Imani Akingbade

Szeretek élni és szeretem önmagamat adni azzal a sajátos humorommal, amit az angolok nem nagyon értenek meg. Lehet, hogy még keveset éltem, de az eddigi döntéseimet nem bántam meg. SOHA. Szeretem a saját utamat járni, valahogy úgy mondják erre felé mások, hogy szabályszegő és makacs vagyok. A nehéz helyzetekből is találok kiutat. Kíváncsi vagyok és elég bátor is ahhoz, hogy az ismeretlen ösvényen el merjek indulni. (Lásd itt vagyok Roxfortba)
Nem sok dolog riaszt meg. Él bennem az ösztön, ami vadállatokban is él, hogy bármelyik sarkon rád támadhat a ragadózó vagy a viziló és elveheti az életedet. Érted ugye? Felkészült vagyok, hogy elfussak az életemért, de ahogy arra is, hogy mások életét mentsem meg a szorult helyzetből.
Itt állok a felnőtté válás kapujában és én még mindig szeretek komolytalanul gyerekes lenni és szeretek közvetlen lenni szinte mindenkivel.  A tőlem sokkal idősebbek felé talán ki is mutatom a tiszteletet, ha erre méltónak találom őket és bizonyítottak felém, hogy kiérdemeljék tőlem.

Utálnom magamba azokat a gyengeségeket, amiből a kudarcaim fakadnak, de tudom, ha azok a bukásaim nem lennének és nem ízleltem volna meg a földporát a számban, akkor még inkább nem tudnám kezelni az a dühöt, csalódottságot és szomorúságot, ami ezzel jár. Az életem teli van homokdűnékkel egyszer fent vagyok máskor elsüllyedek, lecsúszok vagy megpihenek egy oázisnál.
Annyival többen vannak itt olyan személyek, akik nem látják bennem a jót csak a hibákat.

• Imani túl vad,
  
• túl szeleburdi,
  
• túl önfejű,
  
• túl fura,
  
• túl bizarr,
  
• túl magabiztos,
  
• túl félelmetes,
  
• túl ostoba,
  
• túl naiv,
  
• túl okos.
  

Utálom, hogy nem tudok valamit tenni a tőlem rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzetben lévő emberekért. Na ezt utálom leginkább magamban, hogy nem vagyok elég felnőtt.

Kezdjük ott, hogy megszülettem, amire én nem emlékszem, de láthatod. Itt vok. Na ja... Aham itt állok. Nevem egész sokáig nem volt, ahogy ez nálunk szokás. Ha nem tudnád, akkor most elárulom Afrikában a korai elhalálozások száma meglehetősen nagy. Anyám végtelenül hisz a nevek erejében. A nevünket egy szertartás keretében kapjuk meg, ekkor fogad be a család igazán. Ezen az eseményen festik először ránk a családi jegyeket is.
"Imani te vagy a hit.  Zemora te vagy aki ismeri az utat." Micsoda nagy gazellaság! Hogy lehetnék én az, aki ismeri az utat? Mégis mondja már meg valaki, hogy milyen utat és melyik utat? És tényleg komolyan kérdezem tudod te azt, hogy mi az a hit? Mert én nem jöttem rá, hogy lehetnék egy spirituálisi útmutató. Hányszor hallottam a teljes nevemet, mikor rossz fát raktam a rakásra. Imani Zemora Akingbade, már megint mit műveltél? Megvonva a vállaimat a szemeimet lesütve válaszra sem méltattam anyámat. Követtem az utamat. Mindig is követtem a saját utamat. Nyolc éves voltam és anyám elfoglalt volt így nem nagyon volt rám ideje se, hogy figyeljen. Eltűntem a vadonban. Játszottam és csak napokkal később tűntem fel egy szomszédos falu határában. Egy csimpánz családot követtem és velük éltem. Fára másztam és talán még két csúnya kígyót is leszereltem a barátom családjáról, de elég haloványak már az emlékeim erről az esetről. Az a majomöröm és vihorászás talán életem egyik örömteli és legmeghatározóbb élményei közé tartozik. Zurienak neveztem el a kis csimpánz haveromat.  A szerencse az volt, hogy ismerték abban a faluban a híres gyógyítóasszonyt, így haza tudtak vinni hozzá. Ez az eset is csak egy a sok közül, ami miatt idő előtt be kellett íratni az iskolába. Az utolsó napjaim anya mellett úgy teltek, hogy nálam volt a megbűvölt víziló fog, és ha azt mondja fussak, akkor futnom kell. Háborús övezetbe vitt engem, ott segédkeztem mellette. Még mindig felriadok éjszaka arra, hogy lövéseket hallok. Még mindig látom a szemeim előtt a sok haldokló gyereket és a megcsonkult embereket. Őrület, az egész világ. Érted őrület és én ebbe a világba élek, ahogy te is, bele gondolsz hány ember hal meg naponta, azért mert éhen hal vagy éppen rossz helyen van rossz időben?
Álomba sírom magam, ha ezekkel a gondolatokkal fekszek le, akkor is így volt, az utolsó este is. Átkarolva a földön feküdve hallottam a falba csapódó golyókat a sikolyokat.
-Mi lesz velünk?- kérdeztem éjről-éjre anyát, persze a védő varázslat megvédett bennünket, de ezt nem fogtam fel, akkor igazán.
Egy nap tényleg futnom kellett, ahogy rám utasított. Fogtam a fogat és  rohantam. Furcsa érzés fogott el a futás közben, akkor még nem tudtam, hogy történt, de már egy másik helyre kerülve futottam tovább. Ja igen, akkor először léptem át az iskola határát. Egy olyan varázslatos módon, amit sosem fogok elfelejteni. Nagynéném várt rám. Ja igen a néném, egy nagy tanítómester Uagadouban.  Ő fogott meg és ölelt át és nyugtatott meg, hogy itt minden rendben lesz.
Kirívó eset vagyok, aki a kilencedik évét betöltve ott ültem már a nagy fa alatt a bölcsességben fürdő Hold Hegyein. Ha arra gondolok, hogy egy olyan zárt világba kerültem, ahova a gépfegyverek és rakéták nem érkeznek, csak boldog lehettem volna, hogy a béke kis szigetén élhetek. Hát, persze. Kicsit na jó.. Nagyon igazságtalannak tartottam ezt a szituációt. Panaszra nem lehet okom, hogy Mulogonak születtem, hogy olyan szerencsés lehetek, hogy a varázslatos világunkat elrejthetjük a varázslat nélküli világtól és nem fogják olyan fegyverek tönkre tenni, amilyenekkel ők tönkre teszik a sajátjukat. Tudom, nekünk is meg vannak azok a tiltott mágiáink, amikkel a saját varázskultúránkat halálra ítéljük. Szóval azzal, hogy idő előtt léptem át az iskolát, nekem nem marad túl sok lehetőségem, mint csendben maradni, míg mások tanulnak. Igen, jó megfigyelő voltam. Néha csodálatosan ráéreztem arra, amit a nagyobbak tanultak.
2016-ban én is ott voltam azon az Animágusok Nemzetközi Szimpóziumán, de még nem változtam át, mert még nem tartottam ott, ahol azok a tizenévesek. Kitört a pánik. Hát én imádtam, az a sok csodálkozó pofát. Pár hónappal később már futottam a vadakkal. Ja szuper érzés, ahogy négy lábra ereszkedve egy másik nézőpontból látom a világot. Nem, mindenki tud a természettel közös nevezőre jutni, de ahogy egyre inkább figyeltem az állatokat rádöbbentem van egy szükséges halál, ami jó és nem rossz. Egy gepárd is lehet kegyes egy kis gazellához. Az iskolai tanulás és élet két szóban: Hakuna Matata. Van valami láthatatlan egyensúly, a jobb tanuló viszi előre a rosszabbat, a férfi tiszteli a nőt és a nő csodálja a férfi fizikai erejét. Egyik láb lép a másik után és nem esik el. Soha sem, mert megy előre és változik.
Itt vagyok Roxfortban x hónapja és és y napja, de ez itt nem így van, tele van már a fejem az itteni mesékkel és háborúkról. Az égnek adok hálát, hogy nem abban a korban éltem itt. Hmm, hogy is mondjam...Ajj, néhányan szűk látókörűek és mások. Nem tisztelik az élet. Talán rossz társaságba kerültem és tanítanom kéne nekik valamit? Nem vagyok mester. Csak egy egyszerű gyerek, aki élvezni akarja problémák nélkül az itteni éveit... Ja ez lenne röviden az utam összefoglalva, ha nem hiszed el járj utána.  
Na csá, most elhúzok egy fára szunyálni.

Nincs otthon tükör, de a tó felszíne is elég jól visszaadja külsőmet. Olyan vagyok, mint az őseim. A bőrszínem, az arcom formája és a szemeim színe. Mind az övék és mind az enyém, mivel egy vérből valók vagyunk. Magasságom átlagnál kissé magasabb, test tömegem nem túl... súlyos.
Ünnepeken kifestem magam, ahogy ez szokás. Egy kígyó tekereg a bal csuklómon, ami anyámat jelképezi a gyógyító sámánasszonyt. Jobb vállamon egy gepárd fut, a fiatal Imani útját írja le. Akingbadgek egy családi rúnát rajzolnak a bal vállukra több nemzedék óta.
Az északi királyságban hideg van. Pulóver, nadrág, zokni és cipő nélkül megfagynék. A fekete talár is remekül véd a hidegtől meg az elengedhetetlen kis bot használata is fontos szóval magamnál hordom azt is.