something sinister lies beneath

Azt mondják, a gyermekkor meghatározó szerepet tölt be a személyiség kialakulásában. Yujun esetében azonban az csak kifinomította a már megtervezett forma éleit, mert a gyűlölet, a sötétség és a színtiszta kegyetlenség már mélyen csontjaiba van vésve a kezdetektől fogva, ereiben fekete szurok csörgedezik, s obszidián üvegen keresztül látja a világot. S tudjuk, semmi sem fekete-fehér, mindenkiben akad fény és sötétség egyaránt, így benne is leledzik némi jóság, némi szeretet, némi gyengédség, ám ezt olyan mélyre temeti magában, s olyan kevés embernek mutatja meg, hogy a többség azt hiszi, ő még hírből sem ismeri ezeket.
Hihetjük azt, hogy nem mindig volt ő ilyen, hogy a szülei hibája az egész, de nem, ő tényleg mindig ilyen volt. Rossz. Egy igazi szemét. Semmirekellő, manipulatív, elveszem és tönkreteszem. Hazug. Ha szeret valakit, bántja, amiért nem foglalkozik vele. Bünteti, ha sok időre elhagyja. Féltékeny lesz, ha mással tölti az idejét. Ha valakit a Pokolra kíván, azt ő maga kíséri el annak kapujáig. Ha valakitől akar valamit, kihasználja és elvesz tőle mindent. Retteg az árulástól, és attól, hogy a számára fontos személyek ellene fordulnak, sokszor emiatt képes rossz döntéseket meghozni a magánéletében.
Persze nem szörnyű ő, vannak jó tulajdonságai is… Jó vezető például. Kiváló stratéga. Előrelátó. A sajátjait előre helyezi és védelmezi. A testőreivel jól bánik. Akiket szeret, azokat elhalmozza. Csendben, titokban gondoskodik róluk. Észre sem veszik, s ő a szobájukba csempész édességet, amit szeretnek. Megjegyzi az apró részleteket és elraktározza magában. Megnézi a kedvenc filmjeiket, hogy tudjanak beszélni róla később, még úgy is, hogy a muglikat a sáros földig lenézi. Figyel az ételérzékenységükre. Elzavarja őket szabadságra, meghívja őket egy italra, felköszönti őket a születésnapjukkor. Igaz, csak lezserül hozzájuk vág valami ajándékot, úgy tesz, mintha igazán laza pasi lenne, ám az az ajándék mindig olyasmi, amivel biztosan örömöt szerez nekik. Valamelyik évben például meglepte Bly-t és Vi-t egy közös nyaralással a Maldív-szigeteken. Természetesen ő is velük tartott és ellenvetést nem tűrt… De mindent ő fizetett, s azt meg sem engedte nekik, hogy testőrként szolgálatba álljanak a vakáció ideje alatt.

Szóval, nem egy egyszerű eset ő… De nem is kezelhetetlen. Csak a megfelelő személy kell hozzá, hogy kicsit megfegyelmezze. Egy Kisherceg, mondjuk…

A koreai holdújév első napján, hajnali - kereken - három órakor harsogott fel a keserves sírás, keresztülhasítva talán egész Busan városát, majd gyászos csend kerekedett felül, miközben a januári baba a bábaasszony kezei közt mozdulatlanul hevert, vérrel s mindenféle belsőséggel borítva, s hiába lett volna ez örömnap, a következő kettő percben minden szív azért az egyért lüktetett, mely magától nem akart megdobbanni.

Pontosan három óra, kettő perc és öt másodperckor a gyermek felsírt. Gyengébbnek tűnt egy virágszálnál, bőre csúf volt és szinte átlátszó, talán a varázslóvilág legnagyobb medimágusai sem tudták volna megmondani, hogy élt-e vagy halt, hogy netán elátkozták-e, vagy csak azért festett ily’ visszataszítóan, mert rossz genetikát, betegséget, kórságot örökölt… Netán ivott az anyja, míg amaz méhe melegében cseperedett… Vagy a levegőben keringő pletykák igazak voltak, s a néhai királyi családokra oly’ jellemző rokoni-házasságnak lenne az eredménye?

Ám ahogy az minden csecsemőre igaz, úgy ez a gyermek is néhány hét leforgása alatt egyre csak szépült, sötét szemecskéi lassacskán kinyíltak, mandulásan festettek mint szüleié, s rengeteg örömmel csillogtak, bőre kisimult s színében leginkább a házi vajkrém kellemes tört-fehérjére hasonlított. Ártatlanság, szeretet. Csak ezeket ismerte. Életének hatodik hetében szólították először a saját nevén: Yujun. A Joseon dinasztia tökéletes leszármazottja, a jövő büszkesége. A Trónörökös.



Ha valaki nagy dolgokra hivatott, azt azonnal észreveszik az emberek. Yujun hét éves volt, amikor életében először vert el valakit, puszta kézzel, s kicsiny testéhez képest olyan erővel, mellyel azonnal földre küldte ellenfelét - aki nem mellesleg későbbi legfontosabb bizalmasa és személyes testőre, Bly volt. Ő és Vi már lassan két hónapja voltak rendszeres látogatói a Joseon kúriának, pontosan annyi ideje, mióta a család úgy döntött, Angliába költözik, hogy az aranyvérűek közösségét hatalmukkal és pénzükkel támogassák Európában. A verekedést követő két napban a három gyermek családjai eldöntötték, hogy összetartásukat egy megtörhetetlen egyességgel fogják megerősíteni. Onnantól kezdve ők hárman elválaszthatatlanok voltak egymástól, s tökéletes szinkronban nőttek fel.

Azonban… Egy napon, ugyanolyan szerdai délutánon mint a többi, Yujun szíve különös ritmusban kezdett verni. Úgy vélte, talán a fülébe mászott egy bogár, s az szórakozott a mellkasában lüktető gépezettel, vagy meglehet, a napfény ártott meg neki s a nyár perzselő melege, mely’ meglepő volt a szokásos borús angol időjáráshoz képest, vagy talán nem ivott eleget, ki tudja? De aztán újra megtörtént, s pont akkor, amikor Bly bohókásan a pólója nélkül szaladgált a kúria sziklakertjében. Mindig, de mindig akkor, amikor Bly valamit csinált a közelében. Talán a fiú megátkozta őt? Vagy valamiféle betegséget hordozott… Hiszen mindig olyan sebesen verdesett szíve, amikor meglátta, hogy ez csakis valamiféle gonosz és sötét dolog szüleménye lehetett.

Volt egy folyosó, valahol a kúria keleti szárnyában, amin egyetlen lámpa sem égett az éjszaka folyamán. Ott ugyanis a Joseon családi festmények sorakoztak fel, s az azokon szereplő ősök nem szívlelték az éjszakai fényességet, mindig haragos vitába kezdtek az arra járó szolgálókkal, s lekiabálták őket, ha egyáltalán pálcájuk végével meg merték világítani azt a folyosót. A környéken járó gyermekek szerették azt hinni, hogy az egész kúriát szellemek kísértik - pedig a valóság ennél egyszerűbb volt, s sokkalta nevetségesebb. Yujun mindig is kedvelte a sötétséget, s mivel gyakran maradt fenn sokáig éjszakánként, szeme már hozzászokott a vaksághoz közeli feketeséghez; ezért őt a festmények sosem jelentették szüleinek, és sosem szóltak rá, ha arra járt lámpaoltás után. Azonban azt még így sem tudták szó nélkül hagyni, mikor Bly társaságában tévedt arra… Mikor kezét megragadta, s ártatlanul, ahogy az egy ilyen apró gyermektől várható, szájon puszilta őt a hideg falak közt.



Hűvös tekintet, s néhány szó, szégyen, szégyen, szégyen… Ahány éves, annyi csapásra ítéltetett; a marhabőr öv oly ridegséggel csattant puha, fedetlen bőrén, hogy annak rettenetes hangját még a mosószobában időző szolgálólányok is hallhatták, kik nem kaptak meghívást az erődemonstrációra, kiket nem illetett a megtiszteltetés, hogy a Joseon család neveltetési módszereit másodkézből megtapasztalhassák. De így is érezték saját hátukon az öv csapásait, kezükben egy-egy ruhadarab, minek foltozását félbehagyták, s úgy számoltak összesen nyolcat, mielőtt a régről ismerős, gyászos csend körbeölelte volna az egész kúria területét. Utoljára akkor érezték ezt a nyomást a levegőben, amikor a család busani otthonának északkeleti oldali hálószobájában, a halál s az élet közt félúton lebegő gyermek megszületett.

S most ugyanez a gyermek töltötte büntetését a sziklakert végében álló hatalmas diófa rücskös törzsének ölelése közben, melyet még a nyár melegében is csípősen hidegnek érzett, mert hátát most nyolc vörös csík hasította keresztül, s mind a nyolcból apró vércseppek gördültek végig érzékeny bőrén. S ahogy a déli nap perzselni kezdte a friss sebeket, ő úgy engedte útjára gyermeki sírását, keserveset, s üvöltött, mert a fájdalmat nem bírta elviselni, a büntetés miértjét nem értette, mert ő csak megpuszilt egy fiút, csak szeretett egy fiút, egy barátot, egy szövetségest. Nem értette, a szeretetére miért kapta ezt válaszul, s nem értette, hogy miért nem engedték őt többet Bly-al kettesben játszani.

A délutánt, s az azt követő éjszakát az orvosi szobában töltötte, hol a Joseon család magándoktora látta el - sérüléseit varázslattal kívánta helyrehozni, ám a családfő, s felesége elutasították, mondván, a fiúnak számolnia kell tettei következményével, s az említett következményt végig kell szenvednie. Tehát a sebeket mindössze kitisztították, s a gyógyulást segítő főzettel lekezelték. A nyolcból hét az idő teltével összehúzódott, majd kisimult - egy azonban látható heget hagyott maga után, mint emlékeztetőt, hogy egy Joseon férfi nem csókolhat más férfiakat.



Napokig tartott a keresés, hiába az erre szakosodott ebek hada, hiába a mágia, hiába minden, Yujun Joseon eltűnt a föld színéről, pontosan azután, hogy szülei újabb büntetésben részesítették, mert újabb próbálkozást tett egy vele azonos nemű varázslóval, s ismételten rajtakapták - megint azok az alattomos festmények, de talán még a kúria területén élő bogarak, rovarok és más csúszó-mászó teremtmények is a családfőnek tettek jelentéseket, ki tudja, talán maga a fiú volt az áruló, kivel azt az édes pillanatot megosztotta. Senkiben sem bízhatott, csak saját magában, s abban az árva szobalányban, aki őt elrejtette a világ szeme elől, ki saját apró lakásában adott neki búvóhelyet, s ki saját pénzéből etette az úri fiút még saját szegényes körülményei ellenére is. A bujdosás tanítása volt az éhezés, a nélkülözés, a félelem konstans bizsergetése, s az a borzalmas, csípős és hideg szag, mely folyamatosan orrát megtöltötte. Először azt hitte, saját magából ered, ám nem, a szobalány volt a hibás, ki minden este ezzel körbelengve tette be lábát a lakásba, s ki minden alkalommal óvatoskodva pillantott körbe, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.

Ugyanezt a szagot rettenetes mennyiségben érezte, amikor a rémálmai főszereplőjeként szolgáló diófa terebélyes lombkoronája alatt a szobalányt zöld fény sújtotta, s árulásáért az életével fizetett. Az őszi levelek összeroppantak teste alatt, s a környék összes verebe egyként hallgatott el a földre érkezése pillanatában. Yujun emlékeiben a megbánást nem ismerő tekintet maradt meg utolsóként, mely átmeneti megmentőjét olyan széppé, s az ő halálát olyan fenségessé tette. Aranyvérű volt. Szolgálólány, mégis uralkodónőhöz méltó nemességgel távozott. A fiú akkor tanulta meg igazán tisztelni a nőket, s igazán gyűlölni saját szüleit.



A félelem egy erőteljes eszköz, egy valóságos fegyver, mit jól használva Yujun megtanulta maga alá gyűrni a világot, ahogy azt szülei elvárták tőle, ahogy a Joseon dinasztia aranyfiacskájának, az örökösnek, a kékvérű gyilkosnak azt tennie kellett. Sokan tartották őt nagyszájúnak, tiszteletlennek és irányíthatatlannak, de talán ez nem meglepő, hiszen alig húsz évesen még pontosan ez volt a dolga; hogy labilis és kiszámíthatatlan legyen. Sosem lehetett tudni, mi lesz a következő lépése, s ezáltal könnyen felszámolt családja számos ellenségével, köztük a Wang család megannyi követőjével is. Lassan megérett arra, hogy kezébe vegye a maffia irányítását.

Életében először kellett kihallgatnia valakit, mint egyfajta kihívás, mely elé szülei állították. Pálcáját elvették, s nem hagytak neki semmi mást, csupán egyetlen zsebkést, s egy székhez kötözött férfit, mondván, szerezzen meg tőle minden információt, amit csak tud. Wang-ékhoz tartozott, kétség sem fért hozzá, s hallgatott, mint a sír. Hiába ütötte, hiába vágta le egy-egy ujjpercét, az meg sem mukkant. Úgy érezte, sehogy sem fog előrébb jutni vele.

Crucio - eszébe jutott a szó, s mivel Dél-Koreában egyébként sem tartották sokra a pálcával való varázslás könnyedségét, tudta, mire van szüksége ahhoz, hogy efféle segédeszközök nélkül is megszólaltassa ezt a kínzó átkot. Hát megtette. De amaz csupán nyöszörgött, rikoltott, teste rázkódott a fájdalmas fantomszúrásoktól, de nem szólt egy szót sem. Még csak nem is könyörgött az életéért. Szülei lassan elfordultak, s a kijárat felé vették az irányt. Halkan összesúgtak, s édesanyja arcán jégvirágok bontakoztak ki, ahogy egy utolsó hűvös pillantással kilépett az ajtón. Yujun elméjét elöntötte a méreg, forróság, lángok, harag izzó szikrái, majd teljes sötétség. Csak arra a fagyos, chilis szagra emlékezett. Meg az azt követő fémes bűzre. A kés élének súrlódására. A hangra, ahogy átszakította a húst. S végül az érzésre, ahogy vörös cseppekkel beborítva, teljes némaságban kiviharzott a teremből.



– Ajándékba? Tényleg? – szemöldökei feljebb kúsztak homlokán, szemeiben csupa kételkedés és gyanakvás, vonásai hidegek voltak akár a jégcsap, s úgy vonult végig a kúria legsötétebb folyosóján, oldalán egyik testőre, kinek a hír levél formájában került kezébe egy nemes gyöngybagoly által. – Mégis melyik idióta találta ezt ki? – Mögötte egy szolgáló éppen a családi festményeket vette le egyesével a falakról, s tornyozta fel őket egymás hegyére-hátára egy takarítókocsi tetejére.
A levélben egyértelmű üzenet állt: a Wang család három havi fegyverszünetért cserébe odaajándékoznák középső fiukat a Joseon család vezetőjének, szolgáló gyanánt. Nevetséges ajánlat, s egyértelmű gyengeségre utal. Három hónap? Ennyi időre van szükségük, hogy összekovácsolódjanak, s ismét harcba szálljanak a maffia ellen?
– Elutasítom – közölte, s a levelet maga mellé ejtette a földre. Majd rá is taposott. Majd odébb rúgta. – Takarítsd el – pillantott hátra a szolgálóra, ki azonnal felvette a meggyötört pergament, s a festmények kupacára dobta. Ám az őr hozzátette: már túl késő. A fiú ugyanis az aulában várakozott, melynek ajtajához épp ebben a pillanatban értek el. S ő majd’ felrobbant volna dühében, ha nem várt volna rá a túloldalon egy Wang, teljes valójában, életben, remélhetőleg épségben. Egy újabb játékszer - gondolta magában. S egyetlen haragos sóhajt követően a kétszárnyú ajtót egyetlen intéssel kilökte maga előtt.
A fiú szépséges volt. Angyali aura vette körbe. Arcáról lehetetlen lett volna leolvasni az érzéseit. A levegőt szantálfa jellegzetes illata telítette meg, mely nem Yujun empata képességének volt köszönhető, hanem jó ízlésének - ugyanis ilyen füstölőket és gyertyákat telepített minden helységbe még aznap, mikor átvette az angol Joseon kúria fölötti uralmat. Kikerülve őt, a szolgáló a kandallóhoz sietett a takarítókocsival együtt, s a Wang család levelét felhasználva hamar be is gyújtott - nem volt különösebben hideg nap. Majd egyesével leemelte a festményeket a kocsiról, s sorra dobta őket a tűzbe. A termet az azokon szereplő Joseon ősök sikolyai töltötték meg, s az aranyozott keretek csörgése, ahogy egymásra ejtették őket.
Az őr a fiúhoz lépett, hogy a ház urát bemutathassa neki. Yujun azonban egyetlen pillanatot szánt rá: míg tetőtől talpig végigmérte. Valóban gyönyörű teremtés… Márványszoborként már biztosan lenne haszna.

Gyermekkorában sokszor hasonlították édesanyjához. Mandula szemek, fekete haj, édes, kerek pofi… Úgy négy éves koráig hosszú haja volt, mert nem volt hajlandó ollót engedni a maga közelébe: ha valaki mégis elég bátor volt, hogy megpróbálja, annak megharapta a kezét. Vagy őrült visításba kezdett, vagy elsírta magát, s a szolgálóra fogta, hogy az megütötte őt. Bármit, csak ne vágják le. Majd édesapja rövid frizurája annyira megtetszett neki, hogy egy nap csak fogta magát, s saját magának megpróbálta levágni a hosszú loknikat. Ugyan kicsi volt még, de csúnyán megbüntették ezért - nem ehetett semmi édeset egy egész héten keresztül.
Ám frizurája levágása után, s ahogy teltek az évek, egyre inkább az apjára kezdett hasonlítani: markáns álla lett, éles állkapcsa, a kamaszkorral ádámcsutkája kitüremkedett, tekintete fagyossá vált, vállas lett és magas - magasabb, mint édesapja. S a rengeteg edzésnek hála karjai megizmosodtak, mellkasa és hasfala kőkemény lett, combjai és vádlija megerősödtek, s mostanra már veszélyesen nagydarab férfi vált belőle, még ha öltözete ezt nem is mindig hangsúlyozza ki.
S ha már öltözet: általában sötét inget húz fel, fekete nadrággal, s olykor egy zakót is magára ölt. Gyűlöli a nyakkendőket, még a fontosabb rendezvényekre sem hajlandó feltenni őket. Nem visel el magán mintát, vagy világos színeket, nem bírja ki, ha nem illenek egymáshoz a színárnyalatok, utálja az aranyat, az ezüst viszont túl giccses neki, talán az acél, nos azt hajlandó felvenni egy-egy kiegészítő formájában. Karórát néha visel, karkötőt nem igazán, nem hisz sem az ásványékszerek hatóerejében, sem a faékszerek rusztikusságában, a fülbevalókat meghagyja a Kisherceg számára. Cipőkből kizárólag feketét hord, többnyire bakancsokat, Oxfordot, Bugattit, de nem állnak távol tőle a sportcipők sem - míg nincs rajtuk felesleges minta -, s a motorozáshoz megfelelő sportcsizmák.
Ő nem az a típusú motoros, aki egy sisakkal el is intézi a balesetvédelmet, nem, ő a legdrágább és legkifinomultabb sportmotor védőfelszerelést viseli, feketét, mely minden testrészét páncélként óvja az esésektől. Ha pedig meglát egy póló-farmernadrág kombinációban száguldozó motorost, megbizonyosodik róla, hogy jó magasra emelje a középsőujját, miközben kényelmesen elsiklik mellette az úttesten.