Unfinished business // L x W

Nem kisebb elhatározás késztet arra, hogy pihentetően puha köntösömet talárra cserélve, immár a takarodó idejéhez közeledve szeljem át a kastélyt, egészen a gyógynövénytan teremig, mint a napok óta, kínzóan múlni nem akaró fejfájásom. Az utóbbi napokban már az alvás is csak éber álom. A rosszabbik fajtából. A történtek mindenkin meglátszanak kisebb-nagyobb mértékben. A magam részéről viszont - aurorként - sosem gondoltam volna, hogy bármi problémát okozna az álmatlanság. Maximalista vagyok, most viszont egyáltalán nem merném azt állítani, hogy teljesítőképességem csúcspontján lennék, ez pedig borzasztóan zavar. Hatással van rám, a közérzetemre, a viselkedésemre is.
A segítségkérés, mint olyan, viszont sosem szerepelt a szótáramban. Most is csak azért folyamodok ehhez, mert az összes többi opciót már kipróbáltam. De azt hiszem így is egészen értő kezekre bízom majd magam.
A folyosók már kiürültek, meglehetősen furcsa az iskolai zsivajtól elvonatkoztatva sétálgatni a félhomályba burkolózó falak között. A lépteim visszhangja kíséri utamat. Persze sikerül egy fiatal párba botlanom az egyik sarkon. Látszólag mindhárman megilletődünk egy pillanatra. Én azért, mert nem számítottam arra, hogy egy idilli, romantikus pillanatba toppanok bele, ők pedig azért, mert valószínűleg még mindig szigorúnak gondolnak engem. Az is vagyok, voltaképp nem tévednek sokat, de a fenyítésnél jóval többre értékelem az észérvetek. Mint most is, fél mondattal küldöm őket a klubhelyiségükbe, emlékeztetve őket arra, hogy egy kis dorgálással még mindig jobban járnak, mintha pontokat vonnának le tőlük. Mondjuk, ha a hálókörletébe igyekvő Longbottom professzorral találkoznának össze. Szerencsére ő még nem igyekszik álomra hajtani a fejét, ezt pedig egyértelműen meg tudom állapítani, hiszen fényárban úszik az üvegház. A kellemetlenül hideg kinti időjárás miatt kissé megszaporázom a lépteimet, ámbár tudom jól, hogy bent sem fogad majd kellemes meleg az évnek ezen szakában. Kép apró, de annál határozottabb kopogás kíséretében nyitok be, remélve, hogy nem zavarok meg semmi fontosat.
- Longbottom professzor? - találom meg a hangom is, mivel a növények gyűrűjében egyáltalán nem olyan egyszerű meglátni őt. Sőt, voltaképp teljesen biztos vagyok benne, hogy itt még bújócskázni is lehetne, némelyik cserép nagyobb, mint egy fotel. Meg is bámulom őket, késztetést is érzek, hogy némelyik levelet megsimítsam, de elég tanult vagyok ahhoz, hogy tudjam, nem lenne tanácsos. Bár talán Neville-nek van annyi esze, hogy a gyilkos növénykéit ne itt tartsa.
- Oh, már menni készült? - pillantom meg, mikor megfordulok és látom, hogy némi pakkal a kezében igyekszik felém. Fél év elég sok idő, úgy pedig még több, ha belegondolok, hogy még nem volt időnk beszélni. Jobban mondva nagyon óvatosan kerültem az olyan helyzeteket, amik úgy végződhetnek, hogy kettesben maradunk. A szükség viszont törvényt bont. - Ígérem, csak egy perc az egész. - próbálok úgy tenni, mintha nem jutna eszembe minden, ez viszont csak még nagyobb fejfájást okoz, amitől a homlokom is ráncba szalad. Remélem nem kever össze az esti fáradtságtól egyetlen diákjával sem. Kimondottan szokatlan látványt nyújthatok ugyanis, a máskor szoros kontyba kötött hajam most szabadon hullik a vállaimra. Azt mondják, ilyenkor néhány évet is letagadhatok, mert lágyítja a vonásaimat. És bizony az ősz folyamán sikerült már diáknak néznie egy kollégának.

Sokan kérdezték már tőlem az évek során, hogy miért hagytam ott az auror szakmát és fogadtam el habozás nélkül a roxforti állást. Ha valaki akkor abban az időben az én helyzetemben lett volna, biztosan megértené. Én mégsem tettem soha egyetlen egy rossz szót sem az akkori állapotokra, inkább csak sejtelmes mosoly kíséretében azt a választ adtam meg, hogy egyszerűen hiányoztak a növények. Az én és ezeknek a különleges lényeknek a kapcsolata már régre nyúlik vissza, hisz talán az első tantárgyam volt a gyógynövénytan, amiben jeleskedtem. Emlékszem a lelkesedésre, a meglepettségre a beadandóra írt "kiváló" olvasatán és a siker ízére, amikor akár csak Harry Potternek segítettem a Trimágus Tusán. Én magam sohasem vetettem volna bele magam ilyen nagy volumenű vetélkedőkbe és nem is igazán hozta úgy az élet, hogy ismét megrendezhessék a roxforti éveim alatt, mégis szép lassan kiépítettem a saját kis világomat.
Az üvegházakat úgy ismerem mint a tenyerem, amikor dolgozni kezdtem itt, már tudtam mit hol keressek. Bimba professzor mellett sokszor volt szerencsém segédkezni, én pedig állíthatom, a legjobbtól tanultam. Tanultam sok mindent, türelmet, alázatot, na meg azt is, hogy a növények talán még válogatósabbak, mint az állatok. Némelyiket este, sötétedés után kell gondozni, ültetni, de ha kell, földet is szükséges cserélni rajtuk. Épp könyékig földes mindkét karom, amikor mozgolódásra figyelek fel. Mintha valaki bejött volna, vagy az érzékeim már becsapnak? Leteszem a kézi ásót és felegyenesedek a sámliról. A hang hallatán megbizonyosodhatok arról, hogy nem tévedtem, mi több még egy arcot is párosítok hozzá azonnal. Kis mosollyal porolom le a kezem és indulok el a könyveimmel felé. Ha már megállt ott a polc mellett, ezeket felteszem a helyükre.
- Jó estét Wilkinson professzor. - furcsa még mindig nekem ez a magázódás, hisz noha itt professzorok között ez a szokás, őt mégsem tudom még a mostani szerepéhez kötni igazán. Vagy húsz évvel ezelőtt még nyoma sem volt ilyen jellegű udvariaskodásnak.
- Miből állapította meg ezt ilyen biztosan? - valamennyire szórakoztat a helyzet, hogy a könyvekből csakugyan ezt vonta le. Lassan megállok mellette és a felsőbb polcra fektetem őket. Majd később elrendezem, ha már tiszta lesz a kezem.
- Épp ültetek, de egy percem csakugyan van. - magam elé emelem a kezeimet, hogy mutassam, valóban földes még egy kissé, de ez nem tart attól vissza, hogy segíthessek neki, ha tudok. Biztosan okkal érkezett, mert egész évben nem beszéltünk annyit, mint talán most összesen.
- Miben állhatok a rendelkezésére? - elindulok vissza a cserép felé, mert az ültetést be is kell fejeznem, de már csak néhány simítás és a cserép is a helyére kerül. Nem esik nehezemre tevékenykedni, miközben figyelem minden szavát. Aztán csak a mosdókagylóhoz lépek kezet mosni, hogy aztán tisztára törölhessem a végén őket. Csak ezután hajtom le az ingujjamat, ami egészen eddig könyékig fel volt tűrve.

Tizenhét év sok idő. Mennyi minden belefér, nem? Egy házasság, néhány gyerek, egy teljesen új munka... Minden más információ melyet innen-onnan elcsíptem a hónapok alatt teljesen lényegtelen, eltörpül ezek mellett. Meglepődtem, mikor szeptemberben a tanári karban kollégaként köszöntöttük egymást, néhány felületes beszélgetésnél több azonban sosem alakult ki kettőnk között. Talán már szembetűnően kevés időt töltöttünk egymás társaságában, de bármilyen ezzel kapcsolatos észrevételt könnyedén háríthattunk volna annyival, hogy nem egy a szakterületük, ezáltal az érdeklődési körünk sem. Őszintén szólva azonban nem tudom, hogy ennyi idő eltelte után tudtunk-e volna úgy beszélgetni, mint régen. Vagy egyáltalán beszélgetni. Nem erőltettem hát a dolgot, és nem okozott csalódást azzal, hogy ő sem. Persze azt tudtam, hogy egyszer megtörik a jég - ostoba lettem volna azt hinni, hogy a köztünk lévő csend mindvégig így is marad -, de jobban örültem volna neki, ha nem én kezdeményezem vagy ha legalább nem egy megoldásra váró problémával fordulnék hozzá, mint az egyetlenhez, akit jobban ismerek néhány hónapnál. Már régen is sokat beszélt a növényekről, igyekezett határozott lenyűgözni a tudásával, én pedig a mai napig elismerem, hogy nem hétköznapi az, amit ő ilyen magas színvonalon képvisel. Ez pedig, és ugyebár azon elhanyagolható információ, hogy oktat is, valamint az elmúlt hónapok gyakorlata egyértelműen sejtette, hol kell keresnem. Máshol nem is tehetném, mégis hogy nézne ki, ha bekopognék hozzá az esti órákban? És mégis hogy venné ki magát, ha a felesége nyitna ajtót, aki nagy valószínűséggel semmit sem tud a múlt történéseiről? Ennyi év elteltével csak azt remélem, hogy nem kell kínosan éreznem magam előtte.
Hangomra azonnali reakció a válasza, tehát mégsem mélyült el a növények lelkében annyira, hogy ne venné észre a hívatlan vendéget. Felbukkan a terem túlfelén, figyelem a mozdulatait, és a felém megeresztett félmosolyt is, amivel fogad. Nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez a személyemnek szól, sokkal inkább a ténynek, hogy valamilyen oknál fogva megzavarták a munkában. Azt ugyanis észrevettem, hogy sosem neheztel ezért a diákjaira és tanárhoz méltó módon igyekszik mindenkire ugyanannyi figyelmet fordítani.
Teljes szinkronban mozgunk egymással, ő a polcig, én pedig el az útjából, hogy a könyveket letehesse.
- Késő van, ilyenkor a gyógynövénytan tanárok is nyugovóra térnek. Vagy tévedek? - adom meg magamnak a hibázás lehetőségét. És bár hangosan nem mondom ki, gondolok én arra is, hogy ha már megadatott, az estéket igyekszik a feleségével tölteni.
- Köszönöm, lekötelez - bólintok, bár nehezemre esik szigorú kollegiális berkeken belül tartani magam a magázáshoz. De azt is nehezemre esett megszokni, hogy aurorként és tanárként is ez a sors várt rám, amint kikerültem az iskolapad biztonságából. Másfelől persze ez a határvonal ad bizonyságot arra, hogy nem merítsek ihletet semmiből, ami a múltban köztünk történt.
- Szörnyű álmatlanság és fejfájás gyötör. - bököm ki egyszerűen azt, ami miatt hozzá vezetett utam. - Napok óta alig alszom, igazság szerint az eset óta... - vallom be, hogy még az én lelkivilágomat is felforgatták a történtek. Nem szükséges talán bővebben kifejtenem, hogy a bálon történtekre gondolok, alighanem mindenki erről beszél mostanság a kastély falain innen és túl. - Azt remélem, tud adni valami tanácsot. Valamit a nyugtató citromfűn és a meditáción túl, Professzor - jegyzem meg, csak hogy egyértelmű legyen, nem egy csésze teáért jöttem. Illetve de, ha az valóban használ és tudok tőle egy jót aludni.
Lassan követem őt, beszéd közben araszolok közelebb, és nem titkolom, hogy alaposan szemügyre veszem a kis rejtekhelyét. Az asztalon találok néhány cserepet is, s bár üresnek látszik, muszáj belenéznem. Ujjam végighúzom a peremén, földes is lesz, nedves, fekete. De mi az az egy morzsányi föld ahhoz képest, amit ő megmozgatott azért, hogy mindkét keze arról árulkodjon, hogy éjszakába nyúlóan dolgozik?!

Tanárként megtapasztaltam már az évek folyamán, hogy a Roxfortban oktatni nem csupán felelősségteljes munka, de 0-24 órás készenléti procedúra is. Értem ez alatt azt, hogy bármikor kereshetnek meg bármilyen problémával, tanácsért, az épp haldokló kis növényeikkel, vagy épp kénytelen-kelletlen találkozásokat is magába foglal, amikor az éjszakai felügyelet rám hárul. Eddig még soha nem vontam le pontot a tilosban járkálásért és van egy sanda gyanúm rá, hogy ezzel olykor rettentően visszaélnek. Többeket csípek én fülön, mint a kollégáim és ez több mint aggasztó. Talán nem kellene ennyire vajszívűnek lennem. És akkor még nem csaptam a listához mindazon teendőket, amiket a növényeim igényelnek. Legyen szó a sajátokról vagy épp az órákon bemutatásra kerülő példányokról, vagy akár a szakkörre tartogatottakról. A legcsodálatosabb dolog az egészben, hogy soha nem egyszerre szeretnének nyílni, termést hozni, sarjadzani és erőre kapni. Nem beszélve arról, ha valami nyavalya üti fel közöttük a fejét. Tényleg szó szerinti 0-24 órás az a készenlét és soha nem lehet tudni, épp mi vár rám. De őszintén? Élvezem.
Este már nem számítok senki látogatóra, de bizony tévedni még mindig emberi dolog. A tanárnő felbukkanása mégis meglepetésként ér engem. Hát lássuk azt a medvét. A könyveimet elrendezem, hogy ha szükséges lenne, felszabadítsam az asztalt.
- Soha nincs semmihez sem elég későn. Maga is valamiért felkeresett. - hangom szelíd, mintsem mogorva, igazából igyekszem megütni azt a kellemes csevej szintet, amiben egyikünknek sem lenne kínos az ittlét. Egyáltalán miért is lenne kínos? Ami a múltban történt, az ott is maradt. Mondhatnám ezt tanárként, férfiként azonban nem engedhetek meg magamnak bizonyos gondolatokat.
- Lássuk csak, lássuk... Hol érzi a fájdalmat, elöl, hátul, vagy úgy érzi, hogy mindenhol nyom? - nem vagyok orvos, de fejfájás is többféle létezik. Amint megadja a választ, máris előrébb leszünk.
- Erre kiválóan jó a mandragóra! - egy pillanatnyi gondolkozás után felderül az arcom és már pattanok is fel, hogy az említett cserepekhez lépjek. Ma itt csönd honol, de hamarosan nem fog. Két fülvédőt halászok le a falra szerelt akasztókról és nyújtok egyet át neki.
- Csak a biztonság kedvéért. Épp remek az alkalom ahhoz, hogy kiemeljünk egyet. - kesztyűt húzok, hogy aztán miután mindkettőnkre alaposan felkerül a fülvédő, kiemelhessem az azonnal felvisító gyökeret. Nem visít ugyan sokáig, mert hamar kést ragadok és nyisszantok a gyökérből. Majd visszanő, gondolom hozzá.
Amint elhallgat, letolom a nyakamra a fülvédőt, ledobom a kesztyűt és nekilátok a felszeletelésére. Én mindig tartok itt egy vagy épp két bögrét, ha olyanom támadna, tudjak inni, így aztán az egyikbe bele is dobálom a darabokat.
- Tudja, ideális az alkalom ahhoz, hogy ezt elkészítsük. A legjobban akkor hat a gyökér, ha éjszaka ássuk ki, lehetőleg egy akasztott ember alól. - ecsetelem lelkesen, hogy addig se a csend vegyen körül minket. Vizet töltök a pohárba, majd pálcát ragadok, hogy felforraljam azt.
- Cukrot, mézet? Amint kicsit hűl, tudja is inni. Perceken belül elmúlik a hatása. - pillantok végül csak rá széles mosollyal, miközben felé nyújtom a bögrét.
- Vigyázzon, kicsit forró még. - lassan elkezdek rendet rakni, letörlöm az asztalt, miközben eszembe jut, amiről beszélt. Senkinek nem könnyű mostanában a gyilkosság óta, Goldiet is gyakran kell megnyugtatnom, hogy minden rendben van, nem fog ilyen még egyszer előfordulni.
- Igazából szakmai ártalom csak lehet, hogy mindig megpróbálom végiggondolni azt, ki tehette és miért. Nem tartanám kizártnak, hogy nem is innét való az illető. De már nem vagyok auror és az ügy sem nálam landolt. Professzorként nem sok beleszólásom van az egészbe.

Nem tervezek rendszert csinálni abból, hogy az éjszaka kellős közepén keresem fel a kollégáimat, nincs bennem semmiféle ferde hajlam, ez csupán egy kényszer szülte megoldás. Talán ésszerűbb lett volna azzal kezdenem, hogy mennyire stresszes napok vannak a hátam mögött, de nem célom úgy tenni, mintha Longbottom egy bármikor használható lelki szemetes lenne. De talán azért is jöttem ide, mert egy régi ismerős arcot látni mindenképp megnyugtató, már-már biztonságot sugárzó ebben a helyzetben. Félre kellett tennem mindenféle nyomozást most, hogy ilyen vészterhes órát élünk. A minisztériumnak persze nem tetszenek a fejlemények - pontosabban ezek hiánya, ahogy az igazgatónknak sem - de én mint egyetlen homokszem a gépezetben, nem tehetek mást, jelenleg sodródom az árral és minden lehetőséget megragadok, hogy mindenki mást megnyugtassak. Csak az a helyzet állt elő, hogy most már az én idegeimnek is szüksége lenne némi gondoskodásra.
- Egy szakértő segítsége megkímélhet még néhány kellemetlen éjszakától.. - ismerem el, hogy nem véletlenül pont őt kerestem fel. A mögöttes tartalommal nem feltétlenül kell tisztában lennie, márpedig aligha láthat át a szitán.
- Mindenhol.. - bólintok, pedig szinte már hozzá is szoktam a tompa fájdalomhoz, mely néha a halántékomtól a tarkómig vándorol majd vissza. Nem figyeltem meg alaposabban, nem is végeztem medimágia szakon, hogy meg tudjam állapítani mi a bajom, de ha fogadnom kellene, mindenképpen a stresszt tenném meg elsőnek.
- A mandragóra? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet, mint aki hitetlenkedve próbál napirendre térni a válasz felett. Erre aztán valóban nem számítottam. Persze ki ne emlékezne arra a rusnya kis növénykére - nem ez az egyetlen -, amit az órán át kellett ültetnünk, miközben megtanultuk az összes szükséges - és persze szükségtelen - jellemzőjét.
Talán fel sem tűnik neki, hogy megfordul a fejemben a szavának megkérdőjelezése, olyan lelkesen fordul az említett csemeték irányába. Követem őt, a felém nyújtott fülvédőt gondosan felhelyezem, hisz semmi kedvem a sikolyától tetszhalottat játszani néhány órán keresztül, de nem sokat segít. Így is élesen visít az esti hűvös levegőbe a hang, amint kiföldeli a gyökeret. Talán egy kis undorral vegyült grimaszba torzul az arcom, ilyenkor valóban nem tudom felfogni vajon mit szerethet a munkájában, de nem is az a dolgom, hogy ezt firtassam.
- Na és hol rejtegeti a bitót, Professzor? - szakítom félbe egy pillanat erejéig, aztán tovább hallgatom. Még mindig rengeteget beszél, velem ellentétben. De nem azért nem szólok többet, mert untatna a társasága, régen is szívesen hallgattam a lelkes eszmefuttatásait. Egyszerűen csak nincs mondanivalóm, olyan nincs, amit kibírna ez a törékeny pillanat vagy ezek a vékony üvegfalak.
- Nem kérek hozzá semmit, köszönöm.. - fogom kezembe a bögrét és kihasználva annak forróságát átmelegítem a kezeimet. - Nem az a cél, hogy finom legyen... Elég ha hatásos. - ezt sem magyarázom túl, aurorként éltem már meg rosszabbakat is, mint egy undorító gyökérből készült tea, de a részleteket most nem eleveníteném fel. Félő, hogy hiába hatna akkor a főzet, ha a felbolydult múltbéli emlékképek töltenék meg a fejemet. Az illata meglepően nem is olyan borzalmas, mint amire számítok, bár nem tudom mihez hasonlítani, nem ittam még korábban, így az, ha belekortyolok, a Longbottomba vetett feltétlen bizalmamat jelképezi.
- Beleszólásom nekem sem sok.. Ellenben sok szülő keresett meg az utóbbi napokban. Aggódnak, borzasztóan dühösek és tanácstalanok egyszerre. Néhány diákomat már meg is próbálták hazarendelni... - vázolom fel neki a helyzetet, ami a vállamat nyomja. Nem csupán egy halott diák aggaszt, persze ez is rémes, de a következményei is azok. Ha a mai napon nem válaszoltam meg tíz újonnan érkezett levelet, akkor egyet sem. Némelyik ugyanattól a szülőtől érkezett. Azt hiszem ilyenkor egy kicsit hálás vagyok, amiért nem teljesen érzem át az ő helyzetüket. De attól függetlenül, hogy egyik fiatal sem köthető hozzám vér szerint, még rendületlenül igyekszem óvni őket.

Ami a karácsonyt megelőzendő időszakot illeti, igazából nem is kellene elcsodálkoznom azon, hogy valaki még nyugtalan, nem tud aludni, esetleg más nyűgje van. Ha nem is kifejezetten a halálesettel kapcsolódnak össze ezek az apróságok, meg kell hagyni, amióta elkezdődött a második félév, mélabús hangulattal telnek meg az órák, a folyosók. Már nem olyan hangos a nagyterem az étkezéseknél. Valami akaratlanul is ránk telepszik és nem ereszt minket. Persze lehet az is, hogy ezt most csak túlgondolom és egészen egyszerűen megfájdult a feje. Nem, ő nem erről híres... vagy az idő előrehaladtával ő sem olyan tökéletes már, mint rég?
Hálás mosoly a válaszom a dicséretére. Ritkán tesz ilyet és azt is meglehetősen okkal. Bizonyára nagyon szeretne engem motiválni abban, hogy valami csodaszert kotyvaszthassak neki.
Nem is tétlenkedek sokáig, ásót ragadok, előkészülök a beavatkozásba és mindeközben úgy sziporkázok itt, mintha minden egy előre megkomponált darab részese lenne. Jár a kezem, jár közben a szám is. Tényleg olyanok ezek az üvegházak, mint a második otthonom.
- Áh, csak régi mende-monda. De ha az igaz lenne, már ácsoltatnám a növényeknek. - mondok én már mindenfélét, miközben elkészül lassan a tea. Ettől már garantáltan nem fog fájni a feje, mégis ahogy elveszi, csak várakozón figyelem. Nézem, ahogy kortyol, megízleli, vajon fog fintorogni? De egész jól viseli, már nagyban kortyolgatja, miközben én még mindig őt figyelem. Amióta itt van nem vettem még jobban szemügyre a vonásait, hisz ahányszor eddig összefutottunk, minduntalan zavarba jöttem.
- Örülök, ha nem émelyeg tőle. - bizony volt már olyan, hogy valamelyik kisdiákom menten az egyik virágágyásba hányt az ízétől. Nem mindenki szereti, de nincs őrleményem belőle, ami sokkal könnyebben bejuttatható lenne. Nem én vagyok a javasasszony...
- Sajnálom. Ezzel mi is szembesültünk az elmúlt egy hónapban. - észreveszem végre magam és az asztalnak támaszkodok, lábamat keresztül vetem a másikon és zsebre teszem a kezeimet.
- Bír velük? Tud eleget pihenni? - lehet nem kellene már firtatnom az ilyeneket, de nem arról vagyok híres, hogy hallgatok mindenről, amiről úgy gondolom, hogy inkább jobb ha bent marad. Óvatos udvarias kérdések ezek, melyekre nem mondhatná senki sem, hogy valami rosszat teszek. Mint két kolléga csak beszélgetünk, miközben ő a teát kortyolja.

Mivel foglalhatnám le magam, míg a kolléga jótékonyan ténykedik, mint azzal, hogy árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát? Sosem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy alaposabban is szemügyre vegyem, de ha már úgy alakult, hogy itt kötöttem ki, nem róhatja fel nekem senki. Nincs is itt senki rajtunk kívül, aki nehezményezné, és persze nem bámulom annyira elrévedt tekintettel, hogy kínos helyzetbe hozzam őt is meg magamat is. Megöregedett, a szó lehető legjobb értelmében, engem pedig ennyi is képes most a fejfájásom közepette mosolyra fakasztani.
- Már értem miért kedvelik a diákjaim az óráját... - teszem vissza az imént elcsent üres virágcserepet az asztalra, mielőtt még azt hinné, hogy feltett szándékom kezdeni vele valamit. A kezem hamarosan úgyis azzal lesz elfoglalva, hogy megtartsa a forró bögrét. Nem hazudtolja meg magát, humora még mindig van... Csak nem az az átlagos fajta, amit bárki megért és jól elmulatozik rajta.
- Készülnöm kellett volna bármi ilyesmire? Most, hogy már megittam és akár meg is halhatnék... Számíthatok bármilyen mellékhatásra? - kérdem, mintha egyébként teljesen mellékes lenne, pedig alapjáraton nem számít annak, de egészen elterelte a figyelmemet. Óvatlan vagy, Wilkinson! A nagyapám forogna a sírjában, ha látná mit művelek éppen. Bár őt már azzal megbotránkoztattam volna, hogy tanárnak álltam.
A kérdés hallatán nem tudok nem felnevetni, nagy bűn ez, tudom, de olyan önkéntelenül tör fel belőlem, hogy mire észbe kapnék már szabadkoznom kellene, én pedig nem érzem magamra nézve kötelezőnek. Tény, hogy sosem volt még ennyi dolgom ennyi gyerekkel, akik jelen helyzetben csak rám támaszkodhatnak, de oldottam már meg rázósabb ügyeket is. Nem mintha ez nem lenne kellően komoly. Csakhogy ezek szerint tőle nem fogok új információkat begyűjteni.
- Hogy bírok-e? A diákokkal vagy a szülőkkel? - teszem fel a nagy kérdést, ugyanis egyáltalán nem mindegy, melyik csoportot vizsgáljuk. A gyerekekkel sok esetben jóval könnyebb dolgom van úgy érzem. Ugyanakkor a vállamat nyomó felelősség óriási, nem csak miattuk. De bárhogy is lesz, nem mehetnek haza a diákjaim, és én sem. Akkor kudarcot vallanék.

Rég volt már az az idő, amikor én borzalmasan bizonytalan voltam. Nem mondanám, hogy az utóbbi években minden teljesen zökkenőmemtesen alakult volna, de azért magamban viszonylag biztos voltam. Most ellenben magamra sem ismerek, hisz nem csak hogy nem tudom miként álljak a tanárnőhöz, de gyakran vagyok szétszórt, jövök zavarba és úgy egyáltalán hiányzik az a magabiztos kiállásom. Talán az órákon nincs ez egyedül, amikor is el tudok teljesen vonatkoztatni a valóságtól. Nem, azok teljesen mások. Olyankor mintha csak egy teljesen másik világba csöppennék, amikor a sok lurkó csak rám figyel, a csodát várják az érdekesebbnél érdekesebb növényeimtől, miközben én igyekszem mindenféle legendával, történetekkel színezni az amúgy kicsit száraz anyagot. Ez vagyok én, amikor tanítok, ez vagyok akkor is, amikor csak magamban vagyok az üvegházban. Ez a hely itt árasztja a nyugalmat, a titokzatosságot és még nem éreztem magam tétlennek a visszatértem óta. Ami előtte történt természetesen teljesen másik lapra vonatkozik, egy olyan lapra, amiről igazán még neki sem meséltem. Biztos kinevetne, ha elmesélném, hogy ÉN, pont én, Neville Longbottom elájult a gyógynövénytan órán, amikor Bimba professzor pont az előző mozdulataimhoz hasonlóan elföldelt egy mandragórát. Persze azóta sok minden változott, rájöttem, hogy nem is vagyok annyira béna istencsapása, hisz lehetetlen majdhogynem nem létezik számomra. Az sokaknak olyan nehéznek tűnő aurorképzőt is megjártam és most professzor vagyok. Mi kell még?
- Parancsol? - egy apró kis félmosoly kíséretében kérdezek vissza arra, hogy érti miért kedvelik a diákok az órámat. Persze városi vad legendák keringenek arról, ki miért igen vagy épp nem kötődik annyira az óráimhoz, de még soha nem hallottam vissza ezt egy másik tanártól, olyantól legalábbis nem, aki csupán fél éve van itt és egészen más szemlélettel látja a világot, mi több, az iskolánkat. Vajon sikerült már beazonosítania a méltán oly' sokat emlegetett Fúriafüzet? Vagy kellően jelentéktelen információ ahhoz, hogy mindez a feledés homályába merüljön. Figyelem azért a kis romantikázását a cserepes növénnyel, de már nem lep meg igazán a mozdulat, hisz számtalan diák csinálja pont ugyanezt, ahogy megpillant egy-egy érdekeaebb darabot. Hogy miért nem tűnt még el egy sem? Jelző bűbájt teszek rájuk. Ha egy is elhagyja a helyiséget, akkor bizony arról én tudomást szerzek igen csak könnyedén.
- Mindössze az ízére utaltam. Ha a jó arányban készítik el, kellemes, már-már egy ánizsos gyömbéres teához hasonlít az íze, de még így is akadnak olyanok, akik ezt nem kedvelik és épp hogy alig bírják legyűrni anélkül, hogy szaladniuk kellene. Ezt nem tudhatom sohasem, hogy melyik reakció valósul végül meg. Mellékhatásai ritkán jelentkeznek, talán az enyge bőrpírt tudnám emlegetni, amik az orr alatt és a füleken jelennek meg, ilyenkor kimondhatjuk, hogy az illető allergiás a növényre. Bocsánat, meg kellett volna kérdeznem, hogy allergiás-e bármilyen gyógynövényre. Na de nem untatom tovább ezekkel, én nem látom, hogy pirulna a füle. - érzem, hogy oldódok a társaságában, de még mindig kevésbé, mint szeretnék. Nem tudom hogy fogalmazzam ezt meg magamnak, hisz nem a komfortérzetem bánja, csak nem tudom miként viazonyuljak hozzá. Azt hiszem inkább csak enyhén kínos, amin azért korrigálni... Nem tartom lehetetlennek.
A nevetése végül feloldja ezt a gátat is. Érzem, hogy se nem kínos, se nem kellemetlen, mi több széles mosolyt csal az arcomra és egy picit én is felkuncogok. Férfiasan beismerve felkuncogok a magam mély hangján. Oké, talán nem így kellett volna ezt a kérdést feltennem, de biztosan értékeli az igyekezetemet. Mint tanár kérdezhetem joggal, mint magánszemély is, más kérdés, hogy tőlem ő milyen kontextusban fogadja ezt.
- Az a sanda gyanúm, hogy a szülők mostanában nagyobb falat, mint a rémült kisdiákok. Kapott már rivallókat arról, hogy miért nem küldi haza végre a gyerekeiket? - mert én bizony azt is el tudom képzelni a mai kor szüleitől, hogy túlságosan elkapatják magukat. Bezzeg az én időmben a nagyanyám abban is hibáztatott, amibe bele sem keveredtem. Pedig aztán akkor sem volt piskóta a helyzet.
- Az iskolában már korábban is volt gyilkosság, akkor majdnem bezárták. Dumbledore professzornak köszönhettük, hogy mégsem. Akkor az ügyet ejtették, aztán egyszer később megint szabadjára eresztették a baziliszkuszt a kastély alatt. Kész őrület volt, a diákok sorra kövültek meg. Na meg aztán később Cedric Diggory is holtan került elő a Trimágus Tusán. Hallott az esemény híréről, ugye? - ismét sikerül teljesen belefeledkeznem a mondandómba és úgy teszek, mintha ezeket még biztosan nem hallhatta volna sehonnan. Bár nem tudom, menyire sűrűn keringő városi legendák ezek ugyebár.
- Bocsánat, megint elragadtattam magam. Kér még egy bögre teát? Igen csak a lelkemre venném, ha nem tudná kialudni magát. De mostanra talán hat a főzet. - időközben zsebre csúsztatott kezem már rég nem abban a pozícióban van, hisz ha mesélni kezdek, óhatatlanul társulnak hozzá elnagyolt mozdulataim. Így aztán csak leeresztem magam mellé csak őket egészen addig, amíg úgy nem döntök, hogy a talán már teljesen kiürült bögre felé nyújtsam, hogy elvegyem.
- Remélem tudtam segíteni.

Még mindig annyira furcsa látni őt professzorként, figyelni, ahogy teszi a dolgát, mintha mi sem lenne egyszerűbb ennél, és belegondolni abba, hogy úgy kezdte, ahogy én. Aurorként. Valamikor én is betéve tudtam minden tananyagot, és sokat töltöttem a könyvtárban, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújthassak. Ez afféle elvárás a családunkban, sok más dolog mellett. Korábban nem gondoltam volna - főleg nem tenni akarással telt auror szívvel -, hogy tanárként ks megállom a helyem, sőt mi több, magamnál alig néhány évvel fiatalabb varázslókat és boszorkányokat avatok majd be a párbajozás művészetébe. Főként ebbe. A sötét varázslatok kivédése tárgyat ugyanis hivatali munkám mellett sokáig nem vállaltam el, évekig, végül rábólintottam, de amint ez megtörtént és a minisztérium is tudomást szerzett róla, nos rájöttek, hogy ezúttal máshol is kamatoztathatják a tehetségemet.
Neville ellenben olyan jól csinálja - külső szemmel legalábbis egyértelműen ezt tudom megállapítani -, hogy senki nem kételkedne abban, ha azt mondaná, hogy erre született.
- A diákjaim.. Tudja, van akinek nehéz beilleszkednie az új környezet miatt és sokat beszélhetünk. Nos... Nagyjából minden szóba kerül olyankor. Talán egy kicsit úgy érzik, hogy itt én vagyok a családjuk, sok dolgot osztanak meg velem. El sem hinné mennyit... - forgatom meg a szemeimet, de utólag jót mulatok az egészen. Hirtelen még az is eszembe jut, hogy az egyik kisdiákom váltig állította, hogy valaki az új házából azzal próbálja őt elüldözni, hogy minden este békanyállal keni be a golymókját... A diákoknak olykor élénk a fantáziájuk. - Például azt is, hogy alig várják a gyógynövénytan órákat. És ha jól tudom lesz szakkör is. Merész vállalkozás.. - mosolyodom el. Bizonyára neki is kihívás lesz, de le merem fogadni, hogy izgatottabb miatta, mint a fiatalok.
- Őszintén meg tudom érteni őket, ezt valóban csak egy erős gyomor bírja ki.. Gyerekkoromban nem volt allergiám, talán ez így is maradt.. De ha mégsem, azt hamarosan megtudjuk.. - kortyolok bátran egy újabbat, de hamar rájövök, hogy minél jobban kihűl, annál borzalmasabb lesz az íze. Jobb túlesni rajta gyorsan, nem is habozom tovább, a professzornak is biztosan más dolga lenne, ahelyett velem beszélget.
- Nos, maradjunk annyiban, hogy a szülők, akiknek van egy vagy két gyerekük, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy tanárként nem csak az ő gyerekeiért vállaltam a felelősséget. De én csak az érme másik oldalát látom, ezt maga jobban megérti, szülő és tanár is. - gondolok bele az ő helyzetébe. Nem lehet könnyű dolga, főleg mivel a saját gyerekeit is tanítja. Alighanem nincs sok dolga velük, Frank mindenben kimagaslóan teljesít, a lánya pedig pont olyan, mintha őt látnám. Bár nem is nagyon hasonlítanak, mégis kiszúrtam őt már az első napomon.
- Tudom, emlékszem, hogy mesélte még... Régen.. Mardekár utódja, ugye? - próbálom menteni a menthetőt, mielőtt kínosan ingoványos talajra terelődne a beszélgetés. Sokat mesélt akkoriban a tapasztalatairól én pedig imádtam hallgatni. Most egy kicsit bizarr mégis a háború után újraépített iskola falai között erről beszélgetni. Persze akkor még fiatal voltam és vonzott az ismeretlen, Neville pedig kivételesen tehetséges mesélő, ebben van a varázsa. Meg a mandragórában, ami kezdi kifejteni a hatását.
- Nem, köszönöm, azt hiszem bőven elég lesz ennyi. Gondolom nem lepődik meg, ha azt mondom kínáltak már finomabb teával.. - mosolyodom el, miközben visszaadom a kölcsönzött bögrét. Azt önmagában pozitívumnak veszem, hogy ezidáig a gyomrom nem kezdett tiltakozni ellene, talán valóban erre volt szükségem, bár nevetségesen egyszerű megoldásnak tűnik. Persze én arról vagyok híres, hogy szeretek dolgokat túlbonyolítani.
- Köszönöm a segítségét, pofesszor - biccentek egyet felé. A világért sem tartanám fel, így is örülhetek, amiért időt és energiát szánt rám.

Valahol igazából éreztem legbelül, hogy a találkozás elkerülhetetlen lesz. Előbb vagy utóbb lett volna valami közös feladatunk, vagy bármi, ami végett két percnyi udvarias beszélgetésnél több jutott volna a részünkre, de nem szerepelt a lehetséges kimeneteleim között az, hogy felkeres. Ez pedig meglepetésként ért engem, olyannyira, hogy nem kicsit zavarba is jöttem. De talán jobb is, hogy így alakult. Egyszer ezen is túl kell essünk. Sokszor jut eszembe, hogy megkérdezzem, ő mégis mit keres a tanári pályán, hisz tele volt ambíciókkal, nagyobbakkal mint én magam. Most mégis itt van és éretlen kölykökre vigyáz. Nem tudom azt sem, hogy vajon férjhez ment-e, elvált-e, mert tudom, hogy nekik családi hagyomány megtartani a vezetéknevet. Csak egy olyan apró infó ez, amit mindenki máshoz viszonyítva valószínűleg csak és kizárólag én tudok. Kell ennél több indok, hogy miért is jobb külön?
- Nem kell ahhoz idegen országba menni, hogy így vélekedjenek a tanárokról. A mi diákjainknak is csak mi vagyunk, ránk számíthatnak. - sejtem, hogy hová akar kilyukadni. Szóval ő úgy is hall felőlem, ha mi egy szót sem váltunk egymással. A gyerekeknél bizony nincs pletykásabb és ez bizony megnevettet. Biztosan akkor. Egosztják vele a bénázásaimat is.
- Hallott a komolyabb tervekről is? Tudja, párszor már tartottam itt demonstrációt, de azt hiszem ennyi nem elég nekik. Nem minden esetben a növények megszerettetése a célom. Mikor diákként ide jártam, hiányzott, hogy Roxmortson kívül bárhová is eljussunk. Szeretnék a diákjaimnak egy túrával kedveskedni. Tudom, nem a legjobb időszak ez, de talán tényleg mindenkit kirángatna a melankóliából. - még nem meséltem ezt el egyik kollégámnak sem, csupán csak az igazgatóasszony tud róla, akinek szemmel láthatólag tetszett az ötletem. De amíg nem bólint rá. Hogy akkor miért is mondom mindezt? A fene sem tudja...
- Nem várom, hogy az emberek azt mondják rá, hogy jó, mikor tudom, hogy annyira mégsem. De határozottan jó cucc ez. - beismerem, hogy nekem sem ízlik, igaz néha még nekem is jól jön. Sokszor kattogok annyira estére, hogy belefájdul a fejem. De lehet csak valami átkozott front, amire néha az én vacsorám mellett is ez a tea gőzölög.
- Szülőként és tanárként is azt mondom, egyesek túlreagálják a dolgokat. Ahogy én sem várhatom el, hogy mindenki az én tantárgyamból remekeljen, úgy ők sem tőlünk, hogy csak az ő gyerekére figyeljünk.
Lehet talán ebben a dologban túlságosan is lazán foglalok állást, de soha nem voltam az a szőrösszívű szülő. Egyszerűen csak nem követeltem meg soha a gyerekeimtől, hogy bármilyen elvárásnak megfeleljenek, mert én tudtam a legjobban, hogy annak csak böjtje lesz. De azt hiszem ezzel csak untatnám, így csak témát váltok. Vagyis váltanék, ha nem mondana el két egyszerű mondatot, aminek mégis akkora jelentősége van, hogy zavartan hallgatok el. Ennyire nem emlékeznék arra, hogy mi mindent meséltem el? Végül csak egy ártatlan mosolyra futja.
- I-igen, igen. - bólogatok csak hevesen, aztán csak hagyom a sztorizást. Miért mesélnék, ha ennyire emlékszik? Tényleg ennyire emlékszik mindarra a jelentéktelen fecsegésre, amit akkoriban leműveltem?
Mintha csak letelepedne ránk egyfajta melankólia, minél tovább maradunk egymás társaságában, így aztán azt hiszem meg tudom érteni, hogy nem kér több teát.
- Nem, dehogy. Tudom, hogy nem a legjobb. De... igazán nincs mit. - nem tudok hát mást mondani, mint ezt. Vagy kellene még? Tennem kellene egy lépést, valami olyan gesztust, amit igazából senki nem érthetne félre és még mi ketten sem.
- Ms. Wilkinson... - szólok végül utána, de egy pillanatra hezitálok. Újra és újra szokatlan így kiejteni a nevét az igazat megvallva. - Tervezem, hogy indítanék egy túrát. Ha túl sokan jelentkeznének, köztük a maga diákjai is, csatlakozna kísérő tanárnak?

Visszafordulhattam volna. Talán nem volt helyes döntés, hogy egy házas férfitől kérek segítséget, aki éjszakába nyúlóan dolgozik. Le merem fogadni, hogy fáradt ő is, megviselik a történtek az egész családját. És apropó család, neki haza kellene mennie, vagy legalábbis a felesége biztosan várja. Tulajdonképpen pedig nekem is van dolgom, temérdek teendő halmozódott fel, mert az utóbbi időben csak a levelek írásával foglalkoztam. De a többi feladatomat sem hanyagolhatom el. Mégis a tény, hogy kollégák vagyunk, úgy hiszem feljogosít arra, hogy mikor szükségem van rá, a segítségéért folyamodjak. Természetesen fordított esetben én is ugyanezt tenném.
- Ez azért némiképp mégis új nekem. Nem is tudom, mit gondoltam, mikor elvállaltam.. - veszek elő egy keveset a színészi képességeimből, hiszen pontosan tudom mire vállalkoztam, de ez az én titkom. Ugyanakkor a gyerekek valóban nagyban megnehezítik a helyzetemet, hiszen valóban felelős vagyok értük. Nem tekinthetek úgy rájuk, mintha nem lennének rám bízva és nem függenének tőlem. Céltudatos vagyok és eredményorientált, nem érzéketlen.
- Nem, a részletekről nem tudok, ezt is csak a diákok között hallottam rebesgetni, de úgy tűnik minden alapja megvan. Biztosan nagyon várják, szerintem is jó ötlet. Különösen most.. Talán eltereli a figyelmüket, amíg ezen merengenek és nem a történteken.. - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, ezzel a taláromat is szorosabbra húzva. Nem mondom, hogy az elfogyó teát hiányolom, de már nem melegít a forró ital, hamar fázni kezdek. Arra pedig már rájöttem, hogy itt még a hideg is más. Nyirkos.
- Jónak nem minősíteném, de ha beválik, akkor mindenképp... Hasznos.. - javítom ki őt automatikusan. Egy friss céklajuice az jó, ez közel sem hasonlítható hozzá. De már az is fél siker, hogy nem adtam vissza egyből a vacsorámmal együtt. Az valóban kellemetlen szituáció lett volna, hát még ha utána a kedves felesége is megjelenik, mert a férjének sikerült megmérgeznie... Még a hideg is kiráz a gondolattól. Nem a felesége miatt, hanem a mérgezés gondolatára. Odahaza volt néhány kellemetlen esetem, nem szeretném feleleveníteni őket.
- Ritka az ilyen felfogás, professzor.. - muszáj hozzátennem minden alkalommal, mert nehezen jön a számra ennyi hónap után is. Talán azért is, mert eddig ha kifejezetten nem is kerültem el őt, nem is igyekeztem minden sarkon belé botlani, így a beszélgetés sem indulhatott el közöttünk. Még szoknom kell, de nem lehetetlen, hogy egyszer majd teljesen természetesen fogom kiejteni. - Én is ezt pártolnám, vagyis így is van, de úgy gondolom a sötét varázslatokkal szemben mindenkinek kötelező megtanulnia védekezni. - Maximalista vagyok, akkor is ha tanítok. Szigorú, határozott, de nem hajszolom a diákokat a végtelenségig. Ismerem a határaimat, és többnyire ráérzek arra, hogy mikor feszegetem az övéket. Nem az a célom, hogy lelki törést okozzak nekik, de úgy gondolom, hogy ha valami haszna van tanulásnak, azt a bűbájtan, bájitaltan és a sötét varázslatok kivédése tárgyak triumvirátusa jelentik. Persze lehet szofisztikálni, és belebeszélni, hogy a jóslás, ez a ködös tudomány is hasznunkra lehet, de egy rontást mégiscsak jobban tud értelmezni az ember, mint egy homályos álmot. Világ életemben ez volt a véleményem és újra csak ezt mondanám, ha megkérdeznének.
Végül csak sikerül felemlegetnem a régmúltat, bár közel sem olyan kontextusban, mint amilyen ezúttal is ügyesen kikerültem. Mintha zavarba jött volna, talán egy kicsit én is, de inkább az ő reakciójától, mint attól, hogy... Vajon mikor fog elmúlni ez? Ha holnap újra találkozunk, folytatjuk majd a beszélgetést, vagy újra olyanok leszünk egymásnak, mint két ismerős idegen. Vagy idegen ismerős? Majd a hajnal eldönti.
- Ha nem múlik el, jövök holnap is.. - szánom amolyan fenyegetés élű megjegyzésnek elköszönés gyanánt. Kétlem, hogy örülne, ha új hobbimnak tekinteném rátörni az ajtót esténként, míg ő békésen dédelgeti az olykor förmedvény kinézetű növényeit. Magára is hagyom velük, hogy befejezhesse, amit félbeszakítottam, de azért egy búcsúmosolyra még mindenképp futja tőlem.
Az ajtóból fordulok vissza, leplezetlen meglepettséggel az arcomon. Nem várt fordulat az éjszakában, azt hiszem erre még ő sem számított. Valószínűleg nem is gondolja teljesen komolyan, de nem hibáztatom érte. Udvarias gesztus mindenesetre. - Persze, hogyne.. - bólintok egyet. Kár volna elutasítani, de az álom majd mindkettőnk fejében a helyére billenti a dolgokat. Már ha végre tudok aludni egyet. Ez már több szempontból is csak Longbottomtól függ.