| Szer. Feb. 12, 2020 6:57 pm | To: Dax Kezd lassan kikészíteni az iskolában fennálló állapot. Feszültség van mindenki arcán, a nyomozás pedig csak folytatódik, mintha soha nem akarna véget érni. Érzem én, hogy ez sokunk hangulatára rányomja a bélyegét, főleg azokra, akik gyanúsítottként vannak azon a bizonyos listán. Ahogy én magam is, habár semmilyen terhelő bizonyítékuk nincs ellenem, egyszerűen csak nyitva hagyják az összes lehetőséget. De így csoda, hogy mindenki úgy jár-kel az iskolában, mint ha inferik lennének? Viszont engem az jobban zavar, hogy elindultak azok a fránya pletykák és sugdolózások. Mindenféle összeesküvést képes összetákolni az emberi elme, hát ha ez még rosszindulattal is társul. Amint Leot megválasztottuk csapatkapitánynak, amit nem is kellett kimondani, azok, akik mindig is rivalizáltak vele, vagy sérelmezték, hogy ők nem kerülhettek abba a pozícióba, folyamatosan morogtak a háta mögött, amit én kifejezetten rühellek. Ha valami problémájuk van, akkor mondják meg egyenesen. Ahhoz persze túl gyávák, hogy ezt tegyék… A feszültség tehát csak egyre jobban és jobban építkezik bennem, és félő, hogy bármikor kirobbanhat. Sosem voltam az a túlságosan békés természetű egyén, főleg akkor nem, ha provokálnak de most már majdhogynem olyan vagyok, mint egy két lábon járó bombarda. A mai edzés is kifejezetten kemény volt, amit egy cseppet sem bánok, mert segít ezt a feszültséget kicsit levezetni. - Dax! Jössz velem vacsorázni, amíg a többiek még totojáznak? – Kérdezem elveszítve a türelmemet, mikor feltűnik, hogy mi ketten már rég átöltöztünk, míg a csapattársaink még mindig az öltözéssel vannak elfoglalva, mert valami stratégiákat beszélnek át. Ha a fiú belemegy a javaslatomba, már indulok is meg a kastély felé, gyors léptekkel, mert már alaposan megéheztem. - Azért ez egy jó edzés volt. Még mindig nem tökéletes, de azért haladunk a cél felé. – Avatom be a gondolataimba, miközben már beérünk a kastélyba. - Ezer százalék, hogy ő tette. Még az indítéka is megvolt hozzá, hiszen így csapatkapitány lett. – Már épp folytatnám a gondolatmenetemet, amikor meghallom ezt a mondatot. Egyből megtorpanok a folyosó közepén. - Igen, szerintem is. Meg hát mindenki tudja, hogy amióta csak ismerték egymást, mindig rivalizáltak, vagy veszekedtek. – Ökölbe szorul a kezem tovább hallgatva őket, és érzem, hogy az a bizonyos feszültség bomba egyre csak növekszik és növekszik minden egyes újabb szónak a hallgatásával. Mielőtt meggondolhatnám magam már rántom is elő a pálcámat és visszafordulok a két háztársam felé. - Hogy mit mondtatok? – Kérdezem halkan. A hangom nyugodtnak hallatszik, de bármelyik pillanatban elszakadhat az a bizonyos cérna és akkor nekik annyi. Arról is teljesen megfeledkezem, hogy Dax is mellettem van, csak arra tudok gondolni, hogy ha még egy rossz szót merészelnek szólni Leora, akkor mindkettőjüket a gyengélkedőre juttatom. |
|