wanna bet?

Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja…
Foglalj helyet! Hozhatok neked egy kis teát? Tudod, ritkán beszélhetek önmagamról… Úgy igazán. Mindenki ismer már, azaz ismerik azt, amit a szájukba adok nap mint nap, ismerik kecses mozgásom, s ahogy hajamat a vállam mögé dobom, tudják már, melyik nevetésem mit jelent, ismerik a szikrákat tekintetemben, s ismerik a hamis mosolyt, mely akkor ül arcomra, mikor legszívesebben az egész világot lángokba borítanám… Nem tudom, miről mesélhetnék nekik. Van egy bátyám, és egy ikertestvérem, akikért bármit megtennék… Tessék? Ismered őket?
Tudom, egy igazi hisztérikának tűnhetek, de higgy nekem, ennél több rejlik bennem, nem csak a hegyes körmeim érdekelnek, vagy a tökéletes sminkem. Szeretek a mágiáról tanulni, kedvelem a növényeket, szeretem beleütni az orromat mások dolgába, s minden információt annak tulajdonosa ellen fordítani, szeretek szerencsét próbálni… Nem mintha tényleg hinnék a szerencsében. Minden a taktikán múlik, meg persze a megfigyelőképességen… Ne mocorogj már annyit! Tudod milyen idegesítő?
Ah, azért nekem sem egyszerű az életem. Erős vágyak hajtanak, s valójában elég szenvedélyes vagyok, mindezt persze nem látni rajtam. Tele vagyok gyűlölettel, belém nevelt haraggal, égjen mind, föld alá való az összes… Hogy micsoda? Meggondoltad magad? Mintha ez engem érdekelne! Különben is, ha állandóan félbeszakítasz, azzal csak magadnak ártasz. Folytathatom végre?
Az igazság az, hogy még magam sem tudom, ki is vagyok valójában. Ebben a korban az ember személyisége képlékeny, a nézetei még nem alakultak ki, a jövőképe homályosabb egy bepárásodott ablak üvegénél, hát mégis mit tehetnék? Annyi ajtó van előttem, de nem tudom, melyiken lépjek át, s hiába kérdezném Thommyt, ő sem tudná a választ, biztosra nem, hiszen ezt nekem kell éreznem legbelül. Talán túl fiatal vagyok még ehhez… Thommy? Mi van vele?
Tudod mit? Fejezzük be ezt gyorsan. Nincs kedvem tovább beszélgetni veled.
Upsz! Csak egyet akartam… Nagyon vérzik?
Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja…

Egyetlen szál rózsa, sötét szirmait öngyújtó lángja égette meg, tüskéi piros végűek, szára hosszúra vágva, minden levele letépve; ágyadon magányosan hever, párnádra fektetve, de küldője számodra ismeretlen. Sosem szoktál virágot kapni, pláne nem háztársaidtól, s mikor szobatársadat kérdőre vonod a rejtélyes virággal kapcsolatban, ő értetlenül csóválja fejét: fogalma sincs, hogy került ez ide, s azt ajánlja, inkább hajítsd ki, vagy ha lehet, hozzá se érj, csak szólj a prefektusotoknak, hogy tűntesse el.
De egy belső hang kíváncsiságra késztet, s csendes lépteiddel megközelíted a meggyötört rózsaszálat, lélegzeted visszafojtva hajolsz fölé, s most már szobatársad is némaságba burkolózva figyel. Pislogni sem mersz, miközben óvatoskodva nyúlsz a tüskés szárú virágért, mely kezeddel találkozva enyhe bizsergést kelt ujjbegyeidben, szinte csíp, de elengedni nem tudod s nem is akarod, csak tanulmányozod, körbeforgatod mutató- és hüvelykujjad közt. Észre sem veszed, hogy a rózsát forgatva egyre közelebb kerül bőröd az egyik tüskéhez, egészen addig fel sem tűnik, míg a szúró fájdalmat meg nem érzed, s véredet nem fakasztja. Ösztönösen ejted ki kezedből a bűnös virágot, mely a padlóra hullva szirmaira bomlik - s ekkor látod meg a betűket, melyek a szirmok belső felét csúfítják. Értetlenül guggolsz le, hogy a látképet elemezve felfedezhesd azt a két szót, mit a rózsaszirmok alakítanak, néhány betű s egy kérdőjel, de az üzenet egyértelmű: “Akarsz játszani?”
Hangosan olvasod fel a kérdést, az azt képviselő szirmok pedig meggyulladnak. Orrodat rózsaillat csapja meg, ám az a lángok hatására szinte karamellához hasonlító jegyeket kap, nem kellemetlen, sőt… Ismerősnek tűnhet, éreztél már hasonló parfümöt, magad sem tudod, hol, de ismered, ebben biztos vagy.
Szobatársadra pillantasz, ki most vállat vonva bámul rád, s te úgy döntesz, ezt jelentened kell valakinek. Bárkinek. Felegyenesedsz, s sietve indulsz el a kijárat felé, ám alig, hogy kiteszed lábadat házad titkos ajtaján, újabb rózsaszálakra bukkansz - ezeknek fejeit letépték, s az égetett szirmokat szanaszét szórták a folyosón. Szinte olyan, mintha vezetnének valamerre… Balra, majd egyenesen, majd jobbra, egy sötét ajtóig, mely csak azok számára jelenik meg, kiknek szükségük van rá. Az iskola tanulói csak a “Szükség Szobájaként” ismerik, ám most ominózus külsőt öltött, szinte már olyan, mintha saját bukásodba sétálnál bele. A fekete színbe borult ajtót kacskaringós fém díszíti, a fém elemekre pedig vörös tüskéjű, sötét szirmú, zárt bimbójú rózsák tekerednek, ezeket nem égette sem öngyújtó, sem mágia, illatuk mégis ugyanolyan virágos és karamellás, mint amit szobádban éreztél. A rózsabimbók közeledtedre kinyílnak, s mikor már mindegyik széttárta szirmait, az ajtó egyet nyikordul, s te pillanatokon belül egy számodra teljesen ismeretlen teremben találod magad. Jobb oldaladon italokat találsz egy megvilágított üvegvitrinben, előtte egy pult s néhány fejjel lefelé fordított pohár. Bal oldaladon sütemények sorakoznak, látszatra édesebbnél édesebbek, gyümölcsösek, krémesek, s néhány sós finomság is, ám illatukat nem érzed, mert orrodat még erősebben telíti meg a karamellizált rózsaszirmok aromája, szinte már émelyítő, te mégsem vagy képes megfordulni, s eliszkolni.
Látsz még néhány asztalt, mindegyik más formájú s más célt szolgál, felismered köztük a pókerhez használt sokszögletűt, a biliárdasztalt, de tőled távolabb találsz néhány vitrint kártyapaklikkal, zsetonokkal, s más számodra ismeretlen szerencsejáték elemekkel is. A plafonról kristálycsillár lóg le, mit mintha futórózsák nőttek volna be, az alatt pedig egyetlen asztalt találsz, melyen egy bontott üveg rózsabor, egy tálcányi csokoládéba mártott friss eper, s egy pakli aranydíszítéses kártya fogad.
Kíváncsiságod még mindig hajt, s megközelíted a középső asztalt. Az üveget felemelve virágos illatot szimatolsz ki, vidámabbat, mint az égetett rózsaszirmoké, ám nem kortyolsz bele, nem töltesz magadnak egyetlen cseppet sem, csupán visszateszed oda, ahol találtad, majd a kártyapakli felé nyúlsz. Az első lapot felfedve jössz rá, hogy a többivel ellentétben ez a pakli nem a szerencsejátékhoz kapcsolódik; ez tarot, mit jóslatokra, jövendőmondásra lehet alkalmazni. S kezedben a Szerencsekerék kártyát tartod, fejjel lefelé. A kerék tetején egy fekete macska ücsörög. Mit is tanultatok Jóslástan órán? A tarot kártyák fejjel lefelé negatív jelentést hordoznak. A Szerencsekerék jó szerencsét, sorsot, új életszakaszt vagy fordulópontot képvisel, ám fordított helyzetben…
Durr!
Összerezzensz, s az asztalnak hátat fordítva fedezed fel, hogy a szoba egyetlen ajtaja bezárult mögötted, s el is tűnt. Nagyot nyelve fordulsz vissza, pillantásod az ínycsiklandónak tűnő csokoládés eprek felé fordítod: az egyikbe beleharaptak. Szemed sarkából mozgást észlelsz, s ahogy felemeled tekinteted, ébenfekete hajkorona, hófehér bőr, és egyetlen apró mosoly fogad. Kezében faragott nyelű kést forgat, a faragás egyértelműen rózsákat s azoknak futóindáit ábrázolja, s ezüstösen csillog a csillár fénye alatt. Nagyot nyelsz, s a lány ajkainak mozgását figyeled, ám hangja mintha késve érné el füleidet - az idegesség tehet róla.
– Válassz játékot!
A kezedben tartott kártyára pillantasz. A macska, mit eddig fejjel lefelé láttál, most megmozdul, s a kerék túloldalára mászik, majd leülve mancsát kezdi nyalogatni. S ahogy te menekülésen kezded törni a fejed, a macska feléd fordítja fejét, s rád kacsint, mögötted pedig a valaha ajtóként funkcionáló falrészt vörös tüskéjű futórózsa növi be.

Egy rózsaszál akkor a legszebb, ha tüskéit levágták, leveleit letépték, s épp csak napkelte előtt vágták le azt tövéről. Megtépázva, meggyalázva, vázába téve, egész nap vízben áztatva, míg utolsó szirmát el nem hullajtja. Szadizmus a romantika nevében.
Az igazán szép rózsaszál tüskéi hegyesek, levelei finoman lemetszve, szirmai sötétek, s azok szélei már lefelé konyulnak - mert az időt látott rózsa ismeri a világ csúf oldalát, s már magába szippantotta azt, megannyi holdat és napot látott már átkelni az égen, a téli dér sokszor csípte, a nyári sugarak megannyiszor égették, az ebből nyert tudást pedig büszkén viseli magán. Hiszem, hogy én is egy ilyen rózsaszál volnék, sötét szív a puha húspáncélban, mérges tüske a bársonyos alabástrom bőr alatt. Minden simítás fáj, minden csók fullasztó, a dús ajkak gyilkos toxint rejtenek. Ében, sűrű hajzat mi megannyi titkot visel, fekete tekintet, mi macskásan csábít és taszít, elemez és tanít. Hosszú nyak, mint rózsa hosszú szára, lógó drága fülbevalók keretezik, elegáns kulcscsont, ívelt vállak, mik fantáziát mozgatnak, tizennégy és fél, pedig többnek tűnik, s szeretnéd, hogy több legyen…
Tökéletes, azt mondod? A hosszú körmök, mik tüskeként szúrnak, s miket mindig fekete minták vagy elemek díszítenek, sötét elegancia, mely ruhák minden jegyében megszólal, magasított sarkú cipők kopogása adja a ritmust, hangulatról beszél a smink, a tusvonal íve és hossza, a szempillák sűrűsége, az ékszerek mennyisége. Ki is az a Freya Campbell? A rózsás parfüm? A mindig kimért és jeges pillantás? A hercegnői tekintély? A szörnyű titkok?
Ha szerencséd van, kiderítheted.