Ha közvélemény kutatást tartanának a Roxfortban arról, hogy kik a legnépszerűbb diákok, akkor szégyen, nem szégyen, de sosem kerülnék fel arra a listára. Hiába vagyok Longbottom, sosem voltam kiemelkedően népszerű a többi diák körében, azt a szerepet a bátyám már régen megkapta. Ő volt az első, aki bekerült a kastély falai közé, arról nem is beszélve, hogy a rengeteg kitűnő eredményével és az iskola mellett végzett szakköreivel hamar a kiemelkedő diákok közé került, és igen csak sokan megismerték a nevét. Na és mi a helyzet Marigold Longbottommal? A nagy büdös semmi, és ez teljesen érthető is. Nem vagyok úgy igazán kiemelkedő semmiben, a tanulmányi átlagom is erősen változó, hiába van igazán jó érzékem néhány tantárgyhoz, van olyan is, amiben elképesztően ügyetlen vagyok. Mint például a sötét varázslatok kivédésében. Arról nem is beszélve, hogy a seprűkre még csak ránézni sem merek. Ez máris elég ahhoz, hogy egyből ne legyek a népszerűségi lista élén, sőt, ez egyértelműen megmagyarázza, hogy miért is néz mindenki át rajtam, a barátaimon kívül. A háztársaimmal ugyan kijövök, de az évfolyamtársaimmal sosem ápoltam túl jó kapcsolatot, főleg nem a népszerű lányokkal, akik minden egyes sarkon azt tárgyalják ki, hogy éppen milyen sminket, frizurát és ruhát vegyenek fel a következő pasivadászatukra. Ez annyira távol áll tőlem, mint a repülés, és ezeket a bizonyos lányokat minden szituációban igyekszem is elkerülni, mert nem igazán jövünk ki jól.
Ők nehezményezik azt, hogy nem veszek részt annyira a társasági életben, hogy jobban szeretem apa és a növények társaságát, arról már nem is beszélve, hogy hozzájuk képest sokkal visszafogottabban és kevésbé követve a boszorkánydivatot öltözködöm. Eddig minden egyes alkalommal, amikor keresztezték egymást az útjaink megajándékoztak egy-két nem túl szép megjegyzéssel, de nem igazán vettem magamra, úgy voltam vele, hogy mindenkinek lehet más a véleménye, és nem muszáj, hogy kedveljenek, hiszen amúgy is eléggé máshogy gondolkozunk bizonyos dolgokról. Viszont ezek után igyekeztem őket minél messzebbre elkerülni: egyrészt azért, mert nem akartam nekik bosszúságot okozni azzal, hogy engem látnak, másrészt magamat sem nagyon szerettem volna kitenni ilyen stressznek.
A mai nap viszont kicsit másképp alakult. Már bőven a délután derekán jár, én pedig eddig a könyvtárban ütöttem el az időt, alaposan megszenvedve az egyik svk dolgozattal. Gyanútlanul indulok el a klubhelyiség felé, és kissé fáradtan, mert ez a tantárgy tényleg mindig problémákat okoz, amikor hirtelen abba a bizonyos ellenszenves lánycsapatba botlok. -Kit látnak szemeim, csak nem a kis Longbottom? Eltévedtél? – Kérdezi az egyikük gúnyosan. Igyekszem teljesen elengedni a fülem mellett a hangsúlyt és a kérdést is, és tovább indulni, de úgy látszik most kifejezetten rossz hangulatban sikerült beléjük szaladnom. -Csak nem megint el akarsz menekülni? – Kérdezi egy másik, és mielőtt még észbe kaphatnék már mind az öten körbevesznek. - Szeretnék visszamenni a klubhelyiségembe. – Mondom halkan, igyekezve kikerülni a zárt körből, de amint elindulnék valamelyikük elém áll. Önkéntelenül is erősebben szorítom a mellkasomhoz a kikölcsönzött könyveket. - Szánalmas vagy és jelentéktelen. – Köpi a szavakat a harmadik. Egészen összehúzom magam, és habár próbálom ezt is teljesen figyelmen kívül hagyni, a szavai mélyen a lelkembe ivódnak. El akarok tűnni innen. Szeretnék olyan valaki lenni, akit nem tudnak megrázni az ilyen megjegyzések. -Egy senki vagy. – Hangzik el egy újabb sértés. Valami növekszik bennem, amit a legjobban talán haragként jellemeznék. Hiszen mit tettem ellenük? Minek köszönhetem azt, hogy így bánnak velem? Miért kellene elhinnem bármit is, amit mondanak? De egyelőre képtelen vagyok bármit is tenni. Csak egészen lehajtva a fejem hallgatom az újabb és újabb sértéseket, lassan annyira szorítva a könyveket, hogy félő még bajuk esik.
Vendég
Szomb. Feb. 29, 2020 12:30 am
Goldie & Frankie
A prefektusok nagy része a háta közepére sem kívánja az éjszakai járőrözéseket, de én szeretem minden pillanatát. Éjszaka még arányaiban véve csend van, és tudok gondolkodni. Ilyenkor hallom igazán a gondolataimat, ilyenkor jutnak eszembe a legjobb ötletek a DÖK-ba, a legvitathatóbb témák a vitaszakkörbe és a legkreatívabb témák egyes tantárgyi beadandókhoz. Nem véletlen tehát az, hogy a DÖK-gyűléseken elsőként vállalom majdnem az összes járőrözést, míg másokkal csak nehezen töltődnek meg az időpontok. Így legalább könnyebben tudok válogatni a jó időpontok közül. A gyűlésnek korán vége lett, ez csak egy beosztás és rutinmegbeszélés volt. Nem tűztünk semmit napirendi pontnak, ezért hamar szabadulok, még világosban. Három óra lehet talán, de nem néztem rá az órámra, ahogy kiléptem az ajtón, mert a fényviszonyokból is látszott, hogy sehonnan sem fogok elkésni. Ilyenkor már nincs több programom a vacsorán és a járőrözésen kívül. A nagyterem felé veszem az irányt, hátha ezen a korai órán találok valamiféle vacsorakezdeményt az asztalokon, de talán a kései ebéddel több szerencsével járhatok - már ha eljutok egyáltalán a földszintig, mert gyanús jelenetnek leszek az egyik szűkebb folyosón szem- és fültanúja. - Szánalmas vagy és jelentéktelen. - nem látom, hogy a már számomra jól ismert lánybanda kit áll körbe, de nem akarom a véletlenre bízni. Túl sokszor történt már ilyesmi Goldie-val ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy továbbmenni. Az pedig, hogy nem hallom a hangját, koránt sem nyugtatólag hat rám. A sírba fogják kínozni, ha ez így folytatódik. Akkor viszont ők is elkezdhetik intézni vagy intéztetni a temetésüket. - Egy senki vagy. -közelebb lépek a verbuválódott tömeghez, és próbálom meglátni, hogy kit is zárnak ebbe a geometriailag szabályos körbe. Nem látom, ezért inkább reagálok az elhangzottakra. Egyébként sem hagynám szó nélkül, de mivel bizonytalan vagyok, egyértelmű, hogy elsődlegesen a húgomért aggódok. - Akkor bizonyára magadban beszélsz. - automatikusan, egy emberként kapja fel mindenki a fejét, majd nyílik a kör, mint egy elbaszott filmjelenetben, és meglátom - francba! - a húgomat... Ezt nem hiszem el! Végignézek a lányokon, mintha meg akarnám őket jegyezni, pedig már rég ismerős az arcuk, így erre semmi szükség. Mindenkin látszik, hogy legszívesebben lelépne, ezért nem is húzom sokáig a kínos pillanatot, hanem intek a fejemmel, hogy tűnés innen, és megvárom, hogy leforduljanak a sarkon, csak utána lépek oda aggódva a testvéremhez, és magamhoz ölelem. - Szeretnél beszélni róla? Vagy bármi másról...
Vendég
Hétf. Márc. 02, 2020 7:15 pm
Frankie & Goldie
Behunyom a szemeimet és kapaszkodok a könyveimbe, remélve, hogy ez majd segít elszublimálnom a helyszínről. De ez túl nagy kérés és én is tudom, hogy hiába próbálok bemenekülni a saját magam nyújtotta kis biztonságos világba, ahova mindig szoktam, ha bármi problémám van, ez itt most nem fog működni. Az a megmagyarázhatatlan düh sem nagyon akar belőlem elmúlni, és akármennyire is igyekszem magam lenyugtatni, nem sikerül. Már csak egy egészen kicsi hajszál választ el attól, hogy tőlem teljesen szokatlan módon félrelökjem az éppen előttem lévő lányt, amikor meghallom Frankie hangját. Egyből kinyitom a szemeimet, a lányok pedig el is hallgatnak, mintha a bátyám, csak némítóbűbájt szórt volna rájuk. Megkönnyebbültnek kellene lennem és hálásnak, de valamiért mégsem érzem ezt. Sőt… a tehetetlenség érzése kezd egészen eluralkodni rajtam, mert megint Frankienek kellett megmentenie. Frankienek, akinek bőven van elég baja és dolga anélkül is, hogy utána rohangáljon, aggódva azért, hogy ne essen semmi bajom. Bosszant, bánt és dühít egyszerre, az érzések csak úgy kavarognak bennem, kitörésre képtelenül. A zaklatóim már rég eltűntek, de én továbbra is dermedten állok egy helyben, magamhoz szorítva a könyveket, szinte minden izmomban remegve, és nem, nem azért, mert a lányok annyira megbántottak volna, akármennyire is tapostak belém jó alaposan.
Frankie ölelése sem jut el először a tudatomig, annyi mindennel küszködök egyszerre, hogy kell jó pár pillanat, mire felfogom, hogy ölel és hogy beszél hozzám. Minden más helyzetben imádnám az ölelését, örömmel fogadnám, élvezném a belőle áradó biztonságot, de ez most nem az a pillanat. Nagyon nem. A testem még jobban megmerevedik, mintha csak valaki sóbálványátkot szórt volna rám, és nagyon hosszú pillanatokig nem szólalok meg és nem is viszonozom a testvérem ölelését. Ami eddig még soha nem történt meg. - Miért csináltad? – Kérdezem halkan, még önmagam számára is idegenül csengő hangon. Szinte már-már dühösen, ami pláne nem jellemző rám. - Miért van az, hogy mindig én vagyok az, akiért aggódni kell? – Szakad ki belőlem, és folytatva a megkezdett sort, azokkal a dolgokkal, amiket még sosem tettem eddig, eltolom magamtól Frankiet. - Miért kell mindig engem megvédeni? Miért vagyok ennyire életképtelen? – Kérdezem már szinte csak magamtól nem tőle, kezdve teljesen kiborulni. Leejtem a könyveket a kezeimből és átkarolom saját magamat, mintha ez bármit is segíthetne a lassan, de biztosan teljesen felgyűlő haragon és tehetetlenségen. Képtelen vagyok Frankie szemeibe nézni, főleg nem most, mikor érzem, hogy a könnyeim megállíthatatlanul árasztják el a szemeimet és kezdenek megindulni lefelé az arcomon. Indulatosan törlöm le az összeset, mert én tudom, hogy nem azért jelentek meg, mert szomorú vagyok. Nem. Ezek a düh és a tehetetlenség könnyei voltak, de az ezer százalék, hogy ilyen többé nem fog történni. Nem fogok sírni senki előtt. Pláne nem olyan ember előtt, akitől azt akarom, hogy ne úgy kezeljen, mint egy porcelánbabát.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 3:17 pm
Goldie & Frankie
Emlékszem, amikor még engem is piszkáltak az első éveimben. Mindig én voltam Neville Longbottom fia a leginkább pejoratív értelemben, és ez nem tett jót a saját személyiségemnek. Nincs annál rosszabb, ha az embert nem egy korábbi énjéhez, hanem valaki máshoz hasonlítanak. értem én, hogy ő az apám, én is belőle vagyok, de attól még nem vagyok köteles tükörképeként járkálni a folyosókon, mert nem vagyok olyan, amilyennek mindenki hisz. Nem vagyok Neville, nem vagyok Frank bácsi sem. én csak egy egyszerű, ártalmatlan, tanulni vágyó Longbottom vagyok, aki bár nagy nevek és mindenféle hősök leszármazottja, mégiscsak egy saját álmokkal rendelkező fiatal, nem pedig egy alakítható massza. Köszönöm az aggodalmat emberiség, van önálló tudatom, el fogom tudni dönteni, hogy mit akarok kezdeni magammal és az életemmel. De úgy tűnik, nhogy Goldie még nem tart itt. Nem elégelte meg a mások által ráaggatott sztereotípiákat, amik közül szinte semmi sem igaz. Nem érdemli meg ő sem, ahogy senki más, hogy így bánjanak vele, én mégsem tudok mit tenni. Mardos a bűntudat, hogy nem tudok neki segíteni, de egyszerűen nem is segíthetnék neki. Bármennyire fáj ezt mondanom, jelen esetben csak gondolnom, magának kell megoldania ezt a problémát, ahogy nekem is. Én csak tanácsokat tudok adni neki és azt a kevéske tapasztalatot, ami egy tizenöt éves srácban megterem. Az pedig valljuk be, hogy nem túl sok. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy furcsán viselkedik, szokatlanul reagál az ölelésemre. Nem ölel vissza, nem is bújik közelebb, pedig mindig ez történik. Itt ezek szerint sokkal nagyobb baj lehet, mint gondoltam. Hjaj, Goldie! Hogyan tudnék segíteni neked? - Miért csináltad? - kicsit zavarba jövök a furcsa kérdéstől. Mert szeretem? Mert segíteni akartam? Mert bármily hihetetlen, de a húgom, és felelősnek érzem magam miatta? Nem tudok válaszolni. Ha bármit mondanék, szerintem csak rosszabb lenne, de nem is hagyja, hogy magyarázkodjak, kiakadjak vagy szabadkozzak. Más kérdés, hogy eszem ágában sem volt bármelyikben belekezdeni. - Miért van az, hogy mindig én vagyok az, akiért aggódni kell? - ellök magától, én pedig nem ellenkezek. Elengedem, és kicsit arrébb is állok. Nem akarok nagyon rászállni, mert tudom, hogy ennek milyen eredménye lett apa és köztem. Az egyetlen húgommal nem akarok így járni. Nem akarom elveszíteni a testvéremet amiatt, hogy ráerőltetem a szeretetemet és a törődést. Nem akarok apa lenni. - Mindig a legkisebbért szoktak aggódni, de ez nem jelenti azt, hogy kell is, vagy azt, hogy aggódunk. - felvonom a szemöldökömet. Ha annyira nem akarja, hogy aggódjunk érte, akkor oldja meg a problémáit, és nem fogunk aggódni. De még nem tart ott, és ez nem baj, mert mindenkinek más a ritmusa, de ha már megsértődik ezen, az azt jelenti, hogy elindult az önállósodás útján. Legalábbis ez velem így volt azt hiszem másodikban. - Miért kell mindig engem megvédeni? Miért vagyok ennyire életképtelen? - sóhajtok a kérdésére, és ahogy puffannak a földön a könyvei, lehajolok, hogy toronyba rendezve a fal mellé tegyem le őket. Legalább addig sem zavar senkit, aki elmegy a folyosón, de ha valaki mégis belerúgna, az megnézheti magát egy denevérrel az arcán. Ugyan figyeljen már mások dolgaira, még ha a sajátjára nem is képes vigyázni! Mindegy, ilyen nem történik... - Nem vagy életképtelen. Okos vagy és kreatív, csak még nem gyűjtöttél elég bátorságot ahhoz, hogy a sarkadra állj. De egyszer sikerülni fog, csak légy türelmes vagy akaratos. - felállok, és bár nem ölelem meg, legszívesebben ezt tenném. Nekem is jó érzés.
Vendég
Hétf. Ápr. 20, 2020 8:56 pm
Frankie & Goldie
Nagyon szeretem a családomat, mindenkit más miatt, de ugyanolyan feltétel nélkül, viszont vannak olyan dolgok, amiket nem egyszerű feltárni előttük, főleg akkor nem, ha még önmagam miatt sem igazán sikerül. Vannak olyan dolgaim, amiket még magamnak sem vallok be, és vannak olyanok, amiket már igen, de annyira szégyellem őket, hogy másnak eszem ágában sincsen beszélni róla, és ez utóbbi helyzet ebbe a kategóriába tartozik. Tudom, hogy egyikük sem ostoba, és előbb-utóbb biztosan a fülükbe jutna az, hogy rám szálltak és szekálni kezdtek ezek a lányok, de az még rosszabb lenne, ha beismerném, hogy segítségre van szükségem, mert annyira gyenge és béna vagyok, hogy még ennyit sem tudok elviselni. Hogy még emiatt sem vagyok megfelelőképp kiállni magamért, hiába ez a helyzet. Viszont soha nem is leszek képes rá, ha mindig hagyom, hogy a bátyám, vagy a szüleim oldják meg helyettem ezeket a problémákat, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel csak még inkább célponttá válok majd azok számára, akik szinte sportot űznek abból, hogy megtalálják a leggyengébb láncszemet, hogy aztán a halálba gyötörjék őt. Nem akarok a leggyengébb láncszem lenni. -Ó, dehogynem. Mindig én vagyok az, akit védelmezni kell és nem azért, mert én vagyok a legkisebb és ezt te is tudod, csak túl kedves vagy, hogy kimondd. – Mondom keserűen, még mindig küszködve a rakoncátlan könnyeimmel, amik minduntalan elő akarnak bukkanni.
-Én türelmes vagyok. Annyira türelmes vagyok, hogy azt hittem, ha nem foglalkozom velük, akkor szépen lassan abbahagyják és mindenki mehet a saját dolgára. – Tényleg ezt gondoltam. Ez volt a taktikám, hogy egyáltalán nem veszem figyelembe a szavaikat, akármennyire is gázolnak vele a lelkembe, próbálom őket nem komolyan venni, mert az eszemmel tudom, hogy bárkivel ezt csinálnák, aki gyengeséget mutatna előttük, mert ezt élvezik. Mert van olyan beteg elméjük, hogy csak ettől érzik magukat feljebbvalónak másoknál. -De nem hagyták abba. – Mondom szinte suttogva, és majdhogynem reszketve veszek levegőt. - Sőt, mintha ez csak még inkább arra ösztönözte volna őket, hogy piszkáljanak. Hol működik itt a pszichológia? A könyvekben mind azt olvastam, hogy ez beválik, és hogy ezután békén fognak hagyni, de nem… nem történt meg. – Szégyenkezve előkutatok egy zsebkendőt és gyorsan megtörlöm vele az arcomat és a szemeimet, és igyekszem lenyugodni, mert nem szeretnék Frankie előtt összeomlani. - Bocsánat a kifakadásért. Nem vagyok a legjobb formámban. – Mondom halkan, de nem nézek a szemeibe, és továbbra sem tűnik úgy, hogy igazán megnyugodtam volna, hiába sokkal összeszedettebb a hangom.
Vendég
Hétf. Ápr. 27, 2020 1:54 am
Goldie & Frankie
- Ó, dehogynem. Mindig én vagyok az, akit védelmezni kell és nem azért, mert én vagyok a legkisebb és ezt te is tudod, csak túl kedves vagy, hogy kimondd. - na jó ez baromi rosszul esett. Hát kösz, baszki! Igen, nyilván nincs jobb dolgom, minthogy én legyek a szuperhőse. Prefektus vagyok, Merlin szaros-húgyos alsógatyájára, ez a feladatom! Nem tudtam, hogy ő van a lányok körgyűrűjében, nem tudtam, hogy már MEGINT őt védem meg, csak kieresztettem egy kicsit a hangomat meg a hatalmamat. Bárkiért megtettem volna, vagy legalábbis meg akartam volna érteni a szituációt. De így, hogy ő a kvázi áldozat, mert nem tudok rá mást mondani, így nem kellett megértenem semmit. Egyből tudtam, hogy mi történt, és tudom, hogy egyszer meg fogja oldani, de még nem tart ott. Francba már, még nem is kell ott tartania. Az ilyesmi elég sok idő, ha nem született szócsőként születik az ember, aki fossa magából a hülyeségeket, mint én. Ez sem mindig jó egyébként, félre ne értse bárki. De tudni kell kezelni, és én úgy vélem, hogy lassan már egész jól fog menni, hogy néha csöndben is legyek, és már be is tudom lőni, hogy mi erre a legjobb pillanat. Persze vannak még ilyen téren hiányosságaim. - Kedves, hát persze! Még szép, hogy segítek bárkinek, aki ilyen helyzetbe kerül. Nem csak neked, hanem mindenkinek. Mert ez a feladatom, erre neveztek ki. Érted? És igen, szeretlek, imádlak, de nem láttalak a kör közepén, ezért nem tudhattam, hogy téged védelek éppen meg. Szóval igazán hálás lennék azért, ha nem drámáznál egyből, hogy mennyire aggódunk is érted! - na jó, most lehet, hogy a kelleténél egy kicsit durvábban fogalmaztam, de már kezd betelni az a bizonyos teleszart hócipő. Éljen a barna hó, éljen a fehér szar! - Én türelmes vagyok. Annyira türelmes vagyok, hogy azt hittem, ha nem foglalkozom velük, akkor szépen lassan abbahagyják és mindenki mehet a saját dolgára. - sóhajtok egyet. Hát persze, mindenki ettől várja a megváltást, de ehhez valójában sokkal erősebbnek kell lenni, mint azt bárki is hiszi. Tűrni azt, hogy folyamatosan megaláznak, mindig te vagy a célkeresztben, és várni azt, ami talán soha nem következik be. Mert nem tudni, hogy be fog-e valaha következni az, amit a könyvek és a szaktekintélyek oly magasztosan festenek le. Általában nem. - De nem hagyták abba. Sőt, mintha ez csak még inkább arra ösztönözte volna őket, hogy piszkáljanak. Hol működik itt a pszichológia? A könyvekben mind azt olvastam, hogy ez beválik, és hogy ezután békén fognak hagyni, de nem… nem történt meg. - most sem. Nem is vártam mást, nem is várhattam mást. Sajnálom a húgomat, legszívesebben szorosan magamhoz ölelném, leülnék vele a hideg kőre, az ölembe húznám, hogy fel ne fázzon, és addig nem engedném el, amíg el nem alszik. De nagyon rég volt, hogy utoljára ezt csináltuk, és akkor én is vele aludtam el, együtt, és nem a kövön, hanem egy kényelmes ágyban. Valamint nem is volt ilyen rossz helyzetben, nem volt ennyire kétségbeesett. Egyszerűen minden más volt, minden boldogabb volt, mint most. - Ne erre játssz, mert nem érdemes. Sokkal emberpróbálóbb, mintha leordítanád a fejüket, vagy behúznál nekik egyet. Persze, csak óvatosan, ha ilyesmire vetemednél véletlenül. - persze én sem hiszem, hogy a húgom bárkit is bántana. Egyszerűen nincs meg benne az az elemi gonoszság, ami ehhez kellene. És nála szerintem a düh és a keserűség sem lenne elegendő motiváció, hogy valakinek például rendesen beverje az orrát. Pedig azt nagyon szívesen megnézném, és az első sorból szurkolnék neki. Hajrá, tesó! - Bocsánat a kifakadásért. Nem vagyok a legjobb formámban. - elmosolyodok, és a falnak támaszkodva ráülök a sarkamra. Remélem, hogy leguggol mellém, vagy mostmár tényleg kifakad, mert szerintem akkor igazán meg tudna könnyebbülni. Sok emberen segít, ha kiabálással vezeti le a feszültséget, és ha ez Goldie esetében is így van, ám legyen. Én még végig is hallgatom a kifakadásait, mert csak büszke tudok lenni rá, mérges emiatt semmiképp. - Engedd ki nyugodtan. Lehet, hogy jobb lesz tőle. De tudod mit? Megedzhetlek egy kicsit a következő találkozótokig, és akkor talán elég érzelem gyűlik össze benned, hogy kifakadj. Rájuk, ami elrettentheti őket. Az egyik negyedéves így rázta le pont ezt a bandát. Nálad is beválhat. - ismét felállok, és egy kicsit megmozgatom a lábaimat, mert a guggolásban elgémberedtek. Odalépek a testvéremhez, és csak azért is megölelem. Úgy érzem, muszáj éreztetnem vele, hogy rám bármikor számíthat, és nem az a fajta testvér vagyok, aki elküldi a melegebb égtájak felé. - Csak szólj, rendben? Bármikor!
Vendég
Csüt. Május 14, 2020 8:32 pm
Frankie & Goldie
Szinte érzem, hogy a szavaimmal sikerült eléggé megbántanom, pedig nem ez volt a szándékom. Legszívesebben már rohannék is hozzá egy szoros ölelésre, bízva abban, hogy az mindent megold, de nem teszem, mert tudom, hogy attól csak még jobban elgyengülnék. Furcsán működik az ember, ha senki sem öleli át, vagy nem kérdeznek rá arra, hogy van-e valami baja, akkor minden normális kerékvágásban halad. Nem érzi a késztetést arra, hogy sírjon, sem azt, hogy kiakadva tomboljon, meg tudja játszani azt, hogy minden rendben van, hogy tökéletesen tudja kezelni a helyzetet. El tudja játszani, hogy nem történt semmi, de amint valaki érdeklődni kezd, valaki felfigyel rá, hogy valami nem okés, mintha egy gát szakadna át. Egy gát, ami addig visszatartotta a visszafojtott érzéseket. - Mert te vagy mindenki megmentője. - Mondom halkan, mindenféle gúnyos felhang nélkül. - Nem akartalak megbántani, de azt el kell ismerned, hogy akkor is a megmentésemre siettél volna, ha pontosan tudod, hogy ki áll a kör közepén. - Teszem hozzá továbbra is eléggé halkan, és még mindig erős késztetést érzek arra, hogy megöleljem, de helyette inkább továbbra is magamat ölelem át, hogy legalább a látszatát megtartsam annak, hogy nem viselt meg annyira ez az egész, mint amennyire valójában.
- Ismersz már annyira, hogy tudd, sosem tennék ilyet. Soha nem voltam a nagy szavak embere, nem tudom őket ügyesen, és frappánsan elküldeni őket, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal. Merlin szerelmére, még káromkodni sem tudok rendesen! - Csóválom meg a fejem, egy apró sóhaj kíséretében. - Úgy irigylem azokat, akik képesek az ilyenekkel nem foglalkozni és élni tovább a kis életüket, mindenféle atrocitás nélkül, büszkén vállalva azt, hogy olyanok, amilyenek. Nekik nem kell törniük magukat azért, hogy erősebbek legyenek, hogy meg tudjanak maradni önmaguknak, mikor ennyire nagy a nyomás, sok oldalról. Miért olyan nagy kérés az, hogy nyugodt környezetben tudjam azt csinálni, amit szeretek? - Kérdezem ezt inkább magamtól, mint Frankietől. - Miért baj az, hogy engem nem érdekelnek a sminkek, se a divat, se az, hogy fiúkkal foglalkozzak, és randizgassak, csak azért, hogy elmondhassam magamról, hogy igen, nekem már volt barátom? Vagy éppen azt, hogy már csókolóztam, és hogy már le is feküdtem vele… mert mostanában ez a divat. De engem nem érdekel! Én nem akarok ilyen lenni, sem beállni a sorba, sem bulikba járkálni, hogy aztán hulla részegre igyam magam, annyira, hogy a világomat se tudjam, engem jobban érdekelnek a növényeim és a könyveim… Miért olyan nehéz ezt elfogadnia másoknak? Mi ebben a bűn? - Fakadok ki megint egy kicsit, habár nem feltétlenül pont a bátyámmal kellene ilyen dolgokról beszélgetnem.
- Hogy érted azt, hogy megedzenél? - Kérdezem tőle kíváncsian, sokkal inkább lenyugodva, mint amennyire az előbb voltam, lehet, hogy ez a kibeszélés dolog tényleg segített egy kicsit. - Tanítasz jó, visszavágós szövegeket amikkel nem égetem le magam még jobban? Vagy abban, hogy hogyan küldjem el őket melegebb éghajlatra, ahelyett, hogy lefagynék, és nem mondanék semmit, mint az előbb? Vagy másra gondoltál? - Az érdeklődés már felcsillant a szememben, ami jelzi, hogy valóban érdekel a lehetőség, még akkor is, ha nehezen fogadok el bárkitől is segítséget, mert ezzel úgy érzem, hogy megint csak a gyengeségemet bizonyítom. Aztán Frankie hirtelen átölel, én pedig elveszek. Az arcomat a mellkasába fúrom és szorosan hozzábújok, közben pedig úgy kapaszkodok belé, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. - Ezt most miért kellett…? - Kérdezem megremegő hangon, de a szavaimmal ellentétben eszem ágában sincs kibontakozni az öleléséből, helyette a testem elárul, és védelmet keresve még jobban bújik hozzá. Újra vissza kell tartanom a könnyeket, pedig azt hittem, hogy ezen a fázison már túl vagyok. De a testvérem ölelése újra elgyengített, és ráébresztett, hogy mekkora szükségem is van arra, hogy mellettem legyen.
Vendég
Csüt. Júl. 16, 2020 5:03 am
Goldie & Frankie
Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Ritka az ilyen, de ténylegesen tanácstalan vagyok Goldie helyzetével kapcsolatban. Nem szeretném megsérteni azzal, hogy alábecsülöm, és nem szeretném igazán magára hagyni sem. Nem tudom, hogy a köztes megoldások mennyire lehetnek így hatékonyak. Lehet, hogy túlaggódnám azokat is. Az elbagatelizálásra sokkal kevesebb az esély, de persze ez is megeshet. - Mert te vagy mindenki megmentője. Nem akartalak megbántani, de azt el kell ismerned, hogy akkor is a megmentésemre siettél volna, ha pontosan tudod, hogy ki áll a kör közepén. - ezt semmiféleképpen nem cáfolhatom, és nem is cáfolom, elvégre igaza van. Ha tudom, hogy ő van ott, még személyesen be is húzok mindnek egyet-egyet. De későn tudtam meg, így elveszett a meglepetés ereje. - Ha nem is mindenkié, de a tiéd mindenképp. És ezt ne vedd sértésnek. Csak azért teszem ezt, mert sokszor nekem is szükségem van mások segítségére, és tudom, hogy milyen nehéz ezt kérni. - ez még igaz is, akármennyire feltűnési viszketegségről beszélnek sokan velem kapcsolatban. Pedig én csak szeretek segíteni az embereknek. Ezért vagyok például a diákönkormányzat tagja is. Mindenesetre titkon mardos a fájdalom, hogy Goldie nem igazán kér a segítségemből. - Ismersz már annyira, hogy tudd, sosem tennék ilyet. Soha nem voltam a nagy szavak embere, nem tudom őket ügyesen, és frappánsan elküldeni, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal. Merlin szerelmére, még káromkodni sem tudok rendesen! - csak lassan ingatom a fejemet. Nem is kell tudnia, sosem venném a szívemre, ha megtanulna. Ki lehet engedni a dolgokat anélkül is. - Ha ez egy kicsit megnyugtat, én sem vagyok káromkodásban a legjobb. - inkább a beszólások mennek jól. Ez pedig nem jó minden esetben. Főként akkor nem, amikor apának szólok be. De azért nem árt, ha ő is tudja, hogy van eszem és szemem is, hogy meglássam, mi folyik a világban. Nem szeretem, ha beleszólnak az életembe, márpedig ezt csak beszólásokkal akadályozhatom meg bizonyos időközönként. Legalábbis az ő esetében ez így van. Anya meg sokat dolgozik, nem nagyon kritizálja egyik döntésemet sem. Nem is hiányzok igazából. Ez normális egyáltalán? - Úgy irigylem azokat, akik képesek az ilyenekkel nem foglalkozni és élni tovább a kis életüket, mindenféle atrocitás nélkül, büszkén vállalva azt, hogy olyanok, amilyenek. Nekik nem kell törniük magukat azért, hogy erősebbek legyenek, hogy meg tudjanak maradni önmaguknak, mikor ennyire nagy a nyomás, sok oldalról. Miért olyan nagy kérés az, hogy nyugodt környezetben tudjam azt csinálni, amit szeretek? - kissé elképedek ezen a monológon. Nem a leghosszabb monológ, amit hallottam eddigi életem során, de kétségkívül az egyik legütősebb. Főleg, hogy a húgomtól hallom. - Azt az állapotot már nem életnek hívják. De idővel meg fogod tanulni, hogy engedd el azokat a dolgokat, amik számodra csak kárt okoznak, semmi hasznot. Vagy azt is megtanulod, hogyan ignorálj másokat, hogy szólj vissza. Ezeket folyamatosan tanulna az ember. Eleinte még béna, aztán egyre jobb lesz. Ha gondolod, gyakorolj rajtam, ha éppen idegesítelek. - a végén még rá is kacsintok. Nem tűnik olyan lánynak, aki ne tudná ezt megtanulni. Elvégre az élet folyamatos tanulás. Nem véletlen, hogy szeretek tanulni, ezzel tudok csak igazán fejlődni ezen a pokolbéli helyen. - Miért baj az, hogy engem nem érdekelnek a sminkek, se a divat, se az, hogy fiúkkal foglalkozzak, és randizgassak, csak azért, hogy elmondhassam magamról, hogy igen, nekem már volt barátom? Vagy éppen azt, hogy már csókolóztam, és hogy már le is feküdtem vele… mert mostanában ez a divat. De engem nem érdekel! Én nem akarok ilyen lenni, sem beállni a sorba, sem bulikba járkálni, hogy aztán hulla részegre igyam magam, annyira, hogy a világomat se tudjam, engem jobban érdekelnek a növényeim és a könyveim… Miért olyan nehéz ezt elfogadnia másoknak? Mi ebben a bűn? - úgy tűnik, hogy a mostani szituáció nagyon kiverte a biztosítékot a húgomnál. Sosem láttam még ilyennek, és sosem hallottam még ekkora elkeseredettséggel beszélni. Őszíntén meglep, és csak pislogni tudok párat, mielőtt tudatosítom magamban, hogy igen, ezt az én testvérem mondta. Nem is nagyon sikerül értelmes választ kinyögnöm... - Ezek inkább ne is érdekeljenek. Jók azok a növények, a fiúk meg majd jönnek, udvarolnak. Meg fogod taláni az utat, amelyiket szántak neked az égiek. Nekem sincs barátnőm, meg nem is nézegetem nagyon a lányokat. - csak a nőket, de ez egy egészen más téma. Nem kell tudnia, hogy ki iránt vonzódok jobban, mint azt szabadna. És van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az asztronómiatanár például kifejezetten gyanús nekem, Kamenskyről nem is beszélve. Lehet, hogy rajtuk kellene tartanom a szemem. - Hogy érted azt, hogy megedzenél? Tanítasz jó, visszavágós szövegeket amikkel nem égetem le magam még jobban? Vagy abban, hogy hogyan küldjem el őket melegebb éghajlatra, ahelyett, hogy lefagynék, és nem mondanék semmit, mint az előbb? Vagy másra gondoltál? - nemet intek a fejemmel. Ugyan már, én ehhez nem lennék túl jó. Inkább olyanra bízom ezt, aki tényleg menő a beszólásokban, és nagy az arca. - Inkább keresek neked egy olyan lányt, aki tud segíteni ebben. Az én beszólásaim sem épp a legerősebbek, csak a prefektusi jelvény felerősíti őket. Ha ez így neked jó, persze csak akkor keresem meg azt a bizonyos tanárodat, akire gondolok. - az utolsó mondatot már félig az ölelés közben mondom neki, de remélem, hogy a nagy mozgolódás nem veszi el a hangomat. Nem szeretem ismételni magam. Főként úgy, hogy nem ellenkezik Goldie sem. Érzem, hogy jót tesz neki ez az ölelés, akármennyire is tetteti azt, hogy milyen erős. Bocs tesó, de nem hiszem. Én sem lennék az egy ilyen banda után. - Ezt most miért kellett…? - ez csak szerintem egyértelmű? Mindegy, elmondom neki is. Megérdemli ezt az aprócska kis tudást. - Mert az összes kemény embernek szüksége van szeretetre és támogatásra. Főként a vadorzó bátyjától. - suttogom neki, és igyekszem minél jobban magamhoz húzni. - Ha benne vagy te is, ebből hagyjuk ki még egy kicsit apát meg anyát, jó? - nem hiszem, hogy jót tenne neki és a szüleinknek, ha tudnának erről az esetről. Tudom, hogy Goldie túl fogja tenni magát ezen az időszakon. Hiszek benne.- Na de gyere, elkísérlek a klubhelyiségedig. Sötétedik.
