"I wanna be like look like the girl in the mirror, wanna act like, dance like no ones watching her."
Sokan azt állítják rólam, hogy nagyon gazdag fantáziával rendelkezem, képes vagyok mindenben és mindenkiben a jót meglátni. Nagy beleérző képességem van, és kiválóan tudok alkalmazkodni bármilyen helyzethez. Szeretek másoknak segíteni, még ha nem is túl nyíltan, általában a háttérbe húzódva teszem is azt. A szeretteimért bármit képes lennék megtenni, még olyan dolgot is, ami teljes mértékben tiltakozik a természetemmel. Bárki is kerüljön az utamba, képes vagyok velük együtt érezni, és a környezetemben lévők általában szeretnek velem lenni. Akit már régóta ismerek, annak sokkal könnyebben megnyílok, sokkal többet beszélek és mesélek, míg az idegeneknél inkább őket hallgatom, de néha pont ezt szeretik bennem.
Általában túlságosan álmodozó vagyok, néha képes vagyok megfeledkezni a körülöttem zajló dolgokról, mert annyira elmerülök a saját kis világomban, emiatt pedig sokszor vagyok kétbalkezes is. Első találkozáskor, habár barátságos vagyok, de eléggé visszahúzódó is, kicsit mintha visszavonulnék a saját falaim mögé, és csak akkor nyílok meg, ha valakit már befogadtam a szívembe, ami általában elég gyorsan meg szokott történni. Ezt sokan kihasználják. Én nem veszem észre, hogy ha valaki egyszerűen csak ráhagyatkozik a jóindulatomra, sokan emiatt gyengének tartanak. Kifejezetten kerülöm a konfliktusokat, ez is sokakat zavar, mert általában nem állok ki a véleményem mellett, még ha az határozottan ott is van.
A föld friss illata bekúszik az orromba, a kellemes tavaszi szellő az arcomba fújja az összes szőke rakoncátlan hajtincsemet, de engem semmi sem tud jelen állapotomban zavarni. Lelkes mosollyal túrom bele az ujjaimat újra és újra a finom szemcsés földbe, élvezve az érzést, amit kelt bennem.
-
Apa! Kész! – Kiáltok boldogan a nem messze tőlem térdelő alaknak, mire mosolyogva oda is helyezi a szép, zöld növényt a lyukba, amit az előbb olyan lelkesem ástan ki a kis ujjaimmal.
-
Szép. – Jegyzem meg elégedetten bólintva, kedvtelve nézegetve a növényt, majd pedig óvatosan de elkezdem a gyökerére söpörni a földet, de eléggé meggyűlik vele a bajom.
-
Segítek. – Mondja apu azon a megnyugtató hangján, mire csak ragyogóan felmosolygok rá és hagyom, hogy a nagy kezei körbeöleljék az enyémeket és segítsenek megfelelően elegyengetni a földet. Fáradtan, de elégedetten a munkával simítom ki a hajamat az útból, mire a földnek a negyede az arcomon köt ki, de egyáltalán nem érdekelnek ilyen apróságok. Aztán kicsit erőlködve, de felkelek a földről, majd sokkal lassabban, mint ahogy szeretném beindulok a házba. Bezzeg Frankie olyan gyorsan tud már szaladni! Én is nagy akarok lenni! Félúton teljesen elfáradok, ezért mikor apa beér hagyom, hogy felvegyen, én pedig a fejemet a vállára hajtva, de még mindig nagy lelkesedéssel várom, hogy beérjünk a házba, hogy beszámolhassak az eredményeinkről anyának is, de végül ez nem következik be. Mikor belépünk az ajtón, én már fülig sárosan, de békésdeden alszom apa karjaiban.
***
A nap sugarai vörössé festik a talajt, azt sejtetve, hogy hamarosan besötétedik, de én és a barátaim és a testvérem egyáltalán nem törődünk ilyen triviális dolgokkal. Továbbra is az udvaron ütjük el az időt, és engem cseppet sem zavar, hogy szinte mindenki más nagyobb nálam. Engem az ilyen dolgok sosem érdekeltek. Az is érdekes, hogy amikor így összegyűlnek a családok és a barátaink, akkor én nem a lányokkal töltöttem a legtöbb időmet hanem inkább a fiúkkal, annak ellenére is, hogy a kicsi termetemmel és szőke fürtjeimmel úgy festek közöttük, mint egy porcelánbaba. Még úgy is, hogy viszonylag rövid hajam van, azután az ellopott varázspálcás incidens után, amire se én, sem a szüleim nem akarunk emlékezni Talán ez Frankienek köszönhető, valahogy megszoktam, hogy ő mindig kapható volt a velem való játékra.
Éppen stratégiát építünk fel a másik képzeletbeli csapat ellen, akiket az örök ellenségeinknek bélyegeztünk a játék nagy hevében.
-
Oké, akkor vázolom a tervet. A fő cél az, hogy megszerezzük az ellenség zászlóját – Vázolja fel Frankie a csapatkapitányunk, aki a maga kilenc évével a legidősebb közöttünk, és ezáltal nagyon hamar rá szállt a vezetés feladata.
-
Ez alkalommal Neville bácsi nagyon jól elrejtette, nem tudtam kideríteni, hogy merre lehet. - Mondja Albus kicsit aggodalmaskodva, mire mindannyian egy emberként sóhajtunk fel csalódottan.
-
Van egy ötletem. – Vetem fel kis gondolkozás után, mire mindannyian rám néznek várakozva.
-
Felmászok arra a fára, onnan látom, hogy hol lehet. – Mutatok a tőlünk nem messze lévő hatalmas fára.
-
Túl magas neked. – Mondja Frankie aggodalmasan. Ez a megjegyzés nagyon nem tetszik ezért gyilkos pillantást küldök felé, majd mielőtt még bárki is megakadályozna, megmakacsolva magam odaszaladok a fához és minden nehézség nélkül már el is kezdek felmászni rá. Kicsi termetem és az hogy fürge vagyok eléggé elősegít a küldetésemben, habár a fa tényleg hatalmas, és máskor valószínűleg eszembe se jutott volna felmászni rá. A terv mindenesetre jól megy, hiba nélkül mászok fel olyan magasságba, ahol beláthatom az udvart és a környéket. Egy ágra ülve gyönyörködök egy pillanatig a tájban, hogy aztán a feladatomra koncentrálva kezdjem el pásztázni a zászló tartózkodási helyét. Elégedetten vigyorodok el, amikor észreveszem.
-
Megvan! – Jelentem ki egy elégedett vigyorral és egy lesújtó pillantással üzenem a földön lévő bátyámnak, hogy lám mégsem volt túl magas. Na ezt kapd ki! Lelkesen pattannék is fel, amikor hirtelen reccsen az ág alattam. Időm sincs reagálni, már zuhanok.
Csak a kiabálásokat hallom, még a fájdalmat sem érzem, amikor a földön puffanok hirtelen. A világ is elsötétül egy pillanatra, és nem igazán tudom, hogy csak pár pillanat, vagy perc telt-e el, de lassan, homályosan visszatér a látásom, és egyből a bátyám és a többiek aggódó pillantásával találom szembe magam.
-
Jól vagy, Goldie? Nagyon magasról estél le. Szédülsz? – Kérdezi. Mély levegőt veszek és csak most érzem meg a fájdalmat a lábamban. Lassan felülök, és megtapogatom a fejemet, de azzal úgy látszik minden rendben van.
-
Nem. Jól vagyok. – Mondom végül, és csak utána pillantok le a lábamra, ami… hát nem túl szép látvány, de tudom mozgatni. Törtem el már a karomat, de az nem ilyen volt, most csak a térdem áll egy kicsit furcsa szögben, és szörnyen fáj.
-
Fel tudsz állni? – Kérdezi ezúttal Albus, mire megpróbálkozok vele.
-
Azzal már problémák lesznek. – Vigyorgok egy aprót, de azért ennek ellenére megpróbálom. Amíg a másik lábamra támaszkodok menne is, de amint a sérültre próbálok ráállni, bennem akad a levegő, és hirtelen könnyek gyűlnek a szemembe, amiket minden erőmmel próbálok féken tartani. Nem bőghetem el magam egy csapat fiú előtt.
-
Várj, segítek! – Ugrik oda egyből Albus, majd már mindannyian körém gyűlnek és közös erővel kanalaznak fel a földről.
-
Anya ki fog nyírni. – Nevetek kínomban, miközben Frankiere támaszkodok, aki szintén nevet.
-
Az biztos, reméljük, hogy most nem tört el semmid, mert akkor minket is kinyír. – Jegyzi meg, én meg megint csak elvigyorodom.
-
Jól vagyok. Tényleg. Úgy néztek rám, mint aki haldoklik. – Forgatom meg a szemeimet látva a többiek aggodalmas pillantásait.
-
A zászló az erdő szélénél van. – Biztatom őket arra, hogy folytassák az eredeti tervet.
-
Majd Frankie bekísér. – Teszem még hozzá, mert látom, hogy ő úgy sem hajlandó egyedül elengedni. Albus kivételével végül kelletlenül rábólintanak és megint összedugják a fejüket, mi pedig hárman lassan, én kissé bicegve, de elindulunk befelé. Anya tényleg ki fog nyírni. Nem elég, hogy megint megsérültem, de ez ma már a második ruha, amit kiszakítok.
***
-
Apa! – Sikítok fel hirtelen. A hangom áthasít a sötétségen, és kétségtelen, hogy ezzel most mindenkit sikeresen felébresztettem, de jelen állapotomban egyáltalán nem érdekel. A könnyeim megállíthatatlan zuhatagként hullanak a paplanra, miközben a lehető legkisebbre összehúzva magam az ágyon, várom, hogy végre bejöjjön az ajtón a megmentőm. Ez nem is várat sokáig magára. Hamarosan nyílik az ajtó, és megjelenik a megnyugtató alakja, hamarosan pedig már a karjai is körém fonódnak. Egyből csillapodik a sírás, és olyan szorosan bújok hozzá, mintha csak az ölelésében találhatnék védelmet.
-
Nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál. – Simítja meg kedvesen a hajamat, mire lassan, de biztosan a könnyeim elapadnak és most már csak halkan szipogok.
Amióta Frankie felvételt nyert a Roxfortba, azóta érzem magam ennyire elveszettnek. Egészen idáig mindig itt volt mellettem, mindig számíthattam rá, hogy amikor keresem, akkor pillanatokon belül megtalálhatom a házon belül, de az évkezdés vészesen közeledik, ő pedig itt fog hagyni egyedül, ez pedig kétségbe ejt. Nem akarom, hogy elmenjen és hátrahagyjon. Azóta rémálmaim vannak, és habár nem vagyok hajlandó beismerni, hogy mi az oka, de valószínűleg mindenki sejti az érintetten kívül.
-
Mesélsz nekem, apa? – Kérdezem halkan, miután már kicsit sikerült lenyugodnom az előbbi rémképek után.
-
Persze, Napsugaram. Mit szeretnél hallani? – Kérdez vissza, tovább simogatva a hajamat megnyugtatóan.
-
A Szerencse színes szökőkútját. – Vágom rá habozás nélkül. Csak mosolyogva bólint, én pedig kényelmesen elhelyezkedve, az előbbi rémálomról szinte teljesen megfeledkezve lelkesen várom, hogy belekezdjen a történetbe.
-
Volt egyszer hajdanán valahol, egy elvarázsolt kert... ***
-
Goldie! Frankie levelet küldött! – Mosolyog rám anya, amint leszedi a bagolyról az érkezett leveleket, és leteszi elém a borítékot. Nem túl lelkesen és némiképp duzzogva nézek az előttem heverő papírosra, ugyanis még mindig szörnyen haragszom Frankiere, amiért itt merészelt hagyni, és nélkülem ment a Roxfortba. Ráadásul úgy tűnik, hogy ő cseppet sem bánja a dolgot. Nem, kifejezetten lelkesen ír arról, hogy milyen jó dolga van, hogy mennyi barátot szerzett már, hogy milyen jók a tanórák és a tanárok és ez kifejezetten irritál. Végül a kíváncsiság mégis felülkerekedik a haragomon és magamhoz húzom a levelet, hogy kibontva elkezdjem olvasni a pergamenre írt betűket.
A kíváncsiság nagy úr, de az érzelmeimet ez nem nyugtatta meg. Hiába vágyom minden erőmmel arra, hogy a bátyámmal együtt lehessek az iskolában, itt ragadtam, és ez annyira idegesít, hogy képtelen vagyok örülni az ő örömének, pedig máskor biztos így lenne. A feléig olvasom csak a levelet, amikor ez a düh és elkeseredettség, hogy én nem lehetek részese azoknak a kalandoknak, amiknek ő, teljesen felülkerekedik rajtam, a levél pedig hirtelen lángra kap. De nem kicsi lángra, de nem ám. Akkora a láng, hogy a közelben lévő függöny is tüzet fog. Annyira megdöbbent az egész jelenség, hogy teljesen lefagyva, nagy szemekkel meredek a kezemben lángoló papírosra és a függönyre, képtelenül arra, hogy egyáltalán bármit is tegyek. Anya aprót sikkant és már szedi is elő a pálcáját, hogy eloltsa a tüzet, de az makacsnak bizonyul, és egy egyszerű vízbűbáj nem oldja meg a problémát.
Csak akkor eszmélek fel igazán mikor apa is belép az ajtón, majd látva a szituációt ő is gyorsan pálcát ragad, így pedig közös erővel sikerül eloltani a tomboló tüzet. Én még mindig kissé döbbenten pislogva meredek a szénné égett pergamendarabokra.
-
Jól vagy, Goldie? – Kérdezik szinte egyszerre a szüleim mire végül csal felnézek rájuk, és kissé még mindig sokkban bólintok a kérdésre. Egy ideig még tanulmányozom a levél és a függöny maradványait, majd hirtelen hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon.
-
Ez azt jelenti, hogy megyek én is hamarosan a Roxfortba! – Kiáltok fel lelkesen, majd felpattanva a szüleim nyakába vetem magam, mint valami eszelős.
***
-
Én arra nem ülök fel! – Tiltakozom, és tudom, tudom, hogy nem kellene így viselkednem, főleg nem egy professzorral, és pláne nem kellene leégetnem magam az összes diák előtt, de egyszerűen képtelen vagyok erre. Nem várhatják el tőlem, hogy felszálljak
azzal a levegőbe! Nem tudják, hogy az emberek arra lettek tervezve, hogy a földön járjanak? Egyáltalán ki találta ki ezt ördögi szerkezetet, amivel a levegőt lehet hasítani? Egyáltalán nem értem, hogy miért vállalkozik erre bárki is önként.
-
Ms. Longbottom… Ez repüléstan óra, elkerülhetetlen, hogy felüljön a seprűre. – Ismétli türelmesen a tanár, de én továbbra is makacsul rázom a fejemet és egy centivel sem vagyok hajlandó közelebb lépni
ahhoz.
Azóta rettegek a magasságtól, amióta leestem arról a nagy fáról. Már előtte sem voltam túl jóban a magas helyekkel, de azóta egyenesen rettegek, és bármikor, amikor látom Frankiet vagy mást repkedni elfog a halálfélelem, és szinte alig bírok odanézni.
-
Nem ülök fel rá! – Jelentem ki teljesen megmakacsolva magam, és mielőtt még bárki is megakadályozhatna rohanni kezdek. Lehetőleg minél messzebb attól a lehetőségtől, hogy nekem a levegőbe kelljen emelkednem. Az egyetlen olyan helyre rejtőzök el, ahol mindig minden körülmények között képes voltam eddig megnyugodni: az egyik üvegházba. Egy hatalmas cserép mögött találom meg a tökéletes búvóhelyemet, és csak reménykedni tudok abban, hogy ezzel kikerülöm a számomra lehetetlennek látszó küldetést.
Nem tudom mennyi ideig kuporgok a cserép mögött, amikor lépteket hallok.
-
Napsugaram, itt vagy? – Csak erre a hangra vagyok hajlandó kidugni a fejemet a növény mögül, mire apa megkönnyebbülten mosolyog rám. Felkelek és kissé szégyenkezve, de odasétálok hozzá.
-
Sajnálom, apa. Nem akartam jelenetet rendezni, csak… – Kezdenék bele egyből a magyarázkodásba, de csak leint és megölel.
-
Megértem. Én sem kifejezetten szerettem a repülésórákat. Mai napig nem vagyok valami jó seprűlovas. De egyszer muszáj lesz megpróbálnod. – Mondja halkan, mire egyből megfeszülök, és ösztönösen tiltakoznék, de alaposan átgondolva a dolgokat, és minden félelmemet félretéve, teljesen igaza van.
-
Nem akarom… – Nyöszörgöm kétségbeesetten, de pár perc után végül mégis elhúzódom tőle és arcomra elszántság költözik.
-
De miattad megcsinálom. Azt szeretném, hogy büszke legyél rám. – Mondom, majd egy nagyot sóhajtva, és minden bátorságomat összeszedve visszamegyek a tanórára.
***
-
Frankie, most miért csinálod ezt? – Kérdezem kissé már-már szomorúan és csalódottan.
-
Akkor sem kellene fiúkkal járkálnod a Roxmortsba. – Mondja Frankie teljesen megmakacsolva magát, amit egyszerűen nem tudok felfogni ép ésszel, hogy miért teszi azt, amit.
-
De hát csak Albussal mentem! – Kezdem elveszíteni a híresen nagy türelmemet, de úgy látszik ezzel cseppet sem hatottam meg a testvéremet, sőt, mintha ettől csak még idegesebb lenne. Ami még inkább érthetetlen.
-
Pláne vele. – Morogja, mire teljesen tanácstalanul széttárom a karjaimat.
-
Ő a legjobb barátom, Frankie! Mégis mit vársz tőlem? Hogy ne töltsek senkivel sem időt, aki a barátom? – Teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy épp mit próbálok elmondani neki.
-
Na jó, nekem erre most nincs időm. Nézz magadba, hogy milyen lehetetlen dolgokat kérsz, és ha rájössz, majd utána beszélünk. – Unom meg teljesen a viselkedését, majd meg sem várva a válaszát kissé dühösen és sértetten otthagyom a folyosón.
Tényleg nem értem, hogy miért viselkedik mostanában így. Nem adtam rá semmilyen okot. Az, hogy sok időt töltök Albussal, az mindig is így volt, nem érzem úgy, hogy ebben bármi különleges lenne. Annak ellenére sem, hogy mostanában mintha egy kicsit többet szeretnék vele lenni, mint a többiekkel. Ez teljesen természetes, nem? Barátok vagyunk. A barátok pedig sok időt töltenek együtt. Izgatottak, amikor látják egymást, képesek órákon keresztül beszélgetni a semmiről. Az sem furcsa, hogy néha, vagyis hát mostanában elég gyakran zavarba jövök olyan dolgoktól, ami régebben természetesnek tűnt… ugye? Egyáltalán nem meglepő, hogy olyan őrülten ver a szívem, ha véletlenül összeér a kezünk. Abban sincs semmi, hogy ha túl sokáig nézek a szemeibe úgy érzem nem kapok levegőt, és teljesen el tudok veszni abban a szép zöld színben… igazából csak a növényeimre emlékeztet szóval teljesen érthető, nem igaz? Lerázom magamról ezeket a furcsa gondolatokat, és inkább sietős léptekkel megint az üvegházak felé veszem az irányt. Most teljesen jól fog jönni egy kis figyelemelterelés.
Szőke, dús hajam van, ami a sok napon töltött idő miatt általában még világosabbnak szokott tűnni. Szeretek kísérletezni vele, van amikor hagyom enyhén hullámosan, vagy teljesen egyenesre, de van olyan is, amikor teljesen begöndörítem. A szemeim kékek, az idő nagy részében boldogan csillognak, apa néha a napsugaram mellett hercegnőnek is szokott hívni, amiben lehet valami első ránézésre tényleg olyannak tűnhetek, mint egy meséből kilépett hercegnő. Az arcomon szinte mindig mosoly látható. A termetem egészen kicsinek mondható, még a koromhoz képest is, és nagyon vékony vagyok, pedig merlinre esküszöm, hogy igazából rengeteget szoktam enni. Az öltözködésem színes, most vagyok abban az időszakomban, amikor próbálom igazán megtalálni a nekem megfelelő stílust. Szeretem a lányos ruhákat, annak ellenére is, hogy nagyon sok időt töltök a szabadban, szívesen hordok szoknyákat és harisnyákat. Nagyon szeretem a színeket, mindig lehet rajtam valamit látni, ami feldobja a ruháimat, ha mást nem, akkor pár fonott színes karkötőt. A sminkkel még nem nagyon próbálkozom, nem érzem szükségét, hiába próbálkoznak már a korosztályomban lévő lányok vele. Nem mondanám, hogy követném a tömeget, inkább próbálok úgy kinézni, ahogy én jól érzem magam, habár az tagadhatatlan, hogy mostanában kicsit jobban figyelek arra, hogy csinos legyek. Általában vaníliás, vagy valamilyen egyéb édes illat leng körbe, még épp kellő mennyiségben. Összességében egy elég üde és vidám jelenség lehetek mások számára.
