Remus E. Graves

Káros szenvedély, dühkitörések, elfojtást nem tűrő indulatok.
Ne tedd szóvá ha jót akarsz magadnak. Ez az egyik legfontosabb javaslatom. Nem tudom megmondani, hogy honnan vagy miből fakad, csupán csak találgatni tudok, de azt nem kifejezetten kedvelem. Egyszerűen mindig ilyen voltam. A magam feje után mentem és szemem sem rebbent, még akkor sem ha valakin keresztül kellett gyalogolnom, ha oldalra pillantva Romy-tól egy jóváhagyó pillantást kaptam. Mindig azt éreztem, hogy ő az egyetlen, aki ítélkezhet felettem, így ha bárki más ezzel próbálkozott, akkor a türelmem a cigarettám füstjéhez hasonlóan egyszerűen elillant. Nem vagyok kíváncsi mások véleményére, így ha valaki mégis próbálja velem megosztani, akkor mindig ugyanazt javaslom.. hátraarc és lehet menni keresni valaki olyat, aki erre nyitott, mert én nem vagyok az. Ha pedig valaki nem ért a szép szóból? Én nem ismétlek. Minek? Vannak hatásosabb módszerek, amikkel képes vagyok varázsütésre eltüntetni az olyanokat, akik nem alkalmasak arra, hogy a közelemben időzzenek.
Ítélkezek, de csupán olyankor teszem ezt hangosan, amikor valaki kiharcolja, hogy a hallgatásom megtörjem. Jobb az, ha csendben vagyok. Ezt mindenki higgye inkább el nekem, mint hogy a saját bőrén tapasztalja meg. Nem vagyok se szelíd sem pedig elnéző, a bosszú pedig kimondhatatlanul édes ízzel olvad szét a számban.

A mosoly minél ritkább, annál becsesebb.
Sok minden elmondható rólam, de nem vagyok alapból rossz indulatú (az aranyvérűekkel). Én mindig mindenkinek megadom a lehetőséget arra, hogy eldöntse az első találkozás alkalmával, hogy melyik oldalamat szeretné a későbbiekben tapasztalni.
A barátaim mellett rendíthetetlenül kitartok és ha éjszaka közepén érkezik a segélykérés, akkor is elindulok. Minden egyéb kérdés nélkül.
Azt mondják kifejezetten szórakoztató is tudok lenni.. mármint azok, akik értékelik a sötét humorom, élcelődő megszólalásaim, a többiekre úgyis magasról teszek.

Felfogtam vajon teljesen, hogy mi is történt? Aligha. Olyan kicsik voltunk még. A félelem, a gyász és a fájdalom azonban vaskos dunyhaként nehezedett mindenkire és hiába nem értettem mit jelent a jövőre nézve, hogy az egyik testvérünk már nincs közöttünk. Azt tudtam, hogy erősebben kell szorítanom Romy kezét. Attól a naptól kezdve valósággá vált, hogy egyszerűen elillanhat mellőlem, akivel létezésem első pillanatától kezdve mindent megosztottam. Két test és két lélek mégis olyan szorosan összefonódik, amit más, ezen kapcsolaton kívülálló nem is érthet. Láttam Nero-n, hogy mekkora kín, amikor egy ilyen kötelék visszafordíthatatlanul megszakad és addig félelmet nem ismerő gyermek elmém nem is rettegett mástól annyira, mint attól, hogy egyszer ez is megtörténhet. Nem rémítettek meg az árnyak a gyermekszobában, sem az, hogy miféle rémségek bújhatnak elő az ágy alól. Egy sokkal ádázabb erő tartott rettegésben és az nem a sötétben bujkált, hanem láthatatlan palástként mindenki vállán ott ülő, napról napra egyre szorosabban a nyak köré fonódó halál volt az én legmélyebb félelmeim megtestesítője, ami ellen harcolni aligha lehet és sosem tudhatjuk pontosan mikor is váltja be megmásíthatatlan ígéretét.
Rengeteg álmatlan éjszakát okozott számomra gyerekként ez a fajta szorongás. Jóformán csak akkor leltem békére, amikor testvéremmel egy ágyba kuporodva aludtunk ezzel megnyugtatva egymást, hogy igen.. a másik még mindig ott van.. éppen csak egy karnyújtásnyira. Már a napját sem tudnám megmondani, hogy mikor kezdett a tátongó lyuk zsugorodni a mellkasomon. Talán nem is volt ennek pontos időpontja csupán fokozatosan halványulni kezdett az örökös félelem a múló évek hatására. A közös élmények és emlékek, gyermeteg csínytevések, amikkel szüntelen azt gyakoroltuk vagy használtuk ki, hogy nincsen egy szemernyi különbség sem közöttünk.. ezekre koncentráltam és ez segített továbblendülni, hogy a múlt ott maradjon, ahol annak a helye van.. a hátam mögött, nem pedig a szemeim előtt.
A tanulás, az iskola és a jövő felépítése mindig erős prioritásom volt. Vágytam, törekedtem a sikerre és ezért minden erőmmel hajlandó voltam megdolgozni, hiszen más ezt nem tehette meg és nem is akartam, hogy így legyen. Minden egyes mérföldkőnél a saját vállamat akartam megveregetni mondván: "Megcsináltam.". Megvan a következő lépcsőfok is és jöhet a következő. Szükségem volt arra, hogy lekössem a figyelmem, az agyam és a lelkem azzal, hogy mindig az előrehaladással foglalkozzak. Nem akartam megelégedni azzal, amit más már elfogadhatónak tartott. Én többre vágytam, valamire, amitől kiemelkedő lehetek nem pedig csupán egy a sorban.
Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy sosem követtem el hibákat. Elismerem, hogy a türelmem végessége miatt sokszor keveredtem bajba, főleg, hogy nem csak a saját bosszúságom tudta elvenni az eszemet, hanem az is, ha valaki Romy-nak próbált keresztbe tenni. A magaménak éreztem a dühét, a fájdalmát, így pedig kérés nélkül a bosszúját is. Ez pedig mindig teljesen magától értetődő volt kettőnk között. Ha harcba indulunk, akkor azt vállt vállnak vetve tesszük, nem létezett nézőtér sem kispad, csupán a küzdőtér, ahova mindig ketten léptünk be.
Semmi közöm nem volt az eljegyzéséhez. Ha néhány perccel is, de ő volt az idősebb, így neki jutott a jegyes szerepe, amikor a családi érdek azt követelte. Mégis egy taknyos kislány, gyermeki dacból elutasította őt, még nekem is fájt. Mégsem tettem semmit lehetőségek hiányában és amíg Romy ezt képes volt teljes mértékig figyelmen kívül hagyni, addig én is így tettem, de mindez csupán egy ketyegő bomba, ami egy mindenki számára ismeretlen számlálóval rendelkezik és ki tudja mikor robban? Senki. Az mégis biztos, hogy amikor az idő lejár, akkor nem egyetlen ember haragja fog elszabadulni.. hanem kettőé.. mint mindig.
A felnőtté válás sorsdöntő. Az ember leteszi a voksát a választott út mellett, de nekem sosem voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy hová is tartok. Elköteleződve a családunk által képviselt nézetek és értékek mellett Romy oldalán léptem be a MiM-be. Számunkra a vér szent és az ezt illető tisztelet helyreállítása közös érdek.
A munkám a mindenem. Azóta érzem igazán azt, hogy önmagam vagyok mióta kihallgatóként dolgozom. Romy begyűjti őket, kiélvezve az üldözés adta adrenalint, én pedig szóra bírom őket. Akármilyen eszközökhöz is kelljen folyamodnom.

Fejek fordulnak ahogyan az ikrek léptei egyként koppannak a márványlapokon. Egypetéjűként mintha csak egy tükör lenne közéjük feszítve ahányszor csak egymás mellett látni őket. Sosem törekedtek arra, hogy az emberek könnyen meg tudják különböztetni őket, éppen ellenkezőleg, az esetek többségében még az öltözetük is teljesen megegyezett, hogy a lehető legnagyobb zavart okozzák a közvetlen környezetükben. Egyformán magasak, szálkás a testalkatuk még a mozgásukban sem találni differenciát. Remy talán többször túr ujjaival barna, kócosnak ható hajába, de ez inkább csak kényszeres cselekedet, mint valós változásra való törekvés, hiszen azok a tincsek szinte olyan makacsak, mint ő maga.
Jegeskék szemei szinte unottan mérik fel a környezetüket az idő nagy részében és még akkor is megmarad a tekintete hidegsége, amikor az ajkai szegletében mosoly bujkál.
Az öltözködésben is a sötét esztétika jellemzi, sosem kedvelte sem a harsány színeket sem pedig a hivalkodó szabásformákat. A letisztult elegancia áll a legközelebb hozzá, nem akar és nem is fog mással kísérletezni.