Dominique M. Weasley

"Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz"

Nem:Nő

Kor: 17 év

Vér: félvér

Születési hely: London

Iskola/ház: Hugrabug

Munka: Majd lesz

Családi állapot: Reménytelen

Patrónus:Vidra

Pálca: 12,4 hüvelyk, berkenyefa,  sárkányszívizomhúr maggal, közepesen rugalmas

Dominique ötven árnyalata

Középső gyermek vagyok. Ez annak ellenére árul el sok mindent, hogy a szüleim, tényleg, de tényleg mindent megtesznek azért, hogy egyikünk se érezze, hogy kevésbé szeretik, vagy vele nem törődnek annyira. Emlékszem, egyszer vágtam apám fejéhez, miután nagyon csúnyán összevesztem Louissal. Akkor azt a kérdést kaptam: úgy gondolod, szükséged van rá? És máig reflexből vágnám rá a nem szócskát. Önálló vagyok, lassan független is, és próbálgatom a szárnyaim, egyetlen vékonyka határt sem átlépve. Számomra fontosak a szabályok, sose kérdőjeleznék meg egyet sem.

Csapatjátékos vagyok. Ízig-vérig. Legyen szó, kviddicsről, kórusról, vagy egy kötelező házidolgozatról, sokkal jobban szeretem, ha nem egyedül kell csinálnom, pont emiatt tartom magam kellemes társasági lénynek is. Nem vagyok szószátyár, nincs olyan, hogy be sem áll a szám, másokat meg alig hagyok szóhoz jutni, viszont nem is vagyok az a csendben, magamba forduló típus. Szeretem az embereket hallgatni, legyen szó bárkiről is. Szeretem megismerni azokat a kis morzsákat, amik az életüket alakítják.
Ennek ellenére nincsenek világmegváltó terveim, sajnos tisztában vagyok a ténnyel, hogy egy fecske nem csinál nyarat. A politika is szerves részét képezni az életemnek, és nem félek kampányolni Hermione mellett – főleg, hogy nagykorú lettem -, ugyanakkor a nézeteim senkire nem erőltetem rá. Imádom viszont a vitákat, szeretek érvelni, és szeretem, mikor más változtatja meg az én véleményem.  
Ha létezik a tanulás, mint hobbi, akkor nekem már szenvedély. Hála égnek, Hermionet leszámítva is van rengeteg okos ember a családunkban, akiktől elcsenhettem praktikákat, módszereket, így nem nyűgként fogom fel az egészet, és az az érzés…. tudod, mikor felszólítanak, és te reflexből rá tudod vágni a választ, ezzel is pontot szerezve a házadnak. Na ez valami felbecsülhetetlen.
Leledzik bennem némi versenyszellem is, bevallom, ezzel át szoktam esni a ló túloldalára, de hála Merlinnek, mindig van valaki a közelemben, aki rám pirít, hogy lassítsak, vagy épp ez már sok lesz. Élek-halok a bestiákért, így gyanítom, ha végzek valaha is az oktatással, valami ilyesmi közegben fogom találni magam.
Viszont ha érzelmekről van szó… nemes egyszerűséggel csődöt mondok. Imádom a családom, a testvéreim, és ott éreztetem velük, ahol csak tudom, kimondani, megfogalmazni hangosan viszont képtelen vagyok. Ennek ellenére még sose kételkedett senki abban, hogy ne lenne valós a szeretetem.
Állítják azt is, hogy kicsi Vick vagyok, mert ha valaki tartósan van a közegünkben, nem kevés hasonlóságot fel tud fedezni bennünk, ami nem meglepő, hisz mióta csak az eszemet tudom, a nővérem a példaképem, és kapcsolatunk is már-már irigylésre méltó.
1/8-ad véla vagyok, de hogy ebből bármi hasznot is húzzak, az teljes mértékben kizárt. Jó, egyszer… egyetlen egyszer folyamodtam a vélamágiához, amire egyáltalán nem vagyok büszke. De épp vezettünk a pontversenyben, és nem akartam, hogy háztársam elrontsa azzal, hogy kidekorálja a festményeket, mert szerinte az vicces. Nem, nem az.
Egészen tavalyig azt hittem, a kviddics lesz a mindenem, de rendesen letörte a szarvam az a nyamvadt gurkó, és őszintén szólva nem szeretnék megint egy hetet a gyengélkedőn tölteni.

Életem története

- Egyszarvú, hippogriff, akromantula – apám ölében ülve a nevezem meg a könyvben lévő képeken szereplő állatokat, míg Louis próbál valamit felszedni a földről, hogy aztán észrevétlenül megehesse, Vick haját meg anya fésüli. Családi idill. Sokszor volt benne részem, és örülök, hogy a memóriám ennyire jó, mert ezekre a képekre visszagondolva újra átjár a melegség.
- Kákalag? – elbizonytalanodok, pedig tudom, hogy tudom. Apró kezeimbe fogom a könyvet, hogy jobban megnézzem magamnak azt a képet. Sokkal jobban szeretem ezeket az estéket, pillanatokat. Mikor csak mi vagyunk, és nem kisebb tömeg. Mikor apu megdicsér, szikrázón mosolyogva nézek fel az arcára.
- Ez honnan van? – annyiszor meg akartam már kérdezni tőle, apró ujjaim alig érezhetően simítanak végig a hegeken, és szinte fel sem tűnik, ahogy a nappaliban megváltozik a légkör. Anyu is megakad a mozdulatban, látni rajta, hogy közbe akar lépni, de apu egy mozdulattal leinti.
- Tudtuk, hogy el fog jönni ez az alkalom is – mosolyodik el fesztelenül, én mégis össze akarok zsugorodni, mert érzem, nem jót kérdeztem. És nem akarom, hogy bárki is szomorú legyen az én kíváncsiságom miatt.
- Nézz rá kedvesem, meg fogja érteni, hisz látod, mennyire okos – nyugtatja meg anyát, aki szerint én még kicsi vagyok ahhoz. Nem tudom, hogy mihez, így most már egyre jobban érdekel. Viszont csak akkor tudatosul bennem, hogy komoly dologról van szó, mikor anya kivezényli a többieket, és velük tart. Ketten maradunk.
Apu gyorsan lapozgat a könyvben, majd egy oldalnál megáll, és határozottan, mégis töretlen mosollyal bök a képre.
- Tőle.
- Vérfarkas – vágom is rá egyből, hisz megismerem, és be is zsebelem azt a büszke pillantást.
- Ötös besorolású – teszem még hozzá halkan, némi megütközött tekintetet előcsalva ezzel.
- George bácsi mondta, hogy itt ezek az ikszek azt jelentik. De mi az a besorolás? – mert jól hangzik, meg George bácsi is már hónapokkal ezelőtt említette meg félvállról, mikor kérdeztem.
- Minden bestia kap x-et, egytől ötig, attól függően, mennyire veszélyes az emberre nézve – ahhaaa, értem, de a szemeim egyből el is kerekednek, és mindenem átjárja a pánik.
- Akkor ez egy nagyon veszélyes állat apa – még a hangom is feljebb szökik pár oktávval, és egyszerűen nem értem, hogy találkozott egy ilyennel.
- Nem kicsim, nem állat. Tudod…. ők emberek, akik…. elkapták ezt a… betegséget. Csak teliholdkor néznek ki így… érted? – persze hogy értem, csak így még ijesztőbb az egész, és úgy nézek apára, mintha szellemet látnék, nem is őt.
- Akkor te is ilyen leszel teliholdkor? – szerintem teljesen jogos a kérdés, és valahogy megnyugtat most, hogy csak a halk a nevetését hallom.
- Nem. Az a betegség harapással terjed, ezek itt az arcomon pedig karmolás nyomok. Nem harapott meg – kész. Apa egy hős, az én szememben legalább is biztos.
- És fáj?
- Fájt – ezen a ponton érzem azt, hogy nem szabad tovább feszegetni a témát, pedig annyi kérdésem lenne még, de anya is rám szól, hogy most már ideje aludni.


Nagyival énekelek a konyhában, miközben nézem, ahogy serénykedik. Mert ma van a születésnapom, és ezek mindig olyan nagy napok szoktak lenni. Az egész család összegyűl, és mindig elcsodálkozom azon, hogy férünk el annyian. Persze, a mágia sok mindent megold, és alig várom, hogy én is varázsolhassak.
Boldog üvöltéssel robban be valaki, aztán szép sorban a többiek is. Hirtelen nem is látom, ki az, de elveszi a kedvem az a túláradó öröm, amiért neki megjött a baglya, hogy felvették. Vickre nézek, és szinte könnybe lábad a szemem, mert én még nem kaptam semmilyen értesítést, pedig… igen, ki kellett volna, hogy küldjék.
- Befonom a hajad, oké? – biccentek, mert ő meg csak mosolyog, de úgy, mint aki tud valamit, amit én nem, és ez bosszant. Pedig mi mindent megbeszélünk, amit meg nem, azt úgyis elolvasom a naplójából. Egyszer csúnyán ki fogok kapni ezért, tudom. De egyébként is uncsi, amiket ír, a mesekönyv is sokkal izgibb annál, vagy az, amit Hermionétól kaptam, és alig tudom letenni, de anyuék már szabályt állítottak fel, és nem olvashatok egész nap.
- Na és hogy van a szülinapos? – George bácsi jön oda hozzám, puszit ad, és meghúzza a fülem, ami… ami a kezében marad, és belőlem meg akkora sikítás szakad ki, hogy beleremeg az egész ház, a többiek meg csak nevetnek.
- Az Istenért George, hányszor mondtam már, hogy a hülye vicceidet hagyd az ajtón kívül, nézd meg szerencsétlent, milyen sápadt lett. Semmi baj kicsim, tessék – boldog mosollyal veszem el a cukorkát a nagyitól, aki legalább megért engem.
- Sajnálom, anya – viszont ezen a ponton már belőlem is kiszakad a nevetés.
Egyszer csak a körém gyűlő tömeg kétfelé szakad, és Vickből is kiszakad, hogy végre már. Pedig még mindig a sírás határán vagyok, nagyon rossz. Lehet, hogy én nem is mehetek a Roxfortba?
- Képzeld, hozott neked valamit a bagoly – apa guggol le elém, hogy a szemembe tudjon mosolyogni, miközben egy borítékot nyújt át. Először azt hiszem, hogy Charlie bácsi üdvözlete, de aztán meglátom a pecsétet, és a címzést, és olyan gyorsan nyitom ki, amennyire csak tudom.
Néma percek telnek el, míg olvasok. Mindenki figyel, én meg érzem, könny gyűlik a szemembe, de most a boldogságtól, és a levél végére érve, reflexből a nővéremre nézek.
- Felvettek.


- Azt a pálcát szeretném…. Amelyik abban a mesében van – Harry bácsi kezét fogva sétálok az Abszol úton, mert szülinapi kívánságom volt, hogy ő kísérjen el megvenni a pálcám. Felnézek rá, és látom, ahogy az arca elkomorul, de csak egy pillanatra, utána egyből lemosolyog rám.
- A pálca választ téged, és nem te a pálcát, Dominique. Egyébként is, az elég nagyhatalmú pálca, még ha létezne is, gondolod, olyan könnyű lenne birtokolni? – simogatja meg a fejem, és ezen én el is gondolkodok.
- Miért, szerinted nem létezik? – ez az a kérdés, amire úgy érzem, sose kapok választ.


- Gyere mááááár. Mindenki rád vár, és éhen halok – Louis üvölt fel, de én még akkor is vetek egy pillantást az apát ábrázoló képre, majd a tükörbe. Tökéletes. Az arcomon lévő festék pöttyre pontosan tükrözi az apám arcán lévő heget. Hogy miért teszem? Nem kigúnyolni akarom, nem megbántani. Tudom, hogy az emberek bámulják, hogy a családjának is olykor megakad a tekintete rajta, és az a régi emlék sose múlik el, mindig ott lebeg. És sokszor érzem apun, kényelmetlen ez neki.
Leérve a lépcsőn pedig beválni látszik a tervem. Mindenki engem néz, az én arcom, és büszkén húzom ki magam, egyetlen szó nélkül ülve le, és nekilátok az elém tett ételnek. Beszélgetnek, főleg olyasmikről, amiket én még nem értek, egyedül a mosolyt az arcukon értem, amikor néha-néha rám néznek.


- Hugrabug – üvölti el magát a süveg, életem leghosszabb perceinek vetve ezzel véget. Féltem, aggódtam, hogy talán nincs is olyan ház, ahová én beillenék.
- Ez az – a tapsvihart túlzengi az én öröm kiáltásom, és ahogy lepattanok a székről, a levegőbe bokszolva, futok a sárgák asztalához. Gyanítom, teljesen mindegy lett volna, melyik házba kerülök, a reakcióm ugyanez lett volna. Viszont az asztalnál ülve, megakadt a szemem valamin… jobban mondva valakin. Engem nézett. Engem, és olyan furcsán, hogy csak nagy erők folytán tudtam elszakítani a tekintetem. Egyből valaki más jutott az eszembe, ő is így nézett még a vonaton is, de mégis heves fejrázásba kezdek. Nem, nem gondolunk ilyesmire.


- Nem akarom elhinni, hogy ez az utolsó évünk. Én nem akarom még itt hagyni ezt a helyet – szobatársi pizsiparti, évek óta, minden második héten, szombat este. Ha csak belegondolok, hogy jövőre már ezek sem lesznek, kiráz a hideg, és összeszorul a gyomrom. Igen, át tudom érezni, amit ő. Egyszerűen még a RAVASZ letétére se érzem késznek magam, nem arra hogy kimenjek a nagy világba, a biztonságot sugárzó falak közül.

Ha tükörbe nézek

A sors szőke hajjal áldott meg engem, amit mindig is imádtam, hiszen sosem volt egyenes, mindig szép hullámokban omlott a vállaimra, esetleg le egészen a fenekemig, amikor olyan kedvem volt, és anyum nem erőltette, hogy legyen rövidebb. Most kedvem tartja rövidebb lesz, ha pedig máshogy színes, szeretem a kedvemre formálni, de akkor sajnos túl hamar tönkremenne, hiszen olyan sokszor látok meg valami újat és szépet, amilyet magamnak is szeretnék.
Nem vagyok túl magas lány, soha nem is akartam az lenni, hiszen én meg vagyok elégedve a magasságommal, így 17 éves létemre, és így is nőni fogok még, anyám szerint pont úgy, mint a gomba, de ez nem igaz, hiszen ha kiállok, az esőbe nem növök meg, tapasztalat, mindenki elhiheti nekem. Hízni nem tudok, vagyis tudok, de ahhoz egy nap nagyon sokat kellene ennem, arra viszont képtelen vagyok, mintha a gyomrom nem akarna befogadni annyi étket.

Családom

William Arthur Weasley – a férfi, aki az én szememben egy hős, és akire bármikor büszke lehetek, és az is vagyok. Életem legszilárdabb pontja.

Fleur Isabelle Weasley (née Delacour) – a megtestesült ízig- vérig nő, és a legjobb anya a világon. Remélem, ha nagy leszek, rá fogok hasonlítani-

Victoire és Lois Weasley

Reménytelen