Utálok itt lenni. Ez már hivatalos. Enyhén szólva szenvedve forgolódok a gyengélkedő egyik elvileg kényelmes ágyán, de már nagyon nem kellene itt feküdnöm, mert teljesen jól vagyok. Anya viszont hajthatatlan volt, így még a mai nap is kénytelen vagyok ágyban maradni. Ez az egyetlen hátránya annak, ha az ember lányának az anyja a javasasszony és kissé túl aggodalmaskodja a csemetéjével történteket. Pedig igazából tényleg egyáltalán nem volt nagy dolog. Mily meglepő, a saját figyelmetlenségemnek köszönhetem, hogy a gyengélkedőn kötöttem ki, ráadásul nem is egy napra. Pár nappal ezelőtt történt az eset, az egyik sötét varázslatok kivédése órán. Ez az egyik nagy mumusom, sosem tudtam rendesen teljesíteni ezeken az órákon és mindig örültem ha csak hajszál híján, de a vizsgák úgy ahogy sikerültek, éppen hogy csak elfogadhatóra, még úgy is, hogy minden segítséget megkaptam, ami csak lehetséges. Az óra még egész jól is kezdődhetett volna, egészen addig a pontig, amíg ki nem derült, hogy párbajoznunk kell majd egymással, hogy így gyakoroljuk az eddig megtanult védekező varázslatokat, vagy éppen a támadó átkokat.
Itt kezdődtek a problémák. Még csak azt sem mondhatom, hogy egy rosszindulatú egyént kaptam párbajtársnak, mert nem így volt. Az eleje annyira nem is volt vészes, még egy átkot is ki tudtam védeni, ami igen csak büszkeségre késztetett, talán pont ez okozta a későbbi katasztrófát. Annyira meglepődtem, hogy képes voltam kivédeni az ellenségem átkát, hogy teljesen figyelmetlenné váltam, aminek egy eléggé komikus jelenet lett a következménye, na és persze az, hogy napok óta kénytelen vagyok a gyengélkedő nyugalmát – és unalmát elviselni. A következő varázslatot nem tudtam kivédeni, ezért úgy gondolkoztam, hogy egyszerűbb lesz, ha csak kitérek előle. Igyekeztem a kis termetemet és a viszonylagos gyorsaságomat kihasználni, ha már az átkot kivédeni nem tudtam, azzal viszont nem számoltam, hogy sikerül nagyon rossz helyre mozdulnom, egyenesen két varázslat kereszttüzébe. Csak egy meghatározhatatlan villanásra emlékszem, legközelebb már itt, a gyengélkedőn tértem magamhoz, tele aggodalmas pillantásokkal anya részéről, aki azóta is folyamatosan bájitalokkal töm, mondván, hogy nem tudni, hogy pontosan milyen hatása van két átok kereszteződésének, ezért jobb, ha még egy ideig megfigyelés alatt tart, mielőtt újra visszaengedne a többi diák közé.
Az első pár nap szörnyű volt, és nem is tudnám megmondani, hogy pontosan miért. Először nem éreztem semmit, de aztán beütött az igazi baj. A gyomrom nem volt képes befogadni semmilyen szilárd, vagy éppen nem szilárd tápanyagot, majd pedig volt olyan nap is, amikor fel sem tudtam kelni az ágyból, annyira gyenge voltam. Anya még csak látogatókat sem engedélyezett a családon kívül, mondván, hogy sok pihenésre van szükségem. Eleinte ez igaz is volt, de ez most már egyáltalán nem állja meg a helyét. Azóta teljesen rendbe jöttem és biztos vagyok abban, hogy most már semmi bajom, de anyát nem lehet meggyőzni, és még mindig ágynyugalmat ír elő. Az unalmamat olvasással próbálom elütni, de valahogy nem tud lekötni a könyv sem, már minden idegszálammal arra várok, hogy végre újra órákra járhassak a többiekkel. Az olvasást az ajtónyitás zaja töri meg. - Nem kérek semmit, anya. Jól vagyok. Nem, nem vagyok éhes. Igen, megittam a bájitalt, amit idekészítettél. – Szólalok meg sóhajtva fel sem nézve a könyvből először, de amikor végül még is megteszem kellemes meglepetés ér. - Albus! – Mosolyodok el boldogan és egyből be is csukom az éppen olvasott könyvet. - De örülök, hogy itt vagy! Hogyhogy anya beengedett? Végre feloldotta a látogatókra vonatkozó tilalmát? – Legszívesebben felugranék az ágyból, hogy megöleljem, hiszen már jó pár napja nem láttam a kényszeres pihenő miatt, de végül, ha nehezen is, de ellenállok a késztetésnek. Helyette inkább csak felülök, immár teljesen. - Borzasztóan hiányoztál. Megöl az unalom. – Mondom a szavaim ellenére továbbra is fülig érő mosollyal.
Vendég
Vas. Feb. 16, 2020 3:52 pm
Goldie & Albus
Bajban vagyok-e még?
Az elmúlt napokban próbáltam Hannah néni mellett elosonni Marigoldhoz, de mindhiába, mivel annyi alapos fejmosást kaptam, hogy meg is jegyeztem a szavajárását. Minden alkalommal hátat fordíthattam a gyengélkedőnek. "Ágynyugalomhoz kötött betegeket nem zavarunk, Albus"- csengett a füleimben Goldie édesanyának szavai. Elhatároztam már az első nap, hogy valami különleges ajándékot viszek a betegeskedő barátomnak. Először gondoltam csokira és édességre, így egy kis tízszer tíz centiméteres dobozba egy csoki válogatást készítettem. Valaki felfalta a doboz tartalmát, míg őrizetlenül az ágyamon hevert. Ekkor jutott eszembe, hogy virágot viszek neki. Második nap már egy szál virágot, szedtem és vágtam le az egyik üvegházban élők közül. Előtte Neville bá engedélyét kértem. Így hajtottam végre a műveletet egy rózsa szálat téptem még a reggeli órákban. Nem jutottam be az nap se Goldiehoz. Egész nap a táskámba hevert a virág, ami délutánra elhervadt és a szirmai potyogni kezdtek. Korán keltem, hogy megtaláljam a legtökéletesebb rózsát, a gyengélkedő aranyfürtös leánynak. Megoldást kellett keresnem arra az aggasztó problémámra, hogy helyre állíthassam a virágot. A könyvtárban órákat töltöttem el, mire rátaláltam egy egyszerű és egyedül is elsajátítható varázsigére. Nem is azt találtam, amit valójában kerestem, mégis csodálatos ötletem támadt. Még pár tucat lehullott rózsasziromot is beszerezettem, hogy gyakorolhassam a bűbájt. Éjjel majd reggel és szünetekben is tökéletesítettem a varázsigéket. Ebédszünet végére már sikerült elérnem a számomra is megfelelő műalkotást, de hogy Goldie előtt sikerül ezt megvalósítani délután abban kételkedtem, mivel az esetek egy kis részében a fontos dolgokat nyomás alatt képes vagyok elszúrni. Ez most fontos volt számomra egyre inkább azt éreztem Goldie barátsága az egyik legjobb, ami az mostanában az életemben van. Nem tudom, mi is van velem és miért nem jutnak eszembe a megfelelő szavak és miért formálódnak át más habozó hangokká. Az utolsó órának is vége volt. Itt van az idő.Halkan kopogtam be az ajtón majd benyitottam. Nem láttam Hannah nénit, így tovább mentem bátortalanul, mert úgy éreztem bármelyik pillanatban nyakon csíphet és kitessékel a teremből. Ismerősen csengő hangokat hallok az egyik ágy felől. Az én barátom duruzsoló szép hangja volt. Én már mosolyogva érkezek meg felé. - Goldie, ühmm... remélem, jobban vagy már - szólalok meg elbizonytalanodva. Megszeretném üdvözléskép ölelni, de valahogy még sem lépek oda. Lefagyva ott állok az ágyával szembe. Sosem féltem megölelni és megpuszilni gyerekként. Az arcának selymességeben és arany loknijai illatában pillanatokra megfürödni. - Aham. Itt vagyok. - kérdését sem hallottam igazán meg. Még inkább zavarodott tőmondatokban fejeztem ki magam. Mi van mégis velem? Kicsit megrázom, hogy elhessegessem és lerázzam a félelmemet. Odalépek hozzá, hogy segítsek felülni, de lekéstem erről, így az ágya szélére ülök le, míg a táskám a földön landol. - Hiányoztál nekem is. - mondom vidám rátekintve majd lesütöm a szemeimet - Olyan szürkék nélküled a kastély folyosói. Tudod, hozni akartam neked csokit, de valaki megdézsmálta a készleteimet, így hoztam neked valami mást. A táskámból melyben a könyveimet cipeltem elkotortam a egy marék rózsaszirmot. Mind a sárga különböző színárnyalatában pompázott, mivel beszíneztem őket. Marigold felé tartottam őket, hogy ő is lássa. Már izgatott voltam, hogy bemutassam neki, amivel készültem. - Szépek ugye? Színmegváltoztató bűbájt végeztem rajtuk, ezért ilyenek.
Vendég
Szer. Feb. 19, 2020 3:11 am
Albus & Goldie
Olyan jó látni Albust ilyen hosszú idejű megvonás után, hogy az már-már elmondhatatlan. Annyira természetes számomra, hogy amikor csak tehetem az időm nagy részét vele töltöm, hogy már ez a kis kiesés is nagyon megvisel. Igaz, hogy a mindennapokban sem mindig egyszerű az, hogy vele legyek. A különböző évfolyamok és házak eléggé megnehezítik ezt, hát még a teljesen másféle órarend, de általában mindig találok csak egy percet is egy nap, hogy ráköszönjek, vagy megöleljem a folyosón. Arról nem is beszélve, hogy azért elég sokszor tervezünk közös programokat is. Így most kifejezetten nagy felüdülés számomra, hogy végre megint láthatom. - Igen, már sokkal jobban. Sőt, szerintem már teljesen jól vagyok, de erről anyát elég nehezen lehet meggyőzni, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja. – Mondom sóhajtva kitárva a karjaimat ezzel is utalva az ágyhoz kötöttséghez, amit az idő előrehaladtával egyre inkább nehezményezek.
Annyira felvidít a fiú közelsége, hogy már engem sem igazán érdekel az, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Amikor leül az ágyra önkéntelenül is közelebb mozdulok hozzá, a könyvet pedig végleg az éjjeliszekrényre száműzöm. A szavaira halvány pír kúszik egyből az arcomra, a szívem pedig őrült ütemben kezd dübörögni a mellkasomban, pedig csak azt mondta, hogy én is hiányoztam neki. Ki érti ezt? Mindenesetre a szemeim boldogan csillognak és le sem tudom róla venni a pillantásomat, még akkor sem, ha közben szörnyen zavarban érzem magam. - Miért is nem lepődök meg? A csokira mindenki rájár. – Nevetek halkan, igyekezve belekapaszkodni ebbe, hogy ne tűnjek annyira zavartnak, mint amennyire vagyok. - Mit hoztál? – Kérdezem kíváncsian és még közelebb húzódok hozzá.
- Ó, nagyon szépek! – Mondom egy széles mosollyal, mikor meglátom a szép sárga színekben pompázó rózsaszirmokat. - Igazán nem kellett volna semmit hoznod. Elég már az is, hogy itt vagy. De azért köszönöm szépen, nagyon tetszenek. – Mondom gyengéden, majd pedig továbbra is gyönyörködve a rózsaszirmokban végig is simítok rajtuk, ezzel egy időben így Albus kezén is. Majd pedig még egy gyors puszit is adok az arcára, utána pedig természetesen megint zavarba jövök. Pedig emiatt nem kellene… ugye? Csak kifejeztem a hálámat. - Majd egyszer nekem is megtanítod ezt a bűbájt? – Kérdezem újra figyelemelterelésként, de valahogy nem nagyon szeretném elvenni a kezemet az övétől.
Vendég
Szomb. Feb. 29, 2020 10:47 pm
Goldie & Albus
Bajban vagyok-e még?
Hannah néni eltűnt és felszívódott. Végre megpillanthatom hosszú idő után Goldiet. Én csak mosolygok rá. Aztán rám tör az az elbizonytalanító érzés és ostobán se előre se hátra nem mozdulok. Látszik rajta, hogy már rég kiugrana az ágyából. Mégis semmit mondó mondatok, hagyják el a szám. Nem is tudom, pontosan mire válaszolok és mire nem. Az, hogy hiányoztam neki, mint a villám úgy csap belém. Össze kell szednem magam, ő csak Goldie. Az egyik jó barátom. Régen otthon a kertben fogócskáztunk és együtt mentettük meg az epret a csigáktól. Zászlós játékot játszottunk, csokibéka kártyákat cseréltünk, lejátszottuk a történelem legnagyobb csatáit az elképzelt szörnyetegek ellen. Most mégis, mintha sóbálvány átkot szórt volna rám Goldie. Amikor összeszedem magam elkések, hogy udvariasan segítsek. Már csak az ajándék maradt hátra, hogy átadjam neki és unalmát megtörjem egy varázslattal, amit csak neki tanultam meg. Miért izgulok ennyire? Ő csak az én Goldiem. Mosolygok magam elé, nem is merek ránézni, ahogy kíváncsian rákérdez, mit kap tőlem. Nem árulom el, legyen csak meglepetés neki. Kezeim közt a sokszínű sárga rózsaszirom, hagyom hagy csodálkozzon rajta, hadd ámuljon. Olyan aranyos ilyenkor, olyan lelkes. Ahogy hozzá ér a puha bőre a kezeimhez és úgy csodálja meg a szirmokat kissé összerezzenek, pedig már annyiszor megfogtuk egymás kezét. Azt hiszem, a puszi a negyedik főbenjáró átok, amitől még a szívem is hevesebben dobog. A szirmok a takaróra esnek. Megvakarom a fejem. Hogy lehetek ennyire béna? Elkezdem összeszedni a takarójáról a szirmokat és az egyik tenyerembe gyűjtöm. - Igen, persze megtanítom, amikor mindketten rá érünk - egy nagyot sóhajtok és tovább folytatom. Nem nézek rá, mert attól még inkább szétesnék - igazából ez csak az ajándékod egy kis része. Most csendben figyelj, ha elrontom, bajban leszek anyukád előtt. - Előveszem a pálcámat és felállok. A bal kezembe lévő szirmokra irányítom a pálcát. Ajkamba harapok, majd elkezdem. - Mobiliarbus - a szirmok elkezdenek lebegni a levegőben és amerre apró mozdulattal mozdítottam a pálcám arra mozognak szinte egységesen. A látvány még engem is magával ragad, de tudom, hogy ez a varázslat még Goldienak is menne, hisz ő is tanulta már az egyik bűbájtan órán. Egy újabb mély levegőt veszek és kifújom. Itt áll vagy bukik az egész el, a jó hangsúlyon és a jó pálca mozdulaton. - Aedificati rosam! - hangzott el az ajkaimról bűbáj. A lebegő szirmok elkezdenek egymáshoz tapadni egy fél perc elteltével egy rózsává áll össze. Úgy néz ki, ahogy elképzeltem. A halványsárgától egészen a sötétebb árnyaltú sárgáig egymás után sorba épült fel a virág. Óvatosan megszüntetem a lebegő varázslatot és Goldie felé nyújtom a sárga rózsát. - Tessék ez az igazi ajándékom. - mondom neki halkan. Talán nem ilyen bűbájt kellett volna megtanulnom. Ilyet talán csak az idősebb csajozós srácok csinálnak. Talán nem illik hozzám ez a felvágós hivalkodós stílus.
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 8:01 pm
Albus & Goldie
Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdett minden megváltozni Albus közelében. Nem tudok visszaemlékezni arra a pontra, amikor zavarba kezdtem jönni a puszta közelségétől, vagy attól, ha csak rám mosolygott, de valamikor megtörtént, és ez most is így van. Elég csak abba belegondolnom, hogy csak miattam eljött a gyengélkedőre, kockáztatva ezzel anya haragját, alaposan megmelengeti a szívemet, arról nem is beszélve, hogy még ajándékot is hozott nekem. Legszívesebben hosszan megölelném és el sem engedném, de azt még én is túl kínosnak érezném, hiába is vágyom rá olyannyira, megmagyarázhatatlanul. A puszi is teljesen hirtelen ötlet volt, az is főleg csak azért, mert annyira tanácstalan vagyok, hogy hogyan mutassam ki neki azt, hogy mennyire hálás vagyok. Nem tudom, hogy ezek a megmagyarázhatatlanul felbukkant érzések mit jelentenek, de mindannak ellenére hogy sokszor úgy érzem, hogy mind a ketten zavarban vagyunk, valahogy egyikünk részéről sem érzem úgy, hogy ez azért lenne, mert nem akarunk barátok lenni. Nem, erről szerencsére úgy vettem észre, hogy szó sincs, ami azért megnyugtató. Nekem legalábbis mindenképp. Albus a legjobb barátom, a jelenléte lassan nélkülözhetetlen a számomra.
- Rendben. Már most nagyon várom. – Mosolygok boldogan, mert a szavai csak megerősítenek abban, hogy ő is szeret velem lenni. Különben miért is egyezett volna bele abba, hogy még több időt töltsön velem, hogy megtanítsa azt a bizonyos varázsigét? Amikor azt mondja, hogy most csak csendben figyeljek, egyszerűen rábólintok, és valóban szó nélkül követem a cselekedeteit. El nem tudom képzelni, hogy hogy lehetne ez az ajándékom csak egy kis része, mikor már így is elképesztően nagy örömöt okozott nekem. Már pusztán azzal is, hogy csak megjelent a gyengélkedőn. Le sem veszem róla a szemeimet, amikor végül előveszi a pálcáját, és amint a rózsaszirmok lebegni kezdenek teljesen bele is feledkezek a látványukba. Igen, ismerem a varázslatot, de attól még az elém táruló kép továbbra is elképesztő. Albus pedig még ezt is tudja fokozni. Teljes elképedéssel nézek az összeálló rózsára, majd rá, amikor végül felém nyújtja. - Albus… – Mondom halkan, eléggé megilletődve, de aztán végül az érzelmeim megint teljesen eluralkodnak rajtam. Még át sem veszem a rózsát, de már ölelem, szorosan, el sem akarva őt engedni, úgy, ahogy már akkor meg akartam tenni, mikor belépett az ajtón. - Köszönöm. – Motyogom végül, továbbra sem érezve késztetést arra, hogy elengedjem. Túl jó érzés őt ölelni.
Vendég
Kedd Ápr. 21, 2020 9:00 pm
Goldie & Albus
Bajban vagyok-e még?
Nem tudom megfogalmazni. Nem megy. Mi ez az egész? Lily biztos azt mondaná, hogy ez a ... Én pedig, megráznám a fejem, mit tud arról a húgom? Mi csak gyerekkori barátok vagyunk. Ő az én kereszttestvérem és testvér iránt nem érezhetek szerelmet. Az nem helyes. Nem vagyunk vér szerint közeli rokonok. Mondaná a nagy okosok egyike szóval helyes is lehet az érzésem iránta. Beleőrülök és kínoz is. Tudom, hogy nem szánt szándékkal teszi, de a puszija után darabokra esek. Össze kell szednem magam. Tökéletes, hibátlan és kiváló. Mondaná az átváltoztatástan tanárom. Ép, hogy átnyújtanám a rózsát. Goldie letámad vagyis gyengéden átölel karjaival. Mi történik most velem? Ez egyszerre kellemes és kellemetlen is. Visszaölelem. Nincs más megoldás. Vajon ad még egy puszit vagy nekem kellene egyet adnom? Udvariasság szabályaiból most biztos trollt kapnék, de nincs ilyen óra. Hála, az iskola alapítóknak. - Szívesen. - nekem nem kell sok, hogy kínosan hosszú legyen számomra ez az egész. Mégsem engedem el rögtön még pár pillanatig ölelem, majd kissé elhátrálok tőle és az ágya szélén ülök. Az arcom úgy érzem, hogy tűzforrón ég. Belegondoltam, hogy nagyon rég voltunk kettesben. Mindig volt valaki a környéken, mikor beszélgetni akartam vele, de most tényleg nincs a környéken semmi és én nem tudom mit is mondjak. - Szóval, mikorra tervezi Hannah néni az ágyhoz kötöttség tilalmát feloldani? - kérdezem meg őt. Nagyon hiányzott már ez a közös együtt lét. Tudom, hogy mennyire aggódik érte az anyukája, hogy védi őt mindenki. Frankie, Keresztapám és még én is védem akaratlanul is. Szerencsétlen páros vagyunk, bajban ismerszik meg az igaz barát és mi sokat keveredtünk bajba az elmúlt évek során. - Szóval, mit szólnál ahhoz... - vakarom meg a tarkóm - ha a következő roxmortsi hétvégén együtt sétálnak le a faluba és töltenénk fel az édesség készletünket. Nekem fogyóban vannak a csokibékák és Bagoly Berti-féle drazsék.- majd mélyen elgondolkozom a dolgokon. Vajon tegyem hozzá, hogy jöhetnek a barátnő is. A gondolat, hogy ez valami más értelmet kap, mint a barátság, kicsit elbizonytalanít. - Megígérem neked, hogy nem fogunk itt a gyengélkedőn kikötni.- rákacsintok, mintha ez a bennem található kínos érzéseket jobban oldaná egyben bátorságot és erőt adna nekem ez a kis tettem. Lehet, hogy a hugrás barátaival tervez elmenni vásárolgatni vagy családi körben terveznek valamit, hisz ők megtehetik itt dolgozik Keresztapu, Hannah néni és Frankie is neki. Hiába tartoznak a családomhoz ők nem pofátlonkodok minden alkalommal Nev bához, hogy hallgassa meg a kínjaimat.
Vendég
Csüt. Ápr. 30, 2020 6:47 pm
Albus & Goldie
Az ölelés hosszúsága kezd egyre kínosabbá válni, mégis iszonyatosan nehezen veszem rá magam arra, hogy én is elhúzódjak. Szörnyen zavarban vagyok, így hagyom, hogy a hosszú, göndör fürtjeim az arcom elé hulljanak, ezzel is elrejtve ezt előle. Kell jó pár pillanat mire össze tudom szedni magam annyira, hogy végre újra ránézzek, és megint természetesen mosolyogjak, mintha nem lennének zavarba ejtő gondolataim vele kapcsolatban. Mindenki tudja, hogy elég nehezen tudom elrejteni az érzelmeimet, általában minden ki szokott ülni az arcomra, ezért még extrán nehezen tudok úgy tenni, mintha az előbbi kis közjáték nem történt volna meg, de legalább igyekszem, és már annak is jelentenie kell valamit, ugye? -Ez egy jó kérdés. – Válaszolom sóhajtva a kérdésére. - Mindennap megkérdezem tőle, de sosem kapok egyenes választ. – Mondom kicsit bosszankodva. Értem én, hogy meg kell figyelni, nehogy bármilyen rossz mellékhatást okozzon a kis baleset, de azért mindennek vannak határai és én már tényleg nagyon unom azt, hogy ágyhoz vagyok kötve. - Azt mondja, hogy mivel nem lehet tudni, hogy milyen problémák merülhetnek fel, ezért minden eshetőségre fel kell készülni, és ezért vagyok teljes megfigyelés alatt. Pedig már tényleg jól vagyok. Hiányoznak az órák és a gyógynövényeim. – Kivéve a sötét varázslatok kivédését, de az már egy másik dolog, hogy mennyire nem kívánkozok részt venni azokon az órákon.
A felvetése után egy pár pillanatig hosszan fürkészem őt, próbálva rájönni, hogy ez is egyike azoknak a baráti kiruccanásoknak, mint amikben eddig részünk volt, de nem nagyon tudok olvasni az arcában. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha már kitanultam volna a legilimenciát! Bár így belegondolva, akkor sem turkálnék a fejében, ha tudnék, akármennyire is szeretném megtudni, hogy mit gondol. Vagy csak én gondolnám úgy, hogy ebbe többet is bele lehetne gondolni, mint ami van? Lehetséges lenne, hogy csak megint túl nagy a képzeletem és azt szeretném hinni, hogy másképp gondolja, mint egyszerű baráti találkozót? Talán túl sokat gondolkozom, feleslegesen. Igazából teljesen mindegy, hogy hogyan hívott el, mert Albusról van szó. Vele mindig jól érzem magam, akkor is, ha az utóbbi időben kicsit… kínossá is váltak a dolgaink. -Persze, benne vagyok. Nekem sem árt feltölteni a készletemet, mindenemet elpusztítottam, miközben itt kellett feküdnöm. – Még úgy is, hogy azért elég sok édességet kaptam hála az ágynak kötöttségemhez. -Addigra pedig már csak kiengednek. – Teszem hozzá bizakodóan. Igyekszem továbbra is elterelni azokat a gondolataimat, hogy ez esetleg randi lenne… miért is hívna Albus engem randira? Nem… biztos nem tenné…
Halkan kopogtam be az ajtón majd benyitottam. Nem láttam Hannah nénit, így tovább mentem bátortalanul, mert úgy éreztem bármelyik pillanatban nyakon csíphet és kitessékel a teremből.
