, én pedig tehetetlenül, egyre jobban elsápadva figyelem a jelenetet. - Ne bántsd, anyát! – Kiáltok fel teljesen kikelve magamból, miközben lassan, de biztosan a könnyek megállíthatatlanul gyűlnek a szemeimben. Apám hirtelen megáll a következő mozdulatában. Megfagy a levegő, szinte érzem a felém villanó pillantását. Az a tekintet a lelkembe hatol, és már akkor érzem a fájdalmat mielőtt elérhetne igazán az ütése, ami annyira erős, hogy neki esek az asztalnak, ami felborul, a ceruzák pedig ezerfele gurulnak a padlón. NE! – Sikolt fel anya, és minden gyengesége ellenére apámnak ugrik, de esélye sincs ellene. Az előttem lévő tér teljesen elhomályosul, az utolsó emlékem pedig az, hogy újra és újra hallom az ütések hangját, és anya elkeseredett, halk sírását, mert már nincs ereje sikoltani sem.
Alig tudok megmozdulni, de még így is próbálok felkelni a földről, mert hallom ahogy apám szakítja le anyáról a ruhát, hiába tiltakozik teljes erejéből. Nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, hogy mindez előttem történik, és mivel minden egyes esetnél próbálom megakadályozi az elkerülhetetlent, ezért mindig majdhogynem eszméletlenre vagyok verve. De sosem annyira, hogy ne lássak, vagy halljak mindent, mert erre is figyel az a rohadék. Azt akarja, hogy minden egyes pillanatot alaposan belevéssek az emlékezetembe, ezzel is biztosítva róla, hogy semmi esélyem nincs ellene és soha nem is lesz, akármennyire is próbálkozom. Mikor a nadrágjával kezd matatni és szétrántja anya combjait, már csak szorosan behunyom a szemem és imádkozom az égiekhez, hogy minél hamarabb vége legyen, de az a szemétláda direkt elhúzza, kiélvezve minden egyes szenvedő levegővételt, vagy nyikkanást, amit csak anyából ki tud csikarni. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, de nem is igazán számít. A csuklóm kétszeresére dagadva lüktet a fájdalomtól, jelezve, hogy újra eltört, de már azt sem érzem, mert a lelkem még ennél is jobban sajog. Amint apám jól végezve dolgát végül távozik alig mozgatva a tagjaimat anyához kúszok. -Jól vagyok… – Suttogja és még így is próbál mosolyogni, amire csak még jobban elönt a tehetetlenség. Legszívesebben felzokognék, de már régen kinőttem abból a korból, hogy ezt szabadon megtehessem és apám is elég hamar megtanított arra, hogy nem érdemes sírni. Talán már nem is maradtak könnyeim. - Ne beszélj. – Kérem halkan, miközben a használható kezemmel valahogy lerángatom magamról a pulóveremet és betakarom vele, hogy ne a szakadt ruháiban feküdjön a földön. -Jól vagyok… – Ismétli, de látom a szemeiben a szintén el nem sírt könnyeket és a teljes rezignáltságot, ami megrémiszt és most már sokadszorra fordul meg a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb és jobb lenne minden, ha az apám nem létezne. Ha egyszer nem jönne haza soha többé. Ha egyszer… végre bosszút állhatnék azért, amit nap nap után tesz velem és az anyámmal. Akkor sem érzem nyugodtnak magam, amikor a Durmstrangban vagyok, mert tudom, hogy anya egyedül állja apám tombolásait, ezért pedig minden lehetőséget megragadva mindig hazajövök a szünetekre, még ha tudom, hogy mostanában kétszer annyit szoktam kapni, mint ő. De legalább addig sem anyát kínozza. Óvatos mozdulattal magamhoz húzom anya törékeny testét, majd csak csendben tovább fekszünk a földön próbálva begyógyítani az ezer sebből vérző sérelmeinket.
-Vladimir! Vladimir, kérlek válaszolj! Kérlek… – Nagyon halványan érzékelem a gyengéd, simogató kezeket, de csak nehezen tudok kiszabadulni a sötétség börtönéből. -Vladimir… Miért csináltad ezt? – Csak anya hangja az egyetlen, ami segít abban, hogy kiszakadjak az áldott öntudatlanságból. - Nem hagyhattam… hogy… még jobban bántson. – Mondom alig hallhatóan. -Hála Merlinnek, hogy életben vagy! – Hallom a végtelenül megkönnyebbült sóhajtását, de a hangjában hallom a könnyeket is. Ezúttal tényleg túl messzire mentem. Amióta elkezdtem egyre inkább ráfeküdni arra, hogy meg tudjam anyát és magamat védeni apától, most már annak a szörnyetegnek sincs olyan egyszerű dolga. Egyre többször szállok szembe vele, ha kell összeverekedek vele, hogy anyáról eltereljem a figyelmét, és ma először úgy nézett ki a dolog, hogy győzésre állok. Egészen addig, amíg elő nem került a pálcája. Utána nem sokra emlékszem. Rengeteg volt a vér, ez egyértelműen benne maradt az agyamban. Megpróbálok felülni, hogy megmutassam anyának, hogy teljesen jól vagyok, de a mozdulatból csak felszisszenés lesz, és alig tudok megmozdulni. -Merlin szakállára, ne mozogj! Merő seb vagy és akármit csinálok, nem tudom begyógyítani. – Sír halkan tehetetlenségében, miközben tovább simogatja az arcomat. -Elmegyünk innen. Megígérem. Nem hagyom, hogy megöljön. – Mondja, és olyan elszántság van a hangjában, amit még sosem hallottam ez előtt. Vajon tényleg komolyan gondolja? Vagy csak hiú ábrándokba ringatna engem csak hogy jobban érezzem magam? Már nem tudok abban hinni, hogy bármi is jobb lesz ezután. Kevés vagyok apámhoz képest, és mindig is az leszek, akármennyit is edzek, vagy tanulok, hogy megvédjem magunkat. Csak sóhajtok és nem nézek anya szemeibe. - Vlad. Megígérem. – Fordítja vissza a fejem maga felé, és most először tényleg valódi elszántságot látok csillanni a szemeiben.
-Egész jól néz ki, nem gondolod? – Kérdezi anya egy tőle nagyon régen látott igazi mosollyal, mire én csak csendben bólintok körülnézve a jelenleg eléggé elhanyagolt és üres környezeten. Viszont tetszik, mert ez a szabadságunkat jelenti. Ez a kis ház, itt Roxmortsban, a Roxfort közvetlen közelében, ahol az új tanévet fogom elkezdeni. - Mi a terv, mit akarsz majd itt kialakítani? – Kérdezem, miközben csendben szemrevételezem a földszinten lévő teret. -Arra gondoltam, hogy ékszerboltot nyitok. – Mondja büszkén mire halványan én is elmosolyodom. - Az tökéletesen illik hozzád, mindig is imádtad a fémművészetet. – Mondom végigsimítva a lepattogzott festéken. -Holnap megérkezik mindaz, amit a kevéske örökségemből sikerült megvennem és akkor rendesen is berendezkedhetünk. Később pedig ha beindul az üzlet akkor végre egyenesbe fogunk majd jönni. – Meséli már-már lelkesen. Csak hallgatom, de nem igazán tudok osztozni a lelkesedésében. Már képtelen vagyok arra, hogy pozitívan lássam a dolgokat, de teljes szívemből kívánom, hogy úgy történjen minden ahogyan azt elképzeli. Megérdemelné. - Majd segítek felújítani a helyet, meg majd a boltba is besegítek, amikor ki tudok majd jönni az iskolából. – Ígérem meg neki, de ő egyből rázni kezdi a fejét. -Eszedbe ne jusson! Itt az ideje, hogy végre szerezz magadnak barátokat és élj egy kicsit. Bízd csak ezt rám. – Mondja mosolyogva. - Nem. Segíteni fogok. – Állok ellen hajtatatlanul, mire csak felsóhajt, de végül megölel. Csak kicsit rándul meg az arcom, mikor azokhoz a sebhelyekhez ér, amik örök emlékeztetőül mindig ott fognak lenni a testemen, hogy mi minden történt velünk. - Minden rendben lesz… megígérem.
Ha tükörbe nézek
Sötét barna hajam és kék szemeim vannak, főleg anyámra hasonlítok. Erős a testfelépítésem és viszonylag magasnak is számítok a 183 centimmel. A sok edzésnek és az önvédelmi gyakorlatoknak hála nem vagyok éppen egy nyüzüge alak, akit a szél is elfúj. Minden alkalommal, amikor nyilvános helyen vagyok, úgy hordom a ruháimat, hogy az összes sebhelyemet elrejtse, amit még apámtól szereztem az egyik különösen veszélyes átka után, ezért sokan fura figurának is gondolhatnak, mert még a legnagyobb hőségben is képes vagyok garbót felvenni. A ruhatáram sötét színekből áll és igen csak gyér. Egyáltalán nem törődök a divattal és nem is nagyon érdekel mások véleménye ezzel kapcsolatban.
Családom
Édesapám
Yulian Kamensky – Sosem volt jó kapcsolatunk egymással. Ő utál engem, én utálom őt. Ez volt mindig is, és ez így fog maradni amíg én a világon vagyok. Teljes szívemből gyűlölöm és soha nem fogok arról lemondani, hogy egyszer bosszút álljak rajta mindazért, amit anyámmal tett. Egyelőre még nem vagyok elég erős hozzá, de érzem, hogy hiába menekültünk el előle, nem ez volt az utolsó találkozásunk, ha viszont az megtörténik én már sokkal felkészültebb leszek.
Édesanyám
Rosina Kamensky – Anyámmal nagyon szoros a kapcsolatunk, ez pedig sok mindennek köszönhető. Amikor születtem ő még mindössze tizenhat éves volt, és őrülten szerelmes egy teljesen elborult elméjű emberbe, de amint megszülettem egyből szövetséget kötöttünk kimondatlanul is. Azóta tűzön-vízen keresztül együtt vagyunk és biztos vagyok benne, hogy ez sosem fog változni, mert annyi mindenen mentünk keresztül. Sokan, ha egymás mellé állunk, inkább néznék a nővéremnek, mint az anyámnak, én pedig erre büszke vagyok és minden erőmmel azon munkálkodom, hogy meg tudjam védeni, és hogy ezután boldog élete legyen, mindenféle aggodalomtól mentesen.
Egyéb
Elijah Kamensky – Unokatestvérem, eddig még soha nem álltunk kapcsolatban egymással, nem is tudtam igazán a létezéséről, mert apámmal sosem voltunk beszélő viszonyban. Én voltam a legjobban meglepődve, mikor ugyanazzal a vezetéknévvel találtam szembe magam, mikor először voltam az óráján.
Apróságok
Amortentia
Grafit, eső, gyógyfüvek.
Mumus
Az apám. Nem félek semmi mástól, nála pokolibb lény nem létezik.
Edevis tükre
Anyát látom boldogan élni az életét, minden félelemtől és szenvedéstől mentesen.
Hobbim
Futás, küzdősportok, kviddics.
Elveim
Elítélem azokat az embereket, akik minden szituációban erőszakhoz folyamodnak.
Amit sosem tennék meg
Soha nem emelnék kezet egyetlen nőre sem, vagy olyan emberre, aki tehetetlen ellenem.
Ami zavar
A sebeim, az hogyha megpróbálják megmondani, hogy mit csináljak, ha bárki rossz szót mond az anyámra.
Ami a legfontosabb az életemben
Az édesanyám.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Az apám.
Amire büszke vagyok
Nincs ilyen, semmire sem vagyok büszke, mert nem értem el semmit. Mindent csak anyámnak köszönhetek.
Ha valamit megváltoz- tathatnék
Bár meg sem születtem volna…
Így képzelem a jövömet
Nincsen igazán jövőképem, egyelőre a túlélésre játszom.
Amikor megnyitottam a lapodat, szinte biztos voltam benne, hogy azzal fogom majd kezdeni, hogy mennyire elfogult vagyok az oroszokkal szemben, mert hát Levin drágám is orosz, de aztán olvasni kezdtem... Szeretem a komoly, életszerű és fájdalmas történeteket, annak ellenére is, hogy azok olykor nagyon hidegrázósak tudnak lenni, a tiéd pedig határozottan ebbe a kategóriába tartozik. Örültem, hogy beírtad a figyelmeztetést a lap elejére, mert ugyan én végig tudtam olvasni minden sorát, de biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek megy ez így. Vlad átélte a poklok poklát, a legrosszabbat, amit egy kisgyereknek át lehet és azt, amit egyetlen ember sem tud kívánni senki másnak. Mégis, sőt, talán éppen ennek ellenére, de Vlad jó ember maradt és vigyázz rá nagyon, hogy így is legyen a továbbiakban. Megérdemli végre a nyugalmat. Már csak a foglalók várnak rád és mehet a menet!
