neoromancer || S.M.C

Green flags: Figyel a másikra. Tudja mi lehetne a tökéletes ajándék egy évfordulóra, s mi az, amit inkább Karácsonyra adna oda párjának vagy szerettének. Nem sajnálja a pénzt senkitől, bár jobban szeret egyedi és ötletes dolgokkal előállni, melyet maga készít. Azt sem fogja sosem hagyni, hogy partnere fizessen, mert ő a férfi, ő a domináns, így ez az ő felelőssége. Mindig elérhető a másik fél számára, mindegy mennyi dolga akad. Ha vészhelyzet van azonnal ugrik, hogy segítsen, mert egyébként egy kicsit szeret hősködni, még akkor is, ha kifejezetten kerüli azt, hogy olyan legyen, mint egy regény főszereplője. Mégis néha olyan, mint egy romantikus regényben a férfi, akit minden nő akar. Sármos, vicces, kedves, gondoskodó és még udvarias is. Nem tesz fel tolakodó kérdéseket, inkább fektet több időt az ismerkedésbe, viszont szeret tiszta lapokkal játszani. Nem veri át a másikat, nem játszadozik az érzésekkel, s még annyira sem kíván senkit sem megbántani. Ha mégis megtörténik, akkor bocsánatot kér, kiengeszteli a másikat, már ha persze úgy érzi, hogy jogos a felháborodás.

Red flags: Túlságosan is komolyan veszi a szerepét, s ha nem kap ugyanannyi figyelmet, mint amennyit ő ad a másik félnek, akkor hajlamos hisztizni, sőt képes azzal büntetni a másikat, hogy órákig nem ír vissza, sőt hacsak nincs vészhelyzet, akkor nagy valószínűséggel nem is beszél vele egy napig. Attól függ persze, hogy mennyire bántódott meg az érzékeny lelke. Mert egyébként könnyű összetörni a szívét, még ha ezt nem is mutatja ki, ahogyan sok másik érzelmet sem képes. Mindig mosolyog, mindig próbál jókedvű lenni – illetve a balesete előtt ilyen volt-, s ennek eredménye, hogy sok problémát elhallgat mások elől, majd a munkahelyén jön ki rajta, hogy kezd belefáradni az állandó látszatba, hogy minden rendben van vele. Így ott rendszerit mogorva, s mivel perfekcionista, könnyen begurul, ha valamit nem úgy csinál beosztottja, ahogyan azt kérte. De makacs módon sosem kérne senkitől sem segítséget. Inkább egyedül szenved, ha kell, de sosem mondaná meg senkinek, ha valamit nem ért. Ezért próbálja bővíteni a tudását is, mert fél valaki ki fogja használni, hogy nem rendelkezik kellő mennyiségű információval valamivel kapcsolatban. Nem akarja, hogy bárki megtudja mik a gyengeségei.

Green flags: Egészen biztosan nem fog megvezetni. Nem az a fajta ember, aki hazudna csak azért, mert valamit el akarna érni, vagy mert azt hiszi, hogy ettől valakinek jobb lesz. Kimondja az igazságot, s ha kegyetlenül is hangzik, akkor sem fog semmit sem rejtegetni. Olyan, akár egy nyitott könyv. Egy nagyon kalandos, időnként pedig thriller jellegű könyv. Félreértés ne essék, nem ijesztő, bár sokan annak gondolják, de tud kedves is lenni. Nem kőszobor, hogy sose mosolyogjon, inkább csak visszafogott. Nem az a vérbeli romantikus alkat, ki virággal készül meg csokival, hanem inkább készít kristályokból kiskertet, vagy éppen ezüsttükörből készített mintát egy kémcső falára, mert szerinte ez olyasmi, amit nem mindenki tudna, s van benne egy picike önmagából. Nyálasnak találja az átlagos flörtölést, sőt kifejezetten túlzásnak gondolja, meg unalmasnak időnként az emberek próbálkozásait. Őt a tudással és poénokkal lehet levenni a lábáról. Sokkal előbb szeret bele az ember eszébe és személyiségébe, mint külsejébe és színjátékába. Szereti, ha már az elején tisztázva van a szándék és minden pro és kontra, mert hihetetlenül utál energiát és időt fektetni valami olyanba, amit később eldob.

Red flags: Túlságosan szigorú. Az időkorlátokat utálja, ha nem képesek betartani az emberek, úgy érzi nem is annyira fontos a másik illetőnek, ha késnek egy találkozóról, s emiatt könnyen meg is sértődik. Ugyancsak érzékeny a fogalmazásra. Hiába szeret őszinte lenni, igyekszik nem nyers lenni, és ő is ezt várja el másoktól. Igaz, így is rengetegen bunkónak találják, amiért nem lehet megfelelni neki, s amiért nem képes egy kicsit sem hozni a filmbeli romantikus főhős szerepét. Igaz, ő maga sosem mondta, hogy egyébként hős. Sokkal inkább szeretne az unalmas mellékszereplő lenni, mert azoknak nem kell sztereotípiáknak megfelelnie. Győzködheti őt az ember, nem hajlandó beadni a derekát, s ha ő eldöntött valamit, akkor biztosan nem gondolja meg magát. Nem csak mert makacs, egyszerűen túlságosan bízik magában, s azt vallja, hogy az első megérzés a jó. Ugyancsak keveset fogod hallani, hogy üres bókokat mond. Ha megdicsér, akkor azt komolyan is gondolja, de ha nem tetszik neki valami, azt is szóvá fogja tenni.

Név: Sean Myeong Cho. Kora, 26. 2023. december 13-án egy expedíció során váratlanul sárkány támadás érte őt és csapatát. A csapat tagjai között volt nagybátyja, egy idegenvezető, aki sajnos belehalt a váratlan találkozásba, és egy laboráns gyakornok. A jelentés szerint az idegenvezető felismerve a sárkány jelenlétét menekülésbe kezdett, ahogyan a többiek is, azonban a sárkány elsőként a helyi férfit vette célba és szinte azonnal fel is gyújtotta. Sean mivel bestiagondozó szakot végzett, naivan azt hitte képes bármit tenni, így visszafordult és... Elkezdett futni a bestia felé, azonban a sárkány egyetlen csapással hátralökte őt. Egyedül a reccsenést és a fájdalmas kiáltást lehetett hallani, mielőtt eszméletét vesztette volna. A baleset következményeképpen több helyen eltört a csontja, főleg a bal oldalán, ahol a váll, alkar és sípcsont esetén nyitott redukciót és belső fémrögzítést alkalmaztak. A jobb oldalon csípőprotézisre volt szükség, valamint a legalsó lengőbordát el kellett távolítani, hogy biztosan ne sérüljön más létfontosságú szerv. Testén - ismét főleg bal oldalon - több mély seb is található, melyek csúnya hegeket fognak hagyni. Bal mellkasán a kulcscsont alatt apró bevágás, a pacemaker műtét helye. A baleset előtt nem volt panasz a szívére, így ezen probléma eredete ismeretlen. Továbbá található jobb vállánál egy kör alakú heg, olyan, mintha rengeteg apró éles fog harapta volna át a bőrét. További megfigyelés szükséges, a koma alatt az egyedüli dolog, melyet ismételgetett, hogy " este hat után öt perccel". Valószínűleg azért, mert találkozója volt, amit nekem nem említett... Közepesen súlyos fejsérülése miatt várható a részleges emlékezetvesztés, illetve előfordulhatnak egyéb elváltozások, mint például csökkent dopamin termelés, mely hiperaktivitáshoz és figyelmi zavarokhoz vezethet.

Nem sokra emlékszem. Tulajdonképpen semmire. 1 hét teljes tartama esett ki. Nem rémlik, hogy meglátogattam volna Adrient, pedig állítják, hogy így volt. Nem emlékszem, hogy szembe szálltam volna egy sárkánnyal, vagy éppenséggel arra, milyen bűnözőt kaptunk el a nagybátyámmal. De még az estére sem. Halvány foltok, egy-két bevillanás, s azok között is csak egy ismétlődik, a fekete csipke, a hosszú körmök, az édes mosoly, de az arc… Oh, pont a legfontosabb nincs meg nekem, pont az, amire kíváncsi volnék. Mintha eszem büntetni kívánna a vakmerőségem miatt, hiába lenne elég az, hogy csontjaim nagyobb részét jelenleg fém lapok és csavarok tartják össze, meg némi varázslat, hogy ne törjek el újra olyan könnyen, hogy szívem ne álljon meg hirtelen.
S mindennek ellenére, mintha mi sem történt volna élek, dolgozok, nem voltam hajlandó sokáig a kórházban maradni, utálok csak feküdni, inkább le akartam foglalni az agyam. A baleset óta amúgy is jobban pörgök, egyre kevésbé tudok egy fele figyelni, muszáj valamit csinálnom, miközben hallgatom a másikat, így kezemben többnyire az ADHD-sok számára kitalált kis kocka van, azt pörgetem, forgatom, bármi, csak foglaljon le. Nem vagyok bunkó, továbbra is jószívű vagyok, csupán… Hiperaktív. Vagyis erre fogom, s állandó perfekcionizmusomra, hogy már az ötödik jelentkezőt utasítom el az állásra, melyet azért hirdettem, mert sok kezd lenni a munka, mert egy személyben már nem tudok laboráns, kriminológus és detektív lenni. Kell valaki, akire legalább a munkám 10%-át rásózhatom, a többit nem akarom, mert az is sok lesz egy újoncnak.
Fogom a fejem, mélyet sóhajtok, a halántékomat masszírozom, mert kikészülök a sok interjútól, s attól, hogy figyelmemet a legkisebb hang is eltereli. Nehéz, sokkal nehezebb, mint korábban, akkor bezzeg könnyebb volt, mikor figyelmemet tudtam arra irányítani, akivel beszéltem, s most csak untat a sok alkalmatlan, kik azt hiszik egy diplomával, sőt akár egy mesteres végzetséggel elegek lehetnek. Mit számít a papír, ha a tényleges ész nincs meg? Én sem azért vagyok itt, mert annyi egyetemet végeztem, hanem mert volt agyam összekötni a pontokat, s mert 12 éves korom óta nagybátyám Sherlock rejtvényfejtő könyveit bújtam. Az egyetlen szerencsém, hogy agyam nem sérült nagyobb mértékben, hogy gondolkodásom továbbra is a helyén van, különben most temethetném karrieremet, melyért annyit dolgoztam, s amiért – én állítom, hogy így van – ilyen sikeres lett a családi cég. Apám is biztosan örül nekem odafent, s anyám sír, amiért túl vakmerő vagyok, s amiért ennyit kritizálom az újakat, nem adok esélyt, mert a tökéletes jelöltet keresem. Érzem, itt van, közel, csak éppen ritka nehéz megtalálnom. Nekem, ki könnyen ki tudja nyomozni a tettest, kinek elvetemült ötletei mindig bejönnek, s most mégis ott tart, hogy inkább egyedül dolgozik tovább, mert unja már a sok kérdést, unja azt, hogy üljön. Mozognom kell, ugrálnom, sétálni, mély levegőket venni, bármi, csak törjek ki már ebből a monoton helyzetből.
El is küldöm a jelöltet, nem lesz jó, nem, nekem valaki profibb kell. S amint kiment én elkezdek mozogni, felülések, fekvőtámasz, csak tudjak rendesen gondolkodni, maradjon egy vonalon az agyam, ne kalandozzak el… De a fránya képek, a villanások, ott lebeg szemem előtt a sárkány, majd unokatestvérem képe, ahogyan szemet forgat rám, s végül megint az a fránya csipke… De minél többet gondolok rá, annál kevésbé tiszta, annál több részletet hamisít meg agyam, s bár érzem, hogy ez nem a valóság, hogy emlékeim nagy részét már csak én színesítettem ki, nem tudom visszacsinálni, ez pedig bosszant. Mintha elfelejtettem volna valamit, ami fontos volt. De mit? Nagybátyám jegyzeteit átolvastam, nem akarta, de belemásztam a leírásokba, s tudom valami időpontot emlegettem, de mit?
Megannyi kérdés, s egyikre sincs válaszom, elmém olyan, mint egy tabula rasa, egy üres lap jelenleg, pedig mérhetetlen mennyiségű tudásom van, s mégis úgy érzem magam, mint akinek semmi sincs a fejében. Az ideg majd szétvet, sírhatnékom van, kezem remeg, szemeimet lehunyom, s csupán annyit teszek, hogy egy nagyot ütök a felfújható labdámba, ezzel nyugtatom le magam, de az egyből kettő lesz, a kettőből pedig sok másik, mire végre valahára egy nyugodtabb ábrázattal lépek ki irodám ajtaján. – Sage Clawshard? – hanyagul olvasom fel a nevet, mely inkább hangzik választottnak, mintsem valódinak. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy csak megvicceltek, vagy hasonló, de a fiú elkezd közelíteni felém, én pedig csak nézek rá rezzenéstelen arccal, fejemmel biccentek, hogy kövessen, s ugyanúgy leültetem őt az asztal túloldalára, ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, ugyanolyan szúrós pillantással nézek rá, ugyanolyan unott az arckifejezésem, csak a szemeim… Azok melyekkel végig az övébe nézek, s mely az első pár kérdés után felragyognak, mert végre egy értelmes emberrel találkoztam!
Figyelmem maximálisan az övé, nem terelődik el, kezemben megáll a kocka, mintha hiperfixálnék rá, csak őt vagyok képes nézni, a hosszú körmeit, a róka szemeit, s hallgatni a szinte tökéletes válaszait. Finoman jelzem kezem felemelésével, hogy álljon le, s egy szó nélkül lépek ki ismét az ajtómon. – Köszönöm elmehettek, megvan az új gyakornokom. – S azzal fordulok is vissza, asztalomhoz sétálok, egyik fiókját lassan húzom ki, egy jó vastag kötegnyi papírt halászok elő, majd átnyújtom a fiúnak. – Olvasd át figyelmesen. Ha aláírtad… Azonnal kezdhetsz.

Minden nap ugyanúgy nézek ki, így igazából magam sem értem miért állok annyit a tükör előtt. Hosszúnadrág, hosszúujjú, s bármennyire hihetetlen nem öltönyben megyek be dolgozni, sőt sétapálcát sem viszek be magammal. Ha választhatnék amúgy is inkább Sherlock lennék, pedig munkám inkább felel meg Watson-nénak.
Nem, én egyszerű farmert húzok, pólót és kapucnis pulcsit, mert ebben esik jól melózni, meg a sportcipőmben. Nem állítom, tudok én elegáns is lenni, régebben megannyi klubban mindig kicsípve mentem, de a mindennapokon... Minek flancolnék? Az egyedüli, mit megváltoztatnék, az az, hogy szívesebben vennék fel rövidujjút. De nem lehet, hiszen abban a pillanatban, hogy leveszem pulóverem, megpillantják mások a karomon a mély nyomatokat, melyek a műtétek után maradtak, s a hegeket, amiket a sárkány adott örök emlékbe. Kulcscsontomon így is néha meg-meg látszik, hol kellett újra összerakni a csontomat, mellkasomon pedig ott a pacemakert jelző vágás, arról ne is beszéljünk, hogy mennyi hosszú vonal húzódik rajtam végig, melyek megintcsak a bestia miatt vannak.
Nem voltam együtt a baleset óta senkivel, pedig tudom jól, hogy mennyire szerettem hancúrozni másokkal. Odáig voltak mandulavágású szemeimért, mik egészen világosbarnák voltak félvérségem miatt, barnás hajamért, melyet ugyan festettem, de egészen természetesnek hatott, s hófehér bőrömért, ami annak idején tökéletes volt. De ez a külső csak elrémiszti az embert, így inkább maradok begyöpösödött, s magányos. Az is jó! Nem mintha valaha vágytam volna egy nagy shakespeari románcra... Azok amúgy is csak tragédiába torkollanak.